Az Egyház2030 párbeszéd-sorozat a második alkalmához érkezett. Több mint ötvenen vágtunk neki: világi nők és férfiak, házaspárok, diakónusok, szerzetesek, papok, püspökök, Isten sokszínűséget hordozó, zoomban összesereglett népe.  Az alapkérdések közül a Hogyant? állítottuk magunk elé. A felütéshez Jókai Anna szavait hívtuk segítségül: “A hova nem rajtunk áll. A miért az Isten titka, a hogyan a mi szabadságunk.” A “hogyan” szabadságában a párbeszéd lehetőség és egyben kényszer is, ha nem csak a saját hangunkat szeretnénk hallani.

“Beszéljünk a hogyanról! Engedjük, hogy Isten Izajáshoz intézett szavai szóljanak hozzánk: Jöjjetek, beszéljük meg! Merjünk álmodni!” (Ferenc pápa: Álmodjunk együtt, 18.o)

A világegyház tágasságából Tomáš Halik videóüzenete adta meg az alaphangját a napnak. A cseh pap és teológus az egyház három modelljét vázolta: a zarándok egyház, az egyház mint a bölcsesség iskolája, az egyház mint tábori kórház. Halik leszögezi: “Úgy vélem, az egyház jövőjének döntő kérdése, vajon az egyház úgy tekint-e magára, hogy csak a tagjaiért létezik, vagy pedig a hívők közösségeként felfogott egyház minden emberért van.” A teológus ráirányította a figyelmünket a növekvő számú keresőre is.

“Keressük a keresőket! Keressük az embert, aki Istent keresi!”

Beer Miklós püspök atya a lelkiség felől közelített, szervesen illeszkedve T. Halikhoz. A jövő egyháza nem mehet el az ember mellett, hisz így követi alapítóját, aki “szerette a szegényt, a beteget, a kitaszítottat és a bűnöst, nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett” – ahogy az egyik eucharisztikus imádság prefációjában valljuk. A Krisztust megjelenítő élet, az együttérző élet, ez minősít minket emberré.

“Legyünk jelen a mindennapi élet ezernyi kapcsolatában, osztozzunk az emberek mindennapi életében.”

A lelki alapokra szellemieket rakott Gájer László a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára. Három toposzt kínált amely az egyház jövőjét befolyásolja: Az első: Isten hallgatása a nyugati mainstream gondolkodásban és kultúrában. A második: az oázis szerű megőrzése a hitnek, morálnak, kultúrának az un. benedeki opció. A harmadik:  A periféria tapasztalat. Európában a perifériára kerül a kereszténység. Az általunk  perifériáknak nevezett Déli féltekén növekszik. Ferenc pápa a perifériára szegezi a tekintetünket. 

“Egy új korszak kezdetén vagyunk, ahol sokszor még a szavaink is hiányoznak.”

Tereza Worowska gyakorlati oldalról közelítette egyházi életünk jövőjét. A közelmúltból és Lengyelországban megélt és megfigyelt példákból merített. A hit továbbadásának nehézségei közül kiemelte a nemzedékek közötti rést, valamint az egyensúlytalanságot és szétszakítottságot  a tanítás és a hit megélése között. Szenvedélyesen kereste velünk a hit élményszerű továbbadásának kreatív útjait a katekézisben és a kisközösségekben.

“Nem hagyhatjuk abba a hívást. Magyarország tele van emberekkel, akiknek nem szóltak.”

Az előadásokat befogadó zoom-páholyokból a műhelyekbe léptünk át, és három különböző kiscsoportos ülésben kerestük: 1. Mit üzennek az előadások nekünk? 2. Hogyan képzeljük el a jövő egyházának hogyanját? 3. Mi mindent kell elkezdeni vagy épp abbahagyni ahhoz most, hogy ezeket a jövőképeket elérhessük? Álmoknak, reményeknek, fájdalmaknak, felvetéseknek teret adó beszélgetésekben, igaz találkozásokban lett részünk. Kerestük a szavakat, a cselekvéseket,  egymást, közös jövőnket. Sokféle vízió közös pontjai külön figyelmet érdemelnek. Az Egyházi Fejlesztők csapata igyekszik mindezt közös kinccsé tenni.

Válság-áldás

Prófétai időben élünk. Hiába hangzik fennkölten ez a kijelentés, valójában arról van szó, hogy jajveszékeléstől hangos évtizedek óta személyes és kollektív, összegyházi lelkiismeretünk – annak kicsapódásaként pedig közleményeink, sajtóbeli megnyilatkozásaink, prédikációink, konferenciákon elhangzó beszédeink, asztali beszélgetéseink. Próféták – legalábbis prófétai iránymutatás, netán önfeláldozás – után kiált a választott nép, mert a struktúra rogyadozik, a létszám fogyatkozik, a spiritusz, a lendület pedig olyasféle jellemzővé vált, ami miatt legfeljebb irigykedve ostorozzuk azokat, akik merészelnek nem beleragadni abba, amiből mi nem bírunk kikecmeregni. Ha egyáltalán foglalkozunk még lendülettel, spiritusszal.

Válságban van az a kereszténység, amit eddig ismertünk és gyakoroltunk, ám az egyháztörténelem vaskos kódexét lapozgatva nincs félnivalója azoknak, akik nem hobbiból, megszokásból vallásosak, hanem tényleg Isten szavát szeretnék követni. Ki gondolná, hogy örömében ugrándozott volna a hegyre menet Ábrahám, miközben Izsákot készült feláldozni? Nyilván nem ilyesféle érzések mozogtak benne, pedig, lám, évezredek múlva is emlegetjük hűségét, engedelmességét, prófétai atyánkként tekintünk rá milliárdnyian! Mennyire lehetett örömteli átélni akár az egyiptomi, akár a babilóniai fogság idejét, amelyek – ma már tudjuk – Isten csodálatos szabadító erejének nagyszerű megnyilvánulását készítették elő? Hogy Jézus kínszenvedéséről ne is beszéljünk, amelyet vérrel verítékezés vezetett fel…

Válságban lenni nem jó, amennyiben a bonum kifejezést az élvezetesség (delectabile) oldaláról közelítjük meg. Ám a válság igenis lehet jó, amennyiben akár hasznosság, akár erkölcsi érték szempontjából tekintünk rá (bonum utile, bonum morale). Bőségesen tele van az egyház történelme krízisekkel, mélypontokkal, amelyek egyszerre jelképezik emberi gyengeségünket, immanens létünk fogyatékosságait, egyben a Gondviselés szüntelen megújításra kész, újrakezdésre hívó lelkesedését. Istenben aztán van spiritusz, mondhatnánk. Ezzel együtt felismerhetjük, kimondhatjuk: annyiban van spiritusz az egyház valóságában, intézményrendszerében, amennyiben jelen tud benne lenni Isten. Ha az egyházban megfogyatkozott a spiritusz, akkor ott – körbeértünk – válság van. 

