1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

 

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

 

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

 

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

 

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.

 

 

 

Ugyanakkor azt hiszem, a következő időszak, a következő tíz év nagyon fontos lesz a kereszténység fejlődése szempontjából. Pillanatnyilag mély válságban vagyunk, az egyház megosztott. A kereszténység nem azért megosztott, mert elszakadtak egymástól az egyházak, hanem belsőleg. Nagyon eltérő az emberek gondolkodásmódja, politikai és pszichológiai beállítottsága. Kiürülnek a plébániák, a templomok, a papi szemináriumok, a kolostorok. Sokan elhagyják az egyházat. De azok többsége, akik elhagyják az egyházat, nem ateista. Igaz, egyre kevesebb olyan ember van, aki teljesen azonosul az egyházzal, az intézménnyel és a tanítással. De meggyőződéses ateista is egyre kevesebb van; persze az „apateisták” száma is növekszik: azoké, akik érzéketlenek az egyház és a szervezett vallás iránt. Úgy gondolják, hogy az egyháznak semmi köze nincs az életükhöz. Vannak azonban spirituális keresők, és a keresők száma növekszik.

Úgy vélem, az egyház jövőjének döntő kérdése, vajon az egyház úgy tekint-e magára, hogy csak a tagjaiért létezik, vagy pedig a hívők közösségeként felfogott egyház minden emberért van.

Azt hiszem, a jövőben az egyháznak három különböző modellje lesz. Az egyik modell a zarándokok közösségének tekintett egyház – a communio viatorum, a történelemben vándorló egyház. Ez a II. Vatikáni Zsinat egyháztani modellje. Ezt a modellt tovább kellene fejlesztenünk, kiemelve, hogy az egyház dinamikus esemény.

A második modell szerint az egyház iskola, a keresztény bölcsesség iskolája. Úgy vélem, sokat meríthetünk a középkori egyetem modelljéből és eszményéből, mely szerint viták és eszmecserék révén kell keresnünk az igazságot. A középkori egyetem a tanárok és a hallgatók közössége, a tanulás, a szemlélődés és az élet közössége volt. Úgy vélem, plébániáinknak, kolostorainknak, egyházi mozgalmainknak a keresztény bölcsesség iskoláinak kell lenniük. Össze kell kapcsolnunk a teológiai gondolkodást a szemlélődő beállítottsággal.

A harmadik modell az, amelyet Ferenc pápa nagyon gyakran említ: eszerint az egyház tábori kórház. Ferenc pápa úgy véli, hogy az egyház nem maradhat meg előkelő elszigeteltségben, hanem ott kell jelen lennie, ahol az emberek sebzettek, szenvednek és segítségre szorulnak. Az én szememben ez nagyon fontos. Ki kellene bontanunk a vallásnak ezt a terápiás erejét. Úgy vélem, az egyház jövőjének nagyon termékeny modelljét állítja elénk a kórházlelkészek, a börtönlelkészek és a tábori lelkészek munkája. Ők nemcsak a hívők, nemcsak az egyház tagjai, nemcsak a vallásos emberek számára állnak rendelkezésre, hanem minden ember számára, és spirituális igény jellemzi őket. Mély meggyőződésem, hogy minden embernek megvan a maga lelki élete, és szüksége van kísérőre. Kísérheti-e az egyház manipuláció nélkül az embereket, úgy, hogy tiszteletben tartja a többiek szabadságát? Fel kell kínálnunk hagyományunk fontos értékeit, de másoktól is tanulhatunk.

Az egyház nem csupán mater et magistra (anya és tanító), hanem testvérnek, nővérnek is kell lennie, aki meghallgat másokat és tanulni tud másoktól.

Új ökumenizmusra van tehát szükségünk. Az első ökumenizmust a keresztény egyházak közötti közeledés jelenti. A második lépés a vallások közötti párbeszéd. De itt az ideje a harmadik szakasznak: meg kell keresnünk a közös alapot a szekuláris emberekkel, a spirituális keresőkkel és azokkal, akik egyetlen vallási intézményhez sem tartoznak. Az embereket elsősorban nem a tanításunk érdekli, nem is a szertartásaink, hanem a lelkiségünk. Fennáll annak a veszélye, hogy a spiritualitás csak az üzleti élet, a kereskedelem, az ipar és a szórakozás egyik kelléke lesz, s olyan felüdülést kínál, mint a meditáció.

