Vízió / jövőkép

Ha erős céljaink vannak, melyek mellé határidőket is rendelünk, akkor csupán azzal, hogy világosan kijelöljük ezeket, máris közelebb kerülünk a megvalósításukhoz.

Magyarország ma nem rendelkezik egységes és világos jövőképpel. Ausztria utolérésének szükségességét a politikai vezetők nem fogadják el, bár földrajzilag és történelmileg is kézenfekvő cél volna ez. Szingapúr példája messze van, de ha okulnánk belőle, az közel vinne az ázsiai kistigrisek világához. A skandinávok sikere lehetetlennek tűnik sokak számára, lehetetlen azonban nem létezik. A katalánok, lombardok, tiroliak ismeretlenek számunkra. A bajorok példaként fel sem merülnek. A csehek és lengyelek alkalmasak lennének erre, de talán túl közel vannak hozzánk ahhoz, hogy példák lehessenek.

Mai hivatalos jövőképünk, ami szerint 2030-ra az EU TOP’5 között a helyünk az élhető ország és a munka terén, nem igazi vízió, mert nem mérhető a cél. Ha nem mérhető a cél, akkor pedig nem létezik. Versenytársaink mind erős és világos jövőképpel rendelkeznek, nálunk ez hiányzik, ezért a szó töltete és hatása ma nálunk negatív.

Mérés és visszajelzés

Századunk új nyersanyaga az adat. Mindenről van adat, mindenből adat lesz, ezért minden mérhetővé válik. Ha mérhető minden teljesítmény, akkor mindenről lehet visszajelzés. Ma az állam működése terén a legyengébb a mérés, ezért itt a legalacsonyabb szintű a visszajelzés és ennek megfelelően a kiigazítás esélye. A gazdaságban az állami beruházások terén különösen gyérnek minősíthető a mérés és a visszajelzés. Miután az állami beruházások révén célozzuk meg a gazdaság újraindítását, sőt a felzárkózást is, ezért ez felmérhetetlen rejtett veszteség.

Versenyképesség

Ezen a területen már mérünk. A nemzetközi szinten használt, vegyes megbízhatóságú mérések mellett ma már az MNB tényekre épülő méréseire is támaszkodhatnánk, de nem tesszük. Magyarország nem rendelkezik hosszútávú versenyképességi programmal, egy ezt gondozó hatékony intézményi hálóval, valamint egy visszacsatolást is végző, kiigazító döntéshozatallal. Ez a hiány rejtett és erős negatív tényező a fenntartható felzárkózás terén.

Visszacsatolások

Ha mérünk, akkor képesek vagyunk visszajelezni a döntéshozóknak arról, hogy szükség van-e kiigazításra, ennek alapján dönthetünk, visszacsatolhatunk. Az állam körében az Állami Számvevőszék igen jó munkát végez, mégis sok olyan fontos állami döntés születik, ami után késik a mérés, gyenge a visszajelzés, sőt, elmarad a visszacsatolás. Maga a szó sem létezik a mindennapi vagy állami narratívákban.

Életminőség

A GDP-nél, a növekedésnél, az egyensúlynál, a beruházásnál és a többi közgazdasági kifejezésünknél lényegesen fontosabb szó az életminőség. Alig használjuk, tehát szómágnesként való terjedése korlátozott. A nemzetközi „emberi fejlettségi” méréseket sem használjuk az állami és társadalmi célok kijelölésénél, majd a visszacsatolásoknál. A hazai életminőségi felmérések is ritkák, az ezekre alapuló, a kormányzati, üzleti és családi döntéseknél használható visszajelzések is gyengék. Mindez erősen fékezi a magyar fenntartható felzárkózási modell kialakítását, mert Magyarország valódi történelmi esélye nem a GDP terén, hanem az életminőségben rejlik.

Felzárkózás/utolérés

Kevesen hisznek ebben a két kifejezésben, azok sem merik használni, akik lehetségesnek tartják a megvalósítását. A mindennapi beszédben sem társul a felzárkózás mellé életmód és életszínvonal, boldogság és biztonság, öntudat és büszkeség.

Legerősebben a jövőkép hiánya és a mérések gyengesége fékezi a két kifejezés elterjedését. Még nem tartoznak a nemzeti célok közé, leginkább egy üldözött keresztény szektára emlékeztetnek a hívei, akik a Nagy Constantinus előtti időkben éltek.

