Hol tartunk most?

A világiak szerepének erősödése nem jelent az őskeresztény mintákhoz való kizárólagos visszatérést. S habár a bibliai alapok e téren is fontosak, a folyamatnak különböző történelmi okai is vannak:

• Az egyik nyilvánvalóan a paphiány. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a II. Vatikáni Zsinat már jóval a nyugati kereszténységben tapasztalható paphiány kirajzolódása előtt kiemelte és jóváhagyta a laikusok szerepének erősödését.
• A XX. század hanyatlásával a katolicizmus drámai módon elvesztette szerepét a szekuláris világ ideológiáival szemben (felvilágosodás, darwinizmus, szkepticizmus, marxizmus, stb.). Az egyházi vezetés egyik első válasza erre a folyamatra az volt, amikor 1938-ban XI. Pius pápa a ferences Agostino Gemellit küldte el a svájci Sankt-Gallenbe, hogy elnököljön 25 világi katolikus csoportosulás vezetőinek tanácskozásán. Sokan innen eredeztetik azokat az új impulzusokat, melyek a keresztények szerepvállalását kezdték erősíteni a művészetek, a tudományok, a kereskedelem, a gazdaság és a társadalom egyéb területein. A déli féltekén talán még inkább jellemző a vallási pluralizmus, ami elsősorban az iszlám és a különböző pünkösdi mozgalmak térnyerésével egyre erősödik.
• Új irányok jelentek meg a teológiában. Amíg XI. Pius a világiak apostoli küldetését a hierarchia apostoli küldetésében való részesedésként fogalmazta meg, addig a II. Vatikáni Zsinat azt hangsúlyozta, hogy minden katolikus hívő a keresztség és a bérmálás révén részesül ebben a küldetésben. A világi Krisztus-hívők apostolsága az Egyház missziójában való részesedés. Ám több mint ötven évvel a Zsinat után ez a szemlélet a katolikusok tudatában elhalványulni látszik.
• A szexuális visszaélések és a gazdasági botrányok annak szükségességére hívják fel a figyelmet, hogy a püspökök tudatosabban működjenek együtt világi szakemberekkel, így kiegészítve egyházmegyéikért vállalt felelősségüket.
• A katolicizmus pünkösdi vonásainak fokozódása egyrészt a katolikus karizmatikus mozgalmak erősödését jelzi, másrészt arra a pünkösdi tapasztalatra és lelkületre mutat rá, hogy a Szentlélek ajándékait nemcsak egy „elit kör”, a klérus, hanem bármelyik hívő megkaphatja. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy egyre nő az egyházban azoknak a száma, akik úgy tekintenek önmagukra, mint akiket a Szentlélek a tanítás, a gyógyítás, az evangélium hirdetése vagy épp a nyelveken szólás ajándékaival látott el.

A világiak szerepének bővülése talán a lelkiségi mozgalmak elterjedésében érzékelhető leginkább. A Vatikán már több mint 120 ilyen mozgalomnak adott jogi státust. Figyelemre méltó, hogy ezeket az utóbbi 100 évben alapították. Sokkal könnyebb azonban dokumentálni e társulásokat, mint egyáltalán kimutatni vagy csak megbecsülni, vajon hány katolikus hívő tartozik hozzájuk vagy tart fenn velük bármilyen kapcsolatot (Bárka, Fokolare Mozgalom, Szent Egyed Közösség, stb.).

Azokat a személyeket sem szabad elfelejtenünk, akik formálisan egyik lelkiségi mozgalomhoz sem tartoznak, semmiféle kapcsolatot nem ápolnak velük, tevékenységük és a hozzájuk kötődő csoport révén céljuk mégis az evangelizáció.

Az Egyházban és az egyházért dolgozók talán legszélesebb körét a lelkipásztori munkatársak alkotják. Ők azok, akik plébániákat vezetnek, katekéziseket tartanak, iskolákban tanítanak, különböző liturgikus szolgálatokat látnak el vagy éppen lelkigondozást végeznek. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok plébániáin 1990-ben a lelkipásztori munkatársak 54%-a töltött legalább heti húsz órát szolgálatában, arányuk 2005-ben már 66% volt.

Lássunk néhány további tényt az Egyesült Államokra vonatkozóan. Püspöki karuk 2005-ben Az Úr szőlőjének munkatársai címmel kidolgozott egy dokumentumot az egyházi szolgálatban álló világiakra vonatkozóan. Ebben az évben már 31.000 „laikus egyházi szolgálattevő” dolgozott az USA katolikus plébániáin. Ez a szám 1990-ben még csak 22.000 volt. Érdekes összevetés, hogy ugyanebben az időszakban a papságra készülők száma csaknem 6000-rel csökkent (49.000-ről 43.000 főre). 500 és 600 között van az USA azon plébániáinak száma, ahol nincs helyben lakó lelkipásztor, így világi Krisztus-hívő látja el a plébánia koordinálásának feladatait. S még néhány figyelemre méltó számadat: az egyházban szolgáló laikusokat munkaterületük szerint különböző kategóriákba sorolták (kórházak, egyetemek, börtönök, repülőterek, stb.), közülük a zenei szolgálatot vállalók „egyesülete” 8500, a katolikus köznevelési intézményekben szolgálatot teljesítők „egyesülete” pedig 5466 tagot számlált 2005-ben. Mindeközben 20.000 fő képzése zajlik, s ez a szám hatszorosa annak, ahányan papságra készülnek az Egyesült Államokban. Ezek alapján elég egyértelmű, hogy mi felé mutatnak a tendenciák. Az európai helyzetképből csak egyetlen tény: Németországban a Volkswagen után a katolikus egyház a második legnagyobb munkaadó.

Kissé megnehezíti a tisztánlátást, hogy a Vatikán a laikus szolgálatokat tekintve hivatalosan csak két kategóriát ismer: „katekéta” és „laikus misszionárius”. Mindenestre II. János Pál megválasztásakor, 1978-ban, egy felmérés szerint a világegyházat tekintve klerikusok és laikusok összesen 1,6 millióan vettek részt az evangelizációban, míg ez a szám 2005-ben (a szent pápa halálának évében) már 4,3 millió fő, akiknek mintegy 90%-a világi Krisztus-hívő volt.

Érdemes egy pillantást vetni a déli féltekére, elsősorban Dél-Amerikára is. Itt azoknak a pasztorális központoknak az aránya, melyek nem plébániák, vagyis nincs helyben lakó lelkipásztoruk, sokkal magasabb, mint az USA-ban vagy Európában. Tehát sok katolikus (ill. bárki), ha kapcsolatba szeretne lépni az egyházzal, ezekben a központokban nem pappal, hanem egy civil lelkipásztori munkatárssal találkozik. S ez a jövőben a fokozódó paphiány miatt még inkább így lesz.

A világi Krisztus-hívőkön belül az egyik legaktuálisabb problémakör az egyházban betöltött női szolgálatok kérdése. Az USA-ban a fent említett 31.000 egyházi munkatárs 80%-a nő. Ez a szám folyamatosan emelkedik. A különböző egyházmegyei feladatköröket tekintve az összes pozíció 48,4%-át nők töltik be.

Más a helyzet a Vatikánban, melynek 2007-ig nem volt olyan hivatala, aminek vezetését nőre bízták volna. Sőt, 1952-ig a Kúriának egyáltalán nem volt női munkatársa! Az áttörést a 2004-es év jelentette. II. János Pál ekkor nevezett ki egy szalézi nővért a Szerzetesi Kongregáció vezetőségébe. Ugyancsak 2004-ben nevezte ki a Harvard Egyetem jogi karának professzorát, Mary Ann Glendont a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnökévé. Ő volt az első nő a történelemben ilyen poszton. Mindezek a folyamatok egyértelműen jelzik, hogy az egyházi rend szentségétől eltekintve a katolikus egyházban végzett szolgálatok egyre inkább „női munkává” válnak.

Mit hoz a jövő?

Szinte biztos következmények

Az internet térhódításával a temérdek információ lassanként befogadhatatlanná válik, így a hivatalos egyházi vezetés már nem tudja ellenőrizni a hitre és az egyházra vonatkozó tartalmak helyességét és hitelességét. Amilyen mértékben életre kel a világiak aktivitása a kultúrában és a közéletben, úgy válik egyre átláthatatlanabbá a világhálón (főként pedig a közösségi oldalakon) terjedő „evangéliumi üzenet”. Hogyan lehet úrrá lenni ezen a zűrzavaron? A világiak apostoli tevékenységének „függetlensége” ezen a téren egyre bizonytalanabb lábakon fog állni a jövőben. Nehéz lesz meghúzni az egyház iránti felelősség és a függetlenség határait.

Habár fontos, hogy egyre több nő vállal feladatot és felelősséget az egyházban, könnyen áteshetünk a ló másik oldalára. Többen tartanak is az egyház elnőiesedésétől. Ha végignézünk egy átlagos templom közösségén, megállapíthatjuk, hogy a jelen lévők többsége középkorú, s annál idősebb nő. A jövő nagy kérdése, hogyan lehetne egyre több férfit meghívni és alkalmazni a különböző egyházi szolgálatokra.

További teológiai párbeszéd szükséges a férfi lelkipásztori munkatársak és a fölszentelt papok státusát, személyét és liturgikus szolgálataik megnevezéseit illetően. Segíthetné a tisztánlátást a világi lelkipásztori munkatársak konkrét időszakra (nem pedig határozatlan időre) való kinevezése.

A világiak szerepének bővülése maga után fogja vonni, hogy a fölszentelt papságot az Egyház még inkább szentségi-lelkipásztori felelősséggel ruházza fel, így a világiakban gazdasági és adminisztratív téren még inkább megbízzon.

Valószínű következmények

A jövő egyik nagy kérdése, hogy az egyházban felelősséget vállaló (köztük a teológiailag egyre műveltebb, képzettebb) laikusok milyen politikai, társadalmi erővonalak mentén fognak elhelyezkedni, s milyen pozíciót fognak elfoglalni saját hazájuk püspökeinek nézetei, megnyilatkozásai kapcsán.

Gyorsuló folyamat indult el a tekintetben, hogy ki lesz ill. kit tartanak a katolikus egyház „arcának és hangjának”. Míg világviszonylatban ezt a szerepet (talán még mindig) a pápa tölti be, addig helyi szinten már nem biztos, hogy az adott egyházmegye püspöke ez a személy. Az elkötelezett és hiteles világiak növekvő száma szinte „versenyre hívja” a püspököket e téren.

Az igazi kérdés a jövőben az lesz, hogy az emberek (úgy a katolikusok, mint a nem vallásosak) elfogadják-e hiteles lelki tekintélynek a világi személyt, vagy csak a fölszentelt pap „pótlékának” tartják. Másrészről pedig a civil munkatárs megkapja-e püspökétől azt a tekintélyt és bátorítást, hogy az adott településen pap híján ő képviseli az egyházat. A pünkösdi (kis)egyházak (elsősorban a déli féltekén található nyomornegyedekben és nagyvárosokban) ezen a téren is jóval előttünk járnak.