A krízisből való kijutás első lépése nyilvánvalóan annak megvallása, hogy benne vagyunk, nyakig. Nem másokra mutogatni, nem kifogásokat keresni, hanem elfogadni ezt az állapotot – a gyógyulás, megújulás első lépése. Amíg ezt nem tesszük meg, az egészségesség látszatának kórjában fogunk szenvedni, ami minden gyógyulási lehetőségtől megfosztja a beteget.

Válságunk a történelem tanítómesteri útmutatása alapján igenis áldássá válhat, ám ehhez a szembenézésnek egy mélyebb szintjére is el kell jutnunk: ki kell mondanunk, néven kell neveznünk sebeinket, tüskéinket, és ez, bizony, fájdalommal jár.

Meggyőződésem, hogy Isten csodálatos ajándékot készít számunkra, s ő már lelkesen toporog, hogy átnyújthassa nekünk megújító szeretete gyümölcsét. Ahhoz, hogy megértsük, mi választ el bennünket eme ajándék átvételétől, a Jézus által tanított imádság záró szavainak átelmélkedésére hívom meg az olvasót. Azokra a szavakra, amiken magam sokszor csak átfutok, mintegy letudva a kötött szövegű fohász végét, bele sem gondolva ezen kifejezések valódi üzenetébe. Talán ritka kivételnek számítok. Talán mások is tapasztaltak hasonló felületességet önmaguk esetében.

Egység, erő, áldozat 

Ha már történelmi perspektívával indult a gondolatmenet, ennél a megközelítésnél maradva újszerű felismerésre tettem szert teológiai eszmélődéseim során. Sokan úgy tudjuk, úgy tanultuk, az első nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, hogy aztán 1517 legyen a következő dátum, amit nem éppen ünnepi jellegénél fogva vörös betűkkel véstünk be a kereszténység kronológiájába. Érdemes újragondolni ezt a felosztást. Az első szakadás az egyház – a kereszténység – életében ugyanis 313 környékén történt (nem számítva a kereszténység és a zsidóság eltávolodását, amely jelen írás szempontjából egy másik történetszálat képez). Ekkor szakadt el ugyanis attól a közegtől a hívők közössége, amelyben igazán önmaga tudott lenni, amelyben arra tudott koncentrálni az egyház, amely lényegi alapját jelentette létének, küldetésének. A konstantinuszi fordulatként emlegetett változás a gyökeréből fordította ki azt az egyre terebélyesedő fát, amely akkora hatás ért el addigra, hogy már egy császár(ság)nak is meg kellett lépnie, hogy saját hatalmi érdekeihez igazodva az üldözötti státuszt partneri együttműködésre cserélje. 

Kr. u. 313-ig a kereszténység számára a Máté evangéliumában olvasható kijelentés, miszerint „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” egészen mást jelentett, mint azóta, egészen napjainkig. Az egyház önnön lényegi közegétől való elszakadás előtt ebben a kontextusban az ország egyértelműen Isten országát jelentette, a hatalom Isten akaratának megvalósulására, gondviselő szeretetére utalt, annak a bizonyos dicsőségnek pedig leginkább a kereszt lehetett a leghitelesebb szimbóluma. Utóbbi paradoxon kimondott-kimondatlan jelenléte a hívők lelkületében és gondolkodásában biztosította, hogy az üldöztetések, a vadállatok elé vetés, a keresztre feszítések és más formában az első századok során végrehajtott kivégzések minden borzalmasságuk ellenére nem gyengítették, szétoszlatták, inkább megerősítették, egységbe kovácsolták a keresztényeket. És ez az az erő, egység, amit mi, mai keresztények jellemzően csak hírből ismerünk. Ne legyenek kétségeink: a 313-as fordulatnak és az akkori részleges önfeladás, belső szakadás, meghasonlás ismétlődésének bőségesen köze van ahhoz a válsághoz, amelyben toporgunk. 

Az, hogy a kereszténység nem e világból való, s nem is földi célok elérése hajtja tagjait, egyáltalán nem zárja ki, hogy az egyház kapcsolatban álljon a földi hatalmakkal, országokkal, akár részlegesen részesülve világi elismerésekben. A szellem azonban, amit a kereszténység politikai, hatalmi tényezővé emelése kiengedett a palackból, szinte leküzdhetetlen kísértésként mételyezi évszázadok óta egyházunkat. Sőt, így vagyunk kénytelenek fogalmazni: egyházainkat.

Mitől ürülnek ki a templomok? 

Visszatérve napjaink kihívásaihoz, nem nehéz észrevenni egyházunk vezetőinek az evilági értelemben vett országgal, hatalommal, dicsőséggel való káros viszonyát. Írhatnék talán küzdelmet is, és mindenképp érdemes megemlíteni, hogy bőséggel eredményez vívódást is ez az áldatlan állapot, de úgy tűnik, mintha annyira azért nem akarnának az intézményrendszer képviselői elugrani a hatalmi tényezőként kezelésnek köszönhetően ma is felkínálkozó lehetőségek elől. 

Az a bizonyos 313-as fordulat ráadásul pár évtizede lokális szinten újra megismétlődött, miután a rendszerváltásból fakadóan a tiltott, elnyomott, üldözött létből ismét előbb szabaddá váltak, majd – politikai széljárástól függően – stratégiai partnerré léptek elő a történelmi egyházak. Az elmúlt évezred utolsó éveiben újra megteltek a templomok, feléledtek a közösségi kezdeményezések, újraéledtek a szerzetesrendek, körmenetek kezdték színesíteni a belvárosok életét, elismert, elfogadott közszereplővé váltak papok. Mi több, egyre több iskola került egyházi fenntartásba, ráadásul jelenleg olyan politikai vezetőink vannak, akik büszkén vallják kereszténynek magukat. Kívánhat-e ennél többet egy hithű Krisztus-követő? A tapasztalatok alapján azt kell mondanunk: nem többet, hanem kevesebbet kellene kívánnunk.

Merthogy közel 30 év alatt eljutottunk odáig, hogy a templomaink újra ürülnek, a társadalom elfordul az egyháztól, s ennek hátterében alapvetően a legkevésbé sem az aktuális fenyegetésként láttatott migráció, avagy bármilyen külső tervek végrehajtásának szándéka áll. Hanem a belső meghasonlás. 

