1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.

1. MacIntyre erkölcsi helyzetértékelése

A kevéssé történeti, mint inkább erkölcsi és ideológiai szempontokat előnyben részesítő szerzők gyakran beszélnek úgy Nursiai Szent Benedek koráról (az 5. és 6. század fordulójáról), mint az erkölcsi és kulturális hanyatlás időszakáról. Ez az időszak egy átmenet, amely a középkori Európa kialakulásához vezetett, és kétségkívül törésekkel is járt. Annak értékelésével azonban, hogy kimutatható-e valamiféle folytonosság a később megkülönböztetett korszakok között magam nem szeretnék foglalkozni. Ehelyett – csatlakozva a moralizáló megközelítéshez – Benedek és tanítványai kulturális misszióját egyfajta toposzként használnám. Így értelmezte azt erkölcsi elemzésében Alasdair MacIntyre is, amikor arról beszélt, hogy egy új – a történelmitől kétségtelenül nagyon eltérő – Szent Benedekre várunk. MacIntyre a meghatározó, Az erény nyomában című, először 1981-ben megjelent morálfilozófiai munkájának végén fogalmazta meg ezt az igényt. Saját korára az erkölcsi hanyatlás idejeként tekintett, melyben az a feladatunk, hogy átmentsük az igaz élet lehetséges módjait. Keserű tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy az általunk átélt történelmi időszak olyan helyi közösségi formák kialakítását kívánja, melyekben a „civilizáció, valamint az intellektuális és az erkölcsi lét megőrizhető a sötétség új korszakában, amely már a nyakunkon van”. Tudatosan használta a Benedek-toposzt, amikor a jelen kor erkölcsi állapotáról így írt: 

„Mindig veszélyes nagyon szigorúan párhuzamba állítani egymással két történelmi korszakot. Az egyik legfélrevezetőbb párhuzam az, amelyet a mai Európa és Észak-Amerika helyzete és a Római Birodalomnak a sötétség korszakába való hanyatlási periódusa között szokás vonni. Bizonyos párhuzamok mindazonáltal vannak. Döntő fordulópontjához érkezett ez a korábbi történet akkor, amikor a jóakaratú emberek hátat fordítottak a római impériumnak, s többé nem azonosították a civilizáció és az erkölcsi közösség folytatódását az impérium fennmaradásával. Ehelyett ahhoz fogtak hozzá – többnyire nem is teljesen felismerve, hogy mit tesznek -, hogy a közösség olyan új formáit alakítsák ki, amelyeken belül az erkölcsi lét fenntartható úgy, hogy az erkölcsiség és a civilizáció is túlélhesse a barbárság és a sötétség elkövetkező korszakát”. 

Könyve végén MacIntyre arról is beszélt, hogy a barbárok – szemben a Római Birodalom bukását előidőző hatásokkal – ma nem kívülről ostromolnak bennünket, hanem közöttünk vannak, sőt irányítják azt a világot, amelyben élünk, ebben a helyzetben pedig az a feladatunk, hogy átmentsük a hitet és a kultúrát a következő nemzedék számára. Benedek személye toposz: az ő közösségei a zárt és a világ hatásaitól érintetlen erkölcsi közösségek előképei voltak. MacIntyre saját korának erkölcsi hanyatlását látva gyakorlatilag lemondott az erkölcstelennek tekintett többségi társadalom lehetséges megjavításáról, és kis erkölcsi közösségekbe való visszahúzódásra tett óvatos javaslatot. Elemzése alapján később az úgynevezett benedeki opcióról kezdtek sokan beszélni, és MacIntyre érvelése nyomán egyre többen vontak párhuzamot a jelen kor és az erkölcsileg és kulturálisan hanyatló Római Birodalom kora között. 

2. XVI. Benedek látásmódja

XVI. Benedek pápa – a Benedek nevet viselő főpap! – kevéssé borús, de hasonló tónusú megközelítésekben értékelte az erkölcs és a kultúra állapotát, a morális helyzetjelentés mellett kitérve a keresztény helyzetének értékelésére és a kialakult helyzetben a keresztények által képviselhető lehetséges magatartásformák bemutatására is. A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora és korunk helyzete között. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy hanyatló kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Kiindulási pontja annak a világos elfogadására épül, hogy a többségi társadalom már a hagyományosan keresztény országokban sem hívő, és többnyire nem tart igényt arra, hogy politikájában és intézményeiben kifejezetten keresztény alapokon szervezze meg önmagát. 

