Milyennek képzeljük el a katolikus egyházat?
Miben reménykedhetünk jelenleg az egyház, s főleg az evangélium jövőjét illetően?
Talán jó, hogy nem igazán tudjuk, mi történik a közeljövőben, mert így még inkább átadhatjuk magunkat a reménységnek. Gyakran mondják, hogy a jövő Istené. Ugyanakkor az Isten az ember individuális és történelmi szabadságát a leginkább tiszteletben tartó Lény. Elfogadja, hogy az emberek lassan értik meg az idők jeleit.
Hagyja, hogy döntéseik megteremjék többé-kevésbé jó, gyakran csodálatos, néha romlott gyümölcseiket. Megadja nekünk a kegyelmet, hogy szembenézhessünk a kedvező, vagy éppen vigasztalan helyzetekkel. A különféle megtörtént események vagy a sugallatára fogékony személyek által útvonalakat javasol, de semmit sem kényszerít ránk.
Másrészt Isten jelen van az egyház és a társadalom valamennyi szintjén. Még ha bizonyos területeken minden rosszul megy is, Isten akkor sem változtat erőszakosan a dolgok menetén. Másutt férfiak és nők mélyen evangéliumi nyomokat hagynak, Isten pedig segíti és kíséri erőfeszítéseiket.
Tehát bármilyen legyen is a jövő egyházi arculata, mindenképpen összetett lesz és ellentéteket fog magában hordozni, amelyek a közelebbi és a távolabbi múlttól függenek, s azoktól az emberektől is, akiknek az egyházi legfelső vagy legalsó szintjén kell majd cselekedniük. De úgy vélem részünkről mindenekelőtt virrasztó magatartásra van szükség.
Hol van ma az Egyház?
Tudatlanságunk megvallása és éberségünk szükségességének hangsúlyozása után szeretném áttekinteni, hogy manapság hol látom annak előjeleit, ami reményem szerint a holnap egyházának arculata lesz.
– Először is, a szegényekről való gondoskodás Jézus óta jellemzi az egyházat. Csakhogy pontosítanunk kell e téren. Létezik a szegények iránti irgalomnak egy olyan hagyománya amely egyidős az egyház születésével, s egy újabb is, mondjuk Depaul Szent Vincétől Teréz anyáig, amely arra indítja a keresztényeket, hogy minden lehetséges és szükséges módon megsegítsék a szegényeket. Ez a magatartás mindig nélkülözhetetlen lesz, különösen a gyermekek, a betegek és a haldoklók irányában. Csakhogy számomra a jövő egyházának előjele ettől kissé eltérő vizsgálódás és gyakorlat, amelyet a Sant’Egidio közösségben, s Charles de Foucauld lelkiségéből kinőtt alapításokban, a harmadik világ bázisközösségeiben vélek felfedezni, abban, ahogy Franciaországban a “Secours catholique” igyekszik értelmezni a feladatát: a szegények között lenni, segíteni őket abban, hogy kézbe s saját sorsuk irányítását, megszervezzék az életüket, felelős személyekké és emberi közösségé váljanak. Az irgalmasság így elválaszthatatlan az emberi realitástól.
– Csodálattal figyelem hazámban az egyházmegyei szinódusokat, amelyeken egy helyi egyház gyűlik össze, imádkozik, elmélkedik, döntéseket hoz. E szinódusokat eszközeink szegényessége és az evangéliumot szolgálni akaró emberek gazdagsága jellemzi. Az egyház valódi megnyilvánulásai, hiszen mindenkinek: laikusoknak, férfiaknak és nőknek, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, papoknak és püspököknek a sajátos karizmája a megfelelő módon játszik szerepet, alázatosan és a Lélekre bízva magát. Ezt tovább kell vinni az egyház lényegi struktúrájaként.
