A címben jelzett téma önmagában véve rendkívül magas követelményeket támaszt, s ezért nehéz feladatra vállalkozunk, ha megpróbáljuk áttekinteni. A spiritualitásról kellene szót ejtenünk. A spiritualitás (eleve megfelelő kifejezésünk sincs a szóban forgó dologra, mert a „vallásosság” nem igazán fedi azt, amiről beszélünk) titokzatos és törékeny dolog, csak nehezen tudunk szólni róla, s mivel a keresztény valóság intenzív, egyéni és egyedi kibontakozását jelenti, minden kereszténynél óhatatlanul más és más, az egyén alkatának, életkorának, élettörténetének, kulturális és társadalmi környezetének, végső, szabad és adekvátan egyáltalán nem reflektálható egyediségének függvényében. Témánk már csak ezért is komoly és nehezen megoldható feladattal szembesít bennünket. Ráadásul a spiritualitás olyan összetevőiről kell szólnunk, amelyek a jövő egyházában játszanak majd lényegi szerepet. De mégis mit tudunk történelmünk jövőjéről? Mit tudunk az egyház jövőjéről? A modern futurológia ellenére is mily keveset tudunk előre a profán jövőről! Az egyház jövője maga is mennyire megközelíthetetlen az egyházban élő emberek és az egyházi hivatalviselők számítgató terveivel!

Az egyházi hivatalviselőket ugyan mindig megkísérti, hogy formai tekintélyük alapján és voltaképpeni üzenetük változhatatlansága miatt úgy gondolják, az egyház történetének is urai, s egyértelműen meg tudnak tervezni és irányítani tudnak mindent. De arra a következtetésre is juthatnak, hogy az egyházban végső soron semmi lényeges és semmi meglepő nem történhet, mert a történelem tengerében az egyház Isten örökkévalóságának sziklájára van építve. Csakhogy mennyire mélyreható, mennyire meglepő változások zajlanak az egyházban!

Mily kevéssé számítottunk a már kialakulthoz hasonló egyházra, mi, idősebbek és egyházi hivatalviselők, akik Piusz pápa idején, monolitikus egyház keretében nőttünk fel! Akik elhatározták a II. Vatikáni zsinat egybehívását, véget akartak vetni a piuszi korszak triumfalizmusának, s közben meglepő természetességgel és szinte felszabadultan azt hirdették, hogy elengedhetetlen az egyház aggiornamentója a mai világban és a holnap világában, azok mily kevéssé számítottak arra, aminek ma tanúi lehetünk az egyházban, s aminek a zsinat ha nem is az oka, de mintegy a katalizátora volt. Ezért szinte képtelenség is az egyház jövőbeli spiritualitásáról beszélnünk, hiszen a spiritualitást az is meghatározza, hogy milyen sorsa lesz az egyháznak, az egyházi élet különböző területeinek és az egyház teljes valóságának — amit pedig nem látunk előre. Mindezt eleve tekintetbe kell vennünk ahhoz, hogy egyáltalán szólni merjünk a címben megjelölt kérdésről.

Ennek ellenére vágjunk bele nyomban — a kalandra vállalkozók bátorságával — a dologba. Csak a római katolikus egyház spiritualitásáról fogunk beszélni; eleve figyelmen kívül hagyjuk tehát a magától értetődően a többi keresztény egyházban és a nem keresztény vallásokban is meglévő spiritualitást, jóllehet a spiritualitás egyéb formáival kapcsolatban természetesen sok minden igaz abból, amit a jövő katolikus spiritualitásáról próbálunk elmondani, és fordítva. Arra az önmagában véve jelentős kérdésre sem térünk ki, milyen változások következhetnek be majd a jövőbeli katolikus spiritualitásban azáltal, hogy az ökumenikus erőfeszítések jóvoltából közelebb kerülnek egymáshoz a keresztény egyházak, s így szorosabb szálak szövődhetnek történelmük és jövőbeli spirituális tapasztalataik között. Kérdésünket vizsgálva továbbá egészen természetesen számolunk a hitbeli meggyőződéssel, ahogyan és amennyiben az egyház és az egyházi tanítóhivatal kötelező érvénnyel előadja, s amennyiben kötelező érvényét szem előtt tartva tárgyilag megfelelő módon annak a spiritualitásnak a hordozóalapjaként értelmezzük és kezeljük, amelyről beszélnünk kell. Minthogy képtelenség egyértelműen megjövendölni a konkrét egyház jövőjét, az egyház jövőbeli profán történelmi és társadalmi helyzetét, nem kell és nem szabad túl sokat foglalkoznunk azzal, hogy olyan spiritualitásról szólunk-e, amely ténylegesen vagy lehetőségileg már ma is megvan, vagy olyanról, amely csak a jövőben áll majd elő, vagyishogy meglévő vagy jövőbeli dologról beszélünk-e vagy csak olyanról, amelynek meg kellene valósulnia ma vagy a jövőben, hogy valóságos dolgokat vagy még meg nem valósított eszményeket tekintünk-e át.