Valójában mély lelkiséget kellene kínálnunk, olyat, amely összefügg erkölcsi felelősségünkkel.

Mélyebbre kell hatolnunk tehát, a lelki erőforrásainkhoz de nemcsak azért, hogy az egyéni vallásosságot tápláljuk. Spiritualitásunknak össze kell kapcsolnia a lelki életet és az egyház társadalomban tett tanúságát. Egységbe kell fonnunk a szemlélődést és a cselekvést.

Remélem, hogy tíz év múlva az egyház érzékenyebb lesz az idők jeleire. Gyógyító erőket tud kínálni, kibontja a vallás terápiás erejét, s olyan közeg lesz, ahol megismerhetők és megoszthatók a legnagyobb értékek, a hit, a remény és a szeretet.

Az Egyház2030 párbeszéd-sorozat a második alkalmához érkezett. Több mint ötvenen vágtunk neki: világi nők és férfiak, házaspárok, diakónusok, szerzetesek, papok, püspökök, Isten sokszínűséget hordozó, zoomban összesereglett népe.  Az alapkérdések közül a Hogyant? állítottuk magunk elé. A felütéshez Jókai Anna szavait hívtuk segítségül: “A hova nem rajtunk áll. A miért az Isten titka, a hogyan a mi szabadságunk.” A “hogyan” szabadságában a párbeszéd lehetőség és egyben kényszer is, ha nem csak a saját hangunkat szeretnénk hallani.

“Beszéljünk a hogyanról! Engedjük, hogy Isten Izajáshoz intézett szavai szóljanak hozzánk: Jöjjetek, beszéljük meg! Merjünk álmodni!” (Ferenc pápa: Álmodjunk együtt, 18.o)

A világegyház tágasságából Tomáš Halik videóüzenete adta meg az alaphangját a napnak. A cseh pap és teológus az egyház három modelljét vázolta: a zarándok egyház, az egyház mint a bölcsesség iskolája, az egyház mint tábori kórház. Halik leszögezi: “Úgy vélem, az egyház jövőjének döntő kérdése, vajon az egyház úgy tekint-e magára, hogy csak a tagjaiért létezik, vagy pedig a hívők közösségeként felfogott egyház minden emberért van.” A teológus ráirányította a figyelmünket a növekvő számú keresőre is.

“Keressük a keresőket! Keressük az embert, aki Istent keresi!”

Beer Miklós püspök atya a lelkiség felől közelített, szervesen illeszkedve T. Halikhoz. A jövő egyháza nem mehet el az ember mellett, hisz így követi alapítóját, aki “szerette a szegényt, a beteget, a kitaszítottat és a bűnöst, nem ment el részvét nélkül semmiféle ínség mellett” – ahogy az egyik eucharisztikus imádság prefációjában valljuk. A Krisztust megjelenítő élet, az együttérző élet, ez minősít minket emberré.

“Legyünk jelen a mindennapi élet ezernyi kapcsolatában, osztozzunk az emberek mindennapi életében.”

A lelki alapokra szellemieket rakott Gájer László a Pázmány Péter Egyetem Hittudományi Karának tanszékvezető tanára. Három toposzt kínált amely az egyház jövőjét befolyásolja: Az első: Isten hallgatása a nyugati mainstream gondolkodásban és kultúrában. A második: az oázis szerű megőrzése a hitnek, morálnak, kultúrának az un. benedeki opció. A harmadik:  A periféria tapasztalat. Európában a perifériára kerül a kereszténység. Az általunk  perifériáknak nevezett Déli féltekén növekszik. Ferenc pápa a perifériára szegezi a tekintetünket. 

“Egy új korszak kezdetén vagyunk, ahol sokszor még a szavaink is hiányoznak.”

Tereza Worowska gyakorlati oldalról közelítette egyházi életünk jövőjét. A közelmúltból és Lengyelországban megélt és megfigyelt példákból merített. A hit továbbadásának nehézségei közül kiemelte a nemzedékek közötti rést, valamint az egyensúlytalanságot és szétszakítottságot  a tanítás és a hit megélése között. Szenvedélyesen kereste velünk a hit élményszerű továbbadásának kreatív útjait a katekézisben és a kisközösségekben.