Azzal együtt, hogy Ratzinger folyamatosan bírálta a vezető kultúrát, valamiként még mindig bízott a szekuláris racionalitás és a keresztény hit jövőbeli együttműködésének lehetőségében. Ennek érdekében az idézett kötetben is közölt 1992-es bassano-i előadásában elutasította a „60-as évek politikai moralizmusát”, mint a kereszténységtől elforduló közgondolkodás talán legfontosabb okát. Egy olyan laikus erkölcs kizárólagosságának igényét vitatta, amelyet a radikális felvilágosult kultúra és a szubjektív racionalizmus termékének, valamint ideálokkal teli fiatalok számára alkalmas politikai utópiának tartott. Véleménye szerint az a laikus kultúra, amely „a szabadság zavaros ideológiáját” hirdeti, nem megalapozott és nem is lehet egyetemes. Alapját ugyanis „a szabadság rosszul meghatározott vagy egyáltalán meg nem határozott fogalma” képezi, amely szerinte „tagadhatatlanul ellentmondásos”. Hamis illúzió volna tehát úgy gondolnunk, hogy „a felvilágosult-laicista kultúra valóban az egyetemes, az összes ember közös megfontolása alapján végre megtalált kultúra” alapja lehet. Ratzinger társadalom-felfogásának legfontosabb vonásait az alapvetően nyugati eredetű vezető kultúrával való polémia határozta meg, és ez a bassano-i előadásban remekül kitapintható. Jóllehet kitartóan bírálta a nyugati társadalmak erkölcsi hanyatlását, bízva a kereszténység és a szekuláris racionalitás lehetséges együttműködésében, a keresztények helyzetét Nyugaton hosszú távon kicsi és kisebbségben élő, de hatékonyan misszionáló közösségekben képzelte el. Ezzel pedig óvatosan lemondott arról az igényről, hogy a kereszténység vezető politikai vagy kulturális tényező maradjon Európa történetének előttünk álló időszakában. Fontos azonban látnunk, hogy XVI. Benedek pápa közösségei soha nem a többséggel szembenálló, elzárkózó csoportok, hanem a társadalom többi részével szerves kapcsolatban lévő, azokkal számos ponton összefonódó kreatív kisebbség alkotói. Az élő és tevékeny kisebbségi közösségekben működő kereszténység ratzingeri víziója ezért – mindent összevetve – jóval optimistábbnak tűnik MacIntyre jövőképénél. Ez a társadalomkép szerves és nem polarizált, együttműködő és nem bezárkózó. 

3. Keresztény konzervativizmus 

A kereszténység visszahúzódása kapcsán a kultúra féltése megjelenik más, kevésbé kiegyensúlyozott nézetekben és kezdeményezésekben is. Ennek egyik legnagyobb hatású példája az American Conservative című lap szerkesztő újságírója, az amerikai Rod Dreher 2017-ben megjelent átfogó elemzése, amely a The Benedict Option címet viseli. A benedeki opció elnevezés Drehertől származott, és éppen e könyv hatására szilárdult meg a köztudatban. Dreher, aki Ferenc pápát is gyakran bírálja, protestánsból tért a katolikus hitre, tradicionalista keresztény közösségekhez tartozott, de a tradícióhoz való erős vonzódása miatt idővel keleti ortodox kereszténynek kezdte vallani magát. Könyvének alcíme – Strategy for Christians in a Post-Christian Nation – már önmagában egy helyzetértékelés. Dreher – saját bevallása szerint – a 2000-es évek elején megszilárdult ellenkulturális, tradicionalista, konzervatív érzékenységét részben MacIntyre idézett mondatainak hatására alakította ki, elfogadva a brit morálfilozófus következtetéseit, miszerint a nyugati civilizáció elveszítette a szükséges erkölcsi vezérfonalait. Dreher egy olyan Amerikában hirdette meg a kulturális szembenállást, amelyben Legfelsőbb Bírósági döntés teszi lehetővé az egyneműek házasságát, egy olyan generáció („Post-Obergefell Christians”) tagjaként, melynek kulturális küzdelme a ’60-as években a szexuális forradalommal szembeni ellenállással kezdődött, és napjainkban a keresztény konzervatívok elkerülhetetlen vereségével látszik véget érni. A kulturális harcot az amerikai politika tengelyén helyezte el, az általa nagyra becsült Donald Trump győzelmét úgy értékelve, hogy az sem jelent többet ebben a kultúrharcban, mint némi időt a konzervatív keresztények elkerülhetetlen vereségének bekövetkezte előtt. Dreher úgy látja, hogy az új pogányság korszaka következett el, amikor jobban tesszük, ha Noé módjára bárkát építünk, hogy abba visszahúzódjunk, minthogy reménytelen politikai csatákat vívjunk olyan értékekért, amiket nem tudunk megvédeni. 