Elsőként azt kell elmondanunk (és egy katolikus keresztény esetében ez végső soron magától értetődik), hogy a bekövetkező, szükségképpen bekövetkező változások ellenére a jövőbeli spiritualitás az egyház eddigi történetének régi spiritualitása marad, bármennyire titokzatos is ez a nem szűnő azonosság. Ezért a jövő spiritualitása az élő Istenre fog irányulni, aki kinyilatkoztatta magát az emberiség történelmében, és legsajátabb valóságával hordozó alapként, belső dinamikaként és végső célként az általa teremtett világ és emberiség belső középpontjába helyezte saját magát. A jövőbeli keresztény spiritualitásnak szintén Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, Jézus Krisztus Istenével és Atyjával lesz dolga. És nem szabad horizontális irányban tájékozódó humanizmussá torzulnia. Mindig is lélekben és igazságban fogja imádni a felfoghatatlan Istent. Mindig Jézus Krisztusra, a Megfeszítettre és Feltámadottra fog irányulni, arra, akiben Isten teljesen, győzedelmesen és visszafordíthatatlanul, a konkrét történelemben látható módon a világnak ígérte magát, mindig Jézust fogja követni, s olyan normát, belső strukturális elvet olvas ki alakjából és konkrét életéből, amely nem alakítható elméleti erkölccsé; elfogadja Jézus halálos sorsát, aki meghalván minden biztosítékról lemondva, ugyanakkor feltétlen nyitottsággal Isten felfoghatatlanságának és kiszámíthatatlan rendelkezéseinek mélységes mélyébe zuhant, azzal a hittel, reménnyel és szeretettel, hogy így és nem másként lehet eljutni Isten végtelen igazságához, szabadságához és boldogságához. A jövő spiritualitása mindig az egyház keretében fog élni, az egyházból fog meríteni, önmagát rendelkezésre bocsátva beépül az egyházba, és egyik éltető alapja lesz, még ha most talán igencsak homályos is, pontosan és konkrétan mit is fog jelenteni mindez a jövőben. A jövőbeli spiritualitás változatlanul történelmi és társadalmi formát ölt majd, láthatóan megmutatkozik az egyház szentségeiben, jóllehet a keresztények életmozgásának egzisztencialitása és szakramentalitása között alapvetően már most is rendkívül sokféle viszony alakulhat ki, s ezért a történelem során sokkal nagyobb fokú változatosságot fog még mutatni. A jövő egyházának spiritualitása nem létezhet (mert sohasem létezhet) társadalmi, politikai, a világ felé forduló, e csak látszólag profán világgal szemben felelősséget vállaló dimenzió nélkül, és már nyomban itt el kell mondanunk, hogy a jövőben a spiritualitás előreláthatóan pontosabban fogja érzékelni és egyértelműbben fogja megvalósítani ezt a lényegénél fogva eleve hozzátartozó dimenziót. A jövő spiritualitása továbbra is a hegyibeszéd és az evangéliumi tanácsok spiritualitása lesz, s szüntelenül megújuló tiltakozásának fog hangot adni a gazdagság, az élvezet és a hatalom bálványai ellen. A jövő spiritualitása abszolút jövőre fog várakozni, és e reményénél fogva szigorú realizmussal folyamatosan megtöri majd azt az illúziót, hogy ebben a világban és a világ még zajló történelmének medrében az ember saját erejéből és saját eszével létre tudja hozni az igazság örök országát. A jövő spiritualitása emlékezetében fogja őrizni a vallásosság múltbeli történetét, s ostobának, embertelennek és a kereszténységgel ellentétesnek fogja minősíteni azt a véleményt, miszerint az emberi vallásosságnak a történelemtől függetlenedve mindig nullpontról kell kezdenie, és csupa vad forradalom alkotja a lényegét. 

Ezért a jövőbeli spiritualitás pozitív és negatív szempontból egyaránt szüntelenül tanulni fog az egyház múltjából. Egyrészt, ahogyan a múltban, mindig nyitott lesz a bázisból kiinduló, új, pünkösdi kezdetekre, amelyeket a hivatal nem rendel el és nem szabályoz eleve felülről, mert karizmatikus erővel ott tűnnek elő, ahol a Lélek úgy fúj, ahogyan akar, jóllehet a lelkek megkülönböztetésének tükrében az ilyen karizmatikus kezdeményezések akkor bizonyulnak valóban a Lélek gyümölcsének, ha — látszólag vakmerő reménnyel és szinte elpusztítva önmagukat — alázatosan betagozódnak az intézményes egyházba, és legalista szellemben nem alkudnak ki előre olyan elvi biztosítékokat, amelyek szavatolják, hogy nem tűnnek el az intézmények egyházában.