“Nem hagyhatjuk abba a hívást. Magyarország tele van emberekkel, akiknek nem szóltak.”

Az előadásokat befogadó zoom-páholyokból a műhelyekbe léptünk át, és három különböző kiscsoportos ülésben kerestük: 1. Mit üzennek az előadások nekünk? 2. Hogyan képzeljük el a jövő egyházának hogyanját? 3. Mi mindent kell elkezdeni vagy épp abbahagyni ahhoz most, hogy ezeket a jövőképeket elérhessük? Álmoknak, reményeknek, fájdalmaknak, felvetéseknek teret adó beszélgetésekben, igaz találkozásokban lett részünk. Kerestük a szavakat, a cselekvéseket,  egymást, közös jövőnket. Sokféle vízió közös pontjai külön figyelmet érdemelnek. Az Egyházi Fejlesztők csapata igyekszik mindezt közös kinccsé tenni.

Válság-áldás

Prófétai időben élünk. Hiába hangzik fennkölten ez a kijelentés, valójában arról van szó, hogy jajveszékeléstől hangos évtizedek óta személyes és kollektív, összegyházi lelkiismeretünk – annak kicsapódásaként pedig közleményeink, sajtóbeli megnyilatkozásaink, prédikációink, konferenciákon elhangzó beszédeink, asztali beszélgetéseink. Próféták – legalábbis prófétai iránymutatás, netán önfeláldozás – után kiált a választott nép, mert a struktúra rogyadozik, a létszám fogyatkozik, a spiritusz, a lendület pedig olyasféle jellemzővé vált, ami miatt legfeljebb irigykedve ostorozzuk azokat, akik merészelnek nem beleragadni abba, amiből mi nem bírunk kikecmeregni. Ha egyáltalán foglalkozunk még lendülettel, spiritusszal.

Válságban van az a kereszténység, amit eddig ismertünk és gyakoroltunk, ám az egyháztörténelem vaskos kódexét lapozgatva nincs félnivalója azoknak, akik nem hobbiból, megszokásból vallásosak, hanem tényleg Isten szavát szeretnék követni. Ki gondolná, hogy örömében ugrándozott volna a hegyre menet Ábrahám, miközben Izsákot készült feláldozni? Nyilván nem ilyesféle érzések mozogtak benne, pedig, lám, évezredek múlva is emlegetjük hűségét, engedelmességét, prófétai atyánkként tekintünk rá milliárdnyian! Mennyire lehetett örömteli átélni akár az egyiptomi, akár a babilóniai fogság idejét, amelyek – ma már tudjuk – Isten csodálatos szabadító erejének nagyszerű megnyilvánulását készítették elő? Hogy Jézus kínszenvedéséről ne is beszéljünk, amelyet vérrel verítékezés vezetett fel…

Válságban lenni nem jó, amennyiben a bonum kifejezést az élvezetesség (delectabile) oldaláról közelítjük meg. Ám a válság igenis lehet jó, amennyiben akár hasznosság, akár erkölcsi érték szempontjából tekintünk rá (bonum utile, bonum morale). Bőségesen tele van az egyház történelme krízisekkel, mélypontokkal, amelyek egyszerre jelképezik emberi gyengeségünket, immanens létünk fogyatékosságait, egyben a Gondviselés szüntelen megújításra kész, újrakezdésre hívó lelkesedését. Istenben aztán van spiritusz, mondhatnánk. Ezzel együtt felismerhetjük, kimondhatjuk: annyiban van spiritusz az egyház valóságában, intézményrendszerében, amennyiben jelen tud benne lenni Isten. Ha az egyházban megfogyatkozott a spiritusz, akkor ott – körbeértünk – válság van. 

A krízisből való kijutás első lépése nyilvánvalóan annak megvallása, hogy benne vagyunk, nyakig. Nem másokra mutogatni, nem kifogásokat keresni, hanem elfogadni ezt az állapotot – a gyógyulás, megújulás első lépése. Amíg ezt nem tesszük meg, az egészségesség látszatának kórjában fogunk szenvedni, ami minden gyógyulási lehetőségtől megfosztja a beteget.