Az is szükséges, hogy kialakuljon és a köztudatba is átmenjen az a szakzsargon, ahogyan az egyes személyeket elnevezzük (pl. mit is jelent az „egyházi személy” fogalma?). A jövő egyházában egy-egy plébános olyan lesz, mint manapság egy püspök: tudják, hogy fontos személy, még talán ismerik is, de senki sem várja el, hogy napról napra köztük legyen. De vajon mi kell hozzá, hogy úgy fogadjanak el egy világi személyt, mint aki a hivatalos egyházat jeleníti meg az adott közegben? A jövőt tekintve ez azért lesz kulcskérdés, mert 2050-re a Föld lakosságának kétharmada városokban fog élni.

A könyv írásakor a szerző még csak vizionálta, de mi már tanúi vagyunk, hogy a pápa női vezetőket nevezett ki a Római Kúria bizonyos tisztségeire.

A világi keresztények az egyház missziójában a világ megszentelésére kapnak és vállalnak feladatot. Így tehát az az évszázad, melyben a laikus szerepek eddig soha nem látott módon és mértékben terjedtek el az egyházban, alapjaiban változtatta meg az emberi történelmet, mégpedig azért, mert épp e „laikus energia” által lett és lesz szentebb ez a korszak.

A könyv eredeti címe: John L. Allen JR.: The Future Church – How ten trends are revolutionizing the catholic church. Image, New York, 2009. A fenti összefoglaló a könyv ötödik fejezete alapján készült. A szerző amerikai újságíró, Vatikán szakértő. Ő készítette A remény népe című interjúkötetet New York érsekével, Timothy Dolannel 2012-ben.

GT: Szeretettel köszöntjük körünkben Gavin D’Costát, aki a katolikus teológia professzora a bristoli egyetemen. Szakterülete a kereszténység és a világvallások kapcsolata, az elmúlt években főként a katolikus egyház és az iszlám, illetve a zsidóság kapcsolatával foglalkozott. Nagyon köszönjük, hogy rendelkezésünkre állsz, professzor úr.

Gavin D’Costa: Szívből örülök annak, hogy itt lehetek, szeretettel köszöntöm magyar testvéreimet Krisztusban, és elnézését kérek, amiért nem beszélek magyarul.

GT: Mivel behatóan foglalkozol a világvallások teológiai kérdéseivel, először az szeretném megkérdezni, mit gondolsz arról, hogyan fog alakulni a vallásokhoz fűződő viszony az elkövetkező években és évtizedekben.

Gavin D’Costa: Az első, amit ki szeretnék emelni, hogy ha figyeljük a híreket, és a járványon kívül mással is foglalkozunk, az elmúlt öt évben azt tapasztalhattuk, hogy a vallások közötti viszony kiemelkedően fontos a világ minden tájékán. Ha csak a Közel-Keletet nézzük (és most, a felvétel idején tér vissza Ferenc pápa Irakból), egészen drámai helyzetet teremt, hogy számos keresztényt elűznek a lakóhelyéről. Alapvetően fontos kérdést jelent ugyanitt az iszlámhoz fűződő viszony, amely alapvetően ugyan jó, de radikális muszlim csoportok miatt nagy nyomás is nehezedik a közel-keleti keresztényekre. Összességében tehát a világ különböző részeivel kapcsolatban más-más választ kell adnunk a kérdésre. Egészen biztos például, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában az iszlámmal kialakított kapcsolat lesz a legfontosabb. Ha a számadatokat nézzük, világszerte az emberek 31%-a keresztény, 24%-a muszlim, majd a harmadik a sorban a hinduizmus 15%-kal. Éppen ezért szintén égető kérdés lesz az egyház szempontjából, hogyan viszonyulunk a hinduizmushoz és az Indiában hatalomra jutó kormányzati nacionalizmushoz, amely rendkívül hátrányosan érintette az indiai keresztény közösségeket. Világszinten alapvető kérdés lesz tehát a vallásszabadság, mégpedig a keresztény közösségek szempontjából – éppen ellenkezőleg, mint korábban, amikor a gyarmatosítás korában mindig a kereszténység volt a domináns vallás a világ nagy részén. Napjainkban ez a viszony drámai erővel az ellenkezőjére fordul.

A második fontos kérdés, amit kiemelnék, a törvényhozással és a jogalkotással kapcsolatos. A katolikus egyháznak globális szinten szembe kell helyezkednie bizonyos törvénykezési gyakorlattal, olyan szekuláris államok jogalkotásával, amelyek egyre inkább korlátozzák a vallások szabadságát. Az Egyesült Államokban és Európában ez egyaránt hevesen vitatott kérdés. Nem tudom, hogy a ti országotokban mi a helyzet, de globális összefüggésben nagyon is jelen van. Ez nem teológiai probléma, hanem a törvények, a politika és a hatalom kérdését érinti.

Ha kitérhetek az Egyesült Királyságra is, itt az emberek 59%-a keresztény, 4,4%-a muszlim és 1,3%-a hindu. Én egyébként ugyanolyan migrációs folyamatok révén kerültem Angliába, mint oly sok más indiai ember, csak éppen nem hindu, hanem római katolikus vagyok. A brit egyháznak érzékennyé kell válnia arra a kérdésre, hogy mit mondunk a gyerekeknek az iskolában az Angliában létező vallásokról, s hogyan tudjuk nevelni őket úgy, hogy egyszerre tudjanak pozitív és kritikai viszonyt kialakítani ezekkel a hagyományokkal. 

Világszerte meg kellene kérdeznünk a katolikusokat, hogy milyen folyamatok zajlanak a körükben, és én csak két olyan tényezőt emeltem ki, amely kapcsán a katolikus egyház feszültségekre számíthat a közeljövőben, már ami a vallásokhoz fűződő viszonyt illeti.

GT: Ha a szorosabb értelemben vett teológiai problematikát vesszük, mit gondolsz, szükség van-e strukturális változásokra a teológiában vagy az egyházpolitikában ahhoz, hogy árnyaltabb kapcsolatunk lehessen más vallásokkal?

Gavin D’Costa: Ez tényleg fontos kérdés. Én úgy érzem, hogy a katolikus egyház kincsesládán üldögél, amely a katekizmusban foglalt hittani elveket és az egyház társadalmi tanítását foglalja magában. Rendelkezésünkre áll ez a két forrás, amely meg tudná változtatni az egész világot. Az én kérdésem az, hogyan tudjuk mozgósítani a katolikus bölcsességnek és igazságnak ezt a gazdag tárházát, hogyan tudunk segíteni vele az egyszerű katolikusoknak. A legfontosabb strukturális változás az lehetne (persze én tanárként mondom ezt), hogy elkötelezetten és odaadóan tanítanunk kellene a katolikusokat a keresztség és a bérmálás után is. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de Angliában 12-13 éves korukban az emberek hitoktatása véget ér, s nagyszerű ügyvédeknek, orvosoknak, a legkülönbözőbb szakembereknek fogalmuk sincs a katolikus tanításról, sem arról, mi a jelentősége a saját szakterületükhöz. Ki a hibás ebben? Hát nem az emberek, mert nem kapnak megfelelő kínálatot. Nem is az egyház, hiszen csodálatos tanítása van. A strukturális kérdés tehát az, hogyan lehet tanítani a katolikusokat hosszabb időn keresztül, hogyan lehet hiteles hitoktatást nyújtani nekik, hogy szembe tudjanak nézni az előttük tornyosuló kérdésekkel, például a vallási sokféleség problémájával (én történetesen ezzel foglalkozom) vagy a társadalmi és szociális kérdésekkel, a politikai kérdésekkel. A katolicizmusnak csodálatos tanai vannak, csak éppen a laikus katolikusok nem ismerik őket. Én Bristolban igen műveltnek számító egyházközséghez tartozom, de az emberek még itt sem ismerik az egyház tanítását. A fő kérdés tehát az, hogyan evangelizáljuk és tanítsuk ezeket a katolikusokat, hogy el tudják vinni a hit fényét azokra a területekre, ahol dolgoznak. Mindegy, hogy tanárok, ügyvédek vagy szemétszállítók. A fontos csak az, hogy kezdjenek végre katolikus fejjel gondolkodni arról, ami körülveszi őket.

GT: Többféle csoportot említettél az imént. Véleményed szerint vannak még olyan emberek és csoportok, akik különleges figyelmet érdemelnének az egyház részéről? Gyakran esik szó például a keresőkről és a spirituális érdeklődésűekről.

Gavin D’Costa: Én állami egyetemen tanítok Angliában, és a diákjaim túlnyomó része nem tartja magát vallásosnak. Mindannyian érdeklődők, és jóindulattal vannak a vallás felé, de a legtöbben kiábrándultak az intézményes vallásból, vagy más okokból fordítottak hátat a vallásnak. Az imént már említettem statisztikai adatokat: a világ lakosságának 31%-a keresztény, 24%-a muszlim, 15%-a hindu, és aztán nagy érdekes adat következik: szintén 15%-ot tesznek ki a szekuláris, agnosztikus, ateista emberek, azok a testvéreink, akik aránya folyamatosan növekszik. Valószínűleg Magyarországon is, bár persze nem tudom, de Európában hatalmas ütemű ez a növekedés. Sok-sok fiatal tartozik ez utóbbi csoporthoz (persze idősebbek is, nem akarom túlhangsúlyozni az életkort). Semmilyen vallási kötődésük nincs, de ettől még a jóra törekszenek, csak nem mindig látják meg az intézményes vallásban. Meggyőződésem ezért, hogy misszió rendkívül fontos kérdést jelent. Nem arról van szó, hogy csupán meg kellene keresztelnünk az embereket, hanem arról, hogy miként tudjuk elvinni másokhoz az egyház világosságát és bölcs tanítását, s miként tudják egyáltalán meghallani az egyház mondanivalóját. A leggyorsabban növekvő csoportot mindenesetre a szekuláris beállítottságúak alkotják, akik között vannak harciasak, mások inkább csak bizonytalanok, de az én tapasztalatom szerint az emberek nagy része mindig kész meghallgatni a jóság üzenetét, azt, amit a jóság mond. Ha meggyőző, szeretetteljes és odaadó emberekkel találkoznak, akkor odafigyelnek. Nem azok a mechanizmusok indulnak be ilyenkor, hogy egy magas beosztású ember mondott valamit, és akkor arra figyelni kell. Másféle kultúrát kell kialakítanunk, és ehhez vannak is mintáink, például a szerzetesség, amelynek keretében az emberek a bölcsesség keresésének szentelik az életüket, és ezért nagy árat is fizetnek. Amikor a szerzetesek megszólalnak, az ember azonnal felkapja a fejét, és a fiatalok is figyelni kezdenek. Angliában, ebben a nagyon vallástalan országban, amely percenként még vallástalanabb lesz, az egyik legnépszerűbb televíziós műsor az volt, amelyben vallástalan emberek hat hetet töltöttek egy bencés monostorban. Mindenki odavolt érte. A nézőknek nagymértékben felkeltette az érdeklődését, és jóindulattal kezdtek viszonyulni a valláshoz, mert nemcsak azzal szembesültek, amit a sajtó szajkóz (persze olykor mi is), hogy a vallás tiltja ezt meg ezt meg ezt, vagyis csak negatív tilalmai vannak. A nézők előtt valami más tárult fel: az, hogy mennyire kreatív, közösségi jellegű és gondolatgazdag a kereszténység, ami a vallástalan emberek és más vallásúak számára is érdekes lehet. De hogy a kérdésedre válaszoljak: a másik csoportot mindenképpen szekuláris, agnosztikus és ateista emberek alkotják, s nekünk meg kell tanulnunk, hogy milyen nyelvezettel tudjuk megszólítani őket.

