1. MacIntyre erkölcsi helyzetértékelése

A kevéssé történeti, mint inkább erkölcsi és ideológiai szempontokat előnyben részesítő szerzők gyakran beszélnek úgy Nursiai Szent Benedek koráról (az 5. és 6. század fordulójáról), mint az erkölcsi és kulturális hanyatlás időszakáról. Ez az időszak egy átmenet, amely a középkori Európa kialakulásához vezetett, és kétségkívül törésekkel is járt. Annak értékelésével azonban, hogy kimutatható-e valamiféle folytonosság a később megkülönböztetett korszakok között magam nem szeretnék foglalkozni. Ehelyett – csatlakozva a moralizáló megközelítéshez – Benedek és tanítványai kulturális misszióját egyfajta toposzként használnám. Így értelmezte azt erkölcsi elemzésében Alasdair MacIntyre is, amikor arról beszélt, hogy egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre várunk. MacIntyre a meghatározó, Az erény nyomában című, először 1981-ben megjelent morálfilozófiai munkájának végén fogalmazta meg ezt az igényt. Saját korára az erkölcsi hanyatlás idejeként tekintett, melyben az a feladatunk, hogy átmentsük az igaz élet lehetséges módjait. Keserű tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az általunk átélt történelmi időszak olyan helyi közösségi formák kialakítását kívánja, melyekben a „civilizáció, valamint az intellektuális és az erkölcsi lét megőrizhető a sötétség új korszakában, amely már a nyakunkon van”. Tudatosan használta a Benedek-toposzt, amikor a jelen kor erkölcsi állapotáról így írt: 

„Mindig veszélyes nagyon szigorúan párhuzamba állítani egymással két történelmi korszakot. Az egyik legfélrevezetőbb párhuzam az, amelyet a mai Európa és Észak-Amerika helyzete és a Római Birodalomnak a sötétség korszakába való hanyatlási periódusa között szokás vonni. Bizonyos párhuzamok mindazonáltal vannak. Döntő fordulópontjához érkezett ez a korábbi történet akkor, amikor a jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, s többé nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá – többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek -, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható úgy, hogy az erkölcsiség és a civilizáció is túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkező korszakát”. 

Könyve végén MacIntyre arról is beszélt, hogy a barbárok – szemben a Római Birodalom bukását előidőző hatásokkal – ma nem kívülről ostromolnak bennünket, hanem közöttünk vannak, sőt irányítják azt a világot, amelyben élünk, ebben a helyzetben pedig az a feladatunk, hogy átmentsük a hitet és a kultúrát a következő nemzedék számára. Benedek személye toposz: az ő közösségei a zárt és a világ hatásaitól érintetlen erkölcsi közösségek előképei voltak. MacIntyre saját korának erkölcsi hanyatlását látva gyakorlatilag lemondott az erkölcstelennek tekintett többségi társadalom lehetséges megjavításáról, és kis erkölcsi közösségekbe való visszahúzódásra tett óvatos javaslatot. Elemzése alapján később az úgynevezett benedeki opcióról kezdtek sokan beszélni, és MacIntyre érvelése nyomán egyre többen vontak párhuzamot a jelen kor és az erkölcsileg és kulturálisan hanyatló Római Birodalom kora között. 

2. XVI. Benedek látásmódja

XVI. Benedek pápa – a Benedek nevet viselő főpap! – kevéssé borús, de hasonló tónusú megközelítésekben értékelte az erkölcs és a kultúra állapotát, a morális helyzetjelentés mellett kitérve a keresztény helyzetének értékelésére és a kialakult helyzetben a keresztények által képviselhető lehetséges magatartásformák bemutatására is. A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora és korunk helyzete között. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy hanyatló kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Kiindulási pontja annak a világos elfogadására épül, hogy a többségi társadalom már a hagyományosan keresztény országokban sem hívő, és többnyire nem tart igényt arra, hogy politikájában és intézményeiben kifejezetten keresztény alapokon szervezze meg önmagát. 

