Kérdés: Helynök úr, amikor belépett a szemináriumba, arra szólt a hivatása, hogy egy közepes méretű vállalat vezetője legyen?

Hofmann: Amikor úgy döntöttem, hogy pap leszek, azt mondtam Jézus Krisztusnak: rendelkezésedre bocsátom magam. Az volt az elképzelésem, hogy lelkész szeretnék lenni, ahogy itt Rajna-vidéken mondják, egy plébánia lelkésze. Természetesen már az 1980-as évek végén tudatában voltam annak, hogy az egyház változásban van, és nem voltam olyan naiv, hogy azt gondoljam, felelősségem majd csak egyetlen kis falu felé lesz. Alapvető hozzáállásom: Ha rendelkezésre bocsátom magam, akkor kitartok az adott szó mellett, és megteszem, amit a püspök mond nekem. 

Kérdés: Hogyan érzékeli ezt a mai szeminaristáknál? Hogyan kezelik azt a kihívást, hogy majd olyan nagy struktúrákat kell vagy lehet vezetniük, mint a leendő nagy-plébániák? 

Hofmann: A mai szeminaristák az egyház dinamikusan változó valóságában élnek. Ez azt jelenti: nincs nosztalgikus elképzelésük korábbról mint az élet valóságáról, de tudják, hogy az egyház változik. Már a képzésük során is tapasztalnak változásokat. Tanulmányaik során egyre több tapasztalatot szereznek az egyházközségekben. Ott megtanulják, hogy egy papnak sokféle feladata van. Ugyanakkor nem kell minden feladatban szakembernek lennie, másokkal dolgozik majd együtt, multiprofesszionális csapatokban. Általában megpróbáljuk csökkenteni az adminisztratív munkát, és konkrétan másra bízni azt, amit a papoknak nem feltétlenül kell maguknak megtenniük. Erre a célra adminisztratív vezetőket vezettünk be. A reakció erre általában nagyon pozitív volt.

Kérdés: Nézzünk a jövőbe: az 50–60 egyházközség jövőbiztos szám? Lesz-e a jövőben az egyházmegyének 50-60 papja, aki hajlandó és képes lesz lelkészként működni egy nagyplébánián?

Hofmann: Ezt a számot HR osztályunkkal közösen állapítottuk meg. Ez az egyik paraméter, amelyet jelenleg láthatunk. De ennek érdekében jelentős képzésbe és továbbképzésbe kell fektetnünk a személyek folyamatos fejlesztése szempontjából. Enélkül a fejlesztés nélkül azonban ezt a számot sem érnénk el. A most 2030-ra megadott szám olyan méretű, amellyel minden bizonnyal a következő években is számolhatunk.

Kérdés: Woelki bíboros a múlt héten kijelentette, hogy konfliktusokra számít. Más egyházmegyékben a plébániai reformok miatt magasra hágtak az indulatok.  Ön találkozik tiltakozásokkal?

Hofmann: Az, hogy sok a szkepticizmus, érthető és emberi. Végső soron mindez az egyházi identitásunkról szól. Ezért kezdettől fogva elhatároztuk, hogy a lehető legátláthatóbban járunk el. Fontos elmagyarázni, hogy mi mit jelent, és lehetőleg megelőzni, hogy felmerüljenek esetleges félreértések, és ha mégis felmerülnek, akkor elmagyarázni azokat.

Kérdés: Milyen félreértések voltak eddig?

Hofmann: A sajtóban az hangzott el, hogy a plébániák száma 500-ról 50-re csökken. De ez nem a valóságot tükrözi: Számunkra a Kölni Főegyházmegye 180 lelkipásztori területe az etalon, a lelkipásztori egység. Már ma is vannak olyan lelkigondozási területek, amelyek egyetlen plébániából állnak. Egy másikat viszont több mint 20 viszonylag kicsi plébánia alkotja. Mindez relatívvá teszi a számokat. De ez azt is világossá teszi, hogy a mai plébánia és a jövő plébániája nem ugyanaz.

Kérdés: Az egyházközségeknek számos olyan gyülekezetből (Gemeinde) kell állniuk, amelyek nem kizárólag területi jellegűek. Vannak már gondolatok, hogy milyen új gyülekezetek jöhetnek létre?

Hofmann: Vannak például ifjúsági templomok, és ott el tudom képzelni, hogy új gyülekezetek fognak alakulni. A kórházaknál is létre jöhetnek gyülekezetek, ha az ottani emberek hitükből fakadóan elkötelezik magukat. Nyitottak vagyunk a további mozgásokra, és nem rendelkezünk egy teljes listával a lehetséges vagy lehetetlen gyülekezeti formákról. Itt is szeretnénk látni, hol merülhet fel valami új, amit ma még nem is látunk.

Kérdés: Az újabb struktúrák mellett számos klasszikus egyesületi struktúra is létezik. Hogyan veszik őket figyelembe az egyházközségi reform során? Elképzelhető például, hogy egy cserkészcsapat az egyház helyi gyülekezetévé válik?