Egy emberöltő elég volt hozzá, hogy megszabadulva az Állami Egyházügyi Hivatal fojtogató ölelésétől ismét, immár – látszólag – szabadon felkínált lehetőségként egyházügyi politikai vezető tartson sajtótájékoztatót a Szent István-bazilikánál, az oltár előtt, egy szentmise bevezetőjeként. Az elmúlt években eluralkodó, indulatokat korbácsoló kormányzati és ellenzéki gyűlöletkampányok nyomán olyan beszédes csendben tesznek tanúbizonyságot az evilági ország, hatalom és dicsőség iránti elkötelezettségükről pásztoraink, hogy szinte visszhangoznak a ki nem mondott tiltakozó szavak. 

Az emberek pedig – függetlenül attól, hogy értik-e, vagy sem, ami körülöttük történik – a lábukkal szavaznak. Aki szeretne Istenhez közel maradni, a kevésbé meghasonlott, érzelmekben is bővelkedő kisebb gyülekezetekhez átpártolva éli meg hitét, s láthatóan egyre szaporodnak az ilyen helyüket, lelki zarándokútjuk folytatási lehetőségét kereső bárányok. De teljesen meg lehet érteni azokat is, akik csalódottan úgy döntenek, hogy „erre” nekik nincs szükségük a továbbiakban.

Fehérre meszelt imaszíjak 

Mégis, miért vergődik ebben a csapdában az egyház intézménye? Igazságtalan és szeretetlen lenne mindezért kizárólag egyházunk vezető tisztségviselőit felelőssé tenni, hiszen mindannyian tehetünk érte és ellene is, hogy ez a helyzet fennmaradjon. Ráadásul az elmúlt 2000 év rengeteg olyan értékkel gazdagította az egyház kincsestárát, amelyeknek jelentős súlya van. Gondolhatunk itt a templomokra és egyéb épületekre, amelyek megőrzése, fenntartása, felújítása bizonyos megközelítésben hatalmas tehertételként is értelmezhető. Milyen könnyű is lenne nem holmi materiális hívságokra pazarolni az energiát, hanem úgy, mint az őskeresztények, magánházaknál összejönni, egymásnak és a köztünk jelenlévő Krisztusnak örvendezni a kenyértörésben! Nemes terheink vannak, amelyek akár nemesíthetnék is közösségeinket. Ám ha ezen földi javak másodlagossága, viszonylagossága megkérdőjeleződik, ha háttérbe szorul az ember, a lélek, amelyet ezek az eszközök szolgálni hivatottak, akkor nem érdemes csodálkozni a lesújtó következményeken. Létezik-e vajon olyan egyházmegye, ahol legalább annyit költenek humán kiadásokra, mint épületekre és egyéb eszközökre? Olyanról tudok, ahol 80-20 az arány, nem az emberi költségtényezők javára. És ez az egyik legjobban működőnek nevezhető hazai egyházmegye… 

Ez csupán a kisebbik probléma. Örömmel nyugtázhatnánk, ha pusztán az anyagiakkal lenne gondja egyházainknak. A Szent István-bazilika előtt azonban az említett tanévnyitó mise és az azt megelőző politikai performansz mellett történt valami más is az idei nyár folyamán. Az MKPK elnöke ugyanis olyan beszédet mondott augusztus 20-án, amely majdnem visszaadta az esélyt, hogy ezt a tanulmányt ne kelljen megírni. A prédikáció keretébe ágyazott gondolatok ugyanis egyrészt kormánykritikát tartalmaztak, éspedig jogosan, másrészt a püspök megpendítette a tükörbe nézés, az önkritika fontosságát. Hiába azonban a szép szavak, pár napon belül kiderült, hogy egyrészt hamar elfogyott a lendület a tanítás tiszta, bátor képviseletét illetően a kormányzattal szemben, másrészt bebizonyosodott, hogy az önkritika nem a „miénk”, hanem a „tiétek”.

Fennmaradt, sőt, megerősödött, társadalmunkba égett pár hét alatt a saját maga szerint hibázni képtelen, emiatt vitára, párbeszédre alkalmatlan, felülről megmondó, ezért tévúton járó egyház(i vezetés) képe, amely egy másféle hatalomhoz is ragaszkodni látszik. Ez pedig az a Krisztustól idegen hatalmi törekvés, amit egymás között leginkább klerikalizmusnak hívunk. 

Nem véletlen, ha sokakban felrémlett az elmúlt hónapokban az evangéliumok néhány jelenete. Azokra a részekre gondolok, amelyeknek a kor írástudói is szereplői, de keresztényi szempontból nem pozitív előjellel. Mindig tudják a választ, merthogy ott szerepel az írott törvényben. Bátran megmondják, mit kell a tévelygőknek tenniük. Rámutatnak a bűnre, utat mutatnak a parancsolatok szerint. Csakhogy pengő érc, zengő cimbalom minden szavuk, mivel épp az hiányzik belőle, ami Jézus részéről a legfontosabb hozzáadott érték. Szeretet nélkül bármely főpap csak fehérre meszelt sírhoz hasonlítana, a hosszúra engedett imaszíj pedig semmit nem ér megértő elfogadás, cselekvő együtt-szenvedés hiányában.

Ferenc, a próféta 

Ebbe a nem csupán hazánkban tapasztalható meghasonlott, megfáradt, a kiüresedés jeleit magán hordozó rendszerbe hozott friss erőt, új színt Jorge Mario Bergoglio, akinek pápává választása – első beszédei alapján – semmi izgalmat, pláne radikális változást nem ígért. Egy egyszerű ember képe jelent meg sokunk szeme előtt, aki nem szerepelt a papabilis listákban, aki közemberi megfogalmazásaival szinte sokkolta a procedúrákhoz szokott füleket és szemeket. Mégis, ez a primitívnek tűnő vonásokat hordozó, messziről jött ember lett azzá a prófétává, akire rendkívül nagy szüksége van korunk egyházának. S mint minden próféta, ő is megkapta, avagy felvállalta a meg nem értett, házon belül ostorozott, masszív értetlenkedéssel és ellenállással küzdő küldöttek szerepét. Kétségkívül régen volt ennyire ellentmondásos vezéralakja a kereszténységnek, mégis, vagy éppen ezért nem nehéz felfedezni a radikális jézusi vonásokat az argentin származású egyházfőben. 

Irgalmasság, megbocsátás, nyitottság – kedves jelszavakként üdvözölték a tömegek a nép nyelvén egyébként is jól, közérthetően, könnyen befogadhatóan beszélő Ferenc első megnyilvánulásait. Ám amikor mindez a szegénységgel szembeállított egyházi pompa kritikájával bővült, pláne ki is mondta a vele készült első interjúk egyikében a pápa, hogy ellene mond a klerikalizmusnak, elkezdtek épülni a belső ellenállás falai. 