Azzal együtt, hogy Ratzinger folyamatosan bírálta a vezető kultúrát, valamiként még mindig bízott a szekuláris racionalitás és a keresztény hit jövőbeli együttműködésének lehetőségében. Ennek érdekében az idézett kötetben is közölt 1992-es bassano-i előadásában elutasította a „60-as évek politikai moralizmusát”, mint a kereszténységtől elforduló közgondolkodás talán legfontosabb okát. Egy olyan laikus erkölcs kizárólagosságának igényét vitatta, amelyet a radikális felvilágosult kultúra és a szubjektív racionalizmus termékének, valamint ideálokkal teli fiatalok számára alkalmas politikai utópiának tartott. Véleménye szerint az a laikus kultúra, amely „a szabadság zavaros ideológiáját” hirdeti, nem megalapozott és nem is lehet egyetemes. Alapját ugyanis „a szabadság rosszul meghatározott vagy egyáltalán meg nem határozott fogalma” képezi, amely szerinte „tagadhatatlanul ellentmondásos”. Hamis illúzió volna tehát úgy gondolnunk, hogy „a felvilágosult-laicista kultúra valóban az egyetemes, az összes ember közös megfontolása alapján végre megtalált kultúra” alapja lehet. Ratzinger társadalom-felfogásának legfontosabb vonásait az alapvetően nyugati eredetű vezető kultúrával való polémia határozta meg, és ez a bassano-i előadásban remekül kitapintható. Jóllehet kitartóan bírálta a nyugati társadalmak erkölcsi hanyatlását, bízva a kereszténység és a szekuláris racionalitás lehetséges együttműködésében, a keresztények helyzetét Nyugaton hosszú távon kicsi és kisebbségben élő, de hatékonyan misszionáló közösségekben képzelte el. Ezzel pedig óvatosan lemondott arról az igényről, hogy a kereszténység vezető politikai vagy kulturális tényező maradjon Európa történetének előttünk álló időszakában. Fontos azonban látnunk, hogy XVI. Benedek pápa közösségei soha nem a többséggel szembenálló, elzárkózó csoportok, hanem a társadalom többi részével szerves kapcsolatban lévő, azokkal számos ponton összefonódó kreatív kisebbség alkotói. Az élő és tevékeny kisebbségi közösségekben működő kereszténység ratzingeri víziója ezért – mindent összevetve – jóval optimistábbnak tűnik MacIntyre jövőképénél. Ez a társadalomkép szerves és nem polarizált, együttműködő és nem bezárkózó. 

3. Keresztény konzervativizmus 

A kereszténység visszahúzódása kapcsán a kultúra féltése megjelenik más, kevésbé kiegyensúlyozott nézetekben és kezdeményezésekben is. Ennek egyik legnagyobb hatású példája az American Conservative című lap szerkesztő újságírója, az amerikai Rod Dreher 2017-ben megjelent átfogó elemzése, amely a The Benedict Option címet viseli. A benedeki opció elnevezés Drehertől származott, és éppen e könyv hatására szilárdult meg a köztudatban. Dreher, aki Ferenc pápát is gyakran bírálja, protestánsból tért a katolikus hitre, tradicionalista keresztény közösségekhez tartozott, de a tradícióhoz való erős vonzódása miatt idővel keleti ortodox kereszténynek kezdte vallani magát. Könyvének alcíme – Strategy for Christians in a Post-Christian Nation – már önmagában egy helyzetértékelés. Dreher – saját bevallása szerint – a 2000-es évek elején megszilárdult ellenkulturális, tradicionalista, konzervatív érzékenységét részben MacIntyre idézett mondatainak hatására alakította ki, elfogadva a brit morálfilozófus következtetéseit, miszerint a nyugati civilizáció elveszítette a szükséges erkölcsi vezérfonalait. Dreher egy olyan Amerikában hirdette meg a kulturális szembenállást, amelyben Legfelsőbb Bírósági döntés teszi lehetővé az egyneműek házasságát, egy olyan generáció („Post-Obergefell Christians”) tagjaként, melynek kulturális küzdelme a ’60-as években a szexuális forradalommal szembeni ellenállással kezdődött, és napjainkban a keresztény konzervatívok elkerülhetetlen vereségével látszik véget érni. A kulturális harcot az amerikai politika tengelyén helyezte el, az általa nagyra becsült Donald Trump győzelmét úgy értékelve, hogy az sem jelent többet ebben a kultúrharcban, mint némi időt a konzervatív keresztények elkerülhetetlen vereségének bekövetkezte előtt. Dreher úgy látja, hogy az új pogányság korszaka következett el, amikor jobban tesszük, ha Noé módjára bárkát építünk, hogy abba visszahúzódjunk, minthogy reménytelen politikai csatákat vívjunk olyan értékekért, amiket nem tudunk megvédeni. 