Válságunk a történelem tanítómesteri útmutatása alapján igenis áldássá válhat, ám ehhez a szembenézésnek egy mélyebb szintjére is el kell jutnunk: ki kell mondanunk, néven kell neveznünk sebeinket, tüskéinket, és ez, bizony, fájdalommal jár.

Meggyőződésem, hogy Isten csodálatos ajándékot készít számunkra, s ő már lelkesen toporog, hogy átnyújthassa nekünk megújító szeretete gyümölcsét. Ahhoz, hogy megértsük, mi választ el bennünket eme ajándék átvételétől, a Jézus által tanított imádság záró szavainak átelmélkedésére hívom meg az olvasót. Azokra a szavakra, amiken magam sokszor csak átfutok, mintegy letudva a kötött szövegű fohász végét, bele sem gondolva ezen kifejezések valódi üzenetébe. Talán ritka kivételnek számítok. Talán mások is tapasztaltak hasonló felületességet önmaguk esetében.

 

Egység, erő, áldozat 

Ha már történelmi perspektívával indult a gondolatmenet, ennél a megközelítésnél maradva újszerű felismerésre tettem szert teológiai eszmélődéseim során. Sokan úgy tudjuk, úgy tanultuk, az első nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, hogy aztán 1517 legyen a következő dátum, amit nem éppen ünnepi jellegénél fogva vörös betűkkel véstünk be a kereszténység kronológiájába. Érdemes újragondolni ezt a felosztást. Az első szakadás az egyház – a kereszténység – életében ugyanis 313 környékén történt (nem számítva a kereszténység és a zsidóság eltávolodását, amely jelen írás szempontjából egy másik történetszálat képez). Ekkor szakadt el ugyanis attól a közegtől a hívők közössége, amelyben igazán önmaga tudott lenni, amelyben arra tudott koncentrálni az egyház, amely lényegi alapját jelentette létének, küldetésének. A konstantinuszi fordulatként emlegetett változás a gyökeréből fordította ki azt az egyre terebélyesedő fát, amely akkora hatás ért el addigra, hogy már egy császár(ság)nak is meg kellett lépnie, hogy saját hatalmi érdekeihez igazodva az üldözötti státuszt partneri együttműködésre cserélje. 

Kr. u. 313-ig a kereszténység számára a Máté evangéliumában olvasható kijelentés, miszerint „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” egészen mást jelentett, mint azóta, egészen napjainkig. Az egyház önnön lényegi közegétől való elszakadás előtt ebben a kontextusban az ország egyértelműen Isten országát jelentette, a hatalom Isten akaratának megvalósulására, gondviselő szeretetére utalt, annak a bizonyos dicsőségnek pedig leginkább a kereszt lehetett a leghitelesebb szimbóluma. Utóbbi paradoxon kimondott-kimondatlan jelenléte a hívők lelkületében és gondolkodásában biztosította, hogy az üldöztetések, a vadállatok elé vetés, a keresztre feszítések és más formában az első századok során végrehajtott kivégzések minden borzalmasságuk ellenére nem gyengítették, szétoszlatták, inkább megerősítették, egységbe kovácsolták a keresztényeket. És ez az az erő, egység, amit mi, mai keresztények jellemzően csak hírből ismerünk. Ne legyenek kétségeink: a 313-as fordulatnak és az akkori részleges önfeladás, belső szakadás, meghasonlás ismétlődésének bőségesen köze van ahhoz a válsághoz, amelyben toporgunk. 

Az, hogy a kereszténység nem e világból való, s nem is földi célok elérése hajtja tagjait, egyáltalán nem zárja ki, hogy az egyház kapcsolatban álljon a földi hatalmakkal, országokkal, akár részlegesen részesülve világi elismerésekben. A szellem azonban, amit a kereszténység politikai, hatalmi tényezővé emelése kiengedett a palackból, szinte leküzdhetetlen kísértésként mételyezi évszázadok óta egyházunkat. Sőt, így vagyunk kénytelenek fogalmazni: egyházainkat.

 

Mitől ürülnek ki a templomok? 