Az új egyházfő nem titkolta, egyre jobban kibontotta, hogy egész pápai működése bátor hadviselés lesz az Isten országát evilági hívságokra konvertáló/lecserélő gyakorlattal szemben, a korszellemhez ügyesen igazodó politikai stratégiázás ellenében. Olyan emberükre akadtak a dicsőséget keresztényileg félreértelmezők, aki egy pár cipővel meg tudta üzenni: más szelek fújnak mostantól a Vatikánban. De nem csupán a lábbeli színe váltott pompás pirosról egyszerű feketére. Ferenc kinyittatta a kuriális garázsokat, rámutatva a luxusautókra, amelyek árát a szegényekre buzdított költeni. Maga is példamutató szerénységben, szegénységben kezdte meg és gyakorolja ma is pápai szolgálatát, sok forma-hívő rosszallását kiváltva. 

Van egy nagyon fontos aspektusa az irgalmasság egyházát építő pápa ténykedésének, ami közvetlenül érvényesül a világegyházban: ez pedig cselekedeteinek és szavainak hatása. Mint kábulatból magukhoz térő emberek, úgy ébrednek új kezdeményezések, hangzanak fel új hangok olyan személyek részéről, akik szinte alig várták, hogy beállhassanak valaki – a bevezetőben említett iránymutató, önfeláldozó próféta – mögé, mellé. 

Egyik magyar főpásztorunk pár éve, már az új pápa szolgálati ideje alatt így fogalmazott: ideje kilépnünk az „önszórakoztató gettóegyházból” a Szent Ferenc-i távlatok felé. Micsoda kijelentés ez! Micsoda botrányos, pár évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnő önkritika egy püspök szájából! S azóta, mintegy jeladás hatására sorra egyre több hasonló hang szólalt meg idehaza, de ugyanez az ébredés számos más nemzeti egyházban is megtapasztalható. Örvendetes, hogy egyre több civil – nem-klerikus – személy is megnyilvánul akár az egyházi kommunikáció színterein belül, akár a „falakon kívül” hirdetve azt az új szellemiséget, amely valójában nagyon is régi: 313 előttről mocorog kereszténységünk zsigereiben. Ennek a régi-új hangnak pedig az a küldetéstudat a motorja, amely nem törődik azzal, hogy mit szólnak eme kijelentésekhez akár az írástudók, a szokások, formák rabjai, akár a materiális világ hatalmasságai. A prófétai úton járók nem méricskélik, veszít-e fényéből az emberek között elért, összekapargatott dicsőségük. Egyértelműen és elkötelezetten Isten országát építik, a körülményektől és a véleményektől függetlenül.

Búcsú a tabuktól

Mi történik itt? Joggal tehetné fel a kérdést bárki, aki akár egyháztagként, akár kívülállóként magyarázatot, fogódzót keres korunk egyházi metamorfózisának értelmezéséhez. Talán a jelen írásban felvázolt történelmi kontextus segíthet kimondanunk a felszabadító felismerést: semmi különös. Él az egyház, és ami él, az alakul. Jajveszékelők mindig voltak, mindig lesznek, ám soha nem ők hozzák el a megújulást. Sátánt kiáltani, ilyen-olyan bérencezni a gyengék sportja. A megújulás emberei a próféták, és azok, akik kihallják a szokatlannak tűnő prófétai üzenetekből a szerető Isten hívó, átölelő szavát. 

Féljünk-e hát attól, hogy ürülnek a templomok? Vagy inkább tegyük fel bátran a kérdést: mit szól Jézus ahhoz, amit népegyháznak hívtunk, amelynek csillaga már jó ideje leáldozóban van? A jezsuita Őrsy László fel is vetette a bátor dilemmát Úttalan utak Ura című könyvében – ő kijelentésként megfogalmazva, amit én csak kérdezni merek: számokat akarunk? Akkor járnánk a helyes úton, ha tele vannak templomaink? Kikkel vannak/voltak tele azok a templomok? Elkötelezett, szerető szívű, lánglelkű apostolokkal? Ha nem, miért nem? Tényleg szüksége van az egyháznak/egyházaknak ennyi és ekkora épülettömegre? Ha nincs, mit kezdjünk értékes terheinkkel?

És ez a felvetéscsomag csak bemelegítés az olyan, még lényegibb kérdések felé haladva, hogy tényleg paphiány, keresztényhiány van-e hazánkban, Európában, akár világszerte? A ló túlsó felén ott vár bennünket a kérdés: megtehetjük-e, hogy semmibe vesszük a számszerű mutatókat, nem törődve az idők jeleivel? Vagy képesek vagyunk esetleg árnyaltan, diverzifikáltan kezelve a problémakört áttekinteni, hol állunk, hogyan jutottunk idáig, mit rontottunk el menet közben, s miként hozhatnánk helyre korporatív és személyes tévedéseinket? 

Menjünk tovább: akarhatja-e Isten, hogy belekényszerítsük papjainkat egy olyan elvárásrendszerbe, amely nem biztosítja annak feltételeit, hogy a cölibátust egyszerre mennyei perspektívájú, ugyanakkor emberhez méltó módon megélhessék az erre meghívottak? Igen, eljött az ideje újragondolni a kötelező papi cölibátus szabályát, s vagy az ahhoz szükséges körülményeket kell ugyancsak kötelezően biztosítani – gondolok itt elsősorban a közösségben-lét praktikus feltételeire –, vagy vissza kell térni az ősegyház gyakorlatához. Oda, ahol méltó helye és keretrendszere volt az Istennek teljesen odaszentelt élethivatásnak, amikor voltak házas és nőtlen tanítványok, apostolok, papok egyaránt. 

Rendkívül hosszan lehetne sorolni az egyes részletkérdéseket, amelyek összeírása bőven kimerítené jelen írás kereteit. És akkor még nem tértünk ki a válaszokra, amelyek megfogalmazására önmagam nem is vállalkoznék. A lényeg, a továbblépéshez szükséges kiindulópont úgysem a pontos kérdések definiálása, majd a korrekt feleletek rögzítése. Ez majd egy következő lépés lehet a megújulás útján. Kezdésnek elég, ha elsajátítjuk és egyre aktívabban gyakoroljuk a kérdező életformát. Azt, amit hírből sem ismertek a törvényt betéve tudó farizeusok, s amely hozzáállásra oly szép példát adott egész életével a Megváltó. Ha a kettészakadt, fentiekre és lentiekre osztódott országhoz hasonlító egyházi struktúrát visszacserélnénk az evangéliumi együtt-működésre, a „melletted állok” kapcsolati szisztémájára, csodálatos távlatok nyílhatnak meg előttünk.