Hofmann: Az egyesületek továbbra is nagy jelentőséggel bírnak. Párbeszédben vagyunk velük. A gyülekezet azonban, ahogyan mi megértjük, valami plurális dolog, amely a sokszínűséget segíti elő. Korlátozás lenne tehát, ha egy bizonyos csoport egyháznak nyilvánítva magát, a saját kereszténység értelmezését kizárólagossá téve műveli azt. Inkább nyitásról van szó. Azt sem hiszem, hogy egy cserkészcsapat, mint gyülekezet egy plébánia részévé akar válni, úgy ahogyan mi értjük azt. Ez egyebek mellett azt jelentené, hogy a lelkész venné át a végső felelősséget – így az egyesületi önkormányzatiság abszolút értéke képezné vita tárgyát. Értékesnek tartom azonban, hogy vannak cserkészek és más ifjúsági szervezetek, ha olyan profilt mutatnak, amely megfelel a katolikus ifjúsági munkának. Az, hogy közösségként működjenek a gyülekezetben, továbbra is fontos.

Kérdés: Ugyanez vonatkozik a lelkiségi mozgalmakra is? Vagy esetleg kolostorokra, amelyek körül gyülekezetek alakulnak? A neokatekumenális úthoz hasonló közösségek néha alternatív gyülekezeteknek tekintik magukat.

Hofmann: A jövő plébániája azt jelenti: a gyülekezeteknek részt kell venniük az egyházközség lelkipásztori programjában, az egyházközség részeként kell értelmezni magukat, és osztozniuk kell annak céljaiban. Az egyház három alapvető funkcióját kell szem előtt tartani: a hit ünneplését, a hit hirdetését, mások szolgálatát. A már említett sokszínűség iránti nyitottság, és az egyházközség eucharisztikus közösségében való részvétel is a gyülekezet létének kritériuma.

Ha ezek a kritériumok teljesülnek, el tudom képzelni, hogy egy lelkiségi mozgalom mint gyülekezet az egyházközség részévé válik. Egy szerzetesközösség azonban aligha fogja magát elsősorban egy plébánia részének tekinteni. De ez egyáltalán nem zárja ki, hogy fontos szerepet játsszon egy plébánián vagy egy gyülekezetben. Fontos az is, hogy az egyházközség egésze „igent” mondjon a lehetséges gyülekezetre – nincs egyoldalú önkinyilvánítás. Gyülekezetnek lenni és azzá válni mindig együttműködésben történik a közös egyházközség többi tagjával és szervezetivel.

Kérdés: Lesz-e lehetőség ökumenikus gyülekezetekre?

Hofmann: Nem tudok elképzelni egy ökumenikus egyházközséget vagy gyülekezetet, mivel az nem egy akkora méret, amely megfelelne a jelenlegi egyházi valóságnak. Fokozni az ökumenikus partnerségeket egy egyházközségen belül vagy annak határain túl, ez számomra mindenképpen olyan célnak tűnik, amelyre érdemes törekedni. Vannak már bizonyított partnerségek, amelyeket folytatni és elmélyíteni szeretnénk, és figyelemmel kísérjük a protestáns, ortodox és más keresztényeket, valamint helyzetüket. Az épületek jövőbeni intenzívebb közös használatát is el tudom képzelni, egymás megfelelő tiszteletben tartásával. Fontos, hogy ne keltsük azt a benyomást, hogy a keresztények teljesen kivonulnak egy-egy régióból.

Kérdés: Mi a célja az új egyházközségek létrehozásának: homogenitás vagy sokszínűség? Hasonló miliők koncentrálása, vagy a társadalmi helyzet szempontjából is sokszínűség legyen az egyházközségeken belül?

Hofmann: Számos tényezőt figyelembe kell vennünk: nem a meglévő kötelékeket akarjuk széttépni, hanem az emberek élethez való hozzáállására figyelünk. Aztán ott van az infrastruktúra és a földrajz, amelyet figyelembe kell venni, ha például utak, vasúti töltések, folyók különválasztják a területeket. És természetesen vannak nagyon különböző miliők is. Néha hasznos lehet összehozni a hasonló miliőket, de néha hasznos lehet egy jobb helyzetű területet egy kevésbé jó helyzetű területtel összekapcsolni, hogy azok kölcsönösen gazdagítsák egymást, nemcsak anyagi szempontból, hanem a perspektívák szempontjából is.

Mindezt egyénileg, és az érintettekkel párbeszédben kell meghatározni. Nincsen mechanikusan alkalmazott kritériumokkal rendelkező mesterterv. Ez idegen lenne az élettől.

Kérdés: Ez a reform most nem sokkal a plébániákról szóló vatikáni dokumentum után kerül megvitatásra. Az utasítás többnyire negatív reakciókat váltott ki Németországban, még ha nem is a Kölni Egyházmegye vezetésétől. Van-e olyan érzése, hogy ez gyengítette a motivációkat a Kölni Főegyházmegyében?