A benedeki opció ebben az értelmezésben az új keresztény kisebbség életmódja egy posztkeresztény korban. Radikális következtetései azonban messzebbre vitték Drehert a társadalom elutasításánál, hiszen egyfajta, magától a nagy egyháztól való visszahúzódás szükségessége mellett kezdett érvelni. Úgy vélte ugyanis, hogy a tömegek katolikus egyházában sokszor az a kellemetlen tapasztalat éri a hívő embert, hogy a templomok szórakoztató programokat kínálva kultúrházakká válnak, az egyház pedig ki akar békülni a modernitással. E visszahúzódó mentalitás kialakításakor Dreher szerint a legfontosabb a tradícióhoz való erős kötődés, amely a katolikusoknál manapság éppen úgy hiányzik, mint a történelmi vagy az evangéliumi protestáns közösségekben. Úgy vélte, hogy ez a keresett tradíció elsősorban a korai keresztény irodalom újrafelfedezésében, illetve a liturgia szeretetében nyilvánul meg. A liturgia modernitás elleni hatékony fegyverként való értelmezése pedig már tovább vezet bennünket Dehertől, hiszen itt – és talán szabad egy kalap alá vennünk számtalan irányt és benyomást – egy megújulási mozgalomról van már szó, melynek alapvető jellege mindenképpen egy kulturális és keresztény elit kialakításának igényében mutatkozik meg. A Novus Ordo szentmise kritikája, illetve elutasítása éppen úgy megjelenik ebben a gondolkodási sémában, mint például a vatikáni Ostpolitik és ezzel párhuzamosan a Vatikán jelenlegi Kína-politikájának erőteljes bírálata vagy a középkori gondolkodáshoz és teológiához való szoros kötődés. Az észak-amerikai keresztények között lezajló vita során az így gondolkodók egészen olyan következtetésekig jutottak el, hogy a harcos konzervatív keresztény kisebbségnek a közszerepléstől, a politikai és kulturális szerepvállalástól is vissza kell húzódnia, hogy saját tisztaságát megőrizhesse. Sokan pedig, köztük a Lepanto Foundation elnöke, Roberto de Mattei arról beszélnek, hogy manapság egy laikus kisebbség ellenállásán fog múlni a katolikus hit jövője, azok lázadásán, akik nem hajlandók kompromisszumot kötni egy progresszív és pogány korral, mint ahogyan a keresztények többsége és az egyház vezetői teszik. Az így gondolkodók nemcsak a modern világtól fordulnak tehát el, hanem gyakran az egyház többségétől és vezetésének irányvonalától is. Dreher, elemezve a gyermekbántalmazási eseteket a Katolikus Egyházban, egy 2018-as írásában arról értekezett a The New York Times hasábjain, hogy ő éppen azért hagyta el a katolikus hitet és lett keleti ortodox, mert romlottnak és feleslegesen progresszívnek találta a Katolikus Egyházat. Hangot adott annak a véleménynek is, miszerint, ha katolikus akarsz maradni, akkor éppen az egyház romlottsága, a modernitással való kompromisszumai miatt még magától a hivatalos egyháztól is vissza kell vonulnod kicsi, a hagyományt őrző közösségekbe. E gondolkodásmód jobb megértéséhez szemléletes lehet az a párhuzam, amit De Mattei korunk és a 4. századi ariánus viták között vont, amikor John Henry Newman elemzését segítségül hívva arról beszélt, hogy ahogy akkor, úgy manapság is az igaz hit megmaradása a kevesek hősies hitvallásán és ellenállásán fog múlni, és ahogy akkor, úgy talán most is egy laikus konzervatív kisebbség hitérzéke (sensus fidei) menti majd meg az egyházat. E törekvésekben tisztelve az őszinte szándékot, és átérezve e gondolkodásmód képviselőinek félelmeiket, de csak részben elfogadva azokat meg kell jegyeznünk: félő, hogy miközben sokan a Katolikus Egyház jövőjét nem tudják elképzelni a nyugati civilizáció nélkül, és e civilizáció védelmében lépnek fel egy harcos katolikus attitűddel, addig a nyugati civilizáció és egy abból fakadó kulturális kereszténység védelmét előbbre helyezik az evangéliumi eredetű, autentikus katolikus hit megóvásánál.