Valami ilyesmire hívott meg Luther is – hogy a reformáció 500. évfordulója okán gondolatban visszatérjünk a nagy egyházszakadások egyikéhez. Nehéz lenne megválaszolni a kérdést, vajon mit tettünk volna a reformátor helyében, hogyan éltük volna meg hitünket abban a korban, az adott egyház klerikalizmustól fulladozó intézményrendszerének valóságát megtapasztalva. Hogy Luther próféta volt-e? Ezen hosszan vitatkoznak, fognak is vitatkozni a szakemberek és az érdeklődők. A mi sokkal fontosabb kihívásunk, hogy felismerjük-e korunk prófétáit, Isten küldötteit? Például Ferenc pápában, vagy a szomszédunkban, a plébánosunkban, egy idegenben, a látszólag velünk szemben álló felebarátunkban… 

Hogy erre képesek legyünk, ahhoz tiszta szemre, tiszta szívre van szükségünk. Amely magától nem marad tiszta. Ahhoz, hogy újra és újra megmosakodjunk, megtisztítva lelkünket az örök élet forrásánál, számos kapaszkodót kapunk egyházunktól. Ilyen az Úr imádsága is, amelyet nem csupán elmormolva, hanem átelmélkedve akár magunk is felismerhetjük és életre válthatjuk személyes prófétai küldetésünket. 

Mondjuk ki gyakran, éljük meg minél hitelesebb, ismerjük el Istenünk felé: tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Úgy legyen!

ászlAz egyház jövőbeli formáinak megjóslása lehetőségeinken túl van, kivéve, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy, más lesz, mint a tegnapi vagy a mai forma. Az egyház nem fogja szükségszerűen tükrözni a holnap világ társadalmát, mivel el kell ítélnie az apostolok által elítélt konformizmust a világ iránt (Róm 12,2). Másrészt viszont az egyháznak alkalmazkodnia kell majd, hogy fennmaradjon a jövő társadalmában, és hogy annak a társadalomnak a tagjait az evangélium kihívásaival szembesítse.

A világi társadalomban végbemenő hosszútávú változások az egyházra az elmúlt évtizedekben gyakorolt hatásának tudatában megfontoltan előrejelezhetjük, hogy folytatódni fog a következő három irányzat, amely a legutóbbi egyháztörténetben is megfigyelhető: 

• A struktúrák modernizációja. Az egyház, különösen a római katolicizmus jelenlegi struktúrái a nyugat-európai társadalom múltbéli társadalmi struktúráinak igen mély lenyomatát hordozzák. Az “egyenlőtlen” társadalom modelljében egyes tagok magasabb szintre kerülnek, és érinthetetlenné válnak az alulról jövő bírálatnak és kezdeményezéseknek. Ez a felfogás túlságosan őrzi a korábbi oligarchikus rendszerek ízét ahhoz, hogy a mai világban elfogadható legyen. Ennek helyében a modern társadalom a hatalom funkcionálisabb megközelítését kezdi elsajátítani. A kereszténység feladata az lesz, hogy összeegyeztesse a funkcionalizmus helyes fajtáját és felelősségre vonhatóságát a pásztori hivatalnak mint a krisztusi tekintély hordozójának evangéliumi eszményével. Véleményem szerint az egyháznak itt jelentős lépést kell tennie a modern világban. A vezetésről mint szükséges szolgálatról alkotott hagyományosan keresztény felfogás érvényes és ígéretes marad.

• Ökumenikus kapcsolat. Az egyházak közötti jelenlegi felekezeti megosztások nagy részben már nem olyan ügyekhez kötődnek, amelyek egyesítik vagy szétválasztják a ma keresztényeit. Azok a viták, amelyek 1054-ben és 1520-ban szétszakították az egyházakat, feléledhetnek ugyan kortárs ellentétekben, többé már nem igazán égető ügyek. Találni kell olyan módszereket, amelyekkel túljuthatunk az örökölt megosztottságon, hogy a különböző felekezetek elkötelezett keresztényei újra egymásra találhassanak a hit, a párbeszéd és az istentisztelet egyazon közösségében. A teljes egység hiányában is sok lehetőség marad egymás kölcsönös megismerésére, a tanítás egyeztetésére, közös istentiszteletre és gyakorlati együttműködésre.

• Belső pluralizmus. A pluralizmus néhány protestáns egyházban már most is igen jelentős, talán túlzottan is, de a római katolicizmusban is csak lassan tudott kialakulni. A modern katolicizmusban az erős központosítás történelmi egybeesések következménye. Nem kis részben a középkori Európa homogén kultúrája és Róma dominanciája formálta ilyenné, az ókori kultúra és törvényi szervezettség gazdag öröksége által. Az ellenreformáció idején ezt az egységességet tovább növelte az a szinte harcos ellenálló magatartás, amely a protestantizmus és a deista racionalizmus idegen gondolatrendszerének beszivárgásával szegült szembe. A jövőbeli decentralizálódással együtt fog járni egy bizonyos mértékű de-romanizáció is. Ma már nemigen van ok arra, hogy a római törvénynek, Róma nyelvének, a római gondolkodásmódnak és a római liturgikus formáknak maradjon továbbra is meghatározó szerepe a világméretű egyházban. A növekvő decentralizációval a katolikus egyház különböző régiókban tud majd elevenebben belépni a különböző népek életébe, és pozitívabban értékeli majd más keresztény felekezetek hagyományait.  

• Előrelátás. Egy folyamatosan “gyorsuló” világban, a “future shock” idején az egyháznak továbbra is a viszonylagos stabilitás szigetének kell maradnia, és segíteni kell a híveket abban, hogy termékeny hűséggel őrizzék vallási múltjukat. De az egyház nem engedheti meg magának azt, hogy relikviává vagy múzeumi darabbá váljon. Képesnek kell lennie arra, hogy kreatív módon válaszoljon az új helyzetek követeléseire és az eljövendő nemzedékek szükségleteire. Az egyházi döntések egyre kevésbé öltik majd megmásíthatatlan dekrétumok formáját, hanem a mulandó szükségletek és ideiglenes lehetőségek tudatában alkotott kísérleti jellegű mércék lesznek.

• Önkéntesség. Ma, a Konstantin utáni vagy diaszpóra-helyzetben az egyház nem hagyatkozhat a korábbihoz hasonló mértékben a kánonjogi büntetésekre és a társadalmi nyomásokra, hogy tagjait megtartsa. Bárki és bármikor kiléphet az egyházból anélkül, hogy törvényes vagy jogi szankcióktól kellene tartania. Tovább az egyház saját belső pluralizmusa olyan lesz, hogy a felülről utasításokat a különböző régiókban másképpen alkalmazzák majd, s így a legfőbb elöljárók nem tudják részleteiben ellenőrizni, mi zajlik a helyi szinten.

