Mit jelent az Úr terveit elkérni?

Sokan használják ezt frázisként, kevesebben hittapasztalatként. Akik viszont így vannak ezzel, azok szerint ezek mély dolgok. Nekem ez azt jelenti, hogy meg tudom különböztetni a magam gondolatait és Isten gondolatait bennem. Ismerem hogyan születnek az én ötleteim (akár isteni inspirációra) és milyen az, ami úgy születik meg bennem, hogy tudom, hogy nem az én gondolataim.

Tudom milyen az, amikor én tervezek, ötletelek és ezek jó ötletek. De más a prófétai inspiráció, amikor Isten szól hozzám. A prófétaságot lehet misztifikálni, de a lényeg nagyon egyszerű: aki beszélő viszonyban van Istennel, azzal Isten a terveiről és az őrá bízott feladatról is beszél. Ezek máshogy születnek mint a mi terveink. Nem íróasztal felett, hanem imában, az Úr előtt.

Legtöbbször világos, hogy előzmények nélküli gondolatok, nem lehet egyenesen levezetni őket a gondolkodásunkból. Amikor közösségre vonatkozik, világos ismertetőjel, hogy többen is ugyanazt kapják, és így történik a közösség megkülönböztetése.

Vannak olyan szolgálatok, amiket azért teszünk, mert víziót kaptunk Istentől és ezért nem igényeljük hogy minden egyes lépésről valami inspirációnk legyen. Ilyenkor hagyatkozunk a saját ötletekre bátran,amik az Istentől kapott vízió felé vezetnek bennünket. Ez normális egy közösség, szolgálat egy plébánia esetén. De az egész Egyház esetében nem tudok csak vízióból cselekedni, ahhoz a lépték túl nagy, már 2000 év eltelt. Nagyon fontos, hogy lássam, épp merre mozdul Isten az én életem alatt. Ez már nem vízió kérdése, hanem a prófétai vezetésé. Látni kell, merre mozdul Isten és mit bíz ránk. Különben mérjük ugyan az ökölcsapásokat, de csak úgy a levegőbe csapkodva.

Sokféleképpen megéltem már a prófétai vezetését.

Volt úgy, hogy rendes álmot láttam, felébredtem és egész megváltozott a reményem, a látásom, gondolkodásom.

Volt úgy, hogy csak felismertem az Úr akaratát egy lassan érlelődő helyzetben, amely lehetőségre előtte soha nem is gondoltam.

Volt úgy, hogy imádkoztunk, kértük a vezetést és valaki más szólt és elfogadtam, mint az Úr szavát.

Ezek között vannak egyéni és közösségi élmények. De a közösségi élmények mind imaélmények, amiket nagy megosztások és beszélgetések követtek. 

Röviden: Miután rájövünk, hogy nem tudjuk mit kell tennünk, mert mindenkinek más ötletei vannak vagy senki sem tud olyat mutatni, amire ráharapni a csapat, szóval amikor elfogyunk, akkor “leborulunk”. Ez egy olyan imatípus, amikor megsemmisülve megyünk az Úr elé, nem dicsőítve :-). És addig tart, amíg eléggé össze nem törünk ahhoz, hogy meghalljuk az Úr szavát. Isten ugyanis nem hallgatag. Ha valaki felismeri, hogy megszületett benne valami új, akkor elkezdődik a megkülönböztetés szakasza: újra beszélgetünk, elemezzük. Néha elvetjük. Addig folyik ez, amíg lesz egy közös felismerés.

Én valami ilyesmire vágyom a magyar egyházzal kapcsolatban is. Igen, fontos, hogy kisírjuk magunkat a többieknek, beszéljünk a problémákról.

De ez csak az első lépés. Utána jönne a közös ima a prófétai vezetésért és utána a megkülönböztetés és közössé tevés.

Lehetséges ez ebben a körben?

A kérdés nem költői, szívesen támogatjuk a közös imádságot ebben a kérdésben, akit ez mozgat, írjon a szervezőknek és összehozzuk azt január első napjaiban, második alkalmunkra is készülve. 

Köszönjük, résztvevőnk felvetését, kezdeményezését!