4. Egy lehetséges erkölcs válasz?

Az előző néhány sorban igyekeztem megmutatni olyan gondolkodásmódokat is, melyeket radikálisnak, néha pedig elfogadhatatlannak tartok. Azt azonban el kell fogadnunk, hogy ezen megoldási kísérletek mögött egy reális kulturális aggodalom, egy a társadalmi változásokat szorongva szemlélő ellenkultúra is megfigyelhető, amely gyakran a politikai konzervativizmus egyes irányzataihoz kötődik. Ez a hozzáállás leginkább a globális észak, főként Nyugat-Európa és az Egyesült Államok katolikus közösségei egyes rétegeiben figyelhető meg. Azonban érdekes lehet Massimo Faggioli, a Philadelphiában tanító egyháztörténész megjegyzése, miszerint az utóbbi időben a „Global South katolicizmusának laikussága új jelentőségre tett szert, és meghaladta az euró-északatlanti típusokat és a hozzájuk kötődő erkölcsöket”. Ha egy kicsit másként szeretnénk megvizsgálni a Katolikus Egyházat, mint az eddig vázolt visszahúzódó paradigma szempontjából, akkor talán éppen délről kell közelítenünk hozzá, az úgynevezett régi harmadik világ egyházai ugyanis más önértelmezést adhatnak az egész katolikus közösségnek, mint a nyugati kultúra kontextusa. Faggioli felhívja a figyelmet arra is, hogy a katolicizmust ma nem szabad azonosítanunk a kulturális félelem hatására megfogalmazódó tradicionalizmussal, a modernitástól elzárkózó, részben kulturális jellegű kereszténységgel. Az tény, hogy a kereszténység Európában és alapvetően a nyugati kultúrkörben tudott a leginkább szerves egységet alkotni a kultúrával, a társadalmi-politikai berendezkedéssel és a művészetekkel, ahogy azt XVI. Benedek pápa gyakran megállapította. A kereszténység ugyan nem európai vallás, de Európában nyerte el a leghatékonyabb formáját, és ebben páratlan és lehetőleg megőrzendő értéket kell látnunk. El kell azonban gondolkodnunk azon, hogy vajon ez a szerves egység lehet-e olyan jelleg, amelyet minden további nélkül azonosítanunk kell a kereszténységgel, vagy amelyért minden további nélkül, feltétlenül küzdenünk kell? Az a nyugati alaptapasztalat, amely a kiutat a világító keresztény kisebbségi közösségekben látja, alapvetően hiteles lehet. Az elszigetelődés és az ellenkulturális alapmagatartás túlzott komolyan vétele azonban a radikális evangéliumi magatartás helyett egy olyan kereszténységet formálhat meg, amely egy új gnoszticizmusra emlékeztet. Nemcsak azért, mert egy rejtett, a zárt közösségben megszerezhető tudást kínál, hanem azért is, mert a nyugati civilizáció megőrzése fontosabb lehet ezekben az irányzatokban, mint a hiteles evangéliumi kereszténység. Ez pedig már nem MacIntyre erkölcsi állásfoglalása, és még kevésbé XVI. Benedek pápa víziója az alkotó keresztény közösségek erejéről, hanem egy sokszor önmagába zárkózó konzervatív mozgalom, amelyben azonban megvan a hit hanyatlásának helyes érzékelése, és a jó szándék, hogy a következő generációknak értékeket adjon át. Benedek pápa javaslata nem a fényes elszigetelődés volt, hanem a világító közösségek jelenléte a többségi társadalomban.

5. Következtetések

Úgy vélem, hogy a nyugati típusú társadalmak alaptapasztalata indokolttá teszi a félelmek megfogalmazását is. Egyfajta hanyatlás jelei tagadhatatlanok. Azonban az egyházra annak egészében tekintve – ne feledjük, a Katolikus Egyház 2000 éves története során igazán csak ezekben az évtizedekben válik világegyházzá – más képet kapunk, mint megrekedve a saját nyugati tapasztalatunk válságának jeleinél. Ha az egyházra egy evangéliumi bizalommal tekintünk, akkor feltárul előttünk egy másik perspektíva, amely a Nyugaton kialakuló kisebbségi létben a találkozás és a misszió lehetőségét látja meg. Ilyen összefüggésben a Nyugat-Európa és Észak-Amerika egyházainak tapasztalata mind közelebb kerül a déli félteke egyházainak periférikus tapasztalatához. A peremen pedig, ahogy Ferenc pápa gyakran fogalmaz, új élet születik: a találkozás és a misszió ereje megszüli a közösség új dinamikáját.

Talán most tudatosodik először bennünk az a probléma, amelyet a világ újfajta „világiasságának” nevezhetnénk. A múltban egy-egy ember lehetőségei nagyrészt statikusak voltak, s életkörülményeinek előzetesen adott dimenziójához kötődtek. Ennnélfogva az embernek csak azt kellett mérlegelnie, hogy miként és milyen erkölcsileg helyes formában kell megtennie azt, amit általánosan és minden esetben mindenki megtett: mikor és hogyan kell gyermeket nemzenie, megművelnie a földet, jószágot tenyésztenie, eladnia a tejet és így tovább.

Most azonban valami egészen új jelenik meg előttünk: olyan világ, amely nagymértékben alá van vetve az ember terveinek és életmódjának. Ez a világ természetesen Krisztus törvénye alá rendelődik, de pusztán a keresztény alapelvekből nem lehet levezetni, hogy valójában mit is kellene tennie az embernek ebben a világban. Más szóval kialakul a világ világiassága, az a világ, amelyet maga az ember hoz létre, és már nem vezethető le egyenesen a keresztény etikából, hogy milyen magatartás kívánatos e körülmények között.

Vegyünk egy példát. Mindig nagyon meglepő számomra, hogy a hivatalos egyház és a keresztények általában milyen csekély figyelmet szentelnek az űrutazással kapcsolatos erkölcsi kérdéseknek. Mintha a keresztények egyszerűen csak annyit mondanának: megvannak a tárgyi lehetőségeink arra, hogy eljussunk a világmindenség egészen távoli pontjaira. Csakhogy fel kellene tennünk a kérdést, vajon erkölcsileg helyes-e, ha tengernyi pénzt fordítunk arra, hogy embereket küldjünk a Holdra, miközben világszerte éhezés sújtja az embereket. Nem áll szándékomban, hogy előre eldöntsem ezt az erkölcsi szempontból vitás kérdést. Ám nekünk, keresztényeknek olyan dinamikus világgal kell szembenéznünk, amelyben bármikor adódhatnak a kereszténységgel ténylegesen ellentétes tendenciák. Természetesen készségesen elismerem, hogy nem vagyunk kénytelenek egyértelműen igent vagy nemet mondani erre a dinamikus társadalomra, kizárólag a keresztény alapelvekre támaszkodva. Engem inkább az érdekel, hogy milyen magatartást fogunk tanúsítani a jövőben mi, keresztények. Mit tegyünk? Sodródjunk csak a különböző technikai fejlődési folyamatok farvizén, és gondolkodás nélkül fogadjunk el mindent, amivel a fejlődés szolgál majd? Legtöbbször úgy tűnik, hogy így mennek a dolgok. Vagy talán van még bennünk valamilyen keresztény határozottság, olyan keresztény erő, amely ugyan nem vezethető le egyszerűen elvont alaptételekből, mégis hatást tud gyakorolni a történelemre?