Ebben a helyzetben az egyháznak inkább meggyőzéssel kell irányítania, mint hatalommal. Az elöljáróknak jó adag konszenzust kell elérniük döntéseik hátterében, ez pedig több párbeszédet fog követelni. Ez a fejlemény bizonyos mértékig az egyház megalázásának tűnhet, de más értelemben fejlődésnek tekinthető. Az egyház jobban képes lesz arra, hogy a szabadság otthona legyen “egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.”

Mindezen jóslatok az elmúlt század jelentősebb társadalmi irányzataiban szilárdan megalapozottnak látszanak. Ha az egyház hatásosan akarja véghezvinni küldetését, tudomásul kell vennie ezeket a társadalmi mozgásokat. De fog-e valóban elszántan és erőteljesen párbeszédbe bocsátkozni avval az új világgal, amely szemünk láttára van születőben, vagy éppen ellenkezőleg, a múlt csökevényévé válik-e? Elméletileg az egyház megtagadhatja azt, hogy önmagát a kor követelményeihez igazítsa, s így saját korábbi önmagának megkövült maradványává legyen. Egy ilyen egyház kétségtelenül csak öröksége gazdagságának köszönhetően tudna fennmaradni, de nem lenne többé az élő hit és a prófétai elkötelezettség hazája.

Mivel az egyház ilyen hatalmas múltbeli örökséget hordoz, tagjai számára állandó a kísértés arra, hogy őseik útjához ragaszkodjanak, és ellenálljanak a mai világgal való szembesülés kihívásának. A megújulás és reform ígéretével kecsegtető II. Vatikáni zsinat másnapján jelenleg a legalizmus és a reakció új hullámának vagyunk tanúi. A konzervatívok ma is fennálló hatalma és elszántságuk arra, hogy az ősi formákhoz ragaszkodjanak, felülmúlták a lelkesedéstől csillogó szemű reformerek várakozásait, akik azt várták, hogy a legutóbbi zsinat után nyugtuk lesz tőlük. Vajon a merev konzervativizmusé lesz-e az utolsó szó? Vagy megjelennek-e prófétai látású egyházi emberek, hogy Isten népét elszántan a jövő felé vezessék?

Hogy mivé válik az egyház, nagy mértékben múlik az emberek fogékonyságán, de még fontosabb, hogy a Szentlélek szabad kezdeményezéseitől függ. Ha az ember szabad és dinamikus, Isten Lelke még inkább az. Hogy küldetésüket az egyházban véghezvigyék, a keresztényeknek ki kell nyitniuk fülüket, és hallaniuk kell “mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,17). Nem elegendő számukra, hogy az egyházra hallgatnak, ha az egyház maga – felelős vezetői által – nem hallgat a Lélekre. Egyedül a Lélek adhatja meg a szükséges megítélést és belátást. “A lelki ember pedig mindent megítél, őt azonban senki sem ítéli meg” (1Kor 2,15).

Mint a régi kor izraelitái, sok keresztény azt mondja ma: “Elszáradtak csontjaink, és elveszett reménységünk, végünk van” (Ez 37,11). Az Úrnak azt kell mondania nekünk, ahogy Ezekielnek is mondta: “Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem” (Ez 37,13). Hogy a doktrinális, rituális és hierarchikus szervezetek halott csontjaiba – ma sokak számára ez az egyház jelentése – valóban életet lehessen lehelni, az Úr Lelkének prófétákat kell küldenie népéhez. Az elmúlt néhány év karizmatikus mozgalma olyan jeleket ad, amelyek nem teljesen egyértelműek ugyan, de azt tudatják, hogy a Szentlélek talán már válaszol is az emberek szívének vágyaira.

A Szentlélek vezetése alatt a keresztény élet arculata és formái az előző századokhoz hasonlóan továbbra is folyamatosan változni fognak. Egy egészséges hitközségben az új mítoszok és jelképek teremtése folyamatosan zajlik. A jövő egyháztudósai kétségtelenül új modelleket fognak tervezni az egyházról való gondolkodáshoz. De minden, ami a kereszténységben új, a múltból növekszik, a Szentírásban és a hagyományban gyökerezik. Az elmúlt kétezer év viszonylagos folyamatosságának alapján megjósolható, hogy azok az analógiák és paradigmák, amelyeket ebben a könyvben tárgyaltunk, megtartják jelentőségüket az eljövendő nemzedékek egyháztudománya számára.

1974

Avery Dulles: Az egyház modelljei, Vigília Kiadó, Budapest, 2003, 230-234. p

Ezek a témák foglalkoztattak minket az első alkalom után, ezeket szerettük volna továbbgondolni, tovább-beszélni, továbbgörgetni:

1. Istentől vagy az emberektől távolodtunk-e el, merre van a visszafelé?
2. Milyen tanítványok vagyunk és milyenek szeretnénk lenni?
3. Az együttműködés lehetőségei a papság és az aktív civilek között.
4. A Lélek élteti az egyházat. Hogyan? Mik a működésének a jelei?
5. Népegyházból kreatív kisebbség, de hogyan?
6. Az ifjúság megszólításának, meghallgatásának lehetőségei.
7. Miért ilyen nehéz a “miértet” megragadni egyházunkban?

Afelől, hogy Nikodémus és Jézus között egy intim és mély beszélgetés jött létre azon az estén, nincsenek kétségeink. Ha viszont ez kettőjük között maradt volna, mit se tudnánk róla, nem válhatott volna evangéliummá, örömhírré. Így mi is a megosztás mellett döntünk, mégha vissza nem is tudjuk adni az őszinte, lényegkereső beszélgetések hangulatát vagy gondolati íveit. Néhány részletet idézünk csak.

Miért választottuk a beszélgetést, miért fontos a beszélgetés? Valamit megélhettünk abból amiről egy neves pszichoterapeuta így beszél: “A beszélgetés fontos, de veszélyes is. Egy valódi beszélgetés életveszélyes. Mert ha két ember tényleg odafigyel egymásra, akkor a félelem ellenére elmondják őszintén hogy mi az élményünk és hogy mire jutottak addig a pillanatig amíg elkezdték a beszélgetést. Amit mondanak az az ő életükből származik. A dolguk nem az, hogy meggyőzzék egymást arról, hogy én azt gondoljam amit te vagy te azt, amit én. Attól a pillanattól hogy a meggyőzésről van szó, akkor bejön az erőszak az ajtón és kimegy a szeretet az ablakon. A szeretet az, hogy ha nem értünk egyet, megtartsuk a kíváncsiságunkat. A végén tehát én azt hiszem, hogy sem te nem tudod az igazat se én nem tudom az igazat, senki se tud semmit, de ha tényleg elkezdünk beszélgetni, akkor van egy lehetőség arra, hogy a valóság vagy az igazság megmutatja magát a kettőnk között és akkor az olyan, hogy egyszerre csak mind a ketten rájövünk valamire amit eddig nem tudtunk és egymás nélkül nem tudtunk volna oda kerülni. Ez az ami izgalmas.” 

