Mit jelent az Úr terveit elkérni?

Sokan használják ezt frázisként, kevesebben hittapasztalatként. Akik viszont így vannak ezzel, azok szerint ezek mély dolgok. Nekem ez azt jelenti, hogy meg tudom különböztetni a magam gondolatait és Isten gondolatait bennem. Ismerem hogyan születnek az én ötleteim (akár isteni inspirációra) és milyen az, ami úgy születik meg bennem, hogy tudom, hogy nem az én gondolataim.

Tudom milyen az, amikor én tervezek, ötletelek és ezek jó ötletek. De más a prófétai inspiráció, amikor Isten szól hozzám. A prófétaságot lehet misztifikálni, de a lényeg nagyon egyszerű: aki beszélő viszonyban van Istennel, azzal Isten a terveiről és az őrá bízott feladatról is beszél. Ezek máshogy születnek mint a mi terveink. Nem íróasztal felett, hanem imában, az Úr előtt.

Legtöbbször világos, hogy előzmények nélküli gondolatok, nem lehet egyenesen levezetni őket a gondolkodásunkból. Amikor közösségre vonatkozik, világos ismertetőjel, hogy többen is ugyanazt kapják, és így történik a közösség megkülönböztetése.

Vannak olyan szolgálatok, amiket azért teszünk, mert víziót kaptunk Istentől és ezért nem igényeljük hogy minden egyes lépésről valami inspirációnk legyen. Ilyenkor hagyatkozunk a saját ötletekre bátran,amik az Istentől kapott vízió felé vezetnek bennünket. Ez normális egy közösség, szolgálat egy plébánia esetén. De az egész Egyház esetében nem tudok csak vízióból cselekedni, ahhoz a lépték túl nagy, már 2000 év eltelt. Nagyon fontos, hogy lássam, épp merre mozdul Isten az én életem alatt. Ez már nem vízió kérdése, hanem a prófétai vezetésé. Látni kell, merre mozdul Isten és mit bíz ránk. Különben mérjük ugyan az ökölcsapásokat, de csak úgy a levegőbe csapkodva.

Sokféleképpen megéltem már a prófétai vezetését.

Volt úgy, hogy rendes álmot láttam, felébredtem és egész megváltozott a reményem, a látásom, gondolkodásom.

Volt úgy, hogy csak felismertem az Úr akaratát egy lassan érlelődő helyzetben, amely lehetőségre előtte soha nem is gondoltam.

Volt úgy, hogy imádkoztunk, kértük a vezetést és valaki más szólt és elfogadtam, mint az Úr szavát.

Ezek között vannak egyéni és közösségi élmények. De a közösségi élmények mind imaélmények, amiket nagy megosztások és beszélgetések követtek. 

Röviden: Miután rájövünk, hogy nem tudjuk mit kell tennünk, mert mindenkinek más ötletei vannak vagy senki sem tud olyat mutatni, amire ráharapni a csapat, szóval amikor elfogyunk, akkor “leborulunk”. Ez egy olyan imatípus, amikor megsemmisülve megyünk az Úr elé, nem dicsőítve :-). És addig tart, amíg eléggé össze nem törünk ahhoz, hogy meghalljuk az Úr szavát. Isten ugyanis nem hallgatag. Ha valaki felismeri, hogy megszületett benne valami új, akkor elkezdődik a megkülönböztetés szakasza: újra beszélgetünk, elemezzük. Néha elvetjük. Addig folyik ez, amíg lesz egy közös felismerés.

Én valami ilyesmire vágyom a magyar egyházzal kapcsolatban is. Igen, fontos, hogy kisírjuk magunkat a többieknek, beszéljünk a problémákról.

De ez csak az első lépés. Utána jönne a közös ima a prófétai vezetésért és utána a megkülönböztetés és közössé tevés.

Lehetséges ez ebben a körben?

A kérdés nem költői, szívesen támogatjuk a közös imádságot ebben a kérdésben, akit ez mozgat, írjon a szervezőknek és összehozzuk azt január első napjaiban, második alkalmunkra is készülve. 

Köszönjük, résztvevőnk felvetését, kezdeményezését!

