ászlAz egyház jövőbeli formáinak megjóslása lehetőségeinken túl van, kivéve, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy, más lesz, mint a tegnapi vagy a mai forma. Az egyház nem fogja szükségszerűen tükrözni a holnap világ társadalmát, mivel el kell ítélnie az apostolok által elítélt konformizmust a világ iránt (Róm 12,2). Másrészt viszont az egyháznak alkalmazkodnia kell majd, hogy fennmaradjon a jövő társadalmában, és hogy annak a társadalomnak a tagjait az evangélium kihívásaival szembesítse.

A világi társadalomban végbemenő hosszútávú változások az egyházra az elmúlt évtizedekben gyakorolt hatásának tudatában megfontoltan előrejelezhetjük, hogy folytatódni fog a következő három irányzat, amely a legutóbbi egyháztörténetben is megfigyelhető: 

• A struktúrák modernizációja. Az egyház, különösen a római katolicizmus jelenlegi struktúrái a nyugat-európai társadalom múltbéli társadalmi struktúráinak igen mély lenyomatát hordozzák. Az “egyenlőtlen” társadalom modelljében egyes tagok magasabb szintre kerülnek, és érinthetetlenné válnak az alulról jövő bírálatnak és kezdeményezéseknek. Ez a felfogás túlságosan őrzi a korábbi oligarchikus rendszerek ízét ahhoz, hogy a mai világban elfogadható legyen. Ennek helyében a modern társadalom a hatalom funkcionálisabb megközelítését kezdi elsajátítani. A kereszténység feladata az lesz, hogy összeegyeztesse a funkcionalizmus helyes fajtáját és felelősségre vonhatóságát a pásztori hivatalnak mint a krisztusi tekintély hordozójának evangéliumi eszményével. Véleményem szerint az egyháznak itt jelentős lépést kell tennie a modern világban. A vezetésről mint szükséges szolgálatról alkotott hagyományosan keresztény felfogás érvényes és ígéretes marad.

• Ökumenikus kapcsolat. Az egyházak közötti jelenlegi felekezeti megosztások nagy részben már nem olyan ügyekhez kötődnek, amelyek egyesítik vagy szétválasztják a ma keresztényeit. Azok a viták, amelyek 1054-ben és 1520-ban szétszakították az egyházakat, feléledhetnek ugyan kortárs ellentétekben, többé már nem igazán égető ügyek. Találni kell olyan módszereket, amelyekkel túljuthatunk az örökölt megosztottságon, hogy a különböző felekezetek elkötelezett keresztényei újra egymásra találhassanak a hit, a párbeszéd és az istentisztelet egyazon közösségében. A teljes egység hiányában is sok lehetőség marad egymás kölcsönös megismerésére, a tanítás egyeztetésére, közös istentiszteletre és gyakorlati együttműködésre.

• Belső pluralizmus. A pluralizmus néhány protestáns egyházban már most is igen jelentős, talán túlzottan is, de a római katolicizmusban is csak lassan tudott kialakulni. A modern katolicizmusban az erős központosítás történelmi egybeesések következménye. Nem kis részben a középkori Európa homogén kultúrája és Róma dominanciája formálta ilyenné, az ókori kultúra és törvényi szervezettség gazdag öröksége által. Az ellenreformáció idején ezt az egységességet tovább növelte az a szinte harcos ellenálló magatartás, amely a protestantizmus és a deista racionalizmus idegen gondolatrendszerének beszivárgásával szegült szembe. A jövőbeli decentralizálódással együtt fog járni egy bizonyos mértékű de-romanizáció is. Ma már nemigen van ok arra, hogy a római törvénynek, Róma nyelvének, a római gondolkodásmódnak és a római liturgikus formáknak maradjon továbbra is meghatározó szerepe a világméretű egyházban. A növekvő decentralizációval a katolikus egyház különböző régiókban tud majd elevenebben belépni a különböző népek életébe, és pozitívabban értékeli majd más keresztény felekezetek hagyományait.  

• Előrelátás. Egy folyamatosan “gyorsuló” világban, a “future shock” idején az egyháznak továbbra is a viszonylagos stabilitás szigetének kell maradnia, és segíteni kell a híveket abban, hogy termékeny hűséggel őrizzék vallási múltjukat. De az egyház nem engedheti meg magának azt, hogy relikviává vagy múzeumi darabbá váljon. Képesnek kell lennie arra, hogy kreatív módon válaszoljon az új helyzetek követeléseire és az eljövendő nemzedékek szükségleteire. Az egyházi döntések egyre kevésbé öltik majd megmásíthatatlan dekrétumok formáját, hanem a mulandó szükségletek és ideiglenes lehetőségek tudatában alkotott kísérleti jellegű mércék lesznek.