GT: Ehhez azonban kreativitásra van szükség. Említetted, hogy szeretettel és nagylelkűen kell fordulnunk mások felé, de hogyan lehetünk kreatívak ebben? Meg lehet ezt tanulni egyáltalán?

Gavin D’Costa: Megint csak azt tudom mondani, hogy hatalmas kincsesládán üldögélünk. Itt vannak például a katolikus iskolák, ahol úgy tudjuk tanítani és nevelni a gyerekeket, hogy a következő nemzedékben tényleg meglegyen a kreativitás erénye. Úgy vélem, a kreativitás gyökere a remény és az öröm, amelyek erények és a Lélek ajándékai is egyben. A remény azért fontos, mert ha remény van bennünk, nem engedjük, hogy teljesen elnyeljenek minket a külső körülmények. Ezt láthatjuk most is, a járvány idején: vannak emberek, akik nem tagadják, ami éppen zajlik, nem csukják be a szemüket, de annak adják tanújelét, hogy vannak belső erőforrásaik: a remény. Ami az örömöt illeti: lehet, hogy bennünk remény, de mégis mit akarunk kezdeni a bennünket körülvevő társadalommal? A legfejlettebb gazdaságot akarjuk kiépíteni? Vagy magas életszínvonalat akarunk biztosítani? A katolikus szemléletmód szerint viszont az örömnek az a lényege, hogy igazságon alapuló és tartós békét biztosítunk minden ember együttéléséhez, azért, hogy örömüket lelhessék a teremtésben, és örömüket lelhessék Istenben, aki nekik adta a teremtett világot. Szóval a kreativitás kialakításához az iskoláinkban át kell itatnunk a gyerekek azzal, amire szükség van ahhoz, hogy tényleg katolikus felnőttek legyenek. Nagyon fontos, hogy a gyerekek ismerjék a hitvallást és tudják, mikor mit kell válaszolni a misén. Ez elengedhetetlen, de az is nagyon fontos, hogy szívből szeressék a kultúrát és a teremtett világot, s így egészen természetes legyen számukra, hogy elindulnak más csoportok felé. Rám olyan emberek voltak a legnagyobb hatással, akik egyszerűen a szeretet, a remény és a hit erényének adták tanújelét. Nem kellett értelmi beállítottságúaknak és művelteknek lenniük. Példaként említhetném a saját édesanyámat, aki egyáltalán nem volt képzett, azt mondta, hogy teljesen felesleges teológiát tanulnom, és jobb lenne, ha könyvelőnek állnék, de az életében a hitet, a reményt és a szeretetet tárta elém, s ez arra indított, hogy kreatívan használjam fel a saját tehetségemet.

GT: Bőven lesz miről gondolkodnunk ezek alapján. Nagyon köszönjük!

Gavin D’Costa: Én is nagyon köszönöm, és Isten áldja a résztvevőket. Minden jót!

1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.

1. MacIntyre erkölcsi helyzetértékelése

A kevéssé történeti, mint inkább erkölcsi és ideológiai szempontokat előnyben részesítő szerzők gyakran beszélnek úgy Nursiai Szent Benedek koráról (az 5. és 6. század fordulójáról), mint az erkölcsi és kulturális hanyatlás időszakáról. Ez az időszak egy átmenet, amely a középkori Európa kialakulásához vezetett, és kétségkívül törésekkel is járt. Annak értékelésével azonban, hogy kimutatható-e valamiféle folytonosság a később megkülönböztetett korszakok között magam nem szeretnék foglalkozni. Ehelyett – csatlakozva a moralizáló megközelítéshez – Benedek és tanítványai kulturális misszióját egyfajta toposzként használnám. Így értelmezte azt erkölcsi elemzésében Alasdair MacIntyre is, amikor arról beszélt, hogy egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre várunk. MacIntyre a meghatározó, Az erény nyomában című, először 1981-ben megjelent morálfilozófiai munkájának végén fogalmazta meg ezt az igényt. Saját korára az erkölcsi hanyatlás idejeként tekintett, melyben az a feladatunk, hogy átmentsük az igaz élet lehetséges módjait. Keserű tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az általunk átélt történelmi időszak olyan helyi közösségi formák kialakítását kívánja, melyekben a „civilizáció, valamint az intellektuális és az erkölcsi lét megőrizhető a sötétség új korszakában, amely már a nyakunkon van”. Tudatosan használta a Benedek-toposzt, amikor a jelen kor erkölcsi állapotáról így írt: 

„Mindig veszélyes nagyon szigorúan párhuzamba állítani egymással két történelmi korszakot. Az egyik legfélrevezetőbb párhuzam az, amelyet a mai Európa és Észak-Amerika helyzete és a Római Birodalomnak a sötétség korszakába való hanyatlási periódusa között szokás vonni. Bizonyos párhuzamok mindazonáltal vannak. Döntő fordulópontjához érkezett ez a korábbi történet akkor, amikor a jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, s többé nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá – többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek -, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható úgy, hogy az erkölcsiség és a civilizáció is túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkező korszakát”. 

Könyve végén MacIntyre arról is beszélt, hogy a barbárok – szemben a Római Birodalom bukását előidőző hatásokkal – ma nem kívülről ostromolnak bennünket, hanem közöttünk vannak, sőt irányítják azt a világot, amelyben élünk, ebben a helyzetben pedig az a feladatunk, hogy átmentsük a hitet és a kultúrát a következő nemzedék számára. Benedek személye toposz: az ő közösségei a zárt és a világ hatásaitól érintetlen erkölcsi közösségek előképei voltak. MacIntyre saját korának erkölcsi hanyatlását látva gyakorlatilag lemondott az erkölcstelennek tekintett többségi társadalom lehetséges megjavításáról, és kis erkölcsi közösségekbe való visszahúzódásra tett óvatos javaslatot. Elemzése alapján később az úgynevezett benedeki opcióról kezdtek sokan beszélni, és MacIntyre érvelése nyomán egyre többen vontak párhuzamot a jelen kor és az erkölcsileg és kulturálisan hanyatló Római Birodalom kora között. 

2. XVI. Benedek látásmódja

XVI. Benedek pápa – a Benedek nevet viselő főpap! – kevéssé borús, de hasonló tónusú megközelítésekben értékelte az erkölcs és a kultúra állapotát, a morális helyzetjelentés mellett kitérve a keresztény helyzetének értékelésére és a kialakult helyzetben a keresztények által képviselhető lehetséges magatartásformák bemutatására is. A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora és korunk helyzete között. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy hanyatló kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Kiindulási pontja annak a világos elfogadására épül, hogy a többségi társadalom már a hagyományosan keresztény országokban sem hívő, és többnyire nem tart igényt arra, hogy politikájában és intézményeiben kifejezetten keresztény alapokon szervezze meg önmagát. 

Azzal együtt, hogy Ratzinger folyamatosan bírálta a vezető kultúrát, valamiként még mindig bízott a szekuláris racionalitás és a keresztény hit jövőbeli együttműködésének lehetőségében. Ennek érdekében az idézett kötetben is közölt 1992-es bassano-i előadásában elutasította a „60-as évek politikai moralizmusát”, mint a kereszténységtől elforduló közgondolkodás talán legfontosabb okát. Egy olyan laikus erkölcs kizárólagosságának igényét vitatta, amelyet a radikális felvilágosult kultúra és a szubjektív racionalizmus termékének, valamint ideálokkal teli fiatalok számára alkalmas politikai utópiának tartott. Véleménye szerint az a laikus kultúra, amely „a szabadság zavaros ideológiáját” hirdeti, nem megalapozott és nem is lehet egyetemes. Alapját ugyanis „a szabadság rosszul meghatározott vagy egyáltalán meg nem határozott fogalma” képezi, amely szerinte „tagadhatatlanul ellentmondásos”. Hamis illúzió volna tehát úgy gondolnunk, hogy „a felvilágosult-laicista kultúra valóban az egyetemes, az összes ember közös megfontolása alapján végre megtalált kultúra” alapja lehet. Ratzinger társadalom-felfogásának legfontosabb vonásait az alapvetően nyugati eredetű vezető kultúrával való polémia határozta meg, és ez a bassano-i előadásban remekül kitapintható. Jóllehet kitartóan bírálta a nyugati társadalmak erkölcsi hanyatlását, bízva a kereszténység és a szekuláris racionalitás lehetséges együttműködésében, a keresztények helyzetét Nyugaton hosszú távon kicsi és kisebbségben élő, de hatékonyan misszionáló közösségekben képzelte el. Ezzel pedig óvatosan lemondott arról az igényről, hogy a kereszténység vezető politikai vagy kulturális tényező maradjon Európa történetének előttünk álló időszakában. Fontos azonban látnunk, hogy XVI. Benedek pápa közösségei soha nem a többséggel szembenálló, elzárkózó csoportok, hanem a társadalom többi részével szerves kapcsolatban lévő, azokkal számos ponton összefonódó kreatív kisebbség alkotói. Az élő és tevékeny kisebbségi közösségekben működő kereszténység ratzingeri víziója ezért – mindent összevetve – jóval optimistábbnak tűnik MacIntyre jövőképénél. Ez a társadalomkép szerves és nem polarizált, együttműködő és nem bezárkózó. 

3. Keresztény konzervativizmus 

A kereszténység visszahúzódása kapcsán a kultúra féltése megjelenik más, kevésbé kiegyensúlyozott nézetekben és kezdeményezésekben is. Ennek egyik legnagyobb hatású példája az American Conservative című lap szerkesztő újságírója, az amerikai Rod Dreher 2017-ben megjelent átfogó elemzése, amely a The Benedict Option címet viseli. A benedeki opció elnevezés Drehertől származott, és éppen e könyv hatására szilárdult meg a köztudatban. Dreher, aki Ferenc pápát is gyakran bírálja, protestánsból tért a katolikus hitre, tradicionalista keresztény közösségekhez tartozott, de a tradícióhoz való erős vonzódása miatt idővel keleti ortodox kereszténynek kezdte vallani magát. Könyvének alcíme – Strategy for Christians in a Post-Christian Nation – már önmagában egy helyzetértékelés. Dreher – saját bevallása szerint – a 2000-es évek elején megszilárdult ellenkulturális, tradicionalista, konzervatív érzékenységét részben MacIntyre idézett mondatainak hatására alakította ki, elfogadva a brit morálfilozófus következtetéseit, miszerint a nyugati civilizáció elveszítette a szükséges erkölcsi vezérfonalait. Dreher egy olyan Amerikában hirdette meg a kulturális szembenállást, amelyben Legfelsőbb Bírósági döntés teszi lehetővé az egyneműek házasságát, egy olyan generáció („Post-Obergefell Christians”) tagjaként, melynek kulturális küzdelme a ’60-as években a szexuális forradalommal szembeni ellenállással kezdődött, és napjainkban a keresztény konzervatívok elkerülhetetlen vereségével látszik véget érni. A kulturális harcot az amerikai politika tengelyén helyezte el, az általa nagyra becsült Donald Trump győzelmét úgy értékelve, hogy az sem jelent többet ebben a kultúrharcban, mint némi időt a konzervatív keresztények elkerülhetetlen vereségének bekövetkezte előtt. Dreher úgy látja, hogy az új pogányság korszaka következett el, amikor jobban tesszük, ha Noé módjára bárkát építünk, hogy abba visszahúzódjunk, minthogy reménytelen politikai csatákat vívjunk olyan értékekért, amiket nem tudunk megvédeni. 