70 résztvevő 5 szombaton át, 20 előadóval és sok-sok beszélgetéssel teszik fel a legalapvetőbb kérdéseket a jövőnek: Miért? Hogyan? Mit? Miből? Ki? Az első találkozásra november 7-én szombaton került sor a Párbeszéd Házában, illetve párhuzamosan az online térben, hogy a szolidaritás és a szabadság a jelenlét módjában is az összetartozást kifejező üzenet lehessen. Ezt húzta alá a külföldi meglepetésvendég Martin Werlen svájci emeritus apát rövid videóüzenete is.

A „Miért, mi célból lesz az egyház 2030-ban?” nehéz kérdésére válaszkezdeményeket Görföl Tibor, Makláry Ákos és Máté-Tóth András adott, ezzel a további diskurzus alaphangját is megadva. A valóságot szeretni tudó, az ezerarcú perifériát felvállaló, a társadalom sebzettségében a Feltámadottal találkozó egyház képe rajzolódott ki az előadásokban és kerekasztalbeszélgetésben felvillantott mozaikdarabokból. A délutánban beszélgetőkörök alakultak a valós és a virtuális térben, nagyon is valós kérdések mentén: Van-e közös elképzelésünk a 2030-as egyházunkról? Ha ilyennek szeretnénk együtt látni, mit kellene ahhoz elkezdenünk és mit kellene abbahagynunk most? Pezsgő, véleményeket ütköztető, inspiráló órák következtek. Hogy mi minden mozdult meg és vált fontossá a párbeszédre lépőkben, azt a fenti szófelhő is mutatja.

A járvánnyal, a gyülekezés korlátozásával azt gondolhatják sokan, most ennek a párbeszédsorozatnak is vége szakad. Pedig nem, csak most kezdődik el igazán…

Az összetartozás az egyház elengedhetetlen része. Isten és ember összetartozása, ember és ember összetartozása, a teremtésben való összetartozás. Ez az összetartozás átlép az élet és a halál, a kultúrák, a nemzetek, a vallások, a nemek és az osztályok határain. Ez az összetartozás valóban katolikus, vagyis átfogó.

Mit jelent ez az összetartozás ma egyházként, most ebben a helyzetben és a jövőre való tekintettel? Sok minden már nem az, amit évtizedek óta megszoktunk – még az egyházban sem. Kísértésünk, hogy a múltról álmodozzunk, amely már rég elmúlt, vagy a jövőről, amely éppen úgy sohasem lesz.

Kihívásunk hitünk középpontjának felfedezésére szól. Ez a középpont nem valamiféle szokások halmaza, mint oly gyakran gondoljuk. Hitünk központja maga Isten, az az Isten, aki ott van – közöttünk. A mostani káosz közepén. Ezért Istent nem ott kell keresnünk, ahol lenni szeretnénk, hanem itt és most, ahol éppen vagyunk. Ez az egyház feladata: keresni Istent ma, a konkrét helyzetben, korunk embereivel együtt, szolgálni őt közöttünk, jelenlétéről beszélni, jelenlétét megünnepelni. Kereső, szolgáló, elbeszélő és ünneplő egyháznak lenni. Ez a mi elhívásunk ma is, ezekben a nehéz időkben.

Korábban is voltak nehéz idők. Figyeljünk különösen a nagy prófétákra! Nehéz időkben hirdették Isten szavát. Beszédük tele van képekkel, amelyek manapság is ismerősek számunkra. Ezáltal nyitják meg szemünket és fülünket Isten jelenlétére a mi időnkben.

 Izajás próféta egy igéje nagyon fontos lett számomra az elmúlt hónapokban. Szeretném most itt is megosztani veletek ezt a részt: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ezt a nagyszerű részt Izajás 43:19-ben találjuk. Sivatagról és pusztaságról van szó. Ezek a képek jól illeszkednek ahhoz a helyzethez, amelyet most tapasztalunk. Így mondja ma Isten nekünk: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ez pedig egy biztató szó a sivatagban való utunkon.

