Ezek a témák foglalkoztattak minket az első alkalom után, ezeket szerettük volna továbbgondolni, tovább-beszélni, továbbgörgetni:

1. Istentől vagy az emberektől távolodtunk-e el, merre van a visszafelé?
2. Milyen tanítványok vagyunk és milyenek szeretnénk lenni?
3. Az együttműködés lehetőségei a papság és az aktív civilek között.
4. A Lélek élteti az egyházat. Hogyan? Mik a működésének a jelei?
5. Népegyházból kreatív kisebbség, de hogyan?
6. Az ifjúság megszólításának, meghallgatásának lehetőségei.
7. Miért ilyen nehéz a “miértet” megragadni egyházunkban?

Afelől, hogy Nikodémus és Jézus között egy intim és mély beszélgetés jött létre azon az estén, nincsenek kétségeink. Ha viszont ez kettőjük között maradt volna, mit se tudnánk róla, nem válhatott volna evangéliummá, örömhírré. Így mi is a megosztás mellett döntünk, mégha vissza nem is tudjuk adni az őszinte, lényegkereső beszélgetések hangulatát vagy gondolati íveit. Néhány részletet idézünk csak.

Miért választottuk a beszélgetést, miért fontos a beszélgetés? Valamit megélhettünk abból amiről egy neves pszichoterapeuta így beszél: “A beszélgetés fontos, de veszélyes is. Egy valódi beszélgetés életveszélyes. Mert ha két ember tényleg odafigyel egymásra, akkor a félelem ellenére elmondják őszintén hogy mi az élményünk és hogy mire jutottak addig a pillanatig amíg elkezdték a beszélgetést. Amit mondanak az az ő életükből származik. A dolguk nem az, hogy meggyőzzék egymást arról, hogy én azt gondoljam amit te vagy te azt, amit én. Attól a pillanattól hogy a meggyőzésről van szó, akkor bejön az erőszak az ajtón és kimegy a szeretet az ablakon. A szeretet az, hogy ha nem értünk egyet, megtartsuk a kíváncsiságunkat. A végén tehát én azt hiszem, hogy sem te nem tudod az igazat se én nem tudom az igazat, senki se tud semmit, de ha tényleg elkezdünk beszélgetni, akkor van egy lehetőség arra, hogy a valóság vagy az igazság megmutatja magát a kettőnk között és akkor az olyan, hogy egyszerre csak mind a ketten rájövünk valamire amit eddig nem tudtunk és egymás nélkül nem tudtunk volna oda kerülni. Ez az ami izgalmas.” 

De mitől intim egy beszélgetés? Ugyanő így ír erről: “Arra jutottam, hogy két ember között egy intim beszélgetés az, amikor olyan dolgokról beszélünk, amit csak én tudok mondani csak neked és csak te tudsz mondani csak nekem. Ez igazán személyes, intim. Amit én bárkinek el tudok mondani, az nem intim. Amit bárki mondhat nekem az sem intim. Tehát, mondjuk, sportról, politikáról vagy munkáról beszélgetni nem intim. De hogyan tudunk eljutni az intimitáshoz? Mi az, amit csak én tudok mondani neked? Hát az muszáj, hogy az én élményem legyen! Arról kell beszélni mi a személyes élményem, mert azt csak én tudom mondani. Senki más nem tudja. Sohasem tudta és sohasem fogja tudni senki – mi az élményem azt csak én tudom.”

A személyesség felvállalása és megőrzése és a szabad légkör ezekben a néha egyetemes témákban is fontos volt végig. Három szubjektív pontot ragadnék ki a beszélgetésekből.