Visszatérve napjaink kihívásaihoz, nem nehéz észrevenni egyházunk vezetőinek az evilági értelemben vett országgal, hatalommal, dicsőséggel való káros viszonyát. Írhatnék talán küzdelmet is, és mindenképp érdemes megemlíteni, hogy bőséggel eredményez vívódást is ez az áldatlan állapot, de úgy tűnik, mintha annyira azért nem akarnának az intézményrendszer képviselői elugrani a hatalmi tényezőként kezelésnek köszönhetően ma is felkínálkozó lehetőségek elől. 

Az a bizonyos 313-as fordulat ráadásul pár évtizede lokális szinten újra megismétlődött, miután a rendszerváltásból fakadóan a tiltott, elnyomott, üldözött létből ismét előbb szabaddá váltak, majd – politikai széljárástól függően – stratégiai partnerré léptek elő a történelmi egyházak. Az elmúlt évezred utolsó éveiben újra megteltek a templomok, feléledtek a közösségi kezdeményezések, újraéledtek a szerzetesrendek, körmenetek kezdték színesíteni a belvárosok életét, elismert, elfogadott közszereplővé váltak papok. Mi több, egyre több iskola került egyházi fenntartásba, ráadásul jelenleg olyan politikai vezetőink vannak, akik büszkén vallják kereszténynek magukat. Kívánhat-e ennél többet egy hithű Krisztus-követő? A tapasztalatok alapján azt kell mondanunk: nem többet, hanem kevesebbet kellene kívánnunk.

Merthogy közel 30 év alatt eljutottunk odáig, hogy a templomaink újra ürülnek, a társadalom elfordul az egyháztól, s ennek hátterében alapvetően a legkevésbé sem az aktuális fenyegetésként láttatott migráció, avagy bármilyen külső tervek végrehajtásának szándéka áll. Hanem a belső meghasonlás. 

Egy emberöltő elég volt hozzá, hogy megszabadulva az Állami Egyházügyi Hivatal fojtogató ölelésétől ismét, immár – látszólag – szabadon felkínált lehetőségként egyházügyi politikai vezető tartson sajtótájékoztatót a Szent István-bazilikánál, az oltár előtt, egy szentmise bevezetőjeként. Az elmúlt években eluralkodó, indulatokat korbácsoló kormányzati és ellenzéki gyűlöletkampányok nyomán olyan beszédes csendben tesznek tanúbizonyságot az evilági ország, hatalom és dicsőség iránti elkötelezettségükről pásztoraink, hogy szinte visszhangoznak a ki nem mondott tiltakozó szavak. 

Az emberek pedig – függetlenül attól, hogy értik-e, vagy sem, ami körülöttük történik – a lábukkal szavaznak. Aki szeretne Istenhez közel maradni, a kevésbé meghasonlott, érzelmekben is bővelkedő kisebb gyülekezetekhez átpártolva éli meg hitét, s láthatóan egyre szaporodnak az ilyen helyüket, lelki zarándokútjuk folytatási lehetőségét kereső bárányok. De teljesen meg lehet érteni azokat is, akik csalódottan úgy döntenek, hogy „erre” nekik nincs szükségük a továbbiakban.

 

Fehérre meszelt imaszíjak 

Mégis, miért vergődik ebben a csapdában az egyház intézménye? Igazságtalan és szeretetlen lenne mindezért kizárólag egyházunk vezető tisztségviselőit felelőssé tenni, hiszen mindannyian tehetünk érte és ellene is, hogy ez a helyzet fennmaradjon. Ráadásul az elmúlt 2000 év rengeteg olyan értékkel gazdagította az egyház kincsestárát, amelyeknek jelentős súlya van. Gondolhatunk itt a templomokra és egyéb épületekre, amelyek megőrzése, fenntartása, felújítása bizonyos megközelítésben hatalmas tehertételként is értelmezhető. Milyen könnyű is lenne nem holmi materiális hívságokra pazarolni az energiát, hanem úgy, mint az őskeresztények, magánházaknál összejönni, egymásnak és a köztünk jelenlévő Krisztusnak örvendezni a kenyértörésben! Nemes terheink vannak, amelyek akár nemesíthetnék is közösségeinket. Ám ha ezen földi javak másodlagossága, viszonylagossága megkérdőjeleződik, ha háttérbe szorul az ember, a lélek, amelyet ezek az eszközök szolgálni hivatottak, akkor nem érdemes csodálkozni a lesújtó következményeken. Létezik-e vajon olyan egyházmegye, ahol legalább annyit költenek humán kiadásokra, mint épületekre és egyéb eszközökre? Olyanról tudok, ahol 80-20 az arány, nem az emberi költségtényezők javára. És ez az egyik legjobban működőnek nevezhető hazai egyházmegye… 

