Válság-áldás

Prófétai időben élünk. Hiába hangzik fennkölten ez a kijelentés, valójában arról van szó, hogy jajveszékeléstől hangos évtizedek óta személyes és kollektív, összegyházi lelkiismeretünk – annak kicsapódásaként pedig közleményeink, sajtóbeli megnyilatkozásaink, prédikációink, konferenciákon elhangzó beszédeink, asztali beszélgetéseink. Próféták – legalábbis prófétai iránymutatás, netán önfeláldozás – után kiált a választott nép, mert a struktúra rogyadozik, a létszám fogyatkozik, a spiritusz, a lendület pedig olyasféle jellemzővé vált, ami miatt legfeljebb irigykedve ostorozzuk azokat, akik merészelnek nem beleragadni abba, amiből mi nem bírunk kikecmeregni. Ha egyáltalán foglalkozunk még lendülettel, spiritusszal.

Válságban van az a kereszténység, amit eddig ismertünk és gyakoroltunk, ám az egyháztörténelem vaskos kódexét lapozgatva nincs félnivalója azoknak, akik nem hobbiból, megszokásból vallásosak, hanem tényleg Isten szavát szeretnék követni. Ki gondolná, hogy örömében ugrándozott volna a hegyre menet Ábrahám, miközben Izsákot készült feláldozni? Nyilván nem ilyesféle érzések mozogtak benne, pedig, lám, évezredek múlva is emlegetjük hűségét, engedelmességét, prófétai atyánkként tekintünk rá milliárdnyian! Mennyire lehetett örömteli átélni akár az egyiptomi, akár a babilóniai fogság idejét, amelyek – ma már tudjuk – Isten csodálatos szabadító erejének nagyszerű megnyilvánulását készítették elő? Hogy Jézus kínszenvedéséről ne is beszéljünk, amelyet vérrel verítékezés vezetett fel…

Válságban lenni nem jó, amennyiben a bonum kifejezést az élvezetesség (delectabile) oldaláról közelítjük meg. Ám a válság igenis lehet jó, amennyiben akár hasznosság, akár erkölcsi érték szempontjából tekintünk rá (bonum utile, bonum morale). Bőségesen tele van az egyház történelme krízisekkel, mélypontokkal, amelyek egyszerre jelképezik emberi gyengeségünket, immanens létünk fogyatékosságait, egyben a Gondviselés szüntelen megújításra kész, újrakezdésre hívó lelkesedését. Istenben aztán van spiritusz, mondhatnánk. Ezzel együtt felismerhetjük, kimondhatjuk: annyiban van spiritusz az egyház valóságában, intézményrendszerében, amennyiben jelen tud benne lenni Isten. Ha az egyházban megfogyatkozott a spiritusz, akkor ott – körbeértünk – válság van. 

A krízisből való kijutás első lépése nyilvánvalóan annak megvallása, hogy benne vagyunk, nyakig. Nem másokra mutogatni, nem kifogásokat keresni, hanem elfogadni ezt az állapotot – a gyógyulás, megújulás első lépése. Amíg ezt nem tesszük meg, az egészségesség látszatának kórjában fogunk szenvedni, ami minden gyógyulási lehetőségtől megfosztja a beteget.

Válságunk a történelem tanítómesteri útmutatása alapján igenis áldássá válhat, ám ehhez a szembenézésnek egy mélyebb szintjére is el kell jutnunk: ki kell mondanunk, néven kell neveznünk sebeinket, tüskéinket, és ez, bizony, fájdalommal jár.

Meggyőződésem, hogy Isten csodálatos ajándékot készít számunkra, s ő már lelkesen toporog, hogy átnyújthassa nekünk megújító szeretete gyümölcsét. Ahhoz, hogy megértsük, mi választ el bennünket eme ajándék átvételétől, a Jézus által tanított imádság záró szavainak átelmélkedésére hívom meg az olvasót. Azokra a szavakra, amiken magam sokszor csak átfutok, mintegy letudva a kötött szövegű fohász végét, bele sem gondolva ezen kifejezések valódi üzenetébe. Talán ritka kivételnek számítok. Talán mások is tapasztaltak hasonló felületességet önmaguk esetében.

