A jövőt általában úgy szoktuk elképzelni, mint valami szilárd valóságot, mint valami olyan tájat, ami előttünk fekszik. Messziről már szinte látjuk dombjainak és völgyeinek a körvonalait, és mi egyre jobban haladunk felé, közeledünk hozzá. Még eltakarja előlünk a távolság köde, de minden további lépéssel, amit feléje teszünk, egyre jobban föltárul, kibontakozik a ködből, de nem tudjuk sohasem, mit rejt valójában. A világ jövője felé meglehetősen vegyes érzelmekkel, váradalmakkal tekintünk ma előre. Mert egyfelől kétségtelennek látszik, hogy az egyre szaporodó emberiség számára az egyre fejlődő technika és iparosodás tudja csak biztosítani az életet a jövőben; másfelől pedig az is kétségtelen, hogy éppen az egyre fejlődő technikával és iparosodással való visszaélés lehetősége fenyegeti mindennél jobban az emberiség életét a jövőben. Így fejezte ezt ki egyszer valaki: a modern technikai fölkészültség vagy a háborút írtja ki, vagy az emberiséget. Világi értelemben jövőről beszélni egyáltalán csak az alatt a reménység alatt lehetséges, hogy egy esetleges atomháború nem pusztítja el az életet a földön, és ezzel nem teszi tárgytalanná a jövőről való beszéd egész problémáját. Tehát egyáltalán jövőről az emberiség számára csak úgy beszélhetünk, ha az emberiség életben marad. Nos hát éppen ebben a mai korban, egy ilyen jövő felé haladó korban, milyen kilátásaink lehetnek az egyház jövőjét illetően? Abban a korban, amelyet egyre jobban meghatároz a technika fejlődése és az iparosodás növekedése, és még egy harmadik tényező: a szekularizáció, tehát a vallástalan, az ateista, az Isten nélküli gondolkodás egyre szélesebb körben való terjedése. Milyen kilátásaink lehetnek egy ilyen korban az egyház jövőjét illetően?

Nos, az egyház jövőjét kétféleképpen is szokták általában látni: optimistán vagy pesszimistán. Előre hadd mondjam meg, hogy mind a kétféle látás hibás, mert nem bibliai látás!

Az optimista látás szerint az egyházé a jövő. Eszerint tehát a presztízsveszteség, amit az egyház ma szerte a világon kénytelen elszenvedni, csak átmeneti állapot, mert a lassan mindenből, minden emberiből kiábránduló lélek, és a puszta létében egyre jobban fenyegetett emberiség végül mégiscsak kénytelen lesz a Krisztus egyházánál keresni az oltalmat és a segítséget. Tehát az egyházé a jövő, az egyház a jövőé! Ez az optimista látás. És a pesszimista látás szerint: az egyház a múlté. Régi dicsősége, fénye, befolyása, hatalma, tekintélye egyre jobban elhalványul, és lassan szinte kialszik! Sokféle jele van ennek a világban. Kelet-Németországban egy fiatal lelkész körkérdést intézett a gyülekezete tagjaihoz, hogy ki miképpen képzeli el az egyházat 1970-ben. A ma (1964) még egyházhoz tartozó emberek hány százaléka lesz még akkor az egyházban? A ma még templomba járók közül hány százalék fogja még akkor felkeresni az istentiszteleteket? És azok közül, akik ma közönyösen, vagy ellenségesen nézik az egyházat, hányan válnak aktív egyháztagokká? A beérkező válaszok legnagyobb része a pesszimista látás szerint nyilatkozott az egyház ilyen közeli jövőjét illetően. Szintén Kelet-Németországban az egyik evangélikus templom ajtajára minden hónapban kifüggesztik azoknak a neveit, akik abban a hónapban jelentették be az egyházból való kilépési szándékukat. Minden hónapban 8-10 név szerepel a listán. Ilyen jelenségek láttán érlelődik meg azután sokakban a pesszimista látás, hogy az egyháznak nagyon is kérdéses a jövője – az egyház a múlté!