Ezért a jövőbeli spiritualitás szeretettől indítva és belső rokonság alapján mindig el fog mélyülni múltbeli korszakok vallásosságának történetét tanúsító dokumentumokban, mert tudja, hogy a sajátja ez a történet. Soha nem fog átsiklani a szentek, a liturgia, a misztika története fölött, úgy vélve, hogy érdektelen a számára; a jövőben ugyan talán egészen új formáit alakítja ki az evangéliumi közösségnek, de szeretetteljes megértéssel viszonyul az elevenségüket megőrző régi szerzetesrendek szelleméhez és konkrét történelmükhöz. A jövő spiritualitása megőrzi az egyház vallásosságának történetét, és mindig újra felfedezi, hogy ami látszólag régi és már a múlté, az valódi jövőt tud kínálni jelenünknek. (…)

Másodszor az jelezhető előre a jövő spiritualitásáról, hogy korábbi időszakok spiritualitásához viszonyítva alighanem a keresztény vallásosság egészen lényegi tartalmára kell összpontosulnia. Mivel az elmúlt másfél évezredben a nyugati egyház kultúrkörén belül a közvélemény síkján és még a társadalom profán tartományaiban is többé-kevésbé magától értetődő és elfogadott volt a keresztény hit lényegi és döntő tartalma, természetesen az életben és a spiritualitásban is jelen volt ugyan, de nagyjából csak akkor lett érdekes és vonzó, több, mint pusztán magától értetődő, ha konkretizálódott a vallásosság egymástól nagymértékben eltérő formáiban, amelyek bizonyos feszültségben álltak egymással. A vallásos emberek nagyfokú érdeklődésétől kísérve egészen különböző áhítati formák, önálló vallási gyakorlatok, a vallási élet teljesen eltérő, egymástól világosan elkülönülő stílusai alakultak ki. Egymás után és egymással párhuzamosan megjelent például (és csak példákat említünk!) Jézus drágalátos vérének, a gyermek Jézusnak, Mária hét fájdalmának a tisztelete, pontosan strukturált könyörgéseket mondtak a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, nagy gondot fordítottak a búcsúnyerésre stb.; egymástól jól megkülönböztethetők voltak a szerzetesrendek olyannyira eltérő spiritualitásai, a misztikus irányzatok és tendenciák, amelyeknek különböző teológiai értelmezése létezett, igen elterjedtek voltak a zarándoklatok, nagy tisztelet övezett bizonyos szentélyeket és kegyképeket, ma már olykor egyáltalán nem érthető figyelemben részesültek meghatározott dogmák vagy teológiai vélemények, amelyek különböző módon tükröződtek a vallásos életben stb. Mindez kétségkívül nem fog csak úgy egyszerűen eltűnni az egyház életéből és tudatából. Látjuk ugyanis, hogy Róma még ma is megpróbálja életben tartani a vallási élet efféle konkrét, egyedi formáit. Sajnálatos is lenne, ha szürke egyformaságba olvadna minden spirituális mozzanat, és senki sem tudja megmondani, nem alakulnak-e ki majd a jövőben új és meglepő formái és gyakorlatai a spiritualitásnak. Ugyanakkor gyanítható, hogy ma, az egész világra kiterjedő szekularizmus és ateizmus fagyos időszakában egyáltalán nem fog szirmot bontania keresztény spiritualitás annyi különálló virága. Ilyen körülmények között a spiritualitás területén is elkerülhetetlen és elengedhetetlen, hogy a végső keresztény meggyőződésekre összpontosítsunk. Kétségkívül a jövőben is lesz majd Mária alakja köré szerveződő vallásosság, és a szentek tisztelete is megmarad. És egyértelműen kívánatos is, mégpedig a hit végső alapjai miatt kívánatos, hogy létezzenek, sőt nagyobb élettel teljenek meg az ilyen formák. Ám Jézus nevét kell majd kimondanunk, nem pedig a prágai Kisjézust emlegetnünk. Mária nevét kell kimondanunk, és kevesebbet kell beszélnünk Lourdes-ról és Fatimáról. A jövőben is lesz majd eucharisztikus lelkiség, sőt a keresztények (remélhetőleg) a szentségi színekben is imádni és tisztelni fogják az Urat. Csakhogy ezzel egyáltalán nem állítjuk, hogy a jövő élő spiritualitásában ugyanazt a helyet fogja elfoglalni az Oltáriszentség tisztelete és különböző formáinak palettája, mint a múltban. Nem hiszem, hogy a jövőbeli vallásosság ugyanolyan fontosnak fogja tartani új dogmák kihirdetését, amilyen fontosnak tartotta a mai napig például a mariológia területén. A jövő spiritualitása a keresztény kinyilatkoztatás lényegi tartalmaira fog koncentrálni: hogy van Isten, hogy meg lehet szólítani, hogy kimondhatatlan felfoghatatlansága alkotja egzisztenciánk és vele együtt spiritualitásunk középpontját, hogy Jézussal és lényegében csakis Jézussal minden erőtől és hatalomtól teljesen szabadon élhetünk és halhatunk meg, hogy Jézus felfoghatatlan keresztje áll az életünk fölött, s keresztjének botránya adja életünk igazi, felszabadító és boldogító értelmét — mindezek és a hasonló tartalmak természetesen végső soron elmúlt korok spiritualitásából sem hiányoztak, de ebben a fagyos időszakban egyértelműbben, erőteljesebben és bizonyos kizárólagossággal fogják meghatározni a jövőbeli spiritualitást. (…)