Egység, erő, áldozat 

Ha már történelmi perspektívával indult a gondolatmenet, ennél a megközelítésnél maradva újszerű felismerésre tettem szert teológiai eszmélődéseim során. Sokan úgy tudjuk, úgy tanultuk, az első nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, hogy aztán 1517 legyen a következő dátum, amit nem éppen ünnepi jellegénél fogva vörös betűkkel véstünk be a kereszténység kronológiájába. Érdemes újragondolni ezt a felosztást. Az első szakadás az egyház – a kereszténység – életében ugyanis 313 környékén történt (nem számítva a kereszténység és a zsidóság eltávolodását, amely jelen írás szempontjából egy másik történetszálat képez). Ekkor szakadt el ugyanis attól a közegtől a hívők közössége, amelyben igazán önmaga tudott lenni, amelyben arra tudott koncentrálni az egyház, amely lényegi alapját jelentette létének, küldetésének. A konstantinuszi fordulatként emlegetett változás a gyökeréből fordította ki azt az egyre terebélyesedő fát, amely akkora hatás ért el addigra, hogy már egy császár(ság)nak is meg kellett lépnie, hogy saját hatalmi érdekeihez igazodva az üldözötti státuszt partneri együttműködésre cserélje. 

Kr. u. 313-ig a kereszténység számára a Máté evangéliumában olvasható kijelentés, miszerint „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” egészen mást jelentett, mint azóta, egészen napjainkig. Az egyház önnön lényegi közegétől való elszakadás előtt ebben a kontextusban az ország egyértelműen Isten országát jelentette, a hatalom Isten akaratának megvalósulására, gondviselő szeretetére utalt, annak a bizonyos dicsőségnek pedig leginkább a kereszt lehetett a leghitelesebb szimbóluma. Utóbbi paradoxon kimondott-kimondatlan jelenléte a hívők lelkületében és gondolkodásában biztosította, hogy az üldöztetések, a vadállatok elé vetés, a keresztre feszítések és más formában az első századok során végrehajtott kivégzések minden borzalmasságuk ellenére nem gyengítették, szétoszlatták, inkább megerősítették, egységbe kovácsolták a keresztényeket. És ez az az erő, egység, amit mi, mai keresztények jellemzően csak hírből ismerünk. Ne legyenek kétségeink: a 313-as fordulatnak és az akkori részleges önfeladás, belső szakadás, meghasonlás ismétlődésének bőségesen köze van ahhoz a válsághoz, amelyben toporgunk. 

Az, hogy a kereszténység nem e világból való, s nem is földi célok elérése hajtja tagjait, egyáltalán nem zárja ki, hogy az egyház kapcsolatban álljon a földi hatalmakkal, országokkal, akár részlegesen részesülve világi elismerésekben. A szellem azonban, amit a kereszténység politikai, hatalmi tényezővé emelése kiengedett a palackból, szinte leküzdhetetlen kísértésként mételyezi évszázadok óta egyházunkat. Sőt, így vagyunk kénytelenek fogalmazni: egyházainkat.

Mitől ürülnek ki a templomok? 

Visszatérve napjaink kihívásaihoz, nem nehéz észrevenni egyházunk vezetőinek az evilági értelemben vett országgal, hatalommal, dicsőséggel való káros viszonyát. Írhatnék talán küzdelmet is, és mindenképp érdemes megemlíteni, hogy bőséggel eredményez vívódást is ez az áldatlan állapot, de úgy tűnik, mintha annyira azért nem akarnának az intézményrendszer képviselői elugrani a hatalmi tényezőként kezelésnek köszönhetően ma is felkínálkozó lehetőségek elől. 