A benedeki opció ebben az értelmezésben az új keresztény kisebbség életmódja egy posztkeresztény korban. Radikális következtetései azonban messzebbre vitték Drehert a társadalom elutasításánál, hiszen egyfajta, magától a nagy egyháztól való visszahúzódás szükségessége mellett kezdett érvelni. Úgy vélte ugyanis, hogy a tömegek katolikus egyházában sokszor az a kellemetlen tapasztalat éri a hívő embert, hogy a templomok szórakoztató programokat kínálva kultúrházakká válnak, az egyház pedig ki akar békülni a modernitással. E visszahúzódó mentalitás kialakításakor Dreher szerint a legfontosabb a tradícióhoz való erős kötődés, amely a katolikusoknál manapság éppen úgy hiányzik, mint a történelmi vagy az evangéliumi protestáns közösségekben. Úgy vélte, hogy ez a keresett tradíció elsősorban a korai keresztény irodalom újrafelfedezésében, illetve a liturgia szeretetében nyilvánul meg. A liturgia modernitás elleni hatékony fegyverként való értelmezése pedig már tovább vezet bennünket Dehertől, hiszen itt – és talán szabad egy kalap alá vennünk számtalan irányt és benyomást – egy megújulási mozgalomról van már szó, melynek alapvető jellege mindenképpen egy kulturális és keresztény elit kialakításának igényében mutatkozik meg. A Novus Ordo szentmise kritikája, illetve elutasítása éppen úgy megjelenik ebben a gondolkodási sémában, mint például a vatikáni Ostpolitik és ezzel párhuzamosan a Vatikán jelenlegi Kína-politikájának erőteljes bírálata vagy a középkori gondolkodáshoz és teológiához való szoros kötődés. Az észak-amerikai keresztények között lezajló vita során az így gondolkodók egészen olyan következtetésekig jutottak el, hogy a harcos konzervatív keresztény kisebbségnek a közszerepléstől, a politikai és kulturális szerepvállalástól is vissza kell húzódnia, hogy saját tisztaságát megőrizhesse. Sokan pedig, köztük a Lepanto Foundation elnöke, Roberto de Mattei arról beszélnek, hogy manapság egy laikus kisebbség ellenállásán fog múlni a katolikus hit jövője, azok lázadásán, akik nem hajlandók kompromisszumot kötni egy progresszív és pogány korral, mint ahogyan a keresztények többsége és az egyház vezetői teszik. Az így gondolkodók nemcsak a modern világtól fordulnak tehát el, hanem gyakran az egyház többségétől és vezetésének irányvonalától is. Dreher, elemezve a gyermekbántalmazási eseteket a Katolikus Egyházban, egy 2018-as írásában arról értekezett a The New York Times hasábjain, hogy ő éppen azért hagyta el a katolikus hitet és lett keleti ortodox, mert romlottnak és feleslegesen progresszívnek találta a Katolikus Egyházat. Hangot adott annak a véleménynek is, miszerint, ha katolikus akarsz maradni, akkor éppen az egyház romlottsága, a modernitással való kompromisszumai miatt még magától a hivatalos egyháztól is vissza kell vonulnod kicsi, a hagyományt őrző közösségekbe. E gondolkodásmód jobb megértéséhez szemléletes lehet az a párhuzam, amit De Mattei korunk és a 4. századi ariánus viták között vont, amikor John Henry Newman elemzését segítségül hívva arról beszélt, hogy ahogy akkor, úgy manapság is az igaz hit megmaradása a kevesek hősies hitvallásán és ellenállásán fog múlni, és ahogy akkor, úgy talán most is egy laikus konzervatív kisebbség hitérzéke (sensus fidei) menti majd meg az egyházat. E törekvésekben tisztelve az őszinte szándékot, és átérezve e gondolkodásmód képviselőinek félelmeiket, de csak részben elfogadva azokat meg kell jegyeznünk: félő, hogy miközben sokan a Katolikus Egyház jövőjét nem tudják elképzelni a nyugati civilizáció nélkül, és e civilizáció védelmében lépnek fel egy harcos katolikus attitűddel, addig a nyugati civilizáció és egy abból fakadó kulturális kereszténység védelmét előbbre helyezik az evangéliumi eredetű, autentikus katolikus hit megóvásánál.

4. Egy lehetséges erkölcs válasz?

Az előző néhány sorban igyekeztem megmutatni olyan gondolkodásmódokat is, melyeket radikálisnak, néha pedig elfogadhatatlannak tartok. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy ezen megoldási kísérletek mögött egy reális kulturális aggodalom, egy a társadalmi változásokat szorongva szemlélő ellenkultúra is megfigyelhető, amely gyakran a politikai konzervativizmus egyes irányzataihoz kötődik. Ez a hozzáállás leginkább a globális észak, főként Nyugat-Európa és az Egyesült Államok katolikus közösségei egyes rétegeiben figyelhető meg. Azonban érdekes lehet Massimo Faggioli, a Philadelphiában tanító egyháztörténész megjegyzése, miszerint az utóbbi időben a „Global South katolicizmusának laikussága új jelentőségre tett szert, és meghaladta az euró-északatlanti típusokat és a hozzájuk kötődő erkölcsöket”. Ha egy kicsit másként szeretnénk megvizsgálni a Katolikus Egyházat, mint az eddig vázolt visszahúzódó paradigma szempontjából, akkor talán éppen délről kell közelítenünk hozzá, az úgynevezett régi harmadik világ egyházai ugyanis más önértelmezést adhatnak az egész katolikus közösségnek, mint a nyugati kultúra kontextusa. Faggioli felhívja a figyelmet arra is, hogy a katolicizmust ma nem szabad azonosítanunk a kulturális félelem hatására megfogalmazódó tradicionalizmussal, a modernitástól elzárkózó, részben kulturális jellegű kereszténységgel. Az tény, hogy a kereszténység Európában és alapvetően a nyugati kultúrkörben tudott a leginkább szerves egységet alkotni a kultúrával, a társadalmi-politikai berendezkedéssel és a művészetekkel, ahogy azt XVI. Benedek pápa gyakran megállapította. A kereszténység ugyan nem európai vallás, de Európában nyerte el a leghatékonyabb formáját, és ebben páratlan és lehetőleg megőrzendő értéket kell látnunk. El kell azonban gondolkodnunk azon, hogy vajon ez a szerves egység lehet-e olyan jelleg, amelyet minden további nélkül azonosítanunk kell a kereszténységgel, vagy amelyért minden további nélkül, feltétlenül küzdenünk kell? Az a nyugati alaptapasztalat, amely a kiutat a világító keresztény kisebbségi közösségekben látja, alapvetően hiteles lehet. Az elszigetelődés és az ellenkulturális alapmagatartás túlzott komolyan vétele azonban a radikális evangéliumi magatartás helyett egy olyan kereszténységet formálhat meg, amely egy új gnoszticizmusra emlékeztet. Nemcsak azért, mert egy rejtett, a zárt közösségben megszerezhető tudást kínál, hanem azért is, mert a nyugati civilizáció megőrzése fontosabb lehet ezekben az irányzatokban, mint a hiteles evangéliumi kereszténység. Ez pedig már nem MacIntyre erkölcsi állásfoglalása, és még kevésbé XVI. Benedek pápa víziója az alkotó keresztény közösségek erejéről, hanem egy sokszor önmagába zárkózó konzervatív mozgalom, amelyben azonban megvan a hit hanyatlásának helyes érzékelése, és a jó szándék, hogy a következő generációknak értékeket adjon át. Benedek pápa javaslata nem a fényes elszigetelődés volt, hanem a világító közösségek jelenléte a többségi társadalomban.

5. Következtetések

Úgy vélem, hogy a nyugati típusú társadalmak alaptapasztalata indokolttá teszi a félelmek megfogalmazását is. Egyfajta hanyatlás jelei tagadhatatlanok. Azonban az egyházra annak egészében tekintve – ne feledjük, a Katolikus Egyház 2000 éves története során igazán csak ezekben az évtizedekben válik világegyházzá – más képet kapunk, mint megrekedve a saját nyugati tapasztalatunk válságának jeleinél. Ha az egyházra egy evangéliumi bizalommal tekintünk, akkor feltárul előttünk egy másik perspektíva, amely a Nyugaton kialakuló kisebbségi létben a találkozás és a misszió lehetőségét látja meg. Ilyen összefüggésben a Nyugat-Európa és Észak-Amerika egyházainak tapasztalata mind közelebb kerül a déli félteke egyházainak periférikus tapasztalatához. A peremen pedig, ahogy Ferenc pápa gyakran fogalmaz, új élet születik: a találkozás és a misszió ereje megszüli a közösség új dinamikáját.

24.

Az egyházi tisztségviselők, akik természetesen maguk is korlátok között élő és gyarló emberek – és nem is tudják elkerülni, hogy ez rá ne nyomja bélyegét tisztségük viselésére – nagyon könnyen hajlandók lesznek arra, hogy a fennállót védelmezzék, mert abban önmagukat is igazolják és védelmezik. A tisztségviselőknek azonban ilyen minőségükben a tradíció konzervatív védelmezésének jogos funkciója mellett ugyanúgy joguk, sőt szent kötelességük arra gondot viselni, hogy az egyház egy eljövendő helyzetben is fenn tudjon maradni. De vajon kellően felfogják-e ezek az egyházi tisztségviselők és a magukat velük oly szívesen azonosító jámbor keresztények, hogy az előrelátó gondoskodásnak ez a feladata éppoly fontos, ha ugyan nem sokkal fontosabb?

25.

Nem kötelességünk-e – és mindenekelőtt nem az egyházi elöljárók kötelessége-e – az, hogy többet gondoljunk a jövőre, mint a jelenre és a múltra, és önkritikusan védekezzünk egy nagyon problematikus konzervativizmus ellen, amely akkor lesz újra virulens, ha majd a II. vatikáni zsinat eufóriája elmúlik, és megkezdődnek a hétköznapok, amelyekben komolyan kell dolgoznunk, és nem kerülhetünk el sok kavarodást?

37.

Elsősorban is józanul be kell látnunk, hogy az egyház jövőjének bármilyen megtervezése a következő évtizedekre nem mentesít minket a megtervezhetetlen jövő felé fordulás szükségességétől és kockázatától, veszélyektől, illetve az Isten előreláthatatlan kegyelmébe vetett reménységtől. (…) Az egyház jövője még a következő évtizedekre nézve sem látható egész pontosan előre és nem tervezhető meg. Még ma is az egyház előttünk rejtett jövője felé tartunk.