TANÍTVÁNNYÁ LENNI

Egyik vissza-visszatérő gondolatunk az egyház-tagságunk, tanítványságunk lett. Ha elkezdek tanítványként gondolkodni, azonnal kérdés lesz számomra az egyház jövője, ha csak felhasználó vagyok és maradok, ez nem érdekes a számomra. Ebben a tekintetben minden nemzedéknek elölről kellene kezdeni az egyházépítkezést és talán kicsiben,  “kisegyházi” logikával kellene gondolkodni –  az egyéni felelősségünk így személyesebb, nagyobb, átélhetőbb lenne. Sokat kell még tanulnunk és fejlődnünk, hogy tanítvánnyá lehessünk, a római katolikus szocializációnk nem teszi ezt fókuszába, hiányzik a tanítvány-nevelés. A plébániai közösség tagjainak önmeghatározása jelenleg inkább az, hogy “római katolikus keresztény vagyok”, mintsem hogy “Jézus Krisztus tanítványa vagyok”. Nincs tagsági kártyánk, nincs tanítványi kézikönyv a zsebünkben és fejünkben. Tanítványság és ima, tanítványság és misszió elválaszthatatlanok egymástól.

Sokunkat ezért is, ezek ellenére is vonz a tanítvány-lét. Fontos számunkra a tanítványi kör tagjának lenni. Ahogy feszítenek az egyházi struktúrák, a szokások, Jézustól, a Vele létben az imában folyton tanulhatunk tőle. Szent Ferenc belevetette magát a “chiesa”, a templom építésébe, aztán fokozatosan megnyílt arra, hogy a “Chiesa”, az egyház megújítására szól a hívás. És emellett, amit kezdettől megértett és élt, az a saját belső templomának építése is lett. 

 

ÖSSZEKAPCSOLTAN ÉLNI

Pont a tagság-tudatunk vezethet el minket az összekapcsolódáshoz, ma amikor Fradi drukkernek lenni erősebb identitás mint a katolikus hívőnek. Az egy Testhez tartozás tudata és élménye nélkül az együttműködés csak csalódásra vivő elvárás marad. Hiába “pingelik” a laikusok folyamatosan az egyházat, hiába hívnak erre a partnerségre a párbeszéd plébánosai. A szervezetünkben a sejteknek nem kérdés hogy együttműködjenek-e, hogy akarják-e ezt. Így vagyunk alkotva, Krisztus testében is csak ugyanígy működhetünk. Ebben a képben nincs passzív tag, az azt jelentené, hogy beteg vagy elhalt az a rész. Ebben a képben nem tudunk egyedül lenni. Ezt a képet festi le Szent Pál amikor az Egyházról beszél. 

Ha nem így gondolunk magunkra akkor egy TEST-KÉP-ZAVAR-os egyház leszünk, amelyben (egy beszélgetőtársunk szójátékával élve) a TETT és LÉLEK egysége nem valósul meg. 

 

LÉLEKKEL LELKESÜLNI

Hogy van az a hogy a mozgalmak vitorlái ügyesebben fogják be a Lelket, mint a plébániáké? Miért vannak kevesen a kompetens cselekvők a népegyházban? Kell-e e kisebbség a kicsinység tudata és tapasztalata a Lélekre való megnyíláshoz?

Azt állapítottuk meg hogy három dolog is hiányzik a közegyházi működésünkből:

A nevelés, a tanulás, a biztatás arra, hogy van karizmád, fedezd fel!

A légkör, hogy itt van ennek tere, támogatottsága.

A bátorság kiállni, cselekedni, nem várni, előlépni a hátsó pad mögül.

A Lélek ebben a Nagy Bújtogatónk! Rá figyelve tudunk a személyes és közös küldetésünkhöz közelebb lépni. Hogy ez majd közös dolgaink céljához vagy az értelméhez vezet közelebb, azt ki-ki döntse el maga. Fredrik Backman a Hétköznapi szorongások című regényében így ír:

“A rendőrörs kis konyhájában a fiatalabb rendőr egy idősebbel találkozik. A fiatal vízért jött be, az idős kávézik. A kapcsolatuk bonyolult, mint a különböző generációbeli rendőröké általában. Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.”