Az a bizonyos 313-as fordulat ráadásul pár évtizede lokális szinten újra megismétlődött, miután a rendszerváltásból fakadóan a tiltott, elnyomott, üldözött létből ismét előbb szabaddá váltak, majd – politikai széljárástól függően – stratégiai partnerré léptek elő a történelmi egyházak. Az elmúlt évezred utolsó éveiben újra megteltek a templomok, feléledtek a közösségi kezdeményezések, újraéledtek a szerzetesrendek, körmenetek kezdték színesíteni a belvárosok életét, elismert, elfogadott közszereplővé váltak papok. Mi több, egyre több iskola került egyházi fenntartásba, ráadásul jelenleg olyan politikai vezetőink vannak, akik büszkén vallják kereszténynek magukat. Kívánhat-e ennél többet egy hithű Krisztus-követő? A tapasztalatok alapján azt kell mondanunk: nem többet, hanem kevesebbet kellene kívánnunk.

Merthogy közel 30 év alatt eljutottunk odáig, hogy a templomaink újra ürülnek, a társadalom elfordul az egyháztól, s ennek hátterében alapvetően a legkevésbé sem az aktuális fenyegetésként láttatott migráció, avagy bármilyen külső tervek végrehajtásának szándéka áll. Hanem a belső meghasonlás. 

Egy emberöltő elég volt hozzá, hogy megszabadulva az Állami Egyházügyi Hivatal fojtogató ölelésétől ismét, immár – látszólag – szabadon felkínált lehetőségként egyházügyi politikai vezető tartson sajtótájékoztatót a Szent István-bazilikánál, az oltár előtt, egy szentmise bevezetőjeként. Az elmúlt években eluralkodó, indulatokat korbácsoló kormányzati és ellenzéki gyűlöletkampányok nyomán olyan beszédes csendben tesznek tanúbizonyságot az evilági ország, hatalom és dicsőség iránti elkötelezettségükről pásztoraink, hogy szinte visszhangoznak a ki nem mondott tiltakozó szavak. 

Az emberek pedig – függetlenül attól, hogy értik-e, vagy sem, ami körülöttük történik – a lábukkal szavaznak. Aki szeretne Istenhez közel maradni, a kevésbé meghasonlott, érzelmekben is bővelkedő kisebb gyülekezetekhez átpártolva éli meg hitét, s láthatóan egyre szaporodnak az ilyen helyüket, lelki zarándokútjuk folytatási lehetőségét kereső bárányok. De teljesen meg lehet érteni azokat is, akik csalódottan úgy döntenek, hogy „erre” nekik nincs szükségük a továbbiakban.

Fehérre meszelt imaszíjak 

Mégis, miért vergődik ebben a csapdában az egyház intézménye? Igazságtalan és szeretetlen lenne mindezért kizárólag egyházunk vezető tisztségviselőit felelőssé tenni, hiszen mindannyian tehetünk érte és ellene is, hogy ez a helyzet fennmaradjon. Ráadásul az elmúlt 2000 év rengeteg olyan értékkel gazdagította az egyház kincsestárát, amelyeknek jelentős súlya van. Gondolhatunk itt a templomokra és egyéb épületekre, amelyek megőrzése, fenntartása, felújítása bizonyos megközelítésben hatalmas tehertételként is értelmezhető. Milyen könnyű is lenne nem holmi materiális hívságokra pazarolni az energiát, hanem úgy, mint az őskeresztények, magánházaknál összejönni, egymásnak és a köztünk jelenlévő Krisztusnak örvendezni a kenyértörésben! Nemes terheink vannak, amelyek akár nemesíthetnék is közösségeinket. Ám ha ezen földi javak másodlagossága, viszonylagossága megkérdőjeleződik, ha háttérbe szorul az ember, a lélek, amelyet ezek az eszközök szolgálni hivatottak, akkor nem érdemes csodálkozni a lesújtó következményeken. Létezik-e vajon olyan egyházmegye, ahol legalább annyit költenek humán kiadásokra, mint épületekre és egyéb eszközökre? Olyanról tudok, ahol 80-20 az arány, nem az emberi költségtényezők javára. És ez az egyik legjobban működőnek nevezhető hazai egyházmegye… 