Fenntartható felzárkózás

Itthon még nem létező szóösszetételről van szó. Hiánya önmagában is fékezi mindenki sikerét, mert már csak a hosszútávon fenntartható szerkezetekkel lehet elérni a gazdasági és társadalmi felzárkózást. Ha nincs szó, szómágnes, akkor nem képes megszületni a hozzá tartozó valóság.

2010 és 2019 után valóban a Trianon utáni 100 év legsikeresebb évtizedét építettük fel. De voltak nálunk sikeresebbek: a románok, a baltiak és a lengyelek sokkal jobb teljesítményt értek el. Sőt, mi magunk is voltunk már jobbak. 1998 és 2002 között, öt év alatt 8,8 százalékkal közeledtünk az akkori EU átlaghoz. A legutóbbi tíz év alatt nem egészen 8 százalék volt ugyanez a mutató.

Bármilyen furcsa, ebben a szavaknak, szómágneseknek és narratíváknak döntő szerepük van.

Hallgassunk hitünk bölcsességére: „Kezdetben vala az Ige…”.

Matolcsy György írás

https://novekedes.hu/mag/matolcsy-gyorgy-a-siker-nyelve

1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.

Mit jelent az Úr terveit elkérni?

Sokan használják ezt frázisként, kevesebben hittapasztalatként. Akik viszont így vannak ezzel, azok szerint ezek mély dolgok. Nekem ez azt jelenti, hogy meg tudom különböztetni a magam gondolatait és Isten gondolatait bennem. Ismerem hogyan születnek az én ötleteim (akár isteni inspirációra) és milyen az, ami úgy születik meg bennem, hogy tudom, hogy nem az én gondolataim.

Tudom milyen az, amikor én tervezek, ötletelek és ezek jó ötletek. De más a prófétai inspiráció, amikor Isten szól hozzám. A prófétaságot lehet misztifikálni, de a lényeg nagyon egyszerű: aki beszélő viszonyban van Istennel, azzal Isten a terveiről és az őrá bízott feladatról is beszél. Ezek máshogy születnek mint a mi terveink. Nem íróasztal felett, hanem imában, az Úr előtt.

Legtöbbször világos, hogy előzmények nélküli gondolatok, nem lehet egyenesen levezetni őket a gondolkodásunkból. Amikor közösségre vonatkozik, világos ismertetőjel, hogy többen is ugyanazt kapják, és így történik a közösség megkülönböztetése.

Vannak olyan szolgálatok, amiket azért teszünk, mert víziót kaptunk Istentől és ezért nem igényeljük hogy minden egyes lépésről valami inspirációnk legyen. Ilyenkor hagyatkozunk a saját ötletekre bátran,amik az Istentől kapott vízió felé vezetnek bennünket. Ez normális egy közösség, szolgálat egy plébánia esetén. De az egész Egyház esetében nem tudok csak vízióból cselekedni, ahhoz a lépték túl nagy, már 2000 év eltelt. Nagyon fontos, hogy lássam, épp merre mozdul Isten az én életem alatt. Ez már nem vízió kérdése, hanem a prófétai vezetésé. Látni kell, merre mozdul Isten és mit bíz ránk. Különben mérjük ugyan az ökölcsapásokat, de csak úgy a levegőbe csapkodva.

Sokféleképpen megéltem már a prófétai vezetését.

Volt úgy, hogy rendes álmot láttam, felébredtem és egész megváltozott a reményem, a látásom, gondolkodásom.

Volt úgy, hogy csak felismertem az Úr akaratát egy lassan érlelődő helyzetben, amely lehetőségre előtte soha nem is gondoltam.

Volt úgy, hogy imádkoztunk, kértük a vezetést és valaki más szólt és elfogadtam, mint az Úr szavát.

Ezek között vannak egyéni és közösségi élmények. De a közösségi élmények mind imaélmények, amiket nagy megosztások és beszélgetések követtek. 