Nos, hangsúlyoztam még az elején, hogy mind a kétféle látás helytelen, mert nem ige szerinti látás, hanem tisztán e világi jelenségekből levont látás. Hogy mondja Jézus Péternek, amikor az vallást tesz róla mint a benne felismert Isten Fiáról: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,18) Egyelőre most csak azt szeretném kihangsúlyozni: ”az én anyaszentegyházamat”. És ez az ”én”, ez a birtokos jelző különösen fontos. Mert ez arra a nagy igazságra figyelmeztet, hogy az egyház sem nem a múlté, sem nem a jövőé, hanem az egyház Krisztusé! Az egyház jövője semmiképpen nem azt jelenti, hogy valami olyan jövőről álmodunk, amit az egyház a maga számára meg fog majd hódítani, vagy egy jövőtől félünk, amit az egyház még jobban el fog majd veszíteni. Az egyház sohasem a múlté vagy jövőé, tehát nem az időé, sem pedig olyan nincs, hogy ez, vagy az az idő az egyház évszázada, az egyház kora. Az egyház a múltban, jelenben és a jövőben is egyedül a Krisztusé! Nem az idő szülte, hanem Krisztus, azért nem is az idő múlásától, a jövő idő bármilyen alakulásától függ a léte, hanem Jézustól! És még valamit: a Biblia sohasem úgy beszél a jövőről, mint egy távoli vidékről, ami felé mi tartunk, hanem mint olyan valamiről, ami felénk jön, mint egy felénk jövő valamiről – sőt: Valakiről! A Biblia mindig Jézus jöveteléről, jövőjéről beszél. A Biblia szerinti jövőbeli váradalom a felénk jövő Jézus várása, a hozzánk jövő, e világba belejövő Jézus érkezésének a reménysége! Az egyház jövőjét tehát maga Jézus garantálja, a jövő, az állandóan jövésben levő Jézus maga! Az egyház reménysége mindig a hozzá jövő, érkező Krisztus maga és az Ő országa! Ezért imádkozik az egész egyház az Újtestamentum legutolsó szavával így: ”Bizony jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,20b) – Bizony jöjj, jöjj hozzám, mindig jöjj hozzám, Uram Jézus!

És ez azt is jelenti: Jöjj, mindig újra, jöjj bele a világba általam, az egyház által, jöjj bele e világba, Uram Jézus! És ezért tanította Jézus így imádkozni az Ő egyházát: ”Jöjjön el a te országod!” (Mt 6,20) Ez az egyház nagy adventi váradalma! És ezt az eljövetelt, ezt a jövőt nemcsak úgy képzeljük el, hogy majd egyszer, a világ szerinti jövőben, a jövő évszázadok valamelyikében egyszerre megjelenik újra Jézus ebben a világban: az Újtestamentum sokkal inkább a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus állandó jöveteléről, érkezéséről, hozzánk jövéséről, tehát a reális jelenvalóságáról tesz bizonyságot! És az egyház jövője egyedül attól függ, hogy az egyház a feltámadott Ura jelenvalóságát mennyire hiszi, mennyiben ismeri fel, és mennyiben felel meg neki az egész léte! Ezt jelentik Jézusnak ezek a szavai: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Helyesebb fordítás szerint így kellene mondani: nem a pokol kapui, tehát nem a Sátán birodalmának kapui, hanem a halál kapui (Hádesz=halál).

És az a szikla, amelyen felépíti Jézus az Ő egyházát, nem Péter személye, hanem Jézusról tett hitvallása, tehát a Jézusban felismert Istenben való hitbeli meggyőződés és az arról megvallott bizonyságtétel. Jézus ígérete tehát arra vonatkozik, hogy az az egyház, amely benne ismerte fel a világba jövő isteni Megváltót, és erről bizonyságot tesz, sohasem hal meg, hanem élni fog! Amíg az egyház Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, addig él is!

Mert kívülről jövő belenyúlás, támadás vagy erőszak sohasem okozhatja a halálát az egyháznak, vagy egy gyülekezetnek. Ha valaha egyház vagy gyülekezet meghalt, az mindig a saját hitetlensége miatt történhetett csak, a Krisztusról vallott hitének az elvesztése következtében. Persze az lehetséges, hogy az egyház külső alakja, e világban való megjelenési formája változik a történelem állandóan változó folyamatában, de maga az egyház akkor is azé a Jézusé marad, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz!