De mitől intim egy beszélgetés? Ugyanő így ír erről: “Arra jutottam, hogy két ember között egy intim beszélgetés az, amikor olyan dolgokról beszélünk, amit csak én tudok mondani csak neked és csak te tudsz mondani csak nekem. Ez igazán személyes, intim. Amit én bárkinek el tudok mondani, az nem intim. Amit bárki mondhat nekem az sem intim. Tehát, mondjuk, sportról, politikáról vagy munkáról beszélgetni nem intim. De hogyan tudunk eljutni az intimitáshoz? Mi az, amit csak én tudok mondani neked? Hát az muszáj, hogy az én élményem legyen! Arról kell beszélni mi a személyes élményem, mert azt csak én tudom mondani. Senki más nem tudja. Sohasem tudta és sohasem fogja tudni senki – mi az élményem azt csak én tudom.”

A személyesség felvállalása és megőrzése és a szabad légkör ezekben a néha egyetemes témákban is fontos volt végig. Három szubjektív pontot ragadnék ki a beszélgetésekből.

TANÍTVÁNNYÁ LENNI

Egyik vissza-visszatérő gondolatunk az egyház-tagságunk, tanítványságunk lett. Ha elkezdek tanítványként gondolkodni, azonnal kérdés lesz számomra az egyház jövője, ha csak felhasználó vagyok és maradok, ez nem érdekes a számomra. Ebben a tekintetben minden nemzedéknek elölről kellene kezdeni az egyházépítkezést és talán kicsiben,  “kisegyházi” logikával kellene gondolkodni –  az egyéni felelősségünk így személyesebb, nagyobb, átélhetőbb lenne. Sokat kell még tanulnunk és fejlődnünk, hogy tanítvánnyá lehessünk, a római katolikus szocializációnk nem teszi ezt fókuszába, hiányzik a tanítvány-nevelés. A plébániai közösség tagjainak önmeghatározása jelenleg inkább az, hogy “római katolikus keresztény vagyok”, mintsem hogy “Jézus Krisztus tanítványa vagyok”. Nincs tagsági kártyánk, nincs tanítványi kézikönyv a zsebünkben és fejünkben. Tanítványság és ima, tanítványság és misszió elválaszthatatlanok egymástól.

Sokunkat ezért is, ezek ellenére is vonz a tanítvány-lét. Fontos számunkra a tanítványi kör tagjának lenni. Ahogy feszítenek az egyházi struktúrák, a szokások, Jézustól, a Vele létben az imában folyton tanulhatunk tőle. Szent Ferenc belevetette magát a “chiesa”, a templom építésébe, aztán fokozatosan megnyílt arra, hogy a “Chiesa”, az egyház megújítására szól a hívás. És emellett, amit kezdettől megértett és élt, az a saját belső templomának építése is lett. 

ÖSSZEKAPCSOLTAN ÉLNI

Pont a tagság-tudatunk vezethet el minket az összekapcsolódáshoz, ma amikor Fradi drukkernek lenni erősebb identitás mint a katolikus hívőnek. Az egy Testhez tartozás tudata és élménye nélkül az együttműködés csak csalódásra vivő elvárás marad. Hiába “pingelik” a laikusok folyamatosan az egyházat, hiába hívnak erre a partnerségre a párbeszéd plébánosai. A szervezetünkben a sejteknek nem kérdés hogy együttműködjenek-e, hogy akarják-e ezt. Így vagyunk alkotva, Krisztus testében is csak ugyanígy működhetünk. Ebben a képben nincs passzív tag, az azt jelentené, hogy beteg vagy elhalt az a rész. Ebben a képben nem tudunk egyedül lenni. Ezt a képet festi le Szent Pál amikor az Egyházról beszél. 

Ha nem így gondolunk magunkra akkor egy TEST-KÉP-ZAVAR-os egyház leszünk, amelyben (egy beszélgetőtársunk szójátékával élve) a TETT és LÉLEK egysége nem valósul meg. 

LÉLEKKEL LELKESÜLNI

Hogy van az a hogy a mozgalmak vitorlái ügyesebben fogják be a Lelket, mint a plébániáké? Miért vannak kevesen a kompetens cselekvők a népegyházban? Kell-e e kisebbség a kicsinység tudata és tapasztalata a Lélekre való megnyíláshoz?

Azt állapítottuk meg hogy három dolog is hiányzik a közegyházi működésünkből:

A nevelés, a tanulás, a biztatás arra, hogy van karizmád, fedezd fel!

A légkör, hogy itt van ennek tere, támogatottsága.

A bátorság kiállni, cselekedni, nem várni, előlépni a hátsó pad mögül.

A Lélek ebben a Nagy Bújtogatónk! Rá figyelve tudunk a személyes és közös küldetésünkhöz közelebb lépni. Hogy ez majd közös dolgaink céljához vagy az értelméhez vezet közelebb, azt ki-ki döntse el maga. Fredrik Backman a Hétköznapi szorongások című regényében így ír:

“A rendőrörs kis konyhájában a fiatalabb rendőr egy idősebbel találkozik. A fiatal vízért jött be, az idős kávézik. A kapcsolatuk bonyolult, mint a különböző generációbeli rendőröké általában. Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.”

Válogatott társaságunk volt 🙂 szerzetesnővér, családterapeuta, paptestvér, egyházi fejlesztő, evangelizátorok.

Nem azért gyűltünk össze, hogy meghallgassunk egy bölcs előadót, senki sem készült kiselőadással, egyszerűen csak beszélgetni gyűltünk össze, a járványhelyez miatt csak a virtuális térben. Az internetkapcsolat néha akadozott, és dramaturgiailag a legfontosabb pillanatokban szakadt meg a vonal – ennek ellenére értettük és megértettük egymást és jó diskurzus alakult ki az este folyamán.

