Hol tartunk most?

A világiak szerepének erősödése nem jelent az őskeresztény mintákhoz való kizárólagos visszatérést. S habár a bibliai alapok e téren is fontosak, a folyamatnak különböző történelmi okai is vannak:

• Az egyik nyilvánvalóan a paphiány. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a II. Vatikáni Zsinat már jóval a nyugati kereszténységben tapasztalható paphiány kirajzolódása előtt kiemelte és jóváhagyta a laikusok szerepének erősödését.
• A XX. század hanyatlásával a katolicizmus drámai módon elvesztette szerepét a szekuláris világ ideológiáival szemben (felvilágosodás, darwinizmus, szkepticizmus, marxizmus, stb.). Az egyházi vezetés egyik első válasza erre a folyamatra az volt, amikor 1938-ban XI. Pius pápa a ferences Agostino Gemellit küldte el a svájci Sankt-Gallenbe, hogy elnököljön 25 világi katolikus csoportosulás vezetőinek tanácskozásán. Sokan innen eredeztetik azokat az új impulzusokat, melyek a keresztények szerepvállalását kezdték erősíteni a művészetek, a tudományok, a kereskedelem, a gazdaság és a társadalom egyéb területein. A déli féltekén talán még inkább jellemző a vallási pluralizmus, ami elsősorban az iszlám és a különböző pünkösdi mozgalmak térnyerésével egyre erősödik.
• Új irányok jelentek meg a teológiában. Amíg XI. Pius a világiak apostoli küldetését a hierarchia apostoli küldetésében való részesedésként fogalmazta meg, addig a II. Vatikáni Zsinat azt hangsúlyozta, hogy minden katolikus hívő a keresztség és a bérmálás révén részesül ebben a küldetésben. A világi Krisztus-hívők apostolsága az Egyház missziójában való részesedés. Ám több mint ötven évvel a Zsinat után ez a szemlélet a katolikusok tudatában elhalványulni látszik.
• A szexuális visszaélések és a gazdasági botrányok annak szükségességére hívják fel a figyelmet, hogy a püspökök tudatosabban működjenek együtt világi szakemberekkel, így kiegészítve egyházmegyéikért vállalt felelősségüket.
• A katolicizmus pünkösdi vonásainak fokozódása egyrészt a katolikus karizmatikus mozgalmak erősödését jelzi, másrészt arra a pünkösdi tapasztalatra és lelkületre mutat rá, hogy a Szentlélek ajándékait nemcsak egy „elit kör”, a klérus, hanem bármelyik hívő megkaphatja. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy egyre nő az egyházban azoknak a száma, akik úgy tekintenek önmagukra, mint akiket a Szentlélek a tanítás, a gyógyítás, az evangélium hirdetése vagy épp a nyelveken szólás ajándékaival látott el.

A világiak szerepének bővülése talán a lelkiségi mozgalmak elterjedésében érzékelhető leginkább. A Vatikán már több mint 120 ilyen mozgalomnak adott jogi státust. Figyelemre méltó, hogy ezeket az utóbbi 100 évben alapították. Sokkal könnyebb azonban dokumentálni e társulásokat, mint egyáltalán kimutatni vagy csak megbecsülni, vajon hány katolikus hívő tartozik hozzájuk vagy tart fenn velük bármilyen kapcsolatot (Bárka, Fokolare Mozgalom, Szent Egyed Közösség, stb.).

Azokat a személyeket sem szabad elfelejtenünk, akik formálisan egyik lelkiségi mozgalomhoz sem tartoznak, semmiféle kapcsolatot nem ápolnak velük, tevékenységük és a hozzájuk kötődő csoport révén céljuk mégis az evangelizáció.

Az Egyházban és az egyházért dolgozók talán legszélesebb körét a lelkipásztori munkatársak alkotják. Ők azok, akik plébániákat vezetnek, katekéziseket tartanak, iskolákban tanítanak, különböző liturgikus szolgálatokat látnak el vagy éppen lelkigondozást végeznek. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok plébániáin 1990-ben a lelkipásztori munkatársak 54%-a töltött legalább heti húsz órát szolgálatában, arányuk 2005-ben már 66% volt.