38.

Mindazt azonban, amit előre lehet látni, mégis időben elő kell készítenünk, és nem változatlanul úgy cselekedni, ahogyan azelőtt. Nem tehetünk úgy, mint a jövő kígyójától hipnotizált egér, amely mit sem tesz megmenekülése érdekében. Még ha minden előreláthatóval szemben fel is vértezzük magunkat, úgy is sok kiszámíthatatlan marad előttünk, amit csak reménnyel és türelemmel várhatunk meg.

41-42.

Az egyház számára fontosabb egyetlen ember megnyerése holnapra, mint két tegnapi megőrzése a hitben; őket ugyanis kegyelme folytán az Isten akkor is megmenti, ha a hithirdetés mai vagy holnapi formája el is bizonytalanítja őket. Isten és az egyház üdvözítő stratégiája egyáltalán nem azonos. Isten kegyelme ugyanis végtelen, az egyház erői azonban nagyon is végesek. Alapvetően szükséges az a bátorság, hogy az egyháznak a jövő felé irányuló stratégiája miatt – egyáltalán nem szándékoltan – elveszítsük ma azt, aki holnap már úgysem fog az egyházhoz tartozni, mert holnap a társadalmi helyzet már nem bírja el az ő hagyományosan megfogalmazott hitét. (…) Úgy tűnik, hogy hivatalos egyházunk konkrét kérdésekben túlságosan is csak a konzervatívok szólamát játssza, határozatait a jövő javára jobbára csak az ellenkezés kényszeríti ki, lihegve lohol a fejlődés nyomában, ahelyett, hogy szuverén bátorsággal maga vezetné azt. (…) A jövő tervezése idejében kell, hogy történjék. Ha például tudnivaló, hogy tíz év múlva a most meglevő plébániáknak valószínűleg mintegy a felét láthatja el helybeli pap, akkor már ma megfelelő intézkedéseket kell hozni, amelyek révén föl lehet készülni a nemsokára bekövetkező helyzetre. Az ilyen, idejekorán történő tervezés már csak azért is szükséges, mert most még adottak a lehetőségek és azok feltételei ahhoz, ami később szükségessé válik, amelyek gyakorlati kipróbálás és kísérletezés híján elmúlnak,, amennyiben továbbra is úgy járunk el, ahogyan eddig. (…) Az idejekorán elhatározott tervezés és a tervek kivitelezésének megkezdése akkor kell hogy történjen, amikor az még nem égetően szükséges, és még nem mindenki számára magától értetődő. Éppen ezért az ilyesfajta terveknek belső és külső akadályok szegülnek ellen, amelyek egykönnyen okot adhatnak az elnapolásra. A valóságban azonban akkor van a tervezés és elkezdés ideje, amikor az általános vélekedés szerint még várni is lehetne vele. Valójában itt az idő, csak még nem vették észre.

Karl Rahner, Egyházreform. Lehetőség és feladat (Egyházfórum, Bp., 1994)

Ugyanakkor azt hiszem, a következő időszak, a következő tíz év nagyon fontos lesz a kereszténység fejlődése szempontjából. Pillanatnyilag mély válságban vagyunk, az egyház megosztott. A kereszténység nem azért megosztott, mert elszakadtak egymástól az egyházak, hanem belsőleg. Nagyon eltérő az emberek gondolkodásmódja, politikai és pszichológiai beállítottsága. Kiürülnek a plébániák, a templomok, a papi szemináriumok, a kolostorok. Sokan elhagyják az egyházat. De azok többsége, akik elhagyják az egyházat, nem ateista. Igaz, egyre kevesebb olyan ember van, aki teljesen azonosul az egyházzal, az intézménnyel és a tanítással. De meggyőződéses ateista is egyre kevesebb van; persze az „apateisták” száma is növekszik: azoké, akik érzéketlenek az egyház és a szervezett vallás iránt. Úgy gondolják, hogy az egyháznak semmi köze nincs az életükhöz. Vannak azonban spirituális keresők, és a keresők száma növekszik.

Úgy vélem, az egyház jövőjének döntő kérdése, vajon az egyház úgy tekint-e magára, hogy csak a tagjaiért létezik, vagy pedig a hívők közösségeként felfogott egyház minden emberért van.

Azt hiszem, a jövőben az egyháznak három különböző modellje lesz. Az egyik modell a zarándokok közösségének tekintett egyház – a communio viatorum, a történelemben vándorló egyház. Ez a II. Vatikáni Zsinat egyháztani modellje. Ezt a modellt tovább kellene fejlesztenünk, kiemelve, hogy az egyház dinamikus esemény.

A második modell szerint az egyház iskola, a keresztény bölcsesség iskolája. Úgy vélem, sokat meríthetünk a középkori egyetem modelljéből és eszményéből, mely szerint viták és eszmecserék révén kell keresnünk az igazságot. A középkori egyetem a tanárok és a hallgatók közössége, a tanulás, a szemlélődés és az élet közössége volt. Úgy vélem, plébániáinknak, kolostorainknak, egyházi mozgalmainknak a keresztény bölcsesség iskoláinak kell lenniük. Össze kell kapcsolnunk a teológiai gondolkodást a szemlélődő beállítottsággal.

A harmadik modell az, amelyet Ferenc pápa nagyon gyakran említ: eszerint az egyház tábori kórház. Ferenc pápa úgy véli, hogy az egyház nem maradhat meg előkelő elszigeteltségben, hanem ott kell jelen lennie, ahol az emberek sebzettek, szenvednek és segítségre szorulnak. Az én szememben ez nagyon fontos. Ki kellene bontanunk a vallásnak ezt a terápiás erejét. Úgy vélem, az egyház jövőjének nagyon termékeny modelljét állítja elénk a kórházlelkészek, a börtönlelkészek és a tábori lelkészek munkája. Ők nemcsak a hívők, nemcsak az egyház tagjai, nemcsak a vallásos emberek számára állnak rendelkezésre, hanem minden ember számára, és spirituális igény jellemzi őket. Mély meggyőződésem, hogy minden embernek megvan a maga lelki élete, és szüksége van kísérőre. Kísérheti-e az egyház manipuláció nélkül az embereket, úgy, hogy tiszteletben tartja a többiek szabadságát? Fel kell kínálnunk hagyományunk fontos értékeit, de másoktól is tanulhatunk.

Az egyház nem csupán mater et magistra (anya és tanító), hanem testvérnek, nővérnek is kell lennie, aki meghallgat másokat és tanulni tud másoktól.

Új ökumenizmusra van tehát szükségünk. Az első ökumenizmust a keresztény egyházak közötti közeledés jelenti. A második lépés a vallások közötti párbeszéd. De itt az ideje a harmadik szakasznak: meg kell keresnünk a közös alapot a szekuláris emberekkel, a spirituális keresőkkel és azokkal, akik egyetlen vallási intézményhez sem tartoznak. Az embereket elsősorban nem a tanításunk érdekli, nem is a szertartásaink, hanem a lelkiségünk. Fennáll annak a veszélye, hogy a spiritualitás csak az üzleti élet, a kereskedelem, az ipar és a szórakozás egyik kelléke lesz, s olyan felüdülést kínál, mint a meditáció.

Valójában mély lelkiséget kellene kínálnunk, olyat, amely összefügg erkölcsi felelősségünkkel.

Mélyebbre kell hatolnunk tehát, a lelki erőforrásainkhoz de nemcsak azért, hogy az egyéni vallásosságot tápláljuk. Spiritualitásunknak össze kell kapcsolnia a lelki életet és az egyház társadalomban tett tanúságát. Egységbe kell fonnunk a szemlélődést és a cselekvést.

Remélem, hogy tíz év múlva az egyház érzékenyebb lesz az idők jeleire. Gyógyító erőket tud kínálni, kibontja a vallás terápiás erejét, s olyan közeg lesz, ahol megismerhetők és megoszthatók a legnagyobb értékek, a hit, a remény és a szeretet.

               A zsinat azt a komoly igényeket támasztó feladatot állította az egyház elé, hogy tanúsítson nyitottságot három fontos területen: legyen nyitott a többi keresztény egyházzal, a nem keresztény vallásokkal és a „hitetlenekkel”, azaz a szekuláris humanizmussal és az ateizmussal folytatott párbeszédre. Jóllehet az ökumené fogalmával rendszerint csak a keresztény egyházak közötti kapcsolatokat szokás jelölni, gondolatmenetemben az említett nyitottság mindhárom válfaját jelölni fogom vele, s első, második és harmadik ökumenéről fogok beszélni.

            A katolikus kereszténység csak akkor lehet valóban katolikus, ha a többi vallással és a szekuláris világgal kialakított kapcsolatának területén is megteszi a párbeszédtől az elmélyített ökumené felé vezető lépést. Erről szilárdan meg vagyok győződve. A katolikus kereszténységnek észre kell vennie és el kell fogadnia az emberiség többségét, amely formálisan nem tartozik a katolikus egyházhoz, s nemcsak olyan partnert kell látnia az emberekben, akivel párbeszédet tud folytatni, de azt is tudatosítania kell, hogy velük együtt él közös házunkban, amelyet közös otthonná kell alakítanunk.

            A zsinat megpróbálta kivezetni a katolikus egyházat a „katolicizmus” szférájából (abból az ellenkultúrát kialakító zsákutcából, amely negatív előjellel elhatárolódik a környező világtól, először is a protestantizmustól, de aztán az egész modern szekuláris kultúrától is), s igyekezett elvezetni a kereszténység „katolicitásához”, vagyis az egyetemes ajánlatot nyújtó kereszténységhez, ahhoz a felfogásmódhoz, mely szerint az egyház nem olyan, mint egy ellenségektől körülvett erőd, hanem annak az egységnek a „szentsége” (szimbóluma és hatékony jele), amelyre az egész emberiség hivatva van. Ez a megígért egység azonban csak eszkatologikus távlatban valósulhat meg igazán és teljesen.

            Ez az egyháznak az emberiség egységesülési folyamatában betöltött hivatásáról alkotott felfogás mind a mások iránt tanúsított bátor nyitottságot, mind „eszkatologikus türelmet”, tiszteletet és vendégbarátságot kíván tőlünk. Ha nem tartjuk tiszteletben, hogy a többiek valóban mások, mint mi, s mindenáron a magunk képére próbáljuk formálni őket, az azt jelenti, hogy engedünk a prozelitizmus, a triumfalizmus és a totalitarizmus kísértésének.