Szinte mindenki más nézőpontból közelített a témához: Néhányan személyes tanúságtételüket osztották meg azzal kapcsolatban, hogy akkor amikor távol érzik magukat Istentől, nem tudnak úgy szeretni, akkor semmi sem megy, de ha Istenhez visszatalálunk, akkor Ő a forrás arra, hogy szeressük a társainkat. Elhangzott az is, érdemes feltenni a kérdést magunknak: én kitől távolodtam el? Ezt tovább gondolva az is felmerül: mit tehetek azért, hogy közelebb kerüljek? Egyik társunk azt mondta, hogy nem távolodtunk el senkitől – a dolgok természetéből adódik, hogy néha távolabb, néha pedig közelebb érezzük magunkat Istenhez vagy épp az embertársainkhoz. Ettől nem kell megriadni, ez benne van a folyamatban, egy minőségi kapcsolatban is.

Felvetettük, hogy vajon a közelség – távolság-e a legjobb mutatója a hitelességünknek? Vonzó-e a mai korban Isten radikalitását hirdető egyház? Tényleg többen csatlakoznának-e? Kit is veszítettünk el: korunk emberét, vagy a közösség tagjaitól távolodtunk-e el? Az egyéni és közösségei, egyetemes egyházi megújulás hogyan függ össze? Következik-e az egyikből a másik?

Szentnek kell-e ahhoz lenni mint Ferencnél hogy az „építsd újra egyházamat” hívás a lelkünktől az egész egyházra kiterjedjen?

 Az alkalom második felében a beszélgetést imában folytattuk az első János levél 4. fejezete igéivel.

 Nagyok sok, szerteágazó kérdést vetettünk föl. Sok, ki nem mondott kérdés maradt bennünk, és sok kimondott felvetés maradt megválaszolatlan, de abban kimondatlanul is megegyeztünk, személyes felelősségünk van abban, hogy megújuljon az Egyházunk.

 1.  A párbeszéd mindig személyes találkozás.

Nem szavakról vagy gondolatokról szól, hanem arról, hogy létünket ajándékozzuk. Nem egyszerű társalgás, hanem olyasvalami, ami a feleket mélyen érinti. Rosenzweig mondta: „A valódi párbeszédben valami komoly dolog történik.” Más szóval: egy igazi párbeszédből nem kerülünk ki érintetlenül, valami megváltozik bennünk.

2. A párbeszéd csendet és meghallgatást kér.

A csend alapvető a helyes gondolkodás és beszéd számára. A mély csend az, melyet az egyedüllét pillanataiban táplálunk magunkban, és gyakorlattá váltjuk a másik emberrel való kapcsolatunkban, amikor meghallgatjuk gondolatait és szavait. Ezt juttatja kifejezésre egy szép hindu mondás: „Amikor szólsz, törekedj arra, hogy szavaid többet adjanak annál, mintha csendben maradnál.” Napjainkban, jobban mint valaha, szükség van „egy olyan ökoszisztémára, amelyben egyensúlyba kerül csend, szó, kép és hang” – hangsúlyozta XVI. Benedek. A párbeszédben szükség van a csendre, hogy ne legyenek üresek a szavaink. 

3. A párbeszédben kockára tesszük saját magunkat, a dolgokról alkotott elképzelésünket, önazonosságunkat, beleértve kulturális identitásunkat is. El kell jutnunk egy érett, „nyitott identitásra”, gyakorlatozva egy alapvető antropológiai axióma megélésében: „Amikor valakivel értjük egymást, akkor azt is jobban tudom, hogy ki vagyok én.” Klaus Hemmerle gondolatát alkalmazva a párbeszédre: „Ha megtanítod nekem, hogyan gondolkodsz, abból megtanulhatom, hogyan szóljak hozzád.

4.   Az igazi párbeszéd az igazságra irányul.

Tartsuk azonban szem előtt, hogy az igazság kapcsolati természetű. Ez nem relativizmust jelent, az egészen más. Azt jelenti, hogy az igazság egy és ugyanaz mindenki számára, de mindenki azt osztja meg a többiekkel, amit ebből személyesen megértett. A különbözőség tehát ajándék, nem veszély. A párbeszéd kultúrájának egy másik alappillére tehát a „különbözőség ajándéka”.

5. A párbeszéd elszántságot kíván.

Az igazság szeretete arra késztet, hogy keressem, akarjam az igazságot, és ezért bocsátkozom párbeszédbe. Elterjedt vélemény, hogy a párbeszéd a gyengék sajátja. Valójában éppen az ellenkezője igaz: nagy akaraterőre van szükség ahhoz, hogy az ember önmagát kockára tegye a párbeszédben. Minden dogmatikus vagy fundamentalista beállítódás félelmet és törékenységet rejt magában. Ne tápláljunk bizalmat azokkal szemben, akik erőteljes, fellengzős vagy lejárató kifejezéseket használnak, hogy másokra erőltessék saját meggyőződésüket. A nyers erő – ez a vitára is áll – győzhet, de soha nem fogja meggyőzni a másikat.

6. A párbeszéd csak igazi személyek között lehetséges.

A szeretet, az önzetlenség, a szolidaritás tesz érett személlyé valakit, és egyben előkészíti a párbeszédre is. Gandhi és Tagore igen különböző módon képzelték el a független India oktatási rendszerét, de ez nem volt akadálya barátságuknak.

7. A párbeszéd kultúrájának csak egy törvénye van, a kölcsönösség.

Csak ebben leli meg értelmét és létjogosultságát. Ha a népek inkább a párbeszédhez folyamodnának, és nem a bosszúállás, a gazdagság vagy az érdekérvényesítés gyilkos szótlanságához, akkor megtapasztalnák azt a boldogságot, amelyet most nélkülözünk. Ha a vallások párbeszédet folytatnának, hogy dicsőítsék Istent, ha a nemzetek tisztelnék egymást és megértenék, hogy saját gazdagságuk arra való, hogy másokat gazdaggá tegyenek, ha mindenki személyesen ennek az újdonságnak az „ösvényén” járna, akkor magunk mögött tudnánk hagyni a terror éjszakáját, amelyben most botorkálunk. Milyen akadályok vannak ezen az „ösvényen”? Az ítélkezés, a megbélyegzés, az intellektuális gőg.

A párbeszéd kultúrájának építése nagyobb személyes odaadást kér, mint a szakmai előmenetelünk, megalkuvás nélkül és fáradhatatlanul munkálkodnunk kell rajta. Nehéz és könyörtelen feladat. De az Irgalmasság megvált minket.

A szerző a Fokoláre Mozgalom társelnöke. Filozófiából szerzett diplomát, teológiából doktorált, a teológiai antropológiára és a morálteológiára szakosodott.

Forrás: Città Nuova 2016, Új Város 2016/7-8.  ill. https://ujvarosonline.hu/tarsadalom/a-parbeszed-het-pontja

Fordította: Tóth Pál