Ez csupán a kisebbik probléma. Örömmel nyugtázhatnánk, ha pusztán az anyagiakkal lenne gondja egyházainknak. A Szent István-bazilika előtt azonban az említett tanévnyitó mise és az azt megelőző politikai performansz mellett történt valami más is az idei nyár folyamán. Az MKPK elnöke ugyanis olyan beszédet mondott augusztus 20-án, amely majdnem visszaadta az esélyt, hogy ezt a tanulmányt ne kelljen megírni. A prédikáció keretébe ágyazott gondolatok ugyanis egyrészt kormánykritikát tartalmaztak, éspedig jogosan, másrészt a püspök megpendítette a tükörbe nézés, az önkritika fontosságát. Hiába azonban a szép szavak, pár napon belül kiderült, hogy egyrészt hamar elfogyott a lendület a tanítás tiszta, bátor képviseletét illetően a kormányzattal szemben, másrészt bebizonyosodott, hogy az önkritika nem a „miénk”, hanem a „tiétek”.

Fennmaradt, sőt, megerősödött, társadalmunkba égett pár hét alatt a saját maga szerint hibázni képtelen, emiatt vitára, párbeszédre alkalmatlan, felülről megmondó, ezért tévúton járó egyház(i vezetés) képe, amely egy másféle hatalomhoz is ragaszkodni látszik. Ez pedig az a Krisztustól idegen hatalmi törekvés, amit egymás között leginkább klerikalizmusnak hívunk. 

Nem véletlen, ha sokakban felrémlett az elmúlt hónapokban az evangéliumok néhány jelenete. Azokra a részekre gondolok, amelyeknek a kor írástudói is szereplői, de keresztényi szempontból nem pozitív előjellel. Mindig tudják a választ, merthogy ott szerepel az írott törvényben. Bátran megmondják, mit kell a tévelygőknek tenniük. Rámutatnak a bűnre, utat mutatnak a parancsolatok szerint. Csakhogy pengő érc, zengő cimbalom minden szavuk, mivel épp az hiányzik belőle, ami Jézus részéről a legfontosabb hozzáadott érték. Szeretet nélkül bármely főpap csak fehérre meszelt sírhoz hasonlítana, a hosszúra engedett imaszíj pedig semmit nem ér megértő elfogadás, cselekvő együtt-szenvedés hiányában.

 

Ferenc, a próféta 

Ebbe a nem csupán hazánkban tapasztalható meghasonlott, megfáradt, a kiüresedés jeleit magán hordozó rendszerbe hozott friss erőt, új színt Jorge Mario Bergoglio, akinek pápává választása – első beszédei alapján – semmi izgalmat, pláne radikális változást nem ígért. Egy egyszerű ember képe jelent meg sokunk szeme előtt, aki nem szerepelt a papabilis listákban, aki közemberi megfogalmazásaival szinte sokkolta a procedúrákhoz szokott füleket és szemeket. Mégis, ez a primitívnek tűnő vonásokat hordozó, messziről jött ember lett azzá a prófétává, akire rendkívül nagy szüksége van korunk egyházának. S mint minden próféta, ő is megkapta, avagy felvállalta a meg nem értett, házon belül ostorozott, masszív értetlenkedéssel és ellenállással küzdő küldöttek szerepét. Kétségkívül régen volt ennyire ellentmondásos vezéralakja a kereszténységnek, mégis, vagy éppen ezért nem nehéz felfedezni a radikális jézusi vonásokat az argentin származású egyházfőben. 

Irgalmasság, megbocsátás, nyitottság – kedves jelszavakként üdvözölték a tömegek a nép nyelvén egyébként is jól, közérthetően, könnyen befogadhatóan beszélő Ferenc első megnyilvánulásait. Ám amikor mindez a szegénységgel szembeállított egyházi pompa kritikájával bővült, pláne ki is mondta a vele készült első interjúk egyikében a pápa, hogy ellene mond a klerikalizmusnak, elkezdtek épülni a belső ellenállás falai. 