A világ említett újfajta világiasságát úgy is megközelíthetjük, hogy kijelentjük, a mai egyház valójában kisebbségi közösség, és diaszpóraként fog létezni a jövőben. Az egyház nem korlátozódik többé valamely konkrét kulturális területre, és nem is csak meghatározott körben fejt ki hatást, ahol vitathatatlan tekintélyű vezetőként és irányítóként léphet fel, úgy, ahogyan a középkorban.

A politika, a technológia és a kultúra területe ma autonómnak számít. Másrészt az egyház mára már világméretűvé vált, az egymástól elkülönült népek történetei pedig az emberiség egyetlen történelmévé olvadtak össze, talán soha korábban nem észlelhető formában. Éppen ezért a mai és a jövőbeli egyházat talán inkább zarándokközösségnek kell tartanunk, amely sokrétű tudományos, intellektuális és történelmi értékek közegébe helyezi be üzenetét.

Attól azonban, hogy diaszpórahelyzetben fogunk élni, még nem kell összeomlanunk, és nem kell szárnyaszegetten valamely korábbi korszak után vágyakozunk. Olyasmi történik ugyanis, amire hitünk alapján voltaképpen számítanunk kellett volna. Azt, hogy a kultúra területén az egyház elveszíti középkori uralmát és tekintélyét, teológiai szempontból tényleg előre kellett volna látni. Főként annak a ténynek a tükrében, hogy a reformáció idején kialakuló szakadásban, a hittől való eltávolodásban és a kereszténység térvesztésében az egyházon belül és kívül egyaránt sokféle emberi vétek játszott szerepet.

Ennél azonban fontosabb, hogy az egyház középkori formája teljesen tarthatatlanná vált, amikor a Nyugat a világtörténelem szilárd és szerves része lett. Az a forma, amelyben az egyház a középkor folyamán létezett, számos vonatkozásban inkább a kultúrtörténet egyik tényezőjének, mintsem teológiai szempontból szükségszerű valóságnak mutatkozott.

Ezért az egyháznak ma olyan világba kell eljuttatnia missziós erőfeszítéseit, amely politikai, intellektuális és tudományos szempontból nagykorú lett. Nekünk, keresztényeknek nem kell szárnyaszegetteknek lennünk attól, hogy ma már csak kisebbség vagyunk a világtörténelem színpadán. Az egyház missziós terjeszkedésének dinamikusan és optimisták kell folytatódnia a jövőben is, és nem szükséges túlságosan felizgatnunk magukat az egyházhoz tartozókkal kapcsolatos statisztikáktól.

Szent Ágostonnak az egyháztagságot érintő meggyőződése talán segíthet abban, hogy úrrá legyünk letörtségünkön, amikor csökkenést látunk az egyház tagjainak számában: Ágoston szerint sok olyan ember van, aki Istenhez tartozik, de nem tartozik az egyházhoz, és sokan vannak, akik az egyházhoz tartoznak, de nem tartoznak Istenhez. Ennek értelmében tehát a kegyelem az egyházon kívül is hatást fejt ki. Természetesen azon fáradozunk és azért imádkozunk, hogy Isten mindenkin könyörüljön, s mindenkit magához vonzzon.

Ami a jövőt illeti, a keresztény emberek kevés támogatást vagy egyáltalán semmiféle támogatást nem fognak kapni az intézményes erkölcstől, a közvéleménytől és az általános szokásoktól. A meghatározott életformaként felfogott kereszténység nem lesz többé olyan vallás, amelybe az ember egyszerűen csak beleszületik, s amelyet a hagyomány nyomdokain egyszerűen csak elfogad. A kereszténység olyan vallás lesz, amely személyes döntés dolga. Az embernek folyamatosan meg kell majd újítania a hit melletti döntését, mégpedig olyan környezetben, amely komoly kihívásokkal és veszélyekkel szembesíti.