Harmadsorban azt mondhatjuk, hogy mivel már nem vagy sokkal kevésbé szolgál támaszául keresztény társadalom homogén struktúrája, a jövő spiritualitásának az eddigieknél határozottabban kell táplálkoznia Isten és az isteni Lélek magányos, közvetlen megtapasztalásából. Önmagában véve és alapvetően természetesen mindig is a személyes felelősségvállalás, az egyéni döntés és az egyéni szabadság eseménye volt a spiritualitás minden formáját meghatározó fides qua, azé az egyéné, aki a hit mellett hozott döntését egzisztenciájának minden más eleménél kevésbé tudta áthárítani másokra, más — döntéséhez képest korábbi és előzetes — instanciákra és okokra. Korábban azonban az egyén hite a profán és polgári társadalomban is meglévő homogén keresztény közegben valósult meg; az ember azt fogadta el hittel, amiben legalábbis a nyilvánosság és a verbális kommunikáció dimenziójában többé-kevésbé mindenki hitt, s ezért szinte úgy festett, mintha a hit dimenziójában az emberről mégiscsak lekerülne a felelősség, a hitetlenséggel szemben a hit mellett hozott döntés, a minden remény ellenére élő remény, a semmiféle jutalmat nem kapó szeretet átháríthatatlan terhe, és a spiritualitás területén csupán az a kérdés várna válaszra, hogy az ember milyen személyes intenzitással akarja megvalósítani azt, ami mindenki számára magától értetődő. Ma már más a helyzet. Ma mindig újra életre kell hívnunk a hitet (és vele együtt a spiritualitást): a szekularizált világ dimenziójában, az ateizmus dimenziójában, annak a technikai racionalitásnak a szférájában, amely eleve kijelenti, hogy a saját eszközeivel nem igazolható kijelentések kivétel nélkül értelmetlenek vagy (Wittgensteinnel szólva) olyan „misztika” körébe vágnak, amelyről csak hallgatnunk lehet, ha becsületes és józan emberek akarunk maradni.

Ilyen körülmények között sokkal radikálisabb módon van szükség a hit mellett döntő egyén magányos felelősségvállalására, mint korábban. Ezért a keresztények mai spiritualitásának az is része, hogy a közvéleménnyel szembehelyezkedve magányos döntést mernek hozni, része az a magányos bátorság, amely analóg az első keresztény század vértanúinak bátorságával, annak a hit mellett hozott spirituális döntésnek a bátorsága, amely saját magából merít erőt, és nem szorul rá arra, hogy a nyilvánosság egyetértésére támaszkodjon, kivált, mivel ma már az egyház nyilvánossága sem biztosít alapot magához a hit mellett hozott egyéni döntéshez, hanem éppen hogy az egyéni döntések alapjára támaszkodik. Ám csak akkor lehet életképes ilyen magányos bátorság, ha Isten és az isteni Lélek egészen személyes megtapasztalásából táplálkozik.

Sokan hallották már azt a véleményt, miszerint a jövő kereszténye misztikus lesz, vagy egyáltalán nem is lesz keresztény. Ha nem különös parapszichológiai jelenségeket értünk misztikán, hanem Isten valódi, az egzisztencia középpontjából fakadó megtapasztalását, akkor teljesen helytálló az imént említett vélemény, s igazsága és súlya világosabban meg fog mutatkozni a jövő spiritualitásában. Az Írás és a helyesen értett egyházi tanítás szerint ugyanis a végső hitbeli meggyőződésnek és döntésnek végső soron nem pusztán kívülről érkező indoktrináció a forrása, nem olyan tanítás, amelyet profán vagy egyházi nyilvánosság támaszt alá, és nem is pusztán a fundamentális teológia által nyújtott, racionális érvelés, hanem Isten megtapasztalása, Isten Lelkének, Isten szabadságának a tapasztalata, amely az emberi egzisztencia legbelsőbb szférájából tör fel, és ott valóban megtapasztalható, még ha nem is tudunk adekvátan reflektálni rá, és nem is tudjuk szavakkal objektiválni. A Lélek elnyerése nem olyan dolog, amelynek meglétét pusztán kívülről, tanítással indoktrinálják számunkra, olyan valóságnak nyilvánítva, amely túlnyúlik egzisztenciális tudatunkon (ezt állították nagy teológiai iskolák, főként a Trentói zsinat után), hanem belülről tapasztaljuk meg. E helyütt nem áll módunkban behatóan és részletesen kifejtenünk mindezt. Csak egészen röviden: a magányos keresztény, aki némán imádkozik, aki végső, senkitől jutalomban nem részesülő lelkiismereti döntést hoz, aki határtalan reményt táplál, olyat, amely már nem tud kiszámítható biztosítékokra támaszkodni, aki radikálisan csalódott az életben és erőtlenül zuhan a halálba, s közben készséggel teret ad erőtlenségének, és reménnyel telve elfogadja, aki az érzékek és a szellem éjszakájába kerül (így festik le állapotukat a misztikusok, akik nem látnak benne különleges kiváltságot) — az ilyen magányos keresztény tehát megtapasztalja Istent és Isten felszabadító kegyelmét, feltéve, hogy elfogadja ezeket az e helyütt épp csak jelzett tapasztalatokat, s nem menekül el előlük végső soron vétkes félelemből, istentapasztalatra tesz szert, még ha tapasztalatát nem is tudná értelmezni és teológiai címkékkel ellátni. Csak ennél a spiritualitás voltaképpeni alapjelenségét alkotó istentapasztalatnál fogva lehet hitelesnek tekinthető és egzisztenciálisan elfogadható az Írás és az egyházi tanítás teológiai indoktrinációja. 