Röviden: Miután rájövünk, hogy nem tudjuk mit kell tennünk, mert mindenkinek más ötletei vannak vagy senki sem tud olyat mutatni, amire ráharapni a csapat, szóval amikor elfogyunk, akkor “leborulunk”. Ez egy olyan imatípus, amikor megsemmisülve megyünk az Úr elé, nem dicsőítve :-). És addig tart, amíg eléggé össze nem törünk ahhoz, hogy meghalljuk az Úr szavát. Isten ugyanis nem hallgatag. Ha valaki felismeri, hogy megszületett benne valami új, akkor elkezdődik a megkülönböztetés szakasza: újra beszélgetünk, elemezzük. Néha elvetjük. Addig folyik ez, amíg lesz egy közös felismerés.

Én valami ilyesmire vágyom a magyar egyházzal kapcsolatban is. Igen, fontos, hogy kisírjuk magunkat a többieknek, beszéljünk a problémákról.

De ez csak az első lépés. Utána jönne a közös ima a prófétai vezetésért és utána a megkülönböztetés és közössé tevés.

Lehetséges ez ebben a körben?

A kérdés nem költői, szívesen támogatjuk a közös imádságot ebben a kérdésben, akit ez mozgat, írjon a szervezőknek és összehozzuk azt január első napjaiban, második alkalmunkra is készülve. 

Köszönjük, résztvevőnk felvetését, kezdeményezését!

Egymilliárd androidos tanár évente

Nicholas Negroponte, az MIT Media Lab alapítója 2012-ben egy csomó napelemes töltőrendszert és egy halom Motorola Xoom tabletet adott néhány elszigetelt etiópiai falunak. A tabletekre előre feltöltötték az alapvető tanulássegítő játékokat, filmeket, könyveket és hasonlókat, majd a készülékeket hermetikusan lezárt dobozokba tették. Nem a felnőttekhez, hanem közvetlenül a gyerekekhez kerültek. Ezek a gyerekek sem írni, sem olvasni nem tudtak. Korábban nem találkoztak ezzel a technológiával. Senki sem kapott utasításokat.

Negroponte a következő egyszerű kérdésre volt kíváncsi: mi fog történni? Elegendő-e egy olcsó tablet a probléma megoldásához? Mennyi iránymutatásra van szükségük a gyerekeknek? Vajon elég a tanuláshoz annyi, hogy az alkalmazásokkal és a játékokkal játszanak? Az etiópiai kísérletet azért indították el, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjanak – és kaptak is, méghozzá minden várakozáson felülit.

„Azt hittem, a gyerekek játszani fognak a dobozokkal. Négy perc elteltével az egyik gyerkőc nem csupán kinyitotta a dobozt, hanem megtalálta a bekapcsoló gombot is… és be is üzemelte a gépet. Öt nap múlva már gyerekenként napi 47 alkalmazást használtak. Két hét, és az ábécédalt énekelték a faluban, sőt öt hónapon belül meghekkelték az Android operációs rendszert.”

– idézte fel Negroponte az MIT Review munkatársának. A One Laptop per Child csapatát az érdekelte, hogyan indították be a tabletek az önirányított tanulást és a kreativitást, és ami ennél is fontosabb, mekkora technológiai tudatosság kellett ahhoz, hogy a gyerekek segítség nélkül használják ezeket a készségeket.

Az XPRIZE 2017-ben újabb szintre emelte mindezt, és elindította a 15 millió dolláros Global Learning XPRIZE-t. Maga a díj egy szoftverfejlesztési kihívás, amely olyan gyerekeket céloz meg, akik nem járhatnak iskolába. Elnyeréséhez a csapatoknak olyan Android-alapú szoftvert kellett kifejleszteniük, amely lehetővé teszi, hogy egy gyerek egyetlen tablettel felvértezve minél rövidebb idő alatt képessé váljon az önálló tanulásra. A díjon végül 2019 májusában két csapat osztozott: a délkoreai Kitkit School és a kenyai Onebillion. Mindketten olyan szoftvert alkottak, amely napi egyórás használattal biztosított olyan szintű oktatást, amilyet a gyerekek akkor élvezhettek volna, ha teljes időben jártak volna egy tanzániai iskolába.

Hogy ez a szoftver igazi fegyver legyen az írástudatlanság elleni harcban, meg kell oldani, hogy tablet kerüljön a rászoruló gyerek (vagy éppen felnőtt) kezébe. De nem ez a díj igazi célja. Ha az önképzésre használható szoftvert eleve feltelepítik minden androidos telefonra és tabletre, akkor – a készülékünk lecserélésekor – akár jótékony céllal oda is adományozhatjuk valakinek. Az újrahasznosítással nem terheljük a környezetet, egy gyermek megsegítésével pedig magát a társadalmat is támogatjuk. Gyakorlatilag egy tanárt adományozunk. És mivel több mint 1 milliárd androidos készüléket gyártanak évente, ez a szoftver komoly tényező lehet a történelem legnagyobb tehetségpazarlása elleni küzdelemben – hiszen 263 millió ifjú elme szorul a segítségünkre.