Az új egyházfő nem titkolta, egyre jobban kibontotta, hogy egész pápai működése bátor hadviselés lesz az Isten országát evilági hívságokra konvertáló/lecserélő gyakorlattal szemben, a korszellemhez ügyesen igazodó politikai stratégiázás ellenében. Olyan emberükre akadtak a dicsőséget keresztényileg félreértelmezők, aki egy pár cipővel meg tudta üzenni: más szelek fújnak mostantól a Vatikánban. De nem csupán a lábbeli színe váltott pompás pirosról egyszerű feketére. Ferenc kinyittatta a kuriális garázsokat, rámutatva a luxusautókra, amelyek árát a szegényekre buzdított költeni. Maga is példamutató szerénységben, szegénységben kezdte meg és gyakorolja ma is pápai szolgálatát, sok forma-hívő rosszallását kiváltva. 

Van egy nagyon fontos aspektusa az irgalmasság egyházát építő pápa ténykedésének, ami közvetlenül érvényesül a világegyházban: ez pedig cselekedeteinek és szavainak hatása. Mint kábulatból magukhoz térő emberek, úgy ébrednek új kezdeményezések, hangzanak fel új hangok olyan személyek részéről, akik szinte alig várták, hogy beállhassanak valaki – a bevezetőben említett iránymutató, önfeláldozó próféta – mögé, mellé. 

Egyik magyar főpásztorunk pár éve, már az új pápa szolgálati ideje alatt így fogalmazott: ideje kilépnünk az „önszórakoztató gettóegyházból” a Szent Ferenc-i távlatok felé. Micsoda kijelentés ez! Micsoda botrányos, pár évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnő önkritika egy püspök szájából! S azóta, mintegy jeladás hatására sorra egyre több hasonló hang szólalt meg idehaza, de ugyanez az ébredés számos más nemzeti egyházban is megtapasztalható. Örvendetes, hogy egyre több civil – nem-klerikus – személy is megnyilvánul akár az egyházi kommunikáció színterein belül, akár a „falakon kívül” hirdetve azt az új szellemiséget, amely valójában nagyon is régi: 313 előttről mocorog kereszténységünk zsigereiben. Ennek a régi-új hangnak pedig az a küldetéstudat a motorja, amely nem törődik azzal, hogy mit szólnak eme kijelentésekhez akár az írástudók, a szokások, formák rabjai, akár a materiális világ hatalmasságai. A prófétai úton járók nem méricskélik, veszít-e fényéből az emberek között elért, összekapargatott dicsőségük. Egyértelműen és elkötelezetten Isten országát építik, a körülményektől és a véleményektől függetlenül.

 

Búcsú a tabuktól

Mi történik itt? Joggal tehetné fel a kérdést bárki, aki akár egyháztagként, akár kívülállóként magyarázatot, fogódzót keres korunk egyházi metamorfózisának értelmezéséhez. Talán a jelen írásban felvázolt történelmi kontextus segíthet kimondanunk a felszabadító felismerést: semmi különös. Él az egyház, és ami él, az alakul. Jajveszékelők mindig voltak, mindig lesznek, ám soha nem ők hozzák el a megújulást. Sátánt kiáltani, ilyen-olyan bérencezni a gyengék sportja. A megújulás emberei a próféták, és azok, akik kihallják a szokatlannak tűnő prófétai üzenetekből a szerető Isten hívó, átölelő szavát. 

Féljünk-e hát attól, hogy ürülnek a templomok? Vagy inkább tegyük fel bátran a kérdést: mit szól Jézus ahhoz, amit népegyháznak hívtunk, amelynek csillaga már jó ideje leáldozóban van? A jezsuita Őrsy László fel is vetette a bátor dilemmát Úttalan utak Ura című könyvében – ő kijelentésként megfogalmazva, amit én csak kérdezni merek: számokat akarunk? Akkor járnánk a helyes úton, ha tele vannak templomaink? Kikkel vannak/voltak tele azok a templomok? Elkötelezett, szerető szívű, lánglelkű apostolokkal? Ha nem, miért nem? Tényleg szüksége van az egyháznak/egyházaknak ennyi és ekkora épülettömegre? Ha nincs, mit kezdjünk értékes terheinkkel?