A benedeki opció ebben az értelmezésben az új keresztény kisebbség életmódja egy posztkeresztény korban. Radikális következtetései azonban messzebbre vitték Drehert a társadalom elutasításánál, hiszen egyfajta, magától a nagy egyháztól való visszahúzódás szükségessége mellett kezdett érvelni. Úgy vélte ugyanis, hogy a tömegek katolikus egyházában sokszor az a kellemetlen tapasztalat éri a hívő embert, hogy a templomok szórakoztató programokat kínálva kultúrházakká válnak, az egyház pedig ki akar békülni a modernitással. E visszahúzódó mentalitás kialakításakor Dreher szerint a legfontosabb a tradícióhoz való erős kötődés, amely a katolikusoknál manapság éppen úgy hiányzik, mint a történelmi vagy az evangéliumi protestáns közösségekben. Úgy vélte, hogy ez a keresett tradíció elsősorban a korai keresztény irodalom újrafelfedezésében, illetve a liturgia szeretetében nyilvánul meg. A liturgia modernitás elleni hatékony fegyverként való értelmezése pedig már tovább vezet bennünket Dehertől, hiszen itt – és talán szabad egy kalap alá vennünk számtalan irányt és benyomást – egy megújulási mozgalomról van már szó, melynek alapvető jellege mindenképpen egy kulturális és keresztény elit kialakításának igényében mutatkozik meg. A Novus Ordo szentmise kritikája, illetve elutasítása éppen úgy megjelenik ebben a gondolkodási sémában, mint például a vatikáni Ostpolitik és ezzel párhuzamosan a Vatikán jelenlegi Kína-politikájának erőteljes bírálata vagy a középkori gondolkodáshoz és teológiához való szoros kötődés. Az észak-amerikai keresztények között lezajló vita során az így gondolkodók egészen olyan következtetésekig jutottak el, hogy a harcos konzervatív keresztény kisebbségnek a közszerepléstől, a politikai és kulturális szerepvállalástól is vissza kell húzódnia, hogy saját tisztaságát megőrizhesse. Sokan pedig, köztük a Lepanto Foundation elnöke, Roberto de Mattei arról beszélnek, hogy manapság egy laikus kisebbség ellenállásán fog múlni a katolikus hit jövője, azok lázadásán, akik nem hajlandók kompromisszumot kötni egy progresszív és pogány korral, mint ahogyan a keresztények többsége és az egyház vezetői teszik. Az így gondolkodók nemcsak a modern világtól fordulnak tehát el, hanem gyakran az egyház többségétől és vezetésének irányvonalától is. Dreher, elemezve a gyermekbántalmazási eseteket a Katolikus Egyházban, egy 2018-as írásában arról értekezett a The New York Times hasábjain, hogy ő éppen azért hagyta el a katolikus hitet és lett keleti ortodox, mert romlottnak és feleslegesen progresszívnek találta a Katolikus Egyházat. Hangot adott annak a véleménynek is, miszerint, ha katolikus akarsz maradni, akkor éppen az egyház romlottsága, a modernitással való kompromisszumai miatt még magától a hivatalos egyháztól is vissza kell vonulnod kicsi, a hagyományt őrző közösségekbe. E gondolkodásmód jobb megértéséhez szemléletes lehet az a párhuzam, amit De Mattei korunk és a 4. századi ariánus viták között vont, amikor John Henry Newman elemzését segítségül hívva arról beszélt, hogy ahogy akkor, úgy manapság is az igaz hit megmaradása a kevesek hősies hitvallásán és ellenállásán fog múlni, és ahogy akkor, úgy talán most is egy laikus konzervatív kisebbség hitérzéke (sensus fidei) menti majd meg az egyházat. E törekvésekben tisztelve az őszinte szándékot, és átérezve e gondolkodásmód képviselőinek félelmeiket, de csak részben elfogadva azokat meg kell jegyeznünk: félő, hogy miközben sokan a Katolikus Egyház jövőjét nem tudják elképzelni a nyugati civilizáció nélkül, és e civilizáció védelmében lépnek fel egy harcos katolikus attitűddel, addig a nyugati civilizáció és egy abból fakadó kulturális kereszténység védelmét előbbre helyezik az evangéliumi eredetű, autentikus katolikus hit megóvásánál.