Felejthetetlen osztálykirándulás

Történelemóra, 2030. Az e heti tanagyag: az ókori Egyiptom. Nyilván szívesen megnéznénk a valóságban is a piramisokat. De a repülőjegy és a szállás sokba kerülne az egész osztálynak. Két hét szünet az osztálykirándulás kedvéért? Ez nem megvalósítható. Semmi gond. A virtuális valóság megoldást nyújt a problémára.

A valóságban Nofertari nyughelye a Királynék völgyében található – a civileknek esélyük sincs valaha is bejutniuk oda. A leletek megóvása érdekében a sír évtizedek óta nem áll nyitva a nagyközönség számára. A virtuális valóság világában azonban az osztály könnyűszerrel megtekintheti a sírkamrát, böngészheti a hieroglifákat, és még a szarkofágot is megnézheti közelről. Ráadásul egy világklasszis egyiptológus idegenvezetővel.

De nem is kell 2030-ig várni, hogy szemügyre vehessük a sírt. A High Fidelity csapata ugyanis 2018-ban virtuális formában megalkotta pontosan ezt az osztálykirándulást. Először 3D-s lézerszkennerrel bevitték Nofertari királyné sírkamrájának minden négyzetcentiméterét. Több ezer nagy felbontású fényképet is készítettek a sírkamráról. Ezután a több mint 10 ezer fényképet egyetlen látvánnyá olvasztották, mindezt pedig ráhelyezték a 3D-s térképre, így megalkották a döbbenetesen pontos virtuális sírt. Ezt követően egy osztályteremnyi gyereknek HTC Vive VR headseteket adtak.

A kutatás remekül illusztrálja, hogy a multiszenzoros tanulás minden más formát kenterbe ver – még akkor is, ha ez virtuális valóság révén történik. Vagyis a technológia lehetővé teszi az élethű, minőségi oktatási környezet létrehozását. Itt tartunk ma egyelőre. És hogy mi vár ránk holnap? Nos, számos szakértő szerint a VR az oktatás területén lesz igazán ütőképes – méghozzá a mesterséges intelligenciával kombinálva.

Körül akarunk nézni az ókori görögöknél? Amellett, hogy az összes dór oszlopot megkapjuk, egy szakállas úriember üdvözöl minket a következő szavakkal: „Üdvözlöm, Platón vagyok. Ha megengedi, körbevezetem az Akadémiámban.” Bármennyire izgalmasnak tűnik is, hogy az etika atyjától tanuljunk etikát, a VR még ezt is képes fokozni. Jeremy Bailenson, a Stanford Egyetem virtuális emberi interakciókkal foglalkozó laboratóriumának igazgatója felismerte, hogy a VR rövid időn belül és jelentősen meg tudja változtatni a hozzáállásunkat és a cselekedeteinket lényeges területeken: a hajléktalanságtól kezdve az éghajlatváltozáson át a faji előítéletekig. Elég elidőzni a virtuális valóságban idősödő hajléktalan nőként, máris megerősödik a hajléktalanok iránt érzett empátiánk – és mindez megmarad azután is, hogy kiléptünk a VR-világból.

Iskola 2030-ban

Tanévkezdés 2030-ban – vajon hogy is néz ki mindez? A helyzet az, hogy már 1995-ben betekintést nyerhettünk ebbe a jövőbe, amikor megjelent Neal Stephenson sci-fi-szerző Gyémántkor című regénye. Ez a történet a neoviktoriánus korban játszódik, ahol a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia már a mindennapi élet szerves része, az oktatás pedig úgy folyik, ahogyan az a nagykönyvben – egész pontosan Az ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvében – meg van írva.