Ez csupán a kisebbik probléma. Örömmel nyugtázhatnánk, ha pusztán az anyagiakkal lenne gondja egyházainknak. A Szent István-bazilika előtt azonban az említett tanévnyitó mise és az azt megelőző politikai performansz mellett történt valami más is az idei nyár folyamán. Az MKPK elnöke ugyanis olyan beszédet mondott augusztus 20-án, amely majdnem visszaadta az esélyt, hogy ezt a tanulmányt ne kelljen megírni. A prédikáció keretébe ágyazott gondolatok ugyanis egyrészt kormánykritikát tartalmaztak, éspedig jogosan, másrészt a püspök megpendítette a tükörbe nézés, az önkritika fontosságát. Hiába azonban a szép szavak, pár napon belül kiderült, hogy egyrészt hamar elfogyott a lendület a tanítás tiszta, bátor képviseletét illetően a kormányzattal szemben, másrészt bebizonyosodott, hogy az önkritika nem a „miénk”, hanem a „tiétek”.

Fennmaradt, sőt, megerősödött, társadalmunkba égett pár hét alatt a saját maga szerint hibázni képtelen, emiatt vitára, párbeszédre alkalmatlan, felülről megmondó, ezért tévúton járó egyház(i vezetés) képe, amely egy másféle hatalomhoz is ragaszkodni látszik. Ez pedig az a Krisztustól idegen hatalmi törekvés, amit egymás között leginkább klerikalizmusnak hívunk. 

Nem véletlen, ha sokakban felrémlett az elmúlt hónapokban az evangéliumok néhány jelenete. Azokra a részekre gondolok, amelyeknek a kor írástudói is szereplői, de keresztényi szempontból nem pozitív előjellel. Mindig tudják a választ, merthogy ott szerepel az írott törvényben. Bátran megmondják, mit kell a tévelygőknek tenniük. Rámutatnak a bűnre, utat mutatnak a parancsolatok szerint. Csakhogy pengő érc, zengő cimbalom minden szavuk, mivel épp az hiányzik belőle, ami Jézus részéről a legfontosabb hozzáadott érték. Szeretet nélkül bármely főpap csak fehérre meszelt sírhoz hasonlítana, a hosszúra engedett imaszíj pedig semmit nem ér megértő elfogadás, cselekvő együtt-szenvedés hiányában.

Ferenc, a próféta 

Ebbe a nem csupán hazánkban tapasztalható meghasonlott, megfáradt, a kiüresedés jeleit magán hordozó rendszerbe hozott friss erőt, új színt Jorge Mario Bergoglio, akinek pápává választása – első beszédei alapján – semmi izgalmat, pláne radikális változást nem ígért. Egy egyszerű ember képe jelent meg sokunk szeme előtt, aki nem szerepelt a papabilis listákban, aki közemberi megfogalmazásaival szinte sokkolta a procedúrákhoz szokott füleket és szemeket. Mégis, ez a primitívnek tűnő vonásokat hordozó, messziről jött ember lett azzá a prófétává, akire rendkívül nagy szüksége van korunk egyházának. S mint minden próféta, ő is megkapta, avagy felvállalta a meg nem értett, házon belül ostorozott, masszív értetlenkedéssel és ellenállással küzdő küldöttek szerepét. Kétségkívül régen volt ennyire ellentmondásos vezéralakja a kereszténységnek, mégis, vagy éppen ezért nem nehéz felfedezni a radikális jézusi vonásokat az argentin származású egyházfőben. 

Irgalmasság, megbocsátás, nyitottság – kedves jelszavakként üdvözölték a tömegek a nép nyelvén egyébként is jól, közérthetően, könnyen befogadhatóan beszélő Ferenc első megnyilvánulásait. Ám amikor mindez a szegénységgel szembeállított egyházi pompa kritikájával bővült, pláne ki is mondta a vele készült első interjúk egyikében a pápa, hogy ellene mond a klerikalizmusnak, elkezdtek épülni a belső ellenállás falai. 