E helyütt, mint említettem, nincs lehetőség e személyes istentapasztalat pontosabb bemutatására, leírására, pontosabban: megidézésére. Minthogy azonban egyrészt a spiritualitás minden formájának legbelsőbb középpontját alkotja, másrészt pontosan a jövő spiritualitásának sajátos vonásai foglalkoztatnak bennünket, szemügyre kell még vennünk az ember egyszerre saját transzcendenciájánál és Isten kegyelménél fogva megvalósuló, eredendő istentapasztalatának néhány jellegzetes vonását, amely jelen lesz (vagy már ma is jelen van) a jövő spiritualitásában.

Próbáljuk meg tehát megvizsgálni a jövő spiritualitásának negyedik vonását, amely különös, dialektikus egységben van az imént említett harmadik sajátosságával, az egyén magányos istentapasztalatával. A testvéri közösségről van szó, amelyben az egyén szert tehet a Léleknek erre a minden más alapjául szolgáló tapasztalatára, a Lélekben élő testvéri közösségről, amely alapvető és lényegi sajátossága lesz a jövőbeli spiritualitásnak.

Olyan jelenségről van szó, amely talán csak lassan nyer világosabb körvonalakat, s amelyről mi, idősebbek, csak vonakodva és óvatosan, csak a lehetséges jövőjét kémlelve tudunk beszélni. Úgy vélem, mi, idősebbek, korábban nem vagy legfeljebb csak nyomokban tapasztaltuk meg azt, ami testvéri közösségnek nevezhető, jóllehet a múltra visszatekintve gyakran felfedezhető a spiritualitás történetében. Származásunknál és neveltetésünknél fogva mi, idősebbek, spirituális szempontból is individualisták voltunk, még ha a közösen végzett liturgiát magától értetődő, objektív feladatunknak és kötelességünknek tartottuk is. Noha a szóban forgó jelenséget ma, amikor mintha újra erőre kapna, korábbi időszakokban is könnyen felfedezzük, nagyjában-egészében azt kell mondanunk, hogy a Lélek voltaképpeni megtapasztalását, a valódi spiritualitást, a „misztikát” mintegy magától értetődő módon teljesen individuális, csak az egyénre tartozó valóságként fogták fel, olyan folyamatként, amelyet az ember magányos elmélkedés, egyéni megtérési élmény, egyéni lelkigyakorlatok formájában, a kolostori cellában stb. él át. Mikor gondoltak egyértelműen és bizonyos általános összefüggésben a Lélek közös megtapasztalására, mikor tartották kívánatosnak és élték át ezt a közös tapasztalatot, amely pedig kétségkívül megjelent az egyház első pünkösdi ünnepén, amikor vélhetően nem csupán véletlenül volt egy helyen több individualista misztikus, hanem a Lélek közösségi megtapasztalására került sor? Egy ilyen „kollektív tapasztalat” természetesen nem mentesítheti és nem mentheti fel a keresztény egyént az Isten megtapasztalása alapján magányosan meghozandó radikális döntés alól, hiszen az ember individualitása és közösségi állapota nem váltja ki egymást, és az egyik nem helyettesítheti a másikat. De azt sem szabad feltételeznünk, hogy eleve elképzelhetetlen a Lélek kisebb közösségben megvalósuló megtapasztalása, még ha mi, a klérus idősebb tagjai, alig vagy egyáltalán nem is tettünk szert ilyen tapasztalatra, és még kevésbé próbáltunk rálépni ennek a tapasztalatnak az útjára. Miért is ne létezhetne ilyesmi? Miért ne találhatnának utat könnyebben a Lélek efféle közös megtapasztalásához ma és főként a jövőben a fiatalabb keresztények és a klérus fiatalabb tagjai? Miért ne lehetne része a jövő spiritualitásának, hogy a keresztények körében a kérdések közös megvitatását, a valóban emberi és nem csupán külsődleges, technikai dimenziókban mozgó, igazán emberi kommunikációt, csoportdinamikai folyamatokat és hasonló jelenségeket átfogja, felemeli és megszenteli Isten Lelkének közös megtapasztalása, s így valóban testvéri közösség alakul ki a Szentlélekben? Ilyen közösség létrejötte végső soron ugyanis nem annak a függvénye, hogy különleges, már-már parapszichológiai természetűnek tűnő jelenségek kísérik-e, olyanok, amilyeneket talán az amerikai pünkösdi mozgalmakhoz kapcsolódó enthuziaszta csoportoknál látni. Nincs szükség arra, hogy bárki nyelveken szóljon vagy kézrátétellel gyógyulási jelenségeket idézzen elő. A jövőbeli spiritualitáson belül is helytállónak kell lenniük a józan pszichológia kritikai felismeréseinek. Ám mégha nem is siklunk át fölöttük naiv módon, ha nem is értelmezzük eleve a Szentlélek ihletésének a tudat vagy a tudatalatti minden különös kifakadását, hirtelen meglátások és hangulatok személyek közötti átvitelét, azért még egyáltalán nem állítjuk, hogy egyáltalán ne létezhetne a Lélek közösségi megtapasztalása. Miért is ne valósulhatna meg közösségi formában is a lelkek valóban lelki megkülönböztetése? Konkrétan és gyakorlatilag csupán a kezdőpontot kijelölő jámbor ceremónia lenne a keresztények közötti megbeszélések elején a Szentlélekhez intézett imádság, amely után már csak ugyanúgy folyik minden, ahogyan a merőben racionális érvelésekkel operáló profán üléseken? Nem létezhet-e majd a jövő spiritualitásában valamilyen guru, valamilyen lelkiatya, aki a Lélekkel eltöltött tanácsot ad a másiknak, olyat, amely nem helyezhető át mindenestől a pszichológia, az elméleti dogmatika és erkölcsteológia síkjára? Akárhogy is, azt hiszem, a jövőbeli spiritualitásban nagyobb szerepet játszhat majd a testvéri-spirituális közösség mozzanata, a közösen megélt spiritualitás, amelyet lassan, de bátran kell majd kialakítani és kibontakoztatni. Hogy pontosan miként, arról nem merek kész receptekkel szolgálni. De ez nem jelenti, hogyne lennének támpontjaink és megközelítési stratégiáink ezzel a közösségi spiritualitással kapcsolatban, jóllehet türelmesen kell felkutatnunk és kipróbálnunk őket, jóllehet még fel kell fedeznünk, miként transzponálhatók csoportdinamikai és hasonló jelenségek kritikai igénnyel valóban spirituális történés síkjára, s jóllehet a külső szertartásként végzett közös imádság, a több ember közös egzegetikai erőfeszítésének formáját öltő közös szentírásolvasás és a hagyományos értelemben vettanító prédikáció még nem tekinthető annak a közösségben zajló spirituális folyamatnak, amelyben a jövőbeli spiritualitás lényeges összetevőjét látjuk.