Az olvasókönyv egy könyvnek álcázott, MI-vezérelt, egyénre szabott tanulótárs. A kérdésekre releváns és érdekfeszítő módon válaszol. Szenzorainak segítségével az energiaszinttől kezdve az érzelmi állapotig mindent ellenőriz, és sokoldalú tanulási környezetet hoz létre. A gyerekeket nem faragja egyformára a társadalom igényeinek megfelelően, mert a célja emberközpontú: erős, független, empatikus és kreatív gondolkodókat akar formálni belőlük.

Neal Stephenson ma a Magic Leap fő jövőkutatója. A cég a kiterjesztett valóság alkalmazásával igyekszik életet lehelni az illusztrált olvasókönyv 1.0-ba. A Magic Leap technológiája lehetővé teszi, hogy hologramokat helyezzünk el magunk köré a világban. A 2D-s képernyőn nehezen bemutatható koncepciók – például az emberi anatómia – a 3D-s világban kelhetnek életre. Képzeljünk csak el egy virtuális boncolást, amikor egy bejárható műtőben bőrrétegeket és izmokat választhatunk szét! A 3D-s környezetben végzett tanulás nyújtotta tapasztalat egészen páratlan, segítségével az információ jóval nagyobb valószínűséggel kerül át a rövid távú memóriából a hosszú távúba.

Természetesen az AR önmagában nem visz el minket az illusztrált olvasókönyvig, de mindent összevetve újfajta jövő bontakozik ki előttünk, amely sokak számára elérhető, egyénre szabható, gyorsuló tanulási környezetet ígér.

Ha szerinted inkább visszafele menjünk 100 évet és ki a friss levegőre, van ilyen jövőkép is, itt:

https://raketa.hu/mi-lenne-ha-a-koronavirus-jarvany-utan-tobb-szabadteri-tanterem-lenne

Ha az érdekel, hogy mi a tervünk az oktatásban 2030-ig, akkor nézz körül itt:

https://2015-2019.kormany.hu/download/d/2e/d1000/Köznevelési stratégia.pdf

Kérdés: Helynök úr, amikor belépett a szemináriumba, arra szólt a hivatása, hogy egy közepes méretű vállalat vezetője legyen?

Hofmann: Amikor úgy döntöttem, hogy pap leszek, azt mondtam Jézus Krisztusnak: rendelkezésedre bocsátom magam. Az volt az elképzelésem, hogy lelkész szeretnék lenni, ahogy itt Rajna-vidéken mondják, egy plébánia lelkésze. Természetesen már az 1980-as évek végén tudatában voltam annak, hogy az egyház változásban van, és nem voltam olyan naiv, hogy azt gondoljam, felelősségem majd csak egyetlen kis falu felé lesz. Alapvető hozzáállásom: Ha rendelkezésre bocsátom magam, akkor kitartok az adott szó mellett, és megteszem, amit a püspök mond nekem. 

Kérdés: Hogyan érzékeli ezt a mai szeminaristáknál? Hogyan kezelik azt a kihívást, hogy majd olyan nagy struktúrákat kell vagy lehet vezetniük, mint a leendő nagy-plébániák? 

Hofmann: A mai szeminaristák az egyház dinamikusan változó valóságában élnek. Ez azt jelenti: nincs nosztalgikus elképzelésük korábbról mint az élet valóságáról, de tudják, hogy az egyház változik. Már a képzésük során is tapasztalnak változásokat. Tanulmányaik során egyre több tapasztalatot szereznek az egyházközségekben. Ott megtanulják, hogy egy papnak sokféle feladata van. Ugyanakkor nem kell minden feladatban szakembernek lennie, másokkal dolgozik majd együtt, multiprofesszionális csapatokban. Általában megpróbáljuk csökkenteni az adminisztratív munkát, és konkrétan másra bízni azt, amit a papoknak nem feltétlenül kell maguknak megtenniük. Erre a célra adminisztratív vezetőket vezettünk be. A reakció erre általában nagyon pozitív volt.

Kérdés: Nézzünk a jövőbe: az 50–60 egyházközség jövőbiztos szám? Lesz-e a jövőben az egyházmegyének 50-60 papja, aki hajlandó és képes lesz lelkészként működni egy nagyplébánián?

Hofmann: Ezt a számot HR osztályunkkal közösen állapítottuk meg. Ez az egyik paraméter, amelyet jelenleg láthatunk. De ennek érdekében jelentős képzésbe és továbbképzésbe kell fektetnünk a személyek folyamatos fejlesztése szempontjából. Enélkül a fejlesztés nélkül azonban ezt a számot sem érnénk el. A most 2030-ra megadott szám olyan méretű, amellyel minden bizonnyal a következő években is számolhatunk.