Fel kell készülnünk arra, hogy korunk számos tudományos és kulturális értéke nem lesz többé sajátosan keresztény természetű. A keresztény embernek azonban így is el kell ismernie majd ezeket az értékeket, mégpedig saját, belső értékességük alapján, máskülönben nem tudja teljesíteni küldetését a világban. A diaszpórahelyzetben lévő zarándokegyháznak önmagukat ténylegesen az egyháznak szentelő és az egyházban tevékenykedő laikusok közösségévé kell válnia. A laikusoknak tudatára kell ébredniük, hogy ők alkotják az egyházat, azaz nem csupán olyan tárgyak, amelyeket felülről felügyelnek és irányítanak. A keresztényeknek nyitottnak kell majd lenniük a nem keresztény világra, és nem húzódhatnak vissza valamilyen kényelmes gettóba, amelyet tévesen azonosnak tartanak Krisztus országával.

Ha az egyház elfogadja és hozzászokik, hogy diaszpórahelyzetben létezik, akkor elengedhetetlenül le kell majd mondania néhány olyan tevékenységről, amelyet korábban egymaga végzett. Ma már kellőképpen gondoskodik számos ilyen tevékenység ellátásáról a polgári társadalom. Mivel pedig számos tevékenysége visszaszorul majd, az egyháznak végre módja lesz arra, hogy korlátozott erőit ténylegesen vallási és erkölcsi feladatainak szentelje.

Mivel a hit és az Egyház az ember azon mélységeibe hatolnak, amelyekből az alkotó új, a váratlan és a meg nem tervezett lép elő, így az Egyház jövője a futurológia korában is rejtve marad. Ki tudta volna XII. Piusz halálakor a II. Vatikáni Zsinatot vagy éppen a zsinat utáni fejleményeket megjövendölni? Vagy ki merte volna az I. Vatikáni Zsinatot megjövendölni, midőn a fiatal francia köztársaság csapatai elhurcolták VI. Piuszt, és ő 1799-ben mint fogoly halt meg Valence-ban? ……

Legyünk tehát óvatosak a prognózisokkal. Mindmáig érvényes Szent Ágoston szava, miszerint az ember mélység, és ami ebből a mélységből felemelkedik, azt senki sem tudja előre látni.

Aki hiszi, hogy az Egyházat nem csak az embernek nevezett mélység határozza meg, hanem Isten sokkal nagyobb, végtelen mélységéig ér, annak lesz csak igazán oka arra, hogy az előrejelzésekkel tartózkodó legyen, amelyek naiv biztosan tudni akarása mindössze naiv történelmi tudatlanságot árulhatnának el. Ám van-e akkor egyáltalán értelme a mi témánknak? Lehet értelme, amennyiben tudatában vagyunk körülhatároltságának. Éppen az erőteljes történelmi megrázkódtatások korában, amikor úgy tűnik, minden eddigi összeomlik és valami egészen új nyílik meg, szükséges, hogy az ember elgondolkodjon a történelem fölött, amely a valószerűtlenül felnagyított pillanatot ismét visszavezeti helyes méretére, ismét besorolja egy történésbe, amely sohasem ismétlődik, de sohasem veszti el egységét és összefüggését. Nos, azt mondhatnák: jól hallottuk? Elgondolkodni a történelem fölött? Hiszen ez annyit jelent, mint visszapillantani a múltra, holott mi egy kitekintést vártunk a jövőbe. Jól hallották. Ám én kitartok amellett, hogy helyesen értelmezve, a történelem fölötti eszmélődés mindkettőt magában foglalja: mind a visszapillantást az eddigire, mind pedig innen a jövő lehetőségei és feladatai feletti eszmélődést, amelyek csak akkor lehetnek világosak, ha egy hosszabb útszakaszt áttekintünk és nem zárkózunk be naiv módon a mába. A visszapillantás nem teszi lehetővé a jövő előrejelzését, de körülhatárolja az egészen egyszeri illúzióját és rámutat, hogy noha nem ugyanaz, ám valami összehasonlítható már volt korábban is. Amiben az egykor és a most egymástól különbözik, abban gyökerezik kijelentéseink bizonytalan volta és feladatunk újdonsága, abban, ami azonos: a tájékozódás és helyesbítés lehetősége.

 Jelenlegi egyházi helyzetünkkel mindenekelőtt az ún. modernizmus kora hasonlítható össze, a századforduló körül, majd pedig a rokokó vége, az újkor végleges feltűnése a felvilágosodással és a francia forradalommal. A modernizmus válságát nem hordta ki a történelem, hanem azt inkább megszakították X. Piusz intézkedései és az első világháborút követő megváltozott szellemi helyzet; a jelenkor válsága csak régóta halogatott újrafelvevése annak, ami akkor megkezdődött. Ilyenformán analógiaként megmarad a felvilágosodás egyház- és teológiatörténete. Aki közelebbről megnézi a dolgokat, csodálkozni fog az akkor és a ma közötti nagyarányú hasonlóságon. A „felvilágosodás” mint történelmi korszak manapság ugyan nem örvend jó hírnévnek; aki még elszántan az akkori nyomdokokon jár, nem óhajtja, hogy úgy tartsák számon, mint a felvilágosodás emberét, hanem elhatárolja magát, amint gondolja, az akkori egyszerű racionalizmus irányától, amennyiben egyáltalán veszi magának a fáradságot, hogy a megtörtént történelmet megemlítse. Ez már az első analógia lenne: határozott elfordulás a történelemtől, ami már csak a tegnap lomtárának számít, amelyből egy egészen új mának semmi haszna nincs. A győzelem biztos tudata, hogy a továbbiakban nem a hagyomány szerint, hanem ésszerűen cselekszünk, egyáltalán az olyan szavak szerepe mint: racionális, áttekinthető és hasonló, mindez megdöbbentően azonos volt egykor és ma. Szerintem a negatív tényezőket megelőzően az egyoldalúságok és pozitív nekilendülések olyan sajátságos keverékére kellene pillantanunk, amely összekapcsolja az akkori és mai felvilágosodásembereit (a felvilágosítókat), és amely számára a ma nem úgy jelenik meg, mint valami egészen új, ami felette áll minden történelmi összehasonlításnak.