            A zsinat arra buzdította az egyházat, hogy tegyen meg ahhoz hasonlóan bátor lépést, mint egykor Pál apostol, aki a kereszténységet, ezt a zsidóságon belül létező kicsiny csoportot kivezette a korabeli oikumené, a görög-római világ terébe, s egyetemes ajánlatként, az élet olyan útjaként mutatta be, amely túllép a kultúrák, a vallások, a társadalmi osztályok és a nemek között húzódó határokon. Karl Rahner úgy vélte, hogy a II. Vatikáni zsinat hasonló irányba mozdítja előre az egyházat, amelynek most az európaközpontú civilizáció teréből kell kilépnie (nemcsak fizikai szempontból, hanem főként szellemi téren), mert a korabeli oikumené gyökereiből magasra kell nőnie, s valóban globális, multikulturális közösséggé kell alakulnia. Az európaközpontúság meghaladása azt is magával hozza, hogy ismét fontosak lehetnek a kereszténység inkulturálására tett (egykor tragikus módon földbe döngölt) kísérletek, különösen a jezsuita missziók erőfeszítései, amelyek arra irányultak, hogy a „missziós országokban” a kereszténység ne csupán a régi európai katolicizmus másolata legyen, hanem kialakulhasson a helyi egyházak önálló, a helyi kultúrák forrásaiból táplálkozó formája, vagyis alapjában véve megszülethessen az afrikai, ázsiai és latin-amerikai (meg az összes többi) kereszténység.

            Az a hármas párbeszéd, amelyre a zsinat felszólított, három vatikáni testület formájában részesült intézményes támogatásban. A többi egyházzal folytatott ökumenikus együttműködés területén kétségkívül sok jó és fontos dolog történt, akárcsak a keresztények és a zsidók közötti párbeszéddel kapcsolatban (az utóbbi ma már külön feladatkört jelent, mert az egyház jelét akarta adni, hogy tudatában van a zsidósághoz fűződő sorsszerű közösségének, s nem tekinti csupán az egyik „nem keresztény vallásnak”). Hasonlóképpen a többi vallással kezdeményezett párbeszéd is előrehalad és gyümölcsöket hoz (a II. János Pál pápasága idején Assisiben szervezett találkozótól kezdve a Ferenc pápa idején, a közelmúltban aláírt muszlim-katolikus dokumentumokig).

            A kommunizmus bukása utáni időszakban a Nem Hívőkkel való Párbeszéd Pápai Tanácsának egyik konzultora voltam, egészen addig, amíg megszűnt a szervezet önállósága (alighanem a szovjet birodalom, az ateista világhatalom bukását követő eufória hatására). Pápasága legvégén XVI. Benedek pápa arról beszélt, hogy fontos megnyitni az egyházban a „pogányok udvarát”, s ez a gondolat aztán érdekes találkozókat hívott életre a világ különböző részein.

            Mindamellett úgy vélem, a világunkban bekövetkező radikális változások (és a világjárvány jelensége is közéjük tartozik) arról tanúskodnak, hogy ma sokkal komolyabb kihívásokkal kell szembenéznie a harmadik „ökumenének”. Ma már nem elég, ha hasonló teret nyitunk az egyházban a „hitetleneknek”, mint egykor a zsidóság a jeruzsálemi templomban a „körülmetéletleneknek”, az „istenfélő pogányoknak”. Sokszor eszembe jut az a kép, amelyet a megválasztása előtti estén Bergoglio bíboros említett: Krisztus az ajtóban áll, és kopogtat. Csakhogy ma, fűzte hozzá Bergoglio, Jézus már belülről kopogtat az egyház ajtaján, és ki akar menni – nekünk pedig követnünk kell. Véleményem szerint ez a kép bátran arra szólít fel minket, hogy túllépjünk a kereszténység eddigi intézményes és szellemi határain, s a világ igazi kovászává tegyük a keresztény hitet, a globalizálódás vallási életerejévé, egyetemes ajánlattá és előremutató látásmóddá. Vajon kész-e arra a jelenlegi kereszténység, hogy megtegye ezt a lépést, s van-e hozzá elég bátorsága és életereje?

A „harmadik ökumenének” az a nagy feladata, hogy mélyebben feltárja, megértse és értelmezze azoknak az embereknek a spirituális tapasztalatait, akik egyetlen vallás mellett sem kötelezik el magukat. Bolygónkon számos helyütt, de különösen a nyugati társadalmaknak (hazámban, a Cseh Köztársaságban igen erőteljesen) növekszik azoknak a száma, akik egyetlen létező vallás követőjének sem hajlandók vallani magukat.

            A közelmúltban még könnyűszerrel ateistának nevezték az ilyen embereket. Csakhogy a tényleges ateisták (az Isten és a „szellemi valóságok” létét határozottan tagadók) viszonylag kevesen vannak – és még közülük sem mindenki magát Istent tagadja, hanem csak a teizmus bizonyos formáját, csak meghatározott vallási elgondolásokat. (Időnként a keresztény teológusnak is egyet kell értenie velük abban, hogy a teizmus bizonyos formái, az Istenről alkotott naiv vagy torz emberi elgondolások valóban nem fogadhatók el.) Az ilyen emberek rendkívül sokfélék; vannak közöttük apatheisták (a vallás iránt közömbösek), agnosztikusok, antiklerikálisok, a saját vallásukat önállóan összebarkácsolók, alternatív spiritualitások követői, szinkretisták, de olyanok is, akiket csalódással töltöttek el vagy megsebeztek a vallási intézmények, és őszinte vallási keresőket is találunk közöttük.

            A modern teológia egyik jelentős irányzata, a felszabadítási teológia a társadalom peremén élőkre, a kisebbségek tagjaira, azon társadalmak szegényeire, üldözöttjeire és kizsákmányoltjaira irányítja a figyelmét, amelyben a jólét állandó fokozódása tűnik a legfontosabbnak, még akkor is, ha az anyagi gyarapodásnak az egész bolygó pusztulásával is kell megfizetnünk az árát. A felszabadítási teológia azt állítja, hogy az evangélium elsődlegesen a szegényeknek jelent örömhírt, s az értelmét csak az értheti meg hitelesen, aki maga is szegény vagy szolidaritást vállal a szegényekkel és a peremre szorítottakkal. A koronavírus következtében kitört jelenlegi világjárvány kétségkívül emlékezetünkbe fogja idézni, mennyire aktuális és fontos a felszabadítási teológia megannyi felvetése.

            Ugyanakkor úgy vélem, fontos, hogy ezzel párhuzamosan olyan teológiát is kidolgozzunk, amely reflektálni tud azoknak az egyetlen valláshoz sem tartozó, de spirituális beállítottságú embereknek a tapasztalataira, akik már régen kiszorultak az egyházakból, csalódtak az intézményes vallásokban, vagy éppen sebeket kaptak tőlük, akik a vallási dogmák és szertartások világának peremén helyezkednek el, akik sehol nem tudnak gyökeret ereszteni, alig vannak bizonyosságaik, de nyitottak, őszintén keresnek, s gyakran komolyan szomjaznak az igazságra és az igazságosságra. Ezek a „szegények” is mindig velünk vannak, és mindig is velünk lesznek!

Meggyőződésem, hogy a jövőben az egyházaknak a plébániai és egyházi közösségekhez tartozó hívők lelkipásztori szolgálatán kívül, illetve az új egyháztagok megnyerését célzó klasszikus misszió mellett különösen a szolgálat harmadik típusát kell gyakorolniuk: a keresők lelkipásztori kísérésére is vállalkozniuk kell.

            E hivatásnak bizonyos szempontból a kórházakban és börtönökben tevékenykedő lelkipásztorok szolgálata jelenti az alapvető formáját, hiszen mindenkivel foglalkoznak, aki szükséget szenved, nemcsak a „hívőkkel”, s nem csupán az a céljuk, hogy hagyományos egyházi értelemben „megtérítsék” az embereket.

            Ennek ellenére az újfajta szolgálatnak is csak a metanoiaként felfogható megtérés állhat a középpontjában: a felszínes élettől a mélyben élt élet felé elmozduló változás. A mélylélektan kifejezéseivel élve ez a folyamat az egótól a selfig, a belső énig vezet el; Heidegger azt mondaná, hogy az inautentikus élettől, az állandó tevés-vevéstől és gondoktól, a létezők világában élvezett konformista élettől a hiteles életig, a lelkiismeret hívásának meghallásáig kell eljutnunk (nem úgy kell élnünk tehát, ahogyan általában „az ember” élni szokott).

            Ezt a misztikus tapasztalatot Szent Pál a következőképpen fejezi ki: „már nem én élek, hanem Krisztus él bennem”. Pál ezzel megadja a „belső várkastélyhoz”, a „lelkünk lelkéhez” vezető utat kereső keresztény misztika hagyományának felütését.

Válság idején szokásos működési módunk kizökken a megrázkódtatástól. Ilyenkor felül kell vizsgálnunk és átformálnunk szerepeinket, szokásainkat, hogy jobb emberként kerüljünk ki a krízisből. Egy válság mindig megköveteli, hogy teljes énünk legyen jelen, nem hátrálhatunk meg, nem húzódhatunk vissza régi gyakorlatainkba és szerepeinkbe. Gondoljunk a szamaritánusra: ő megáll, odamegy, cselekszik, belép a sebesült ember világába, bevonódik a szituációba, a másik szenvedésébe, és ezáltal új jövőt teremt.

Válság idején szamaritánusként viselkedni azt jelenti: hagyom, hogy hatással legyen rám az, amit látok, tudva, hogy a szenvedés meg fog változtatni. Mi, keresztények ezt úgy mondjuk, hogy felvesszük és magunkhoz öleljük a keresztet. Amikor magunkhoz öleljük a keresztet, bizakodva, hogy új élet fakad belőle, ez bátorságot ad ahhoz, hogy véget vessünk az siránkozásnak, cselekedjünk és szolgáljunk másokat. Így tesszük lehetővé a változást, amely csakis részvétből és szolgálatból sarjadhat ki.

Vannak, akik a válság okozta szenvedésre vállrándítással felelnek. Azt mondják: “Isten ilyennek teremtette a világot, úgyhogy ilyen és kész.” Csakhogy az efféle reakció helytelenül statikusnak értelmezi Isten alkotását, holott az dinamikus folyamat. A világ szüntelenül teremtés alatt áll. Pál ezt mondja a teremtésről a rómaiaknak írt levele 8. fejezetének 22. versében: “az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig”.

Isten szakadatlanul velünk mint partnereivel együtt akarja megteremteni a világot. Már a kezdetektől fogva hívogat bennünket, hogy csatlakozzunk hozzá békés időkben és válság idején – mindenkor. Nem úgy van, mintha ezt az egészet szépen becsomagolva és lepecsételve átnyújtotta volna nekünk, mondván: “Tessék, itt van neked a világ.” 

A Teremtés könyvében, a Genezisben Isten azt parancsolja Ádámnak és Évának, hogy legyenek termékenyek. Az emberiség felhatalmazást kapott a változásra, az építésre: uralja úgy a teremtést, hogy jó értelemben alkosson belőle és vele.

Az elkövetkezendők tehát nem holmi láthatatlan mechanizmustól függenek, olyan jövőtől, amelyben az emberiség pusztán passzív szemlélő. Nem, mi főszereplők vagyunk! Ha kitágíthatom a szó jelentését: teremtőtársak. Amikor az Úr azt kérte, szaporodjunk és sokasodjunk, és töltsük be a földet, ezzel azt közölte: Legyetek a saját jövőtök megteremtői!