Kérdés: Woelki bíboros a múlt héten kijelentette, hogy konfliktusokra számít. Más egyházmegyékben a plébániai reformok miatt magasra hágtak az indulatok.  Ön találkozik tiltakozásokkal?

Hofmann: Az, hogy sok a szkepticizmus, érthető és emberi. Végső soron mindez az egyházi identitásunkról szól. Ezért kezdettől fogva elhatároztuk, hogy a lehető legátláthatóbban járunk el. Fontos elmagyarázni, hogy mi mit jelent, és lehetőleg megelőzni, hogy felmerüljenek esetleges félreértések, és ha mégis felmerülnek, akkor elmagyarázni azokat.

Kérdés: Milyen félreértések voltak eddig?

Hofmann: A sajtóban az hangzott el, hogy a plébániák száma 500-ról 50-re csökken. De ez nem a valóságot tükrözi: Számunkra a Kölni Főegyházmegye 180 lelkipásztori területe az etalon, a lelkipásztori egység. Már ma is vannak olyan lelkigondozási területek, amelyek egyetlen plébániából állnak. Egy másikat viszont több mint 20 viszonylag kicsi plébánia alkotja. Mindez relatívvá teszi a számokat. De ez azt is világossá teszi, hogy a mai plébánia és a jövő plébániája nem ugyanaz.

Kérdés: Az egyházközségeknek számos olyan gyülekezetből (Gemeinde) kell állniuk, amelyek nem kizárólag területi jellegűek. Vannak már gondolatok, hogy milyen új gyülekezetek jöhetnek létre?

Hofmann: Vannak például ifjúsági templomok, és ott el tudom képzelni, hogy új gyülekezetek fognak alakulni. A kórházaknál is létre jöhetnek gyülekezetek, ha az ottani emberek hitükből fakadóan elkötelezik magukat. Nyitottak vagyunk a további mozgásokra, és nem rendelkezünk egy teljes listával a lehetséges vagy lehetetlen gyülekezeti formákról. Itt is szeretnénk látni, hol merülhet fel valami új, amit ma még nem is látunk.

Kérdés: Az újabb struktúrák mellett számos klasszikus egyesületi struktúra is létezik. Hogyan veszik őket figyelembe az egyházközségi reform során? Elképzelhető például, hogy egy cserkészcsapat az egyház helyi gyülekezetévé válik?

Hofmann: Az egyesületek továbbra is nagy jelentőséggel bírnak. Párbeszédben vagyunk velük. A gyülekezet azonban, ahogyan mi megértjük, valami plurális dolog, amely a sokszínűséget segíti elő. Korlátozás lenne tehát, ha egy bizonyos csoport egyháznak nyilvánítva magát, a saját kereszténység értelmezését kizárólagossá téve műveli azt. Inkább nyitásról van szó. Azt sem hiszem, hogy egy cserkészcsapat, mint gyülekezet egy plébánia részévé akar válni, úgy ahogyan mi értjük azt. Ez egyebek mellett azt jelentené, hogy a lelkész venné át a végső felelősséget – így az egyesületi önkormányzatiság abszolút értéke képezné vita tárgyát. Értékesnek tartom azonban, hogy vannak cserkészek és más ifjúsági szervezetek, ha olyan profilt mutatnak, amely megfelel a katolikus ifjúsági munkának. Az, hogy közösségként működjenek a gyülekezetben, továbbra is fontos.

Kérdés: Ugyanez vonatkozik a lelkiségi mozgalmakra is? Vagy esetleg kolostorokra, amelyek körül gyülekezetek alakulnak? A neokatekumenális úthoz hasonló közösségek néha alternatív gyülekezeteknek tekintik magukat.

Hofmann: A jövő plébániája azt jelenti: a gyülekezeteknek részt kell venniük az egyházközség lelkipásztori programjában, az egyházközség részeként kell értelmezni magukat, és osztozniuk kell annak céljaiban. Az egyház három alapvető funkcióját kell szem előtt tartani: a hit ünneplését, a hit hirdetését, mások szolgálatát. A már említett sokszínűség iránti nyitottság, és az egyházközség eucharisztikus közösségében való részvétel is a gyülekezet létének kritériuma.