A felvilágosodásnak megvolt a maga liturgikus mozgalma, amely a körül fáradozott, hogy a liturgiát eredeti alapstruktúrájára egyszerűsítse. Az ereklyetisztelet és a szentek tiszteletének túlzásait el kellett távolítani, és bevezették a liturgiába a népnyelvet, különösen a népéneket és a nép részvételét. A felvilágosodásnak megvolt a maga episzkopális mozgalma, amely Róma egyoldalú centralizmusával szemben kiemelte a püspökök jelentőségét; a felvilágosodásnak megvolt a maga demokratikus összetevője, mint például, amikor Wessenberg, a konstanzi általános helynök demokratikus egyházmegyei és tartományi (provinciális) szinódusokat követelt. Aki az ő műveit olvassa, azt hihetné, hogy az 1962. év valamely progresszivistájával találkozik: követeli a cölibátus megszüntetését, csak német nyelvű szentségkiszolgáltatást tűr meg, vegyesházasságok megáldását függetlenül a gyermekek vallásosnevelésétől. A tény, hogy Wessenberg a rendszeres prédikáció, a hitoktatásszintjének emelését szorgalmazta, támogatta a bibliamozgalmat és még sokmás hasonlót, azt mutatja, hogy ezeknél az embereknél semmi esetre sem csak szánalmas racionalizmus tevékenykedett. …

És csak ezzel jutottunk el a tulajdonképpenihez: csak az alkot jövőt, aki önmagát adja. Aki pusztán kioktatni akar, másokat akar megváltoztatni, az meddő marad. …

Így valami egészen más élte túl az összeomló XVIII. század végét és hozta világra a jövőt, mint amit Gobel és Fingerlos sejtett: egy olyan Egyház volt ez, amely kisebb lett, amely veszített társadalmi fényéből, de ugyanakkor egy olyan Egyház, amely a bensőségesség új erejéből termékeny lett és mind a nagy laikus mozgalmak, mind pedig számos új rend alapítása által, amelyek a XIX. század közepétől következtek be, új erőket szabadított fel a művelődés és szociális tevékenység számára, ezek nélkül a mi legújabb történelmünket nem lehet elképzelni.

 Ezzel elértünk a mai naphoz és a jövő fürkészéséhez. Az Egyház jövője ma is csak azok erejéből jöhet létre és fog létrejönni, akiknek mély gyökereik vannak és akik hitük tiszta bőségéből élnek. Nem azoktól fog jönni, akik csak recepteket készítenek. Azoktól sem, akik csak a mindenkori jelen pillanathoz alkalmazkodnak. Nem azoktól fog jönni, akik csak másokat bírálnak, önmagukat viszont tévedhetetlen mérceként elfogadják. Tehát nem is azoktól fog jönni, akik a kényelmesebb utat választják. Akik a hit passiója alól kivonják magukat és mindazt, ami az embert kötelezi, csak zsarnokságnak és legalizmusnak tartják, ami fáj az embernek és ami azt követeli az embertől, hogy önmagát feláldozza. Mondjuk pozitívan: az Egyházat mint mindig, ezúttal is a szentek fogják újra meghatározni. Tehát olyan emberek, akikhez több eljut, mint az éppen modern frázisok. Olyan emberek, akik azért képesek többet látni mint mások, mert életük tágabb tereket fog át. Azt az önzetlenséget, amely az embert szabaddá teszi, csak a mindennapi kis önmegtagadások elviselésében érjük el. Ebben a mindennapi passióban, amely először is lehetővé teszi az embernek, hogy megtapasztalja, milyen sokrétűen köti őt saját énje, ebben a mindennapi passióban és csak ebben nyílik meg az ember lépésről lépésre. Az ember csak annyit lát, amennyit megélt és amennyit szenvedett. Amennyiben manapság már alig tudjuk tudomásul venni Istent, úgy ez azért van, mert olyan könnyűvé tettük magunknak, hogy önmagunk elől kitérjünk, hogy létünk mélysége elől meneküljünk valamiféle kényelem kábulatába. Így feltáratlan marad, ami bennünk legmélyebb. Ha igaz, hogy csak a szívvel lehet jól látni, mennyire vakok vagyunk mindannyian!