És ez a felvetéscsomag csak bemelegítés az olyan, még lényegibb kérdések felé haladva, hogy tényleg paphiány, keresztényhiány van-e hazánkban, Európában, akár világszerte? A ló túlsó felén ott vár bennünket a kérdés: megtehetjük-e, hogy semmibe vesszük a számszerű mutatókat, nem törődve az idők jeleivel? Vagy képesek vagyunk esetleg árnyaltan, diverzifikáltan kezelve a problémakört áttekinteni, hol állunk, hogyan jutottunk idáig, mit rontottunk el menet közben, s miként hozhatnánk helyre korporatív és személyes tévedéseinket? 

Menjünk tovább: akarhatja-e Isten, hogy belekényszerítsük papjainkat egy olyan elvárásrendszerbe, amely nem biztosítja annak feltételeit, hogy a cölibátust egyszerre mennyei perspektívájú, ugyanakkor emberhez méltó módon megélhessék az erre meghívottak? Igen, eljött az ideje újragondolni a kötelező papi cölibátus szabályát, s vagy az ahhoz szükséges körülményeket kell ugyancsak kötelezően biztosítani – gondolok itt elsősorban a közösségben-lét praktikus feltételeire –, vagy vissza kell térni az ősegyház gyakorlatához. Oda, ahol méltó helye és keretrendszere volt az Istennek teljesen odaszentelt élethivatásnak, amikor voltak házas és nőtlen tanítványok, apostolok, papok egyaránt. 

Rendkívül hosszan lehetne sorolni az egyes részletkérdéseket, amelyek összeírása bőven kimerítené jelen írás kereteit. És akkor még nem tértünk ki a válaszokra, amelyek megfogalmazására önmagam nem is vállalkoznék. A lényeg, a továbblépéshez szükséges kiindulópont úgysem a pontos kérdések definiálása, majd a korrekt feleletek rögzítése. Ez majd egy következő lépés lehet a megújulás útján. Kezdésnek elég, ha elsajátítjuk és egyre aktívabban gyakoroljuk a kérdező életformát. Azt, amit hírből sem ismertek a törvényt betéve tudó farizeusok, s amely hozzáállásra oly szép példát adott egész életével a Megváltó. Ha a kettészakadt, fentiekre és lentiekre osztódott országhoz hasonlító egyházi struktúrát visszacserélnénk az evangéliumi együtt-működésre, a „melletted állok” kapcsolati szisztémájára, csodálatos távlatok nyílhatnak meg előttünk.

Valami ilyesmire hívott meg Luther is – hogy a reformáció 500. évfordulója okán gondolatban visszatérjünk a nagy egyházszakadások egyikéhez. Nehéz lenne megválaszolni a kérdést, vajon mit tettünk volna a reformátor helyében, hogyan éltük volna meg hitünket abban a korban, az adott egyház klerikalizmustól fulladozó intézményrendszerének valóságát megtapasztalva. Hogy Luther próféta volt-e? Ezen hosszan vitatkoznak, fognak is vitatkozni a szakemberek és az érdeklődők. A mi sokkal fontosabb kihívásunk, hogy felismerjük-e korunk prófétáit, Isten küldötteit? Például Ferenc pápában, vagy a szomszédunkban, a plébánosunkban, egy idegenben, a látszólag velünk szemben álló felebarátunkban… 

Hogy erre képesek legyünk, ahhoz tiszta szemre, tiszta szívre van szükségünk. Amely magától nem marad tiszta. Ahhoz, hogy újra és újra megmosakodjunk, megtisztítva lelkünket az örök élet forrásánál, számos kapaszkodót kapunk egyházunktól. Ilyen az Úr imádsága is, amelyet nem csupán elmormolva, hanem átelmélkedve akár magunk is felismerhetjük és életre válthatjuk személyes prófétai küldetésünket. 

Mondjuk ki gyakran, éljük meg minél hitelesebb, ismerjük el Istenünk felé: tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Úgy legyen!