Lássunk néhány további tényt az Egyesült Államokra vonatkozóan. Püspöki karuk 2005-ben Az Úr szőlőjének munkatársai címmel kidolgozott egy dokumentumot az egyházi szolgálatban álló világiakra vonatkozóan. Ebben az évben már 31.000 „laikus egyházi szolgálattevő” dolgozott az USA katolikus plébániáin. Ez a szám 1990-ben még csak 22.000 volt. Érdekes összevetés, hogy ugyanebben az időszakban a papságra készülők száma csaknem 6000-rel csökkent (49.000-ről 43.000 főre). 500 és 600 között van az USA azon plébániáinak száma, ahol nincs helyben lakó lelkipásztor, így világi Krisztus-hívő látja el a plébánia koordinálásának feladatait. S még néhány figyelemre méltó számadat: az egyházban szolgáló laikusokat munkaterületük szerint különböző kategóriákba sorolták (kórházak, egyetemek, börtönök, repülőterek, stb.), közülük a zenei szolgálatot vállalók „egyesülete” 8500, a katolikus köznevelési intézményekben szolgálatot teljesítők „egyesülete” pedig 5466 tagot számlált 2005-ben. Mindeközben 20.000 fő képzése zajlik, s ez a szám hatszorosa annak, ahányan papságra készülnek az Egyesült Államokban. Ezek alapján elég egyértelmű, hogy mi felé mutatnak a tendenciák. Az európai helyzetképből csak egyetlen tény: Németországban a Volkswagen után a katolikus egyház a második legnagyobb munkaadó.

Kissé megnehezíti a tisztánlátást, hogy a Vatikán a laikus szolgálatokat tekintve hivatalosan csak két kategóriát ismer: „katekéta” és „laikus misszionárius”. Mindenestre II. János Pál megválasztásakor, 1978-ban, egy felmérés szerint a világegyházat tekintve klerikusok és laikusok összesen 1,6 millióan vettek részt az evangelizációban, míg ez a szám 2005-ben (a szent pápa halálának évében) már 4,3 millió fő, akiknek mintegy 90%-a világi Krisztus-hívő volt.

Érdemes egy pillantást vetni a déli féltekére, elsősorban Dél-Amerikára is. Itt azoknak a pasztorális központoknak az aránya, melyek nem plébániák, vagyis nincs helyben lakó lelkipásztoruk, sokkal magasabb, mint az USA-ban vagy Európában. Tehát sok katolikus (ill. bárki), ha kapcsolatba szeretne lépni az egyházzal, ezekben a központokban nem pappal, hanem egy civil lelkipásztori munkatárssal találkozik. S ez a jövőben a fokozódó paphiány miatt még inkább így lesz.

A világi Krisztus-hívőkön belül az egyik legaktuálisabb problémakör az egyházban betöltött női szolgálatok kérdése. Az USA-ban a fent említett 31.000 egyházi munkatárs 80%-a nő. Ez a szám folyamatosan emelkedik. A különböző egyházmegyei feladatköröket tekintve az összes pozíció 48,4%-át nők töltik be.

Más a helyzet a Vatikánban, melynek 2007-ig nem volt olyan hivatala, aminek vezetését nőre bízták volna. Sőt, 1952-ig a Kúriának egyáltalán nem volt női munkatársa! Az áttörést a 2004-es év jelentette. II. János Pál ekkor nevezett ki egy szalézi nővért a Szerzetesi Kongregáció vezetőségébe. Ugyancsak 2004-ben nevezte ki a Harvard Egyetem jogi karának professzorát, Mary Ann Glendont a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnökévé. Ő volt az első nő a történelemben ilyen poszton. Mindezek a folyamatok egyértelműen jelzik, hogy az egyházi rend szentségétől eltekintve a katolikus egyházban végzett szolgálatok egyre inkább „női munkává” válnak.

Mit hoz a jövő?

Szinte biztos következmények

Az internet térhódításával a temérdek információ lassanként befogadhatatlanná válik, így a hivatalos egyházi vezetés már nem tudja ellenőrizni a hitre és az egyházra vonatkozó tartalmak helyességét és hitelességét. Amilyen mértékben életre kel a világiak aktivitása a kultúrában és a közéletben, úgy válik egyre átláthatatlanabbá a világhálón (főként pedig a közösségi oldalakon) terjedő „evangéliumi üzenet”. Hogyan lehet úrrá lenni ezen a zűrzavaron? A világiak apostoli tevékenységének „függetlensége” ezen a téren egyre bizonytalanabb lábakon fog állni a jövőben. Nehéz lesz meghúzni az egyház iránti felelősség és a függetlenség határait.