A karácsonyi történetben a pásztorok olyan jelet kapnak, amely nem jel. „Az a jel, hogy nincs jel” – mondja lényegében az angyal. Valami játszma ez? Vagy simán értelmetlenség? A Lukács-evangélium születéstörténetében szereplő pásztoroknak mintha valami olyan paradoxonnal kellene megküzdeniük, mint Pelikán elvtársnak A tanúban. „Az a gyanús, ami nem gyanús.” Virág elvtárs alaptételét nehezen értette meg a gátőr. Hiába mondogatta magában, végül úgy látta, „az atyaúristen, az se érti”. Ki tudja, hogy van-e itt más megérteni való, mint a diktatúra lényegi paranoiája, amely az elnyomó rendszert előbb-utóbb saját hívei ellen fordítja?

„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyvében így értelmezi az angyal szavait:

„A pásztorok számára a jel az, hogy nem találnak jelet, hanem egyszerűen a gyermekké lett Istent” (29).

A karácsonyi történetben a pásztorok nem találnak jelet, mert nincs jel. Az a jel, hogy nincs jel. Vagy kicsit részletesebben kifejtve: nincs az a jel, és nincsenek azok a jellemzők, amelyek megszokottak, normálisak, elvártak lennének egy ilyen helyzetben. Egy nyelvészeti fogalommal élve azt is mondhatnánk: zéró morfémát kapnak.

Zéró morfémának a nyelvészetben az olyan jelentést hordozó nyelvi alapegységet nevezik, amely a többi morfémával szemben „testetlen”. A zéró morféma jelentése valamiképpen az adott helyzetben működésbe jöhető többi morféma hiánya.

A pásztoroknak, amikor a gyermekké lett Istennel találkoznak, „ebben az elrejtőzöttségben kell hinniök Isten közellétét. Jelük azt kívánja meg tőlük: tanulják meg rejtett inkognitójában fölfedezni Istent” – mondja Ratzinger (uo.).

Mik azok a jelek és jelentések, mi az isteninek az az inkognitóvá, „testetlenné”, „zéróvá” tett jellemzője, amely általában elvárt, normális és megszokott lenne az isteni megjelenésekor? Mivel szemben foglal állást a karácsonyi történet?

John Dominic Crossan szerint nem más ez, mint a császári, birodalmi teológia, az impérium teológiája, amely Jézus számára és az egész újszövetségi szentírás számára „mátrixként” szolgált. Mátrixon nem egyszerűen kulturális hátteret ért Crossan, hanem azt a közeget, amelytől elválaszthatatlan az adott dolog vagy személy – a mi esetünkben Jézus és az evangéliumi üzenet –, mert állandó, mély és helyettesíthetetlen kölcsönviszonyban van vele (vö. God and Empire, 99). Crossan szerint ez a mátrix Jézus korában a birodalmi teológia.

 „A Máté- és a Lukács-evangélium első két fejezetének ikertörténetei nemcsak saját zsidó hagyománya szerint magasztalják Jézust, hanem születését és sorsát szándékosan ellentétbe állítják a római birodalmi teológia Augustus születéséről és sorsáról szóló történetével” (106).

Mit is állít ez a birodalmi, császári teológia Augustusról? Crossan egy felirat történetét mondja el ennek bemutatására.

Paullus Fabius Maximus, Asia provincia prokonzulja azzal nyert egy – egyébként éppen saját maga által húsz évvel korábban meghirdetett versenyen –, hogy Augustus születésnapját javasolta megtenni az új időszámítás kezdetének. Az eredményhirdetésről szóló feliraton többek között ezt találjuk: „[isteni] megjelenésével Caesar túlszárnyalta azoknak reményét, akik jó híreket jövendöltek, mert nemcsak felülmúlja a múltbeli jótevőket, hanem megelőzi a jövendőbeli nagyobb jótétemények reményét is. [… A]z isten születése jó híreket hozott a világnak […]” (148).

A felirat szövegében található „jó hírek” görögül euaggelia, vagyis többes számú alakja az ismerős evangélium – örömhír, jó hír – szónak. Így hát amikor az angyal meghirdeti annak örömhírét, hogy békesség érkezett el a földre, akkor ezzel egyértelműen egy „másféle békét, másféle örömhírt és egy másféle Urat hirdet meg […], mint akit néhány évvel korábban Asia tartományában” az előbb idézett felirat hirdetett. „Világos, hogy az a krisztusi béke, amely egy más valaki istállójában születő gyermektől származik, más, mint az a caesari béke, amely egy más valaki földjén győzelmet arató birodalmi uralkodótól való” (149).

Crossan szerint a következő lépések alkotják a római birodalmi teológia programját: „vallás, háború, győzelem, béke – vagy még rövidebben: győzelem általi béke” (23). A birodalmi teológia arról tanít, hogy „a vallás gyakorlása, vagyis a megfelelő istenek hódolata” miként képes „biztosítani az áldást egy olyan háborúhoz, amelynek győzelem az eredménye, és békét eredményez földön és vízen” (uo. – kiemelések az eredetiben).

A győzelem, vagyis harc által elérendő békével szemben az újszövetségi evangélium egy olyan békét hirdet, amelyhez az igazságosság vezet el. „Vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke – vagy még tömörebben: először igazságosság, aztán béke, vagy így: igazságosság általi béke” (29).

Ezekkel a gondolatokkal a fejünkben érdekes felidézni mondjuk Bulányi György sokszor túlzó redukciónak érzékelt mozdulatát, amellyel Jézus üzenetének lényegét az erőszakmentességben fogta össze. Valóban túlzó és leegyszerűsítő lenne ez? Attól függ.

A „vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke” sorozattal leírt program részeként ugyanis az erőszakmentesség aligha leegyszerűsítés. Főleg akkor nem, ha úgy értjük, mint ami szemben áll egy olyan programmal, ahol a vallás a háborúval elérendő békét és az erőszakkal terjesztett igazságot szolgálja. A békeharc meg a karddal evangelizálás zsákutcája ez, amely ahogy Crossan mondja, magát az emberi civilizációt jellemzi: a birodalom, a birodalmi gondolkodás- és látásmód „lényegi részét alkotja a civilizációnak” (36).

Érdemes ezt jól érteni. Crossan nem kevesebbet állít, mint azt, hogy személyes és intézményes működésmódunkat is jellemzi ez. „Normálisan” ez jellemzi. Márpedig annak érzékelésére, hogy mikor is futunk bele ebbe a működésmódba, nem tudok elképzelni jobb visszajelző rendszert, mint azt, ha az erőszakmentességet kérjük számon magunkon.

Erőszakmentesen, az igazságosságot előmozdítva szolgálni a békét, és így vallásosnak lenni nem könnyű, mert légüres térbe helyezi az embert – a zéró morféma értelmében. Rendszeren kívülivé, civilizáción kívülivé tesz. A diktatúra azt is mondja: rendszerellenessé.

Aki úgy vallásos, hogy az igazságosság előmozdításán keresztül erőszakmentesen szolgálja a békét, az valóban rendszerellenes. Nem egyszerűen tehetetlenségről szól az ellenállása, hanem tevőlegesnek bizonyul. Ellenáll a rendszernek azzal, hogy nem válik a részévé. Ellene tesz azzal, hogy másként van: másként lát, másként ítél, más az öröme.

A diktatúra retteg ettől az örömtől. Okkal. Alighanem ezt az örömöt sejti meg, nem pusztán a paranoia szólal meg belőle, amikor gyanúsnak tartja azt, ami nem gyanús.

Az Izajás prófétától vett idézet csak úgy pezseg az ígéretektől, és ragyogó keretet biztosít a mai szerzetesi életről az LCWR által megkezdett reflexió folyamatának. Ennek a reflexiónak a kezdetén fontos rámutatni arra, hogy veszélyes lehet az, ha egy meghatározott szentírási részt a hívő közösségek egy speciális csoportjára szeretnénk alkalmazni. Ugyanakkor segítség is, hogy tradíciónkat mint bölcsességi forrást az előttünk álló munkához felhasználjuk. Ez a cikk abban a reményben íródott, hogy a folyamatban az egyensúlyt biztosítsa. A reménynek és új életnek ezt az ősi ígéretét a mai fülünkkel szeretnénk meghallani. Az a vágyunk, hogy merítsünk a tapasztalat kútjának vizéből, azokéból, akiknek már hosszú ideje gyakorlatuk van Isten karakterének, akaratának és szándékának hagyományából. Miközben kellemetlen, hogy a Szentírás egy szövegrészét, amit a hívők teljes közösségének szántak, most egy sajátos csoportra alkalmazzuk, ezzel elfogadjuk további jelentését, ugyanakkor engedjük, hogy nekünk, szerzetesnőknek, a történelem meghatározott pillanatában segítsen válaszaink megfogalmazásában.

Azért, hogy az ígéretet helyesen értelmezzük és alkalmazzuk, a szövegösszefüggést kell megvizsgálnunk, amiből fakad. Ez a megígért Újba vetett bizalom a hit mélységes éjszakájában született meg, olyan időben, amikor Izrael ismert világa darabjaira tört, és az új valóság említése olyan messzinek tűnt, mint a napsugár az éjszaka közepén. Az Új a száműzetésben született, amikor a gyönge remény Babilon és Perzsia machinációiból Izajást arra vezette, hogy bátran reménykedjen valami új születésében. S miközben mások a helyzetet politikailag analizálták, Izrael kitartott amellett, hogy itt Isten forradalmi, felforgató és nyugtalanságot teremtő jelenlétéről van szó. Isten kész volt arra, hogy megmentse, felszabadítsa és átformálja népét! Akármilyen jól is hangzik ez, csak akkor történne meg, ha sok mindent, amire addig Izrael támaszkodott, leépítenének.

Az Ószövetség zsidóit földrajzilag űzték el a fogságba. Ezen kívül szenvedtek annak a jól szervezett, megbízható világnak az elvesztésétől, ami értelmet adott és az összetartozást biztosította. Olyan környezetben találták magukat, ahol az ő hitük legértékesebb, legtiszteltebb szimbólumait kinevették, bagatellizálták vagy tönkretették. Ez szó szerint mindennek a leépítését jelenti!

Az isteni karakternek, akaratnak és szándéknak hosszú tradíciójából jött létre az ígéret: Isten mindig azoknak az oldalán van, akik leginkább a peremre szorultak. Hogy az ígéret beteljesüljön, a szövegét azok fülével kell hallgatni, akik a legelhagyatottabbnak érzik magukat. „Az özvegyek és árvák gyámola az Isten az Ő szentélyében. A magányosnak otthont ad, a foglyoknak szabadságot és boldogságot. A lázadókat azonban a sivatagban hagyja.” (Zsolt 68,6-7)

Ha meg akarunk érteni egy szentírási részt, akkor azt a szövegösszefüggésben kell szemlélnünk. Hogy kellően értékelni tudjuk az Izajás idézetet, nézzük meg a tágabb és közvetlenebb szövegösszefüggést az Iz 43,19-nél. A tágabb szöveg­összefüggésben fontos megjegyeznünk azt, hogy ez a kijelentés az ún. „Második Izajás” könyvben található.

