24.

Az egyházi tisztségviselők, akik természetesen maguk is korlátok között élő és gyarló emberek – és nem is tudják elkerülni, hogy ez rá ne nyomja bélyegét tisztségük viselésére – nagyon könnyen hajlandók lesznek arra, hogy a fennállót védelmezzék, mert abban önmagukat is igazolják és védelmezik. A tisztségviselőknek azonban ilyen minőségükben a tradíció konzervatív védelmezésének jogos funkciója mellett ugyanúgy joguk, sőt szent kötelességük arra gondot viselni, hogy az egyház egy eljövendő helyzetben is fenn tudjon maradni. De vajon kellően felfogják-e ezek az egyházi tisztségviselők és a magukat velük oly szívesen azonosító jámbor keresztények, hogy az előrelátó gondoskodásnak ez a feladata éppoly fontos, ha ugyan nem sokkal fontosabb?

25.

Nem kötelességünk-e – és mindenekelőtt nem az egyházi elöljárók kötelessége-e – az, hogy többet gondoljunk a jövőre, mint a jelenre és a múltra, és önkritikusan védekezzünk egy nagyon problematikus konzervativizmus ellen, amely akkor lesz újra virulens, ha majd a II. vatikáni zsinat eufóriája elmúlik, és megkezdődnek a hétköznapok, amelyekben komolyan kell dolgoznunk, és nem kerülhetünk el sok kavarodást?

37.

Elsősorban is józanul be kell látnunk, hogy az egyház jövőjének bármilyen megtervezése a következő évtizedekre nem mentesít minket a megtervezhetetlen jövő felé fordulás szükségességétől és kockázatától, veszélyektől, illetve az Isten előreláthatatlan kegyelmébe vetett reménységtől. (…) Az egyház jövője még a következő évtizedekre nézve sem látható egész pontosan előre és nem tervezhető meg. Még ma is az egyház előttünk rejtett jövője felé tartunk.

38.

Mindazt azonban, amit előre lehet látni, mégis időben elő kell készítenünk, és nem változatlanul úgy cselekedni, ahogyan azelőtt. Nem tehetünk úgy, mint a jövő kígyójától hipnotizált egér, amely mit sem tesz megmenekülése érdekében. Még ha minden előreláthatóval szemben fel is vértezzük magunkat, úgy is sok kiszámíthatatlan marad előttünk, amit csak reménnyel és türelemmel várhatunk meg.

41-42.

Az egyház számára fontosabb egyetlen ember megnyerése holnapra, mint két tegnapi megőrzése a hitben; őket ugyanis kegyelme folytán az Isten akkor is megmenti, ha a hithirdetés mai vagy holnapi formája el is bizonytalanítja őket. Isten és az egyház üdvözítő stratégiája egyáltalán nem azonos. Isten kegyelme ugyanis végtelen, az egyház erői azonban nagyon is végesek. Alapvetően szükséges az a bátorság, hogy az egyháznak a jövő felé irányuló stratégiája miatt – egyáltalán nem szándékoltan – elveszítsük ma azt, aki holnap már úgysem fog az egyházhoz tartozni, mert holnap a társadalmi helyzet már nem bírja el az ő hagyományosan megfogalmazott hitét. (…) Úgy tűnik, hogy hivatalos egyházunk konkrét kérdésekben túlságosan is csak a konzervatívok szólamát játssza, határozatait a jövő javára jobbára csak az ellenkezés kényszeríti ki, lihegve lohol a fejlődés nyomában, ahelyett, hogy szuverén bátorsággal maga vezetné azt. (…) A jövő tervezése idejében kell, hogy történjék. Ha például tudnivaló, hogy tíz év múlva a most meglevő plébániáknak valószínűleg mintegy a felét láthatja el helybeli pap, akkor már ma megfelelő intézkedéseket kell hozni, amelyek révén föl lehet készülni a nemsokára bekövetkező helyzetre. Az ilyen, idejekorán történő tervezés már csak azért is szükséges, mert most még adottak a lehetőségek és azok feltételei ahhoz, ami később szükségessé válik, amelyek gyakorlati kipróbálás és kísérletezés híján elmúlnak,, amennyiben továbbra is úgy járunk el, ahogyan eddig. (…) Az idejekorán elhatározott tervezés és a tervek kivitelezésének megkezdése akkor kell hogy történjen, amikor az még nem égetően szükséges, és még nem mindenki számára magától értetődő. Éppen ezért az ilyesfajta terveknek belső és külső akadályok szegülnek ellen, amelyek egykönnyen okot adhatnak az elnapolásra. A valóságban azonban akkor van a tervezés és elkezdés ideje, amikor az általános vélekedés szerint még várni is lehetne vele. Valójában itt az idő, csak még nem vették észre.

Karl Rahner, Egyházreform. Lehetőség és feladat (Egyházfórum, Bp., 1994)