Ha ezek a kritériumok teljesülnek, el tudom képzelni, hogy egy lelkiségi mozgalom mint gyülekezet az egyházközség részévé válik. Egy szerzetesközösség azonban aligha fogja magát elsősorban egy plébánia részének tekinteni. De ez egyáltalán nem zárja ki, hogy fontos szerepet játsszon egy plébánián vagy egy gyülekezetben. Fontos az is, hogy az egyházközség egésze „igent” mondjon a lehetséges gyülekezetre – nincs egyoldalú önkinyilvánítás. Gyülekezetnek lenni és azzá válni mindig együttműködésben történik a közös egyházközség többi tagjával és szervezetivel.

Kérdés: Lesz-e lehetőség ökumenikus gyülekezetekre?

Hofmann: Nem tudok elképzelni egy ökumenikus egyházközséget vagy gyülekezetet, mivel az nem egy akkora méret, amely megfelelne a jelenlegi egyházi valóságnak. Fokozni az ökumenikus partnerségeket egy egyházközségen belül vagy annak határain túl, ez számomra mindenképpen olyan célnak tűnik, amelyre érdemes törekedni. Vannak már bizonyított partnerségek, amelyeket folytatni és elmélyíteni szeretnénk, és figyelemmel kísérjük a protestáns, ortodox és más keresztényeket, valamint helyzetüket. Az épületek jövőbeni intenzívebb közös használatát is el tudom képzelni, egymás megfelelő tiszteletben tartásával. Fontos, hogy ne keltsük azt a benyomást, hogy a keresztények teljesen kivonulnak egy-egy régióból.

Kérdés: Mi a célja az új egyházközségek létrehozásának: homogenitás vagy sokszínűség? Hasonló miliők koncentrálása, vagy a társadalmi helyzet szempontjából is sokszínűség legyen az egyházközségeken belül?

Hofmann: Számos tényezőt figyelembe kell vennünk: nem a meglévő kötelékeket akarjuk széttépni, hanem az emberek élethez való hozzáállására figyelünk. Aztán ott van az infrastruktúra és a földrajz, amelyet figyelembe kell venni, ha például utak, vasúti töltések, folyók különválasztják a területeket. És természetesen vannak nagyon különböző miliők is. Néha hasznos lehet összehozni a hasonló miliőket, de néha hasznos lehet egy jobb helyzetű területet egy kevésbé jó helyzetű területtel összekapcsolni, hogy azok kölcsönösen gazdagítsák egymást, nemcsak anyagi szempontból, hanem a perspektívák szempontjából is.

Mindezt egyénileg, és az érintettekkel párbeszédben kell meghatározni. Nincsen mechanikusan alkalmazott kritériumokkal rendelkező mesterterv. Ez idegen lenne az élettől.

Kérdés: Ez a reform most nem sokkal a plébániákról szóló vatikáni dokumentum után kerül megvitatásra. Az utasítás többnyire negatív reakciókat váltott ki Németországban, még ha nem is a Kölni Egyházmegye vezetésétől. Van-e olyan érzése, hogy ez gyengítette a motivációkat a Kölni Főegyházmegyében?

Hofmann: Valóban a bizonytalanság érzése erősödött, még itt a mi érsekségünkben is észrevettem. Mert az első értelmezés nagyon arra a kérdésre redukálódott, hogy a laikusoknak mit „szabad” és mit nem. Fontos megérteni, hogy mi a dokumentum és a mi jövő felé irányuló lelkipásztori utunk célja: egy missziós újjászületés. A cél, hogy egyértelművé tegyük, hogy ki kell lépnünk a komfortzónából, amelyben minden egyszerűen csak ugyanúgy folytatódik mint korábban. Különösen a laikusok bevonását és a nem felszenteltek valós felelősségét is egyértelműen megemlítik és üdvösnek tartják a dokumentumban.

Kérdés: A missziós megújulás Önöknek is deklarált célja. Hogyan érhetjük el, hogy a meglévő, gyakran nagyon családias gyülekezetek missziós módon bővüljenek?