Végezetül térjünk rá a jövő spiritualitásának ötödik mozzanatára: egyházi természetére. Önmagában véve és elvontan tekintve az egyházi jelleg minden korban magától értetődően áthatja a katolikus spiritualitást, hiszen csak a közös hit spiritualitása lehet, amely egyben mindig szentségi formát is ölt. De nem érdemes tagadnunk vagy ellepleznünk, hogy a katolikus spiritualitás egyháziassága másként fog kinézni a jövőben, mint amilyennek az elmúlt másfél évszázad során megszoktuk. Ebben a korszakban az egyház legalább egyszer már-már túláradó lelkesültséggel szeretett házunk volt, spiritualitásunk magától értetődő, támaszt és védelmet adó otthona, amelyben szinte magától értetődően megvolt minden, amire a spirituális élethez szükségünk volt, s csak készségesen és örömmel a magunkévá kellett tennünk. Az egyház alapot biztosított számunkra, nem volt szüksége arra, hogy mi biztosítsunk alapot neki. Ma már másként állnak a dolgok, még a spiritualitás területén is. Az egyházat ma már nem annyira a nemzetek fölé emelt jelnek látjuk, nem annak, aminek az I. Vatikáni zsinat nevezte. A bűnösök szegény egyházaként áll előttünk, Isten vándorló népének a történelem számtalan viharától tépett sivatagi sátraként, olyan egyházként, amely saját keretein belül is csak nehezen, tapogatózva és számos belső szorongattatás közepette keresi az útját, s próbál újra meg újra tiszta képet alkotni saját hitéről; belső feszültségeket és meghasonlásokat élünk át az egyházban, úgy érezzük, hogy egyszerre nehezednek ránk az intézmény reakciós merevségei és könnyelmű modernizmusok, amelyek könnyen elmállaszthatják a hit szent örökségét és történelmi tapasztalatának emlékezetét. Az egyház az egyéni spiritualitás szempontjából is lehet nyomasztó teher, doktrinalizmusa, legalizmusa és ritualizmusa miatt, amelyhez az igazi, eredendő és valódi spiritualitás nem tud pozitív módon viszonyulni. Mindez azonban nem mentheti fel az egyéni spiritualitást az alól, hogy egyházias legyen, legkevésbé egy olyan korszakban, amikor a jövő érdekében profán területen is erősödniük kell és nem szabad meggyengülniük a közösségi és társadalmi kötelékeknek. Miért is ne hathatná át a jövő spiritualitását bölcs türelmű második naivitás, miért ne lehetne pontosan azért egyházias, mert magától értetődően vállalja és szenvedi meg az egyház nyomorúságát és fogyatékosságát? Már Órigenész is tudta, hogy a pneumatikusoknak nem szabad kivonulniuk az egyházból, hanem türelmesen, alázattal, Istennek a világ és az egyház testébe alászálló mozgását leképezve és szeretettel kell beépíteniük azt, amijük van, a konkrét egyházba, az egyháznak abba a valóságába, amely minden szükségszerű és folyamatosan esedékes reform ellenére mindig meg fog maradni. Ez a fajta egyháziasság a jövő spiritualitásának is része lesz. Máskülönben csak elitariánus gőg és hitetlenség lehet, amely nem érti meg, hogy Isten szent Igéje eljött a világ testébe, és megszenteli a világot azzal, hogy magára veszi a világ és vele együtt az egyház bűnét. A jövő spiritualitásának egyháziassága kevésbé lesz triumfalista, mint korábban. De az egyháziasság a jövőben is elengedhetetlenül szükséges kritériuma lesz a valódi spiritualitásnak; az egyház szolgai alakja iránt tanúsított türelem a jövőben is elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy eljuthassunk Isten szabadságához, mert ha nem ezt az utat járjuk, végezetül már nem jutunk túl saját tetszésünk szerint kialakított véleményünkön és önös módon önmagába záródó életünkön. Bár kiemeltem, hogy előre nem rajzolható meg a jövőbeli katolikus spiritualitás konkrét formája, sikerült-e vajon felsorolnom néhány — talán önkényesen kiválasztott — sajátosságát? Nem tudhatom biztosan, de talán szabad remélnem.