Hallgassunk most meg egy tanút a közelebbi múltból is. Lotte Dorowin-Zeissl nyolc hónapot töltött a ravensbrücki koncentrációs táborban, a legnagyobb női koncentrációs táborban. Erről a szörnyű időről így beszél: „Gyakran kérdezik tőlünk: Hogyan tudtatok kitartani a hitben? Nem kérdeztétek kétségbeesetten: hol van Isten? Nem tudok általános választ adni, teológiait pedig semmiképpen. Ez az örök, megválaszolatlan kérdés az emberi szenvedés értelméről. Csak nagyon személyesen tudok ehhez valamit mondani. Isten számomra és sok barátom számára, ezt tudom pontosan, kézzelfoghatóbbnak és közelebbinek tűnt, mint bármikor az életben előtte vagy utána. Mindenekelőtt újra és újra az emberekben jelent meg nekem. Ott voltak a nagyon-nagyon szegények, lesoványodott, fekélyekkel és rühvel borított testtel, melyet a tetvek ettek, feldagadt hassal és arccal, akiken nem lehetett eléggé segíteni. De megtehettük azt, amit Krisztus várt tőlünk a legszegényebb testvérünk felé. Ezek voltak az ő legszegényebb nővérei. És voltak mások, akiknek jobb volt a helyzetük, akik Krisztus nevében segítettek nekem és másoknak példával, bátorítással és mindenféle fizikai segítséggel. Ha a legpontosabban szeretném kifejezni, amit mondani akarok, akkor azt mondanám, hogy itt, St. Geroldban van egy csodálatos szimbólumunk mindehhez. Krisztus alakja a nagy oltárképen. Olyan szegény és kiszolgáltatott, mint amilyenek mi voltunk, mint minden szenvedő ember, ráadásul neki nincs se keze se lába. Kölcsönvette hát a lábunkat, a tábor legutolsó pillanatáig hordoztuk őt. Ha tudtuk, hogy egy barátunk meghal azon az estén, és szüksége van egy vigasztaló szóra, akkor futottunk, még akkor is, ha a tífuszosok blokkjában volt. Köztudott volt, hogy a barátunktól az összes ételét ellopják ezen a napon, és hogy éhen hal, ha nem segítünk neki; és futottunk, bár tudtuk, hogy a legszörnyűbb női felügyelő van ott ezen a napon szolgálatban a hosszú korbácsával. Kezeinket használta, hogy kenyeret törjön a legszegényebbeknek, és bekötözze szörnyű sebeiket. Azt hiszem, joggal mondhatom: mi voltunk az ő kezei és lábai, és ezáltal Ő mindig közöttünk volt.”

Kedves testvérek: ez az egyház. Ezért olyan rendkívül aktuális napjainkban az egyház. Erre nyitotta fel a II. Vatikáni Zsinat újfent az egyház szemét: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja.” Ferenc pápa átvette ezt a gondolatot az új „Fratelli tutti. A testvériségről” című enciklikájában az irgalmas szamaritánus példázatával kapcsolatos elmélkedésében (Lk 10,25-37). Ezt a példázatot ma újra felfedezhetjük és megélhetjük. A mindenkit foglalkoztató kérdés az, ami ezt a történetet Jézusból előhívja: Hogyan találjuk meg az örök életet? (vö. Lk 10,25).

Hogyan találjuk meg az örök életet? Mindenki úton van ezzel a kérdéssel. Nekünk, egyházként van erre válaszunk, amelyet Jézus ad, hogy elsősorban ne a szószékről prédikáljunk, hanem hogy az emberek között éljünk. Oscar Romero püspök (1917-1980) ezt a szegényekkel való találkozásban tanulta meg.

Ott találkozott ez a 2018-ban szentté avatott püspök Istennel – azoknál, akik elnyomást és igazságtalanságot szenvedtek. Romero prófétai hangon beszél arról, hogy mitől beteg az egyház a mi korunkban. 1978. december 3-i prédikációjában gyógyítóan döbbent meg: „Ha sokan fordultak el az egyháztól, az azért van, mert az egyház túlságosan eltávolodott az emberiségtől. Az egyház, amely az emberek tapasztalatait sajátjának érzi, és amely az örülők vagy szenvedők fájdalmát, reményét és félelmét a saját testén érzi – ez az egyház a jelenlévő Krisztussá válik.”

Ez a mi elhívásunk – ma is. Az itt elhangzottakban megszólalt a Koinonia, a Martyria, a Diakonia és a Leiturgia is. Csodálkoztok, hogy ezt a fényképet mindig magammal hordom?

Merjük az elhívásunkat élni! Rengeteg ember vár rá.

Köszönöm tanúságotokat!

.