Az új egyházfő nem titkolta, egyre jobban kibontotta, hogy egész pápai működése bátor hadviselés lesz az Isten országát evilági hívságokra konvertáló/lecserélő gyakorlattal szemben, a korszellemhez ügyesen igazodó politikai stratégiázás ellenében. Olyan emberükre akadtak a dicsőséget keresztényileg félreértelmezők, aki egy pár cipővel meg tudta üzenni: más szelek fújnak mostantól a Vatikánban. De nem csupán a lábbeli színe váltott pompás pirosról egyszerű feketére. Ferenc kinyittatta a kuriális garázsokat, rámutatva a luxusautókra, amelyek árát a szegényekre buzdított költeni. Maga is példamutató szerénységben, szegénységben kezdte meg és gyakorolja ma is pápai szolgálatát, sok forma-hívő rosszallását kiváltva. 

Van egy nagyon fontos aspektusa az irgalmasság egyházát építő pápa ténykedésének, ami közvetlenül érvényesül a világegyházban: ez pedig cselekedeteinek és szavainak hatása. Mint kábulatból magukhoz térő emberek, úgy ébrednek új kezdeményezések, hangzanak fel új hangok olyan személyek részéről, akik szinte alig várták, hogy beállhassanak valaki – a bevezetőben említett iránymutató, önfeláldozó próféta – mögé, mellé. 

Egyik magyar főpásztorunk pár éve, már az új pápa szolgálati ideje alatt így fogalmazott: ideje kilépnünk az „önszórakoztató gettóegyházból” a Szent Ferenc-i távlatok felé. Micsoda kijelentés ez! Micsoda botrányos, pár évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnő önkritika egy püspök szájából! S azóta, mintegy jeladás hatására sorra egyre több hasonló hang szólalt meg idehaza, de ugyanez az ébredés számos más nemzeti egyházban is megtapasztalható. Örvendetes, hogy egyre több civil – nem-klerikus – személy is megnyilvánul akár az egyházi kommunikáció színterein belül, akár a „falakon kívül” hirdetve azt az új szellemiséget, amely valójában nagyon is régi: 313 előttről mocorog kereszténységünk zsigereiben. Ennek a régi-új hangnak pedig az a küldetéstudat a motorja, amely nem törődik azzal, hogy mit szólnak eme kijelentésekhez akár az írástudók, a szokások, formák rabjai, akár a materiális világ hatalmasságai. A prófétai úton járók nem méricskélik, veszít-e fényéből az emberek között elért, összekapargatott dicsőségük. Egyértelműen és elkötelezetten Isten országát építik, a körülményektől és a véleményektől függetlenül.

Búcsú a tabuktól

Mi történik itt? Joggal tehetné fel a kérdést bárki, aki akár egyháztagként, akár kívülállóként magyarázatot, fogódzót keres korunk egyházi metamorfózisának értelmezéséhez. Talán a jelen írásban felvázolt történelmi kontextus segíthet kimondanunk a felszabadító felismerést: semmi különös. Él az egyház, és ami él, az alakul. Jajveszékelők mindig voltak, mindig lesznek, ám soha nem ők hozzák el a megújulást. Sátánt kiáltani, ilyen-olyan bérencezni a gyengék sportja. A megújulás emberei a próféták, és azok, akik kihallják a szokatlannak tűnő prófétai üzenetekből a szerető Isten hívó, átölelő szavát. 

Féljünk-e hát attól, hogy ürülnek a templomok? Vagy inkább tegyük fel bátran a kérdést: mit szól Jézus ahhoz, amit népegyháznak hívtunk, amelynek csillaga már jó ideje leáldozóban van? A jezsuita Őrsy László fel is vetette a bátor dilemmát Úttalan utak Ura című könyvében – ő kijelentésként megfogalmazva, amit én csak kérdezni merek: számokat akarunk? Akkor járnánk a helyes úton, ha tele vannak templomaink? Kikkel vannak/voltak tele azok a templomok? Elkötelezett, szerető szívű, lánglelkű apostolokkal? Ha nem, miért nem? Tényleg szüksége van az egyháznak/egyházaknak ennyi és ekkora épülettömegre? Ha nincs, mit kezdjünk értékes terheinkkel?