ászlAz egyház jövőbeli formáinak megjóslása lehetőségeinken túl van, kivéve, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy, más lesz, mint a tegnapi vagy a mai forma. Az egyház nem fogja szükségszerűen tükrözni a holnap világ társadalmát, mivel el kell ítélnie az apostolok által elítélt konformizmust a világ iránt (Róm 12,2). Másrészt viszont az egyháznak alkalmazkodnia kell majd, hogy fennmaradjon a jövő társadalmában, és hogy annak a társadalomnak a tagjait az evangélium kihívásaival szembesítse.

A világi társadalomban végbemenő hosszútávú változások az egyházra az elmúlt évtizedekben gyakorolt hatásának tudatában megfontoltan előrejelezhetjük, hogy folytatódni fog a következő három irányzat, amely a legutóbbi egyháztörténetben is megfigyelhető: 

• A struktúrák modernizációja. Az egyház, különösen a római katolicizmus jelenlegi struktúrái a nyugat-európai társadalom múltbéli társadalmi struktúráinak igen mély lenyomatát hordozzák. Az “egyenlőtlen” társadalom modelljében egyes tagok magasabb szintre kerülnek, és érinthetetlenné válnak az alulról jövő bírálatnak és kezdeményezéseknek. Ez a felfogás túlságosan őrzi a korábbi oligarchikus rendszerek ízét ahhoz, hogy a mai világban elfogadható legyen. Ennek helyében a modern társadalom a hatalom funkcionálisabb megközelítését kezdi elsajátítani. A kereszténység feladata az lesz, hogy összeegyeztesse a funkcionalizmus helyes fajtáját és felelősségre vonhatóságát a pásztori hivatalnak mint a krisztusi tekintély hordozójának evangéliumi eszményével. Véleményem szerint az egyháznak itt jelentős lépést kell tennie a modern világban. A vezetésről mint szükséges szolgálatról alkotott hagyományosan keresztény felfogás érvényes és ígéretes marad.

• Ökumenikus kapcsolat. Az egyházak közötti jelenlegi felekezeti megosztások nagy részben már nem olyan ügyekhez kötődnek, amelyek egyesítik vagy szétválasztják a ma keresztényeit. Azok a viták, amelyek 1054-ben és 1520-ban szétszakították az egyházakat, feléledhetnek ugyan kortárs ellentétekben, többé már nem igazán égető ügyek. Találni kell olyan módszereket, amelyekkel túljuthatunk az örökölt megosztottságon, hogy a különböző felekezetek elkötelezett keresztényei újra egymásra találhassanak a hit, a párbeszéd és az istentisztelet egyazon közösségében. A teljes egység hiányában is sok lehetőség marad egymás kölcsönös megismerésére, a tanítás egyeztetésére, közös istentiszteletre és gyakorlati együttműködésre.

• Belső pluralizmus. A pluralizmus néhány protestáns egyházban már most is igen jelentős, talán túlzottan is, de a római katolicizmusban is csak lassan tudott kialakulni. A modern katolicizmusban az erős központosítás történelmi egybeesések következménye. Nem kis részben a középkori Európa homogén kultúrája és Róma dominanciája formálta ilyenné, az ókori kultúra és törvényi szervezettség gazdag öröksége által. Az ellenreformáció idején ezt az egységességet tovább növelte az a szinte harcos ellenálló magatartás, amely a protestantizmus és a deista racionalizmus idegen gondolatrendszerének beszivárgásával szegült szembe. A jövőbeli decentralizálódással együtt fog járni egy bizonyos mértékű de-romanizáció is. Ma már nemigen van ok arra, hogy a római törvénynek, Róma nyelvének, a római gondolkodásmódnak és a római liturgikus formáknak maradjon továbbra is meghatározó szerepe a világméretű egyházban. A növekvő decentralizációval a katolikus egyház különböző régiókban tud majd elevenebben belépni a különböző népek életébe, és pozitívabban értékeli majd más keresztény felekezetek hagyományait.  

• Előrelátás. Egy folyamatosan “gyorsuló” világban, a “future shock” idején az egyháznak továbbra is a viszonylagos stabilitás szigetének kell maradnia, és segíteni kell a híveket abban, hogy termékeny hűséggel őrizzék vallási múltjukat. De az egyház nem engedheti meg magának azt, hogy relikviává vagy múzeumi darabbá váljon. Képesnek kell lennie arra, hogy kreatív módon válaszoljon az új helyzetek követeléseire és az eljövendő nemzedékek szükségleteire. Az egyházi döntések egyre kevésbé öltik majd megmásíthatatlan dekrétumok formáját, hanem a mulandó szükségletek és ideiglenes lehetőségek tudatában alkotott kísérleti jellegű mércék lesznek.