– Szintén csodálom a hívők aktív részvételét a keresztény hit átadásban: a hitoktatásba, a fiatalok vallásos nevelésében stb., jóllehet a környezet nagyon kevés segítséget nyújt számukra, hiszen a fiatalokat számos dolog vonzza, s családjaik is olyannyira törékenyek, hogy maguktól nem éreznek késztetést arra, hogy időt és energiát szenteljenek a hit dolgaira. Az is reménységre ad okot, hogy a hit átadása, Isten Igéjén alapul. Az elsőként kezükbe adott könyv egy Biblia-kivonat, címe: “A Te Igéd, valódi Kincs.” Ugyanakkor szeretném, ha a liturgiába való bevezetés ugyanolyan magas színvonalú lenne, mint a biblikus ismeretek átadása, s valamivel több lényeges állítást tartalmazna, még ha a régi katekizmusokban kissé túl sok is volt ezekből.
– Látom az egyházat számos régi és új közösségben is, ahol megélik az evangélium tapasztalatát. Olaszország különösen is gazdag e tekintetben: közülük néhány túllépett már az államhatárokon, például a Sant’Egidio vagy a Bose közösség. Mások kevésbé ismertek, ám ugyanolyan élők. Franciaországba szintén léteznek közösségek; felismerésük nem mindig könnyű, de boldogan látom terjedni Szent Ignác lelkiségét, elsősorban a fiatal házaspárok körében. Mindez tudást és spirituális kísérést tesz szükségessé, s léteznek valódi karizmák e tekintetben.
– Az Egyház nyitott a dialógusra. Én azt szeretem, ha a dialógus egyenlőségen alapul, mint Bázelben vagy Grácban, s hamarosan Nagyszebenben, ahol az egyházak együtt keresnek evangéliumi és emberi megoldásokat korunk kihívásaira; ha intézményi forma még nem létezik is, a gyakorlati egység már jelen van ezeken a találkozókon. Meglepve látom, hogy a fiatalok, a korábbi generációknál ösztönösebben, szintén mennyire nyitottak a más vallásokkal, más vallású hívőkkel való találkozásra. Kétségtelenül fejleszteni kell spontaneitásukat, de az a fontos, hogy létezik, ami nagy áldást jelent. II. János Pál pápa nagyban hozzájárult ehhez a nyitottsághoz a híres Assisi imatalálkozóval.
– A mai egyház a teológusok otthona is; a gondolkodás, a hit megértése, a vizsgálódás, a kutatás helye. A teológusok különbözők, szerencsére nem ugyanabba az irányba haladnak mindannyian, de a múlt rávilágít arra, hogy az Egyház legvirágzóbb korszakai azok voltak, amikor a hitet a kultúrában gondolták el. Megnyugtató látni, hogy ma is ez a helyzet.
– Az Egyház nem élhet próféták nélkül: ezek ma sem hiányoznak, még ha nem is fogadja el őket mindenki, s ha nem is tökéletesek. Van közöttük jó néhány püspök, ami azt mutatja, hogy prófécia, szentség és intézmény jól megfér egymással. Igaz, közülük sokan halottak vagy idősek már, s talán szeretnénk, ha többen jönnének utánuk: Martin Luther King, Mgr. Romero, Hume bíboros, Jean Vanier, Abbe Pierre, vagy másképpen, de miért ne mondhatnánk: Mgr. Gaillot vagy Lehmann bíboros. Ugyanakkor én azokat is prófétáknak nevezem, akik felismerték a követendő változásokat az adott emberi körülmények között. Számomra nem gőgre ad okot, hanem hitemet erősíti az a tény, hogy Európa megálmodói közül néhányan keresztények voltak: Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer, Robert Schumann, és még sokan mások, napjainkban pedig Jacques Delors és Romano Prodi.
– Végül az Egyház nem élhet mártírok nélkül. Ma is léteznek hitükért mártíromságot szenvedő keresztények bizonyos vidékeken, intoreláns kormányzatok által irányított országokban. Ugyanakkor létezik a szeretet martirológiuma is: mindazoké, akik életüket adták azért, hogy testvéreik igazságban és méltóságban élhessenek. Latin-Amerika martirológiumára gondolok, vagy azt megelőzően Kelet-Európa valamennyi mártírjára, akik közül II. János Pál oly sok személyt előtérbe állított; s azokra is, akik pusztán azért fizettek az életükkel, mert szerettek, mint például Tibherine ciszterci szerzetesei.
2006 augusztus
Ghislain Lafont: Milyennek képzeljük a katolikus egyházat? Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2007., 414 – 419. p. (Utószó a magyar kiadáshoz)