Mit jelent ez a mi kérdésünk esetében? Ez azt jelenti, hogy azoknak a nagy szavai, akik nekünk egy Isten és hit nélküli Egyházról beszélnek, üres fecsegés. Egy olyan Egyházra, amely politikai „imádságokban” ünnepli az akció kultuszát, nincs szükségünk. Az ilyen Egyház teljesen fölösleges. És következésképpen önmagától meg fog semmisülni. Megmarad Jézus Krisztus Egyháza. Az az Egyház, ami abban az Istenben hisz, aki emberré lett és életet ígér nekünk a halálon túl. Hasonlóképpen az a pap, aki mindössze szociális funkcionárius, pótolható pszychoterapeuta és más specialisták által. Viszont marad a pap, aki nem specialista, aki nem tartja magát a „játékon kívül”, amikor hivatalos tanácsokat ad, hanem Istentől az emberek rendelkezésére áll, őértük van szomorúságukban és örömükben, reménykedésükben és szorongásukban, arra a papra továbbra is szükség lesz.

Menjünk egy lépéssel tovább. A mai válságból ezúttal is egy olyan Egyház fog holnap előlépni, amely sokat veszített. Kicsi lesz és messzemenően elölről kell kezdenie munkáját. Sok épületet többé nem fog tudni betölteni, amelyeket a legnagyobb virágzása idején építettek. Követőinek számával együtt sok kiváltságát is el fogja veszíteni. Az eddigivel szemben sokkal inkább önkéntes közösségként kell megmutatkoznia, amely döntés útján hozzáférhető. Mint kis közösség, sokkal inkább igényt fog tartani egyes tagjainak kezdeményezésére. 

Biztosan ismerni fogja a szolgálat újabb formáit és pappá fog szentelni olyan megfelelőnek bizonyult férfiakat, akik állásban vannak: sok kisebb közösségben, illetve egybetartozó szociális csoportokban ekképpen fognak eleget tenni a normális lelkigondozásnak. Emellett a főszolgálatban lévő pap, mint eddig is, nélkülözhetetlen lesz. Ám mindezen változások mellett, amelyekről sejtelmünk lehet, az Egyház azt, ami számára lényeges, ismét és teljes határozottsággal abban fogja megtalálni, ami az ő középpontja volt: a háromszemélyű egy Istenbe, a Jézus Krisztusba, az emberré lett Istenfiába, a Lélek megtartó erejébe vetett hitben, amely mindvégig tart. A hitben és az imádságban ismét fel fogja ismerni saját eszközét, és a szentségeket ismét úgy fogja megtapasztalni, mint istentiszteletet, nem pedig mint liturgikus szerepalakítást.

Bensőségessé vált Egyház lesz, amely nem politikai mandátumára fog építeni és a baloldallal éppoly kevéssé fog flörtölni, mint a jobboldallal. A kikristályosodás és tisztázás folyamata szintén igen sok erejébe fog kerülni. Ez szegénnyé fogja őt tenni, a kicsinyek Egyházává.

A folyamat annál nehezebb lesz, mivel a szektás szűklátókörűségtől éppúgy búcsút kell vennie, mint a nagyzoló önkénytől. Előre meg lehet mondani, hogy mindez időbe fog kerülni. A folyamat hosszú és fáradságos lesz, amint a francia forradalom előestéjén a hamis progresszivizmustól – amikor még a püspökök esetében is előkelőnek számított, hogy a dogmák felett gúnyolódjanak, sőt, még azt is sejteni engedték, hogy Isten létét semmi esetre sem kell biztosnak tartani – a XIX. századi megújhodásig is hosszú volt az út. De ezeknek a szakadásoknak a próbatétele után a bensőségessé és egyszerűvé vált Egyházból nagy erő fog áradni. Ugyanis a teljesen megtervezett világ emberei kimondhatatlanul egyedül lesznek. Amikor Isten teljesen eltűnik az emberei elől, meg fogják tapasztalni teljes, ijesztő szegénységüket. És akkor a hívők kisközösségét felfedezik mint valami egészen újat. Mint valami reményt, amely érinti őket, mint egy választ, amely felől rejtve mindig is kérdeztek. Így számomra biztosnak tűnik, hogy az Egyházra nagyon nehéz idők várnak. Voltaképpeni válsága még alig kezdődött meg. Jelentős megrázkódtatásokra kell számítani. Ám abban is egészen biztos vagyok, hogy mi marad meg a végén: nem a politikai kultusz egyháza, amely már Gobelnél kudarcot vallott, hanem a hit Egyháza. Biztos, hogy soha többé nem lesz olyan mértékben társadalmat uraló erő, amilyen még röviddel ezelőtt volt. Ám újra virágzásnak fog indulni és az emberek számára mint otthon lesz láthatóvá, amely életet ad nekik és reményt a halálon túl.

Fordította: Rokay Zoltán                                                                                                                 

(Elhangzott a Hesseni Rádióban, 1969 karácsonyán)

Rövidített változat, a teljes írás itt található: http://szit.katolikus.hu/feltoltes/Ratzinger2007.pdf.