És ez a felvetéscsomag csak bemelegítés az olyan, még lényegibb kérdések felé haladva, hogy tényleg paphiány, keresztényhiány van-e hazánkban, Európában, akár világszerte? A ló túlsó felén ott vár bennünket a kérdés: megtehetjük-e, hogy semmibe vesszük a számszerű mutatókat, nem törődve az idők jeleivel? Vagy képesek vagyunk esetleg árnyaltan, diverzifikáltan kezelve a problémakört áttekinteni, hol állunk, hogyan jutottunk idáig, mit rontottunk el menet közben, s miként hozhatnánk helyre korporatív és személyes tévedéseinket? 

Menjünk tovább: akarhatja-e Isten, hogy belekényszerítsük papjainkat egy olyan elvárásrendszerbe, amely nem biztosítja annak feltételeit, hogy a cölibátust egyszerre mennyei perspektívájú, ugyanakkor emberhez méltó módon megélhessék az erre meghívottak? Igen, eljött az ideje újragondolni a kötelező papi cölibátus szabályát, s vagy az ahhoz szükséges körülményeket kell ugyancsak kötelezően biztosítani – gondolok itt elsősorban a közösségben-lét praktikus feltételeire –, vagy vissza kell térni az ősegyház gyakorlatához. Oda, ahol méltó helye és keretrendszere volt az Istennek teljesen odaszentelt élethivatásnak, amikor voltak házas és nőtlen tanítványok, apostolok, papok egyaránt. 

Rendkívül hosszan lehetne sorolni az egyes részletkérdéseket, amelyek összeírása bőven kimerítené jelen írás kereteit. És akkor még nem tértünk ki a válaszokra, amelyek megfogalmazására önmagam nem is vállalkoznék. A lényeg, a továbblépéshez szükséges kiindulópont úgysem a pontos kérdések definiálása, majd a korrekt feleletek rögzítése. Ez majd egy következő lépés lehet a megújulás útján. Kezdésnek elég, ha elsajátítjuk és egyre aktívabban gyakoroljuk a kérdező életformát. Azt, amit hírből sem ismertek a törvényt betéve tudó farizeusok, s amely hozzáállásra oly szép példát adott egész életével a Megváltó. Ha a kettészakadt, fentiekre és lentiekre osztódott országhoz hasonlító egyházi struktúrát visszacserélnénk az evangéliumi együtt-működésre, a „melletted állok” kapcsolati szisztémájára, csodálatos távlatok nyílhatnak meg előttünk.

Valami ilyesmire hívott meg Luther is – hogy a reformáció 500. évfordulója okán gondolatban visszatérjünk a nagy egyházszakadások egyikéhez. Nehéz lenne megválaszolni a kérdést, vajon mit tettünk volna a reformátor helyében, hogyan éltük volna meg hitünket abban a korban, az adott egyház klerikalizmustól fulladozó intézményrendszerének valóságát megtapasztalva. Hogy Luther próféta volt-e? Ezen hosszan vitatkoznak, fognak is vitatkozni a szakemberek és az érdeklődők. A mi sokkal fontosabb kihívásunk, hogy felismerjük-e korunk prófétáit, Isten küldötteit? Például Ferenc pápában, vagy a szomszédunkban, a plébánosunkban, egy idegenben, a látszólag velünk szemben álló felebarátunkban… 

Hogy erre képesek legyünk, ahhoz tiszta szemre, tiszta szívre van szükségünk. Amely magától nem marad tiszta. Ahhoz, hogy újra és újra megmosakodjunk, megtisztítva lelkünket az örök élet forrásánál, számos kapaszkodót kapunk egyházunktól. Ilyen az Úr imádsága is, amelyet nem csupán elmormolva, hanem átelmélkedve akár magunk is felismerhetjük és életre válthatjuk személyes prófétai küldetésünket. 

Mondjuk ki gyakran, éljük meg minél hitelesebb, ismerjük el Istenünk felé: tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Úgy legyen!