 

4. Egy lehetséges erkölcs válasz?

Az előző néhány sorban igyekeztem megmutatni olyan gondolkodásmódokat is, melyeket radikálisnak, néha pedig elfogadhatatlannak tartok. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy ezen megoldási kísérletek mögött egy reális kulturális aggodalom, egy a társadalmi változásokat szorongva szemlélő ellenkultúra is megfigyelhető, amely gyakran a politikai konzervativizmus egyes irányzataihoz kötődik. Ez a hozzáállás leginkább a globális észak, főként Nyugat-Európa és az Egyesült Államok katolikus közösségei egyes rétegeiben figyelhető meg. Azonban érdekes lehet Massimo Faggioli, a Philadelphiában tanító egyháztörténész megjegyzése, miszerint az utóbbi időben a „Global South katolicizmusának laikussága új jelentőségre tett szert, és meghaladta az euró-északatlanti típusokat és a hozzájuk kötődő erkölcsöket”. Ha egy kicsit másként szeretnénk megvizsgálni a Katolikus Egyházat, mint az eddig vázolt visszahúzódó paradigma szempontjából, akkor talán éppen délről kell közelítenünk hozzá, az úgynevezett régi harmadik világ egyházai ugyanis más önértelmezést adhatnak az egész katolikus közösségnek, mint a nyugati kultúra kontextusa. Faggioli felhívja a figyelmet arra is, hogy a katolicizmust ma nem szabad azonosítanunk a kulturális félelem hatására megfogalmazódó tradicionalizmussal, a modernitástól elzárkózó, részben kulturális jellegű kereszténységgel. Az tény, hogy a kereszténység Európában és alapvetően a nyugati kultúrkörben tudott a leginkább szerves egységet alkotni a kultúrával, a társadalmi-politikai berendezkedéssel és a művészetekkel, ahogy azt XVI. Benedek pápa gyakran megállapította. A kereszténység ugyan nem európai vallás, de Európában nyerte el a leghatékonyabb formáját, és ebben páratlan és lehetőleg megőrzendő értéket kell látnunk. El kell azonban gondolkodnunk azon, hogy vajon ez a szerves egység lehet-e olyan jelleg, amelyet minden további nélkül azonosítanunk kell a kereszténységgel, vagy amelyért minden további nélkül, feltétlenül küzdenünk kell? Az a nyugati alaptapasztalat, amely a kiutat a világító keresztény kisebbségi közösségekben látja, alapvetően hiteles lehet. Az elszigetelődés és az ellenkulturális alapmagatartás túlzott komolyan vétele azonban a radikális evangéliumi magatartás helyett egy olyan kereszténységet formálhat meg, amely egy új gnoszticizmusra emlékeztet. Nemcsak azért, mert egy rejtett, a zárt közösségben megszerezhető tudást kínál, hanem azért is, mert a nyugati civilizáció megőrzése fontosabb lehet ezekben az irányzatokban, mint a hiteles evangéliumi kereszténység. Ez pedig már nem MacIntyre erkölcsi állásfoglalása, és még kevésbé XVI. Benedek pápa víziója az alkotó keresztény közösségek erejéről, hanem egy sokszor önmagába zárkózó konzervatív mozgalom, amelyben azonban megvan a hit hanyatlásának helyes érzékelése, és a jó szándék, hogy a következő generációknak értékeket adjon át. Benedek pápa javaslata nem a fényes elszigetelődés volt, hanem a világító közösségek jelenléte a többségi társadalomban.

 

5. Következtetések

Úgy vélem, hogy a nyugati típusú társadalmak alaptapasztalata indokolttá teszi a félelmek megfogalmazását is. Egyfajta hanyatlás jelei tagadhatatlanok. Azonban az egyházra annak egészében tekintve – ne feledjük, a Katolikus Egyház 2000 éves története során igazán csak ezekben az évtizedekben válik világegyházzá – más képet kapunk, mint megrekedve a saját nyugati tapasztalatunk válságának jeleinél. Ha az egyházra egy evangéliumi bizalommal tekintünk, akkor feltárul előttünk egy másik perspektíva, amely a Nyugaton kialakuló kisebbségi létben a találkozás és a misszió lehetőségét látja meg. Ilyen összefüggésben a Nyugat-Európa és Észak-Amerika egyházainak tapasztalata mind közelebb kerül a déli félteke egyházainak periférikus tapasztalatához. A peremen pedig, ahogy Ferenc pápa gyakran fogalmaz, új élet születik: a találkozás és a misszió ereje megszüli a közösség új dinamikáját.