Hofmann: Valóban a bizonytalanság érzése erősödött, még itt a mi érsekségünkben is észrevettem. Mert az első értelmezés nagyon arra a kérdésre redukálódott, hogy a laikusoknak mit „szabad” és mit nem. Fontos megérteni, hogy mi a dokumentum és a mi jövő felé irányuló lelkipásztori utunk célja: egy missziós újjászületés. A cél, hogy egyértelművé tegyük, hogy ki kell lépnünk a komfortzónából, amelyben minden egyszerűen csak ugyanúgy folytatódik mint korábban. Különösen a laikusok bevonását és a nem felszenteltek valós felelősségét is egyértelműen megemlítik és üdvösnek tartják a dokumentumban.

Kérdés: A missziós megújulás Önöknek is deklarált célja. Hogyan érhetjük el, hogy a meglévő, gyakran nagyon családias gyülekezetek missziós módon bővüljenek?

Hofmann: Fontos, hogy a korábbiaknál is jobban felhívjuk a figyelmet arra, hogy minden megkeresztelt embernek hivatása és megbízatása is van, és hogy mindenki, aki meg van bérmálva, másokhoz van küldve. Ez nem egy bizonyos kis csoportnak, egy elitnek szól, akik aztán lelkesen átadják magukat ennek a feladatnak. Amikor ez ismét világosabbá válik, amikor a keresztség hivatásának szépsége is megtapasztalható lesz, akkortól mindez nem lesz túlterhelő. Öröm megosztani és hirdetni a hitet.

Kérdés: És honnan lesznek mindehhez az önkéntesek? Hogyan minősítik őket?

Hofmann: Szükség van támogatásra, segítésre és képzésekre, valamint elismerésre és megbecsülésre – és a valódi felelősség átadására és az alkotói szabadságra. Főegyházmegyénkben több éve vannak animátorok támogatók. 60 ember, akik nagyon jó tapasztalatokat gyűjtenek, és megmutatják, hogy meg lehet szólítani embereket, olyanokat is, akik eddig még nem lelkesedtek. Ez bátorságot ad nekem. Ezért a jövőben minden multiprofesszionális lelkipásztori csapatba egy teljes munkaidős animátort is be kell vonni.

Kérdés: A vatikáni utasítás egyik nagyon kritikusan fogadott aspektusa a pap szerepe a megosztott felelősségű szervezetekben: mindig egyértelműnek kell lennie, hogy ő egy bizottság elnöke. Működik ez német kontextusban: világossá téve, hogy a pap a vezető és nem része a csapatnak?

Hofmann: A pap vezeti az egyházközséget és végső felelősséggel tartozik. De ez nem azt jelenti, hogy mindent neki kell meghatároznia. Eldöntenie sem neki kell mindent. Ma az a gyakorlat, hogy a képviselő-testületekben ügyvezető elnök van. Jómagam néhány hónapig ideiglenesen vezettem egy plébániát, és nagyon hálás voltam, hogy négy egyháztanácsban és egy gyülekezeti egyesületben nagyon hozzáértő emberek voltak, akik lehetővé tették számomra, hogy a felelősségemet egészében vállaljam, anélkül, hogy mindig minden részletében szakértőnek kellett volna lennem. Ez egyáltalán nem is működne. Értelmesnek és életképesnek tartom a jövőben is az ügyvezető elnök modelljét, aki a lelkésszel konzultálva vezeti a megbeszéléseket, és képes másokkal együtt döntéseket is hozni.

Kérdés: De vajon a vatikáni utasítás után a kánonjog szerint is járható ez az út? Úgy hangzik, mintha a lelkész csak pro forma alapon kapná a vezetést.

Hofmann: Nem csak pro forma vagyok vezető akkor sem, ha nem én határozok meg mindent részletesen. Ez más szervezeteknél is így van. Egy vállalat vagy részleg vezetésének sem kell mindig mindent a legapróbb részletekig meghatároznia. A delegálás az intelligens vezetés elengedhetetlen része. Hogy kell-e valamit módosítani a jelenlegi képviselő-testületi törvényben, azt még részletesebben meg kell vizsgálni. Remélem, hogy a nálunk érvényes szabályozás továbbra is lehetséges lesz. Ez még megbeszéléseket igényel. A hozzám eljutott jelzések azonban pozitívak.

Kérdés: A változás nehéz. Mit mondana azoknak, akik inkább megtartanák a megszokott egyházközségi és gyülekezeti struktúrájukat?

Hofmann: Fontos, hogy mindez először is spirituális kihívás, nem pusztán egy strukturális folyamat. Van egy mondás: “Isten átölel minket a valóságon keresztül”. A mai realitások nem egyszerűen valami negatív, káros dolgok, hanem csak egyszerűen jelenlévő valóságok, amelyekben Isten találkozik velünk.

A lényeg az, hogy lássuk: mi ebben az egészben Isten hívása hozzánk, mi a felhívás a megtérésre? Mit jelent ez számomra, hogyan alakítsam ma keresztényként az életemet? Milyen lehetőségek rejlenek ebben? Második szempont: gyakran először azt kérdezzük, mi az a kipróbált és jól ismert dolog, amiről talán le kell mondanunk. Ez emberi. De először azt kellene keresnünk, hogy hol rejlik az új dolgok kifejlesztésének esélye. Hol találunk új lehetőségeket Isten odaadásából élni? Ez az, ami inkább előremutató.

Felix Neumann

Fordította: Koncz András