Habár fontos, hogy egyre több nő vállal feladatot és felelősséget az egyházban, könnyen áteshetünk a ló másik oldalára. Többen tartanak is az egyház elnőiesedésétől. Ha végignézünk egy átlagos templom közösségén, megállapíthatjuk, hogy a jelen lévők többsége középkorú, s annál idősebb nő. A jövő nagy kérdése, hogyan lehetne egyre több férfit meghívni és alkalmazni a különböző egyházi szolgálatokra.

További teológiai párbeszéd szükséges a férfi lelkipásztori munkatársak és a fölszentelt papok státusát, személyét és liturgikus szolgálataik megnevezéseit illetően. Segíthetné a tisztánlátást a világi lelkipásztori munkatársak konkrét időszakra (nem pedig határozatlan időre) való kinevezése.

A világiak szerepének bővülése maga után fogja vonni, hogy a fölszentelt papságot az Egyház még inkább szentségi-lelkipásztori felelősséggel ruházza fel, így a világiakban gazdasági és adminisztratív téren még inkább megbízzon.

Valószínű következmények

A jövő egyik nagy kérdése, hogy az egyházban felelősséget vállaló (köztük a teológiailag egyre műveltebb, képzettebb) laikusok milyen politikai, társadalmi erővonalak mentén fognak elhelyezkedni, s milyen pozíciót fognak elfoglalni saját hazájuk püspökeinek nézetei, megnyilatkozásai kapcsán.

Gyorsuló folyamat indult el a tekintetben, hogy ki lesz ill. kit tartanak a katolikus egyház „arcának és hangjának”. Míg világviszonylatban ezt a szerepet (talán még mindig) a pápa tölti be, addig helyi szinten már nem biztos, hogy az adott egyházmegye püspöke ez a személy. Az elkötelezett és hiteles világiak növekvő száma szinte „versenyre hívja” a püspököket e téren.

Az igazi kérdés a jövőben az lesz, hogy az emberek (úgy a katolikusok, mint a nem vallásosak) elfogadják-e hiteles lelki tekintélynek a világi személyt, vagy csak a fölszentelt pap „pótlékának” tartják. Másrészről pedig a civil munkatárs megkapja-e püspökétől azt a tekintélyt és bátorítást, hogy az adott településen pap híján ő képviseli az egyházat. A pünkösdi (kis)egyházak (elsősorban a déli féltekén található nyomornegyedekben és nagyvárosokban) ezen a téren is jóval előttünk járnak.

Az is szükséges, hogy kialakuljon és a köztudatba is átmenjen az a szakzsargon, ahogyan az egyes személyeket elnevezzük (pl. mit is jelent az „egyházi személy” fogalma?). A jövő egyházában egy-egy plébános olyan lesz, mint manapság egy püspök: tudják, hogy fontos személy, még talán ismerik is, de senki sem várja el, hogy napról napra köztük legyen. De vajon mi kell hozzá, hogy úgy fogadjanak el egy világi személyt, mint aki a hivatalos egyházat jeleníti meg az adott közegben? A jövőt tekintve ez azért lesz kulcskérdés, mert 2050-re a Föld lakosságának kétharmada városokban fog élni.

A könyv írásakor a szerző még csak vizionálta, de mi már tanúi vagyunk, hogy a pápa női vezetőket nevezett ki a Római Kúria bizonyos tisztségeire.

A világi keresztények az egyház missziójában a világ megszentelésére kapnak és vállalnak feladatot. Így tehát az az évszázad, melyben a laikus szerepek eddig soha nem látott módon és mértékben terjedtek el az egyházban, alapjaiban változtatta meg az emberi történelmet, mégpedig azért, mert épp e „laikus energia” által lett és lesz szentebb ez a korszak.

A könyv eredeti címe: John L. Allen JR.: The Future Church – How ten trends are revolutionizing the catholic church. Image, New York, 2009. A fenti összefoglaló a könyv ötödik fejezete alapján készült. A szerző amerikai újságíró, Vatikán szakértő. Ő készítette A remény népe című interjúkötetet New York érsekével, Timothy Dolannel 2012-ben.