Hofmann: Fontos, hogy a korábbiaknál is jobban felhívjuk a figyelmet arra, hogy minden megkeresztelt embernek hivatása és megbízatása is van, és hogy mindenki, aki meg van bérmálva, másokhoz van küldve. Ez nem egy bizonyos kis csoportnak, egy elitnek szól, akik aztán lelkesen átadják magukat ennek a feladatnak. Amikor ez ismét világosabbá válik, amikor a keresztség hivatásának szépsége is megtapasztalható lesz, akkortól mindez nem lesz túlterhelő. Öröm megosztani és hirdetni a hitet.

Kérdés: És honnan lesznek mindehhez az önkéntesek? Hogyan minősítik őket?

Hofmann: Szükség van támogatásra, segítésre és képzésekre, valamint elismerésre és megbecsülésre – és a valódi felelősség átadására és az alkotói szabadságra. Főegyházmegyénkben több éve vannak animátorok támogatók. 60 ember, akik nagyon jó tapasztalatokat gyűjtenek, és megmutatják, hogy meg lehet szólítani embereket, olyanokat is, akik eddig még nem lelkesedtek. Ez bátorságot ad nekem. Ezért a jövőben minden multiprofesszionális lelkipásztori csapatba egy teljes munkaidős animátort is be kell vonni.

Kérdés: A vatikáni utasítás egyik nagyon kritikusan fogadott aspektusa a pap szerepe a megosztott felelősségű szervezetekben: mindig egyértelműnek kell lennie, hogy ő egy bizottság elnöke. Működik ez német kontextusban: világossá téve, hogy a pap a vezető és nem része a csapatnak?

Hofmann: A pap vezeti az egyházközséget és végső felelősséggel tartozik. De ez nem azt jelenti, hogy mindent neki kell meghatároznia. Eldöntenie sem neki kell mindent. Ma az a gyakorlat, hogy a képviselő-testületekben ügyvezető elnök van. Jómagam néhány hónapig ideiglenesen vezettem egy plébániát, és nagyon hálás voltam, hogy négy egyháztanácsban és egy gyülekezeti egyesületben nagyon hozzáértő emberek voltak, akik lehetővé tették számomra, hogy a felelősségemet egészében vállaljam, anélkül, hogy mindig minden részletében szakértőnek kellett volna lennem. Ez egyáltalán nem is működne. Értelmesnek és életképesnek tartom a jövőben is az ügyvezető elnök modelljét, aki a lelkésszel konzultálva vezeti a megbeszéléseket, és képes másokkal együtt döntéseket is hozni.

Kérdés: De vajon a vatikáni utasítás után a kánonjog szerint is járható ez az út? Úgy hangzik, mintha a lelkész csak pro forma alapon kapná a vezetést.

Hofmann: Nem csak pro forma vagyok vezető akkor sem, ha nem én határozok meg mindent részletesen. Ez más szervezeteknél is így van. Egy vállalat vagy részleg vezetésének sem kell mindig mindent a legapróbb részletekig meghatároznia. A delegálás az intelligens vezetés elengedhetetlen része. Hogy kell-e valamit módosítani a jelenlegi képviselő-testületi törvényben, azt még részletesebben meg kell vizsgálni. Remélem, hogy a nálunk érvényes szabályozás továbbra is lehetséges lesz. Ez még megbeszéléseket igényel. A hozzám eljutott jelzések azonban pozitívak.

Kérdés: A változás nehéz. Mit mondana azoknak, akik inkább megtartanák a megszokott egyházközségi és gyülekezeti struktúrájukat?

Hofmann: Fontos, hogy mindez először is spirituális kihívás, nem pusztán egy strukturális folyamat. Van egy mondás: “Isten átölel minket a valóságon keresztül”. A mai realitások nem egyszerűen valami negatív, káros dolgok, hanem csak egyszerűen jelenlévő valóságok, amelyekben Isten találkozik velünk.

A lényeg az, hogy lássuk: mi ebben az egészben Isten hívása hozzánk, mi a felhívás a megtérésre? Mit jelent ez számomra, hogyan alakítsam ma keresztényként az életemet? Milyen lehetőségek rejlenek ebben? Második szempont: gyakran először azt kérdezzük, mi az a kipróbált és jól ismert dolog, amiről talán le kell mondanunk. Ez emberi. De először azt kellene keresnünk, hogy hol rejlik az új dolgok kifejlesztésének esélye. Hol találunk új lehetőségeket Isten odaadásából élni? Ez az, ami inkább előremutató.

Felix Neumann

Fordította: Koncz András