• Önkéntesség. Ma, a Konstantin utáni vagy diaszpóra-helyzetben az egyház nem hagyatkozhat a korábbihoz hasonló mértékben a kánonjogi büntetésekre és a társadalmi nyomásokra, hogy tagjait megtartsa. Bárki és bármikor kiléphet az egyházból anélkül, hogy törvényes vagy jogi szankcióktól kellene tartania. Tovább az egyház saját belső pluralizmusa olyan lesz, hogy a felülről utasításokat a különböző régiókban másképpen alkalmazzák majd, s így a legfőbb elöljárók nem tudják részleteiben ellenőrizni, mi zajlik a helyi szinten.

Ebben a helyzetben az egyháznak inkább meggyőzéssel kell irányítania, mint hatalommal. Az elöljáróknak jó adag konszenzust kell elérniük döntéseik hátterében, ez pedig több párbeszédet fog követelni. Ez a fejlemény bizonyos mértékig az egyház megalázásának tűnhet, de más értelemben fejlődésnek tekinthető. Az egyház jobban képes lesz arra, hogy a szabadság otthona legyen “egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.”

Mindezen jóslatok az elmúlt század jelentősebb társadalmi irányzataiban szilárdan megalapozottnak látszanak. Ha az egyház hatásosan akarja véghezvinni küldetését, tudomásul kell vennie ezeket a társadalmi mozgásokat. De fog-e valóban elszántan és erőteljesen párbeszédbe bocsátkozni avval az új világgal, amely szemünk láttára van születőben, vagy éppen ellenkezőleg, a múlt csökevényévé válik-e? Elméletileg az egyház megtagadhatja azt, hogy önmagát a kor követelményeihez igazítsa, s így saját korábbi önmagának megkövült maradványává legyen. Egy ilyen egyház kétségtelenül csak öröksége gazdagságának köszönhetően tudna fennmaradni, de nem lenne többé az élő hit és a prófétai elkötelezettség hazája.

Mivel az egyház ilyen hatalmas múltbeli örökséget hordoz, tagjai számára állandó a kísértés arra, hogy őseik útjához ragaszkodjanak, és ellenálljanak a mai világgal való szembesülés kihívásának. A megújulás és reform ígéretével kecsegtető II. Vatikáni zsinat másnapján jelenleg a legalizmus és a reakció új hullámának vagyunk tanúi. A konzervatívok ma is fennálló hatalma és elszántságuk arra, hogy az ősi formákhoz ragaszkodjanak, felülmúlták a lelkesedéstől csillogó szemű reformerek várakozásait, akik azt várták, hogy a legutóbbi zsinat után nyugtuk lesz tőlük. Vajon a merev konzervativizmusé lesz-e az utolsó szó? Vagy megjelennek-e prófétai látású egyházi emberek, hogy Isten népét elszántan a jövő felé vezessék?

Hogy mivé válik az egyház, nagy mértékben múlik az emberek fogékonyságán, de még fontosabb, hogy a Szentlélek szabad kezdeményezéseitől függ. Ha az ember szabad és dinamikus, Isten Lelke még inkább az. Hogy küldetésüket az egyházban véghezvigyék, a keresztényeknek ki kell nyitniuk fülüket, és hallaniuk kell “mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,17). Nem elegendő számukra, hogy az egyházra hallgatnak, ha az egyház maga – felelős vezetői által – nem hallgat a Lélekre. Egyedül a Lélek adhatja meg a szükséges megítélést és belátást. “A lelki ember pedig mindent megítél, őt azonban senki sem ítéli meg” (1Kor 2,15).

Mint a régi kor izraelitái, sok keresztény azt mondja ma: “Elszáradtak csontjaink, és elveszett reménységünk, végünk van” (Ez 37,11). Az Úrnak azt kell mondania nekünk, ahogy Ezekielnek is mondta: “Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem” (Ez 37,13). Hogy a doktrinális, rituális és hierarchikus szervezetek halott csontjaiba – ma sokak számára ez az egyház jelentése – valóban életet lehessen lehelni, az Úr Lelkének prófétákat kell küldenie népéhez. Az elmúlt néhány év karizmatikus mozgalma olyan jeleket ad, amelyek nem teljesen egyértelműek ugyan, de azt tudatják, hogy a Szentlélek talán már válaszol is az emberek szívének vágyaira.

A Szentlélek vezetése alatt a keresztény élet arculata és formái az előző századokhoz hasonlóan továbbra is folyamatosan változni fognak. Egy egészséges hitközségben az új mítoszok és jelképek teremtése folyamatosan zajlik. A jövő egyháztudósai kétségtelenül új modelleket fognak tervezni az egyházról való gondolkodáshoz. De minden, ami a kereszténységben új, a múltból növekszik, a Szentírásban és a hagyományban gyökerezik. Az elmúlt kétezer év viszonylagos folyamatosságának alapján megjósolható, hogy azok az analógiák és paradigmák, amelyeket ebben a könyvben tárgyaltunk, megtartják jelentőségüket az