Ha így látjuk az egyház jövőjét, akkor már a jövő egyházának a körvonalai is kezdenek kibontakozni előttünk. Elsősorban az egyháznak sokkal szerényebben kell elfoglalnia helyét a világban, mint ahogyan tette azt a múltban, már csak számbeli kisebbségénél fogva is. A külső események nem kisebbítik meg az egyházat, hanem csak leleplezik, hogy valójában milyen kicsi az egyház, a gyülekezet. Ehhez az alázatos szerénységhez, ami egyébként megfelel az egyház reális társadalmi erejének is, tartozik annak a belátása is, hogy egy dolog vagy vállalkozás még nem okvetlenül rossz és helytelen, ha nem keresztyén; és hogy a Krisztusban való hit még nem jelent patentjogot az egyetlen helyes megoldására azoknak a problémáknak, amelyekkel ma a világ vesződik. Hiszen egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a világ nagy (szociális) problémái az egyházon belül jobban meg lennének oldva, mint a világban. Egy dologban kellene az egyháznak sokkal nagyobb szakértőnek lennie, mint a világ: az emberszeretet, sőt még az ellenség szeretetének is a gyakorlásában, gyakorlati megélésében. Ebben kellene az egyháznak a világ tanítómesterévé, példaképévé, mintaképévé válnia!

Az egyháznak egyre jobban meg kell értenie, hogy nem lehet tovább gyámja a világnak, mert a világ nagykorú lett, kinőtt az egyházi gyámkodás alól. Ez különben a mai világ egyik legnagyobb teológusának a híres tétele. A világnak sok-sok aktuális problémájával szemben az egyház éppen olyan tanácstalanul áll, mint a világ. A világ nagy politikai, gazdasági, táplálkozási, nevelési, faji problémáinak a megoldását nem az egyházi tanácsadás alapján fogja keresni a világ. Persze a világ nagykorúsága sem azt jelenti, hogy a világ most már minden problémát meg fog tudni oldani. Ez a nagykorúságra jutás olyan, mint a 18 éves ember nagykorúsága, ami azt jelenti, hogy maga felelős a döntéseiért. Az egyháznak tudomásul kell vennie, hogy a világ maga akar felelősséget vállalni a tetteiért.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az egyház most már csak önmagáért van. Semmiképpen sem olyan emberek közössége, akik a világból kiszakadva most már csak a saját lelki életük ápolgatásával és az üdvösségük biztosításával foglalkoznak. Sőt éppen azáltal él az egyház, hogy a Krisztusról vallott meggyőződését a mindennapi élet aprópénzévé váltva hirdeti szavaival és tetteivel a világban mindenkinek, különösen a nem hívőknek. A jövő egyháza egyre jobban a laikusok egyházává válik, vagyis a hivatalos egyházi szervek helyett egyre nagyobb hangsúlyt kap az ún. laikusok öntudatos hitélete és szolgálata a világban. A tömegtársadalom egyre differenciáltabb problémáiba az evangélium hatásait és erőit egyre kevésbé a teológusok, hanem a világban élő hívő emberek fogják elvinni és érvényesíteni. Jézus azt ígérte a benne hívőknek, hogy velük marad a világ végezetéig. Nagyon sok függ attól, hogy ezt az ígéretét Jézusnak ne csak akkor higgyék a benne hívők, amikor egymás közt vannak a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor benne élnek a világban. Igen, Jézus éppen a mindennapi életnek a világában akar velünk, veletek lenni: úgy velünk lenni, hogy általunk – velük! Azért akar velünk lenni, veletek, hogy így találkozhassék a körülöttetek élő emberekkel! Nekünk mindig azzal az igénnyel, tudattal kell viselkednünk és forgolódnunk az emberek között, hogy Jézus is ott van közöttük, hiszen megígérte, hogy velünk van minden napon – tehát Ő is ott van, néz, hall mindent – és minden szavunkat, cselekedetünket arra akarja felhasználni, hogy általa az Ő közelsége, az Ő segítő jelenléte érezhetővé váljék.

Sosem válik feleslegessé az egyház a világban, sőt mennél kevesebben lesznek Krisztus hívei, annál nagyobb feladat vár rájuk a mindennapok apró szolgálataiban: a betegek és elesettek fölkarolásában, az igazság mellett való kiállásban, az emberek közötti ellentétek áthidalásában, a testvéri összetartozás tudatának az elmélyítésében, a megbékélés és megbocsátás munkálásában az emberek között, az egymás vigasztalása és figyelmeztetése szolgálatában. Hiszen ez az egész világ a Krisztus jövetele felé él! Jön Jézus! Állandóan jön. Éppen a jövő Krisztus miatt az Ő egyháza sohasem a múlt egyháza, hanem mindig, most is, itt is a szakadatlanul felém jövő Krisztus egyháza!

   Ámen

Dátum: 1964. december 6.

forrás: https://joosandor.hu/predikacio/1964-12/az-egyhaz-jovoje-jovo-egyhaza