Az 1-39. fejezetekben Izajás azon a veszteségen tűnődik, amit a fogság idézett elő. Minden összeomlott: Jeruzsálemben a trónon ülő királyt és a templom papjait is tönkretették; a közösséget elüldözték. A veszteség és a vigasz közötti meghasonlást el kell fogadni, tiszteletben kell tartani. Izajás óvatos, hogy ne lépjen túl gyorsan a vigasz felé. Most, ahogyan Walter Brueggemann mondja, a „gyász bátor megélése” következik.

Amit Izrael mindig is tudott, hogy a veszteség és gyász megengedi, hogy új dolog történjen. Másrészt a veszteség letagadása szociális zavarhoz vezet. Így az Új ígéretét megelőzi 39 fejezetben a gyász feldolgozása. A régi valóságok vége nem hoz létre automatikusan valami újat. Előbb valami másnak kell megtörténnie, el kell fogadni a gyászt.

Izajás második könyve és annak minden ígérete, amely nem említi a veszteséget (40-55), reményt keres, anélkül, hogy elismerné a szenvedést. A veszteség és gyász kemény és fájdalmas feldolgozása nélkül a remény nem hihető. Ez a remény túl könnyű. Túlságosan „elüt” a szövegösszefüggéstől, hogy átformáló ereje legyen. Ezzel Izajás kivezet a kényelmünkből és elvisz addig az elfogadott pontig, ahol igent tudunk mondani a gyászra és az Isten-élmény csodálatára, arra, amit Isten cselekszik. A remény költészete nem az égben lebeg, hanem leszáll a valós élet gyakorlatába, és oda vezet, hogy az embernek feltétlenül cselekednie kell, együttműködve Isten átformáló erejével.

A harmadik részben Izajás összeköti az égi megoldásokat a földi lehetőségekkel, és arra tanít, hogy nem elég az, hogy csak az ígéret vigasztaljon. A hallgatóknak cselekedniük kell! Az Iz 56-66-ban a közösség felé fordul azzal a sürgető paranccsal, hogy cselekedjenek. Izraelnek el kell kezdenie az újjáépítés kemény munkáját. Ez nem a normális mederbe visszatérést jelenti. A régi infrastruktúrából már nem maradt semmi. Ez egy új város, nem a régi felújítása. Így sok csodálatos megerősítés után ott a felhívás az indulásra: Mennetek kell, tennetek kell:

Ébredj fel, te város a Sion hegyén, ébredj fel… légy újra erős… Állj fel és rázd le a port magadról! … Dobd el a rabság bilincsét, te rab. Örülj, te magtalan, akkor is, ha soha nem szültél gyermeket… Jöjjetek ide, itt vizet találtok… Tartsátok meg törvényeimet és legyetek igazságosak! … Keressétek az Urat, amíg engedi, hogy megtaláljátok! … Oldjátok el az emberek bilincseit, azokét, akiket igazságtalanul tartanak fogva, szabadítsátok meg őket a rabszolgaság terhes igájától és adjátok vissza szabadságukat! … Adjatok enni az éhezőnek, fogadjátok be a hajléktalanokat…

Ez azt jelenti tehát, hogy ígéretünk a veszteség és azon cselekvés között található, amely szükséges ahhoz, hogy az új élet feltételeit megteremtsük.

Az Iz 43,15-17 fölkínálja az Új ígéretének közvetlenebb összefüggését. Ezek a versek a „régire” történő emlékezésről szólnak, a száműzetésből történt szabadításról. Egy régen történt tettet helyeznek a jelenlegi dráma fölé. S azután, abban a pillanatban, amikor készek vagyunk elhinni, hogy Isten azt fogja tenni, amit mindig is tett, ez következik: Ne álljatok meg a múltnál! Előre tekintsetek, mert valami Újat teszek. Már megkezdődött, nem vettétek még észre? Utat készítek a sivatagon át. Folyók szelik át a sivár vidéket.”

Ez valóban azt jelenti, hogy a „régit” el kellene felejtenünk? Az ígéretekről szóló szöveg rejtélyes bevezetőjében tudják meg a hallgatók, hogy nem kell a múltra gondolniuk. Arra tanítják őket, hogy a jelent szemléljék. Ez az útmutatás provokatív, mert a próféták írásaikban nagyon ritkán adnak ilyen tanácsot; ellenkezőleg, a próféták az emlékezésre hívnak fel. Miért van ez az újfajta biztatás? Mert nagy kísértés azokra az időkre emlékezni, amikor minden jó volt, és mert amit a múltban hirdettek, az már mind valósággá vált. Isten megbízható!

A hitnek nem csupán a múlthoz van köze. A súlypontot a jelenre és a jövőre kell helyeznie. Izajás szó szerint ezt mondja: úgy nézzetek rám, mint aki tett valamit, hogy ÚJ történjen MOST. A jövő már megkezdődött. Kirobban. Isten tevékenysége megingathatatlanul és megállíthatatlanul halad előre. Észre kell vennünk. Nem arra korlátozódik, ami korábban volt, ami a múltban történt, és ahogyan ezt értelmezték. A harcnak vége. Mostantól kezdve ezeket a szavakat hallják: „Itt van az út…”, és már nem az első kivonulásra kell gondolniuk, hanem a másodikra, és a tizedikre, és arra, amit ebben a pillanatban megtapasztalunk. A szöveg bemutatja a bibliai hagyomány szerepét: a múlt tapasztalata segít nekünk, hogy megértsük azt, ami a jelenben történik. Isten hűségének folytonossága teszi lehetővé, hogy remélhessünk a jövőben.

Az Új, amit Isten mint saját tettét nyilatkoztatja ki, az az Új, amit Izrael már nem várt, amiben már nem reménykedett, vagy amit már nem hitt. Azt gondolták, hogy az Isten megmentő tetteiről szóló fejezet már lezárult. Ami viszont most tört föl, az valami Új, és Izraelt föl kell rázni abból a hitéből, hogy semmi újat nem tanulhat már az Isten tetteiről. Izajás figyelmeztet, hogy az olyan hit veszélyes, amely már nem vár semmi újat az Istentől.

Néhány személyes megfontolás

Ugorjunk most át a saját időnkbe, arra a helyre, ahol vagyunk. Tudjuk, hogy Izajás Könyve egy valóságos városról szól, Jeruzsálemről, egy teljesen más világban. Tanítása azonban mind a mai napig erőt és bátorságot ad. A „száműzetés” metafora használata a szerzetesi életre nem könnyű és nem nyilvánvaló, és néhányunknak nem is cselekvésre késztető. Számomra olyan keretet jelent, ami a mai időkben reményt ad. Arról szól, hogy belépünk egy új helyre, ami néha veszélyesnek, mélységesen idegennek látszik. Ekkor gyengéd beszédre leszünk figyelmesek, ahogyan Isten a sebesültekhez fordul, és azt mondja nekik, hogy valami Újat teremt.

Hogyan tud nekünk segíteni az Új felé vezető úton a száműzetés irodalmának bölcsessége? A következőt javaslom:

Az első Izajás könyvből

Leépülésünk nem csupán külsődleges. Amikor a megfogyatkozásunkkal, kicsivé válásunkkal foglalkozunk, emlékezünk arra is, hogy az Új ígérete egy döntő elengedésből születik. Néha a veszteséget csak magában szemléljük, nem az egésszel együtt látjuk. Valóban meg voltunk győződve arról, hogy szükséges ilyen mértékben elengedni dolgokat, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyetemes felhívása a megszentelődésre megvalósulhasson? Egyrészről egyetértünk ezzel a felhívással akkor, amikor az Egyházban sok pap és szerzetes van, de egészen másként fogadjuk ezt, ha a szerzetesnők és férfiak száma nem túl nagy és nincs nagy társadalmi hatásuk. A szó igaz értelmében szerzetesközösségek életüket adják azért, hogy az Egyház új formája megszülethessen.

A második Izajás könyvből

 „Ne gondolj arra, ami korábban volt, vagy hogyan nézett ki a múlt.” A kísértéseink egyike az, hogy visszaemlékezzünk a szerzetesi élet múltjában történt „jelentős eseményekre”. Szívesen foglalkozunk a saját közvetlen „sikeres” emlékeinkkel. Izajás ismerte ezt a nagy kísértést, hogy ne emlékezzék „mélyebben”. Izajás figyelmeztetései után néhány fejezettel található egy meghívás a „mélyebb” emlékezésre. „Emlékezzetek a kősziklára, amelyből kivágtak titeket, és a kút üregére, melyből kiástak!” (Iz 51,1) Izajás arra emlékezteti Izraelt, hogy ne magára emlékezzen mint hatalmas nemzetre, hanem menjen vissza léte gyökeréig, igazi identitásáig. Ez az Új lényege. A szerzetesi élet kritikus idejét éljük, amikor a saját legmélyebb identitásunkat kell megvizsgálnunk, és nem a közvetlen múltunkat. Arra kaptunk felszólítást, hogy értsük meg saját magunkat, igazi hivatásunkat, nem azon idők alapján, amikor mi az Egyház munkaereje voltunk, hanem a korábbi idők prófétai identitása alapján. Arra az időre emlékezzünk, amikor még szabadok voltunk arra, hogy alapítóink legvadabb elképzeléseinek, víziójának beteljesítőivé váljunk. Nem gondolom, hogy ez romantikus út, hanem út annak felismeréséhez, amit ma várnak tőlünk. Robert Wicks figyelmeztet bennünket:

„Különbség van a nosztalgia és a spirituális emlékezés között. Jóllehet a nosztalgia édes, de csak egy ezüst koporsó, ha vonz bennünket a múltba, és ezért nem tudunk a jelenben élni.” Ha Újat kell teremteni, annak legmélyebb történetünk legkreatívabb, legtalálékonyabb kifejezéséből kell fakadnia, válaszul azokra az új időkre, amiben élünk. 

A harmadik Izajás könyvből

 A száműzetés útjának „utolsó” része a cselekvés. Könnyű minden bizalmunkat Istenbe helyezni, aki mindent megújít, és így viszonylagos megelégedettséggel élni mindennapjainkat annak tudatában, hogy hősies múltunk volt. De a kihívás, amivel szembesülnünk kell, abban áll, hogy megkérdezzük, a szükséges dolgokat tesszük-e, hogy megteremtsük a szerzetesi élet jövőjének lehetőségét. Azok a megoldások, amelyek nem a legmélyebb identitásunkból fakadnak, túl olcsók. De amikor Isten velünk mint partnerrel új jövőt akar teremteni, akkor ez meg fog történni, mert mi, mint a bibliai száműzetés emberei, abban ismertük fel elhivatottságunkat, hogy prófétai kisebbség legyünk. Izajás ígérete biztosít bennünket arról, hogy rendelkezünk az ehhez szükséges eszközökkel. Bátorít bennünket azzal a tudattal, hogy a száműzöttek úton vannak Istennel hazafelé.

 Végezetül, ez a feladat sürgős, de nem azért, hogy ezzel valamelyik kongregáció, vagy maga a szerzetesi élet megmaradjon egy meghatározott helyen vagy időben. Nem magunkért tesszük, hanem a szerzetesi élet fontos céljáért – hogy megnyilvánuljon Isten országa.