• Önkéntesség. Ma, a Konstantin utáni vagy diaszpóra-helyzetben az egyház nem hagyatkozhat a korábbihoz hasonló mértékben a kánonjogi büntetésekre és a társadalmi nyomásokra, hogy tagjait megtartsa. Bárki és bármikor kiléphet az egyházból anélkül, hogy törvényes vagy jogi szankcióktól kellene tartania. Tovább az egyház saját belső pluralizmusa olyan lesz, hogy a felülről utasításokat a különböző régiókban másképpen alkalmazzák majd, s így a legfőbb elöljárók nem tudják részleteiben ellenőrizni, mi zajlik a helyi szinten.

Ebben a helyzetben az egyháznak inkább meggyőzéssel kell irányítania, mint hatalommal. Az elöljáróknak jó adag konszenzust kell elérniük döntéseik hátterében, ez pedig több párbeszédet fog követelni. Ez a fejlemény bizonyos mértékig az egyház megalázásának tűnhet, de más értelemben fejlődésnek tekinthető. Az egyház jobban képes lesz arra, hogy a szabadság otthona legyen “egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.”

Mindezen jóslatok az elmúlt század jelentősebb társadalmi irányzataiban szilárdan megalapozottnak látszanak. Ha az egyház hatásosan akarja véghezvinni küldetését, tudomásul kell vennie ezeket a társadalmi mozgásokat. De fog-e valóban elszántan és erőteljesen párbeszédbe bocsátkozni avval az új világgal, amely szemünk láttára van születőben, vagy éppen ellenkezőleg, a múlt csökevényévé válik-e? Elméletileg az egyház megtagadhatja azt, hogy önmagát a kor követelményeihez igazítsa, s így saját korábbi önmagának megkövült maradványává legyen. Egy ilyen egyház kétségtelenül csak öröksége gazdagságának köszönhetően tudna fennmaradni, de nem lenne többé az élő hit és a prófétai elkötelezettség hazája.

Mivel az egyház ilyen hatalmas múltbeli örökséget hordoz, tagjai számára állandó a kísértés arra, hogy őseik útjához ragaszkodjanak, és ellenálljanak a mai világgal való szembesülés kihívásának. A megújulás és reform ígéretével kecsegtető II. Vatikáni zsinat másnapján jelenleg a legalizmus és a reakció új hullámának vagyunk tanúi. A konzervatívok ma is fennálló hatalma és elszántságuk arra, hogy az ősi formákhoz ragaszkodjanak, felülmúlták a lelkesedéstől csillogó szemű reformerek várakozásait, akik azt várták, hogy a legutóbbi zsinat után nyugtuk lesz tőlük. Vajon a merev konzervativizmusé lesz-e az utolsó szó? Vagy megjelennek-e prófétai látású egyházi emberek, hogy Isten népét elszántan a jövő felé vezessék?

Hogy mivé válik az egyház, nagy mértékben múlik az emberek fogékonyságán, de még fontosabb, hogy a Szentlélek szabad kezdeményezéseitől függ. Ha az ember szabad és dinamikus, Isten Lelke még inkább az. Hogy küldetésüket az egyházban véghezvigyék, a keresztényeknek ki kell nyitniuk fülüket, és hallaniuk kell “mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,17). Nem elegendő számukra, hogy az egyházra hallgatnak, ha az egyház maga – felelős vezetői által – nem hallgat a Lélekre. Egyedül a Lélek adhatja meg a szükséges megítélést és belátást. “A lelki ember pedig mindent megítél, őt azonban senki sem ítéli meg” (1Kor 2,15).

Mint a régi kor izraelitái, sok keresztény azt mondja ma: “Elszáradtak csontjaink, és elveszett reménységünk, végünk van” (Ez 37,11). Az Úrnak azt kell mondania nekünk, ahogy Ezekielnek is mondta: “Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem” (Ez 37,13). Hogy a doktrinális, rituális és hierarchikus szervezetek halott csontjaiba – ma sokak számára ez az egyház jelentése – valóban életet lehessen lehelni, az Úr Lelkének prófétákat kell küldenie népéhez. Az elmúlt néhány év karizmatikus mozgalma olyan jeleket ad, amelyek nem teljesen egyértelműek ugyan, de azt tudatják, hogy a Szentlélek talán már válaszol is az emberek szívének vágyaira.

A Szentlélek vezetése alatt a keresztény élet arculata és formái az előző századokhoz hasonlóan továbbra is folyamatosan változni fognak. Egy egészséges hitközségben az új mítoszok és jelképek teremtése folyamatosan zajlik. A jövő egyháztudósai kétségtelenül új modelleket fognak tervezni az egyházról való gondolkodáshoz. De minden, ami a kereszténységben új, a múltból növekszik, a Szentírásban és a hagyományban gyökerezik. Az elmúlt kétezer év viszonylagos folyamatosságának alapján megjósolható, hogy azok az analógiák és paradigmák, amelyeket ebben a könyvben tárgyaltunk, megtartják jelentőségüket az eljövendő nemzedékek egyháztudománya számára.

1974

 

Avery Dulles: Az egyház modelljei, Vigília Kiadó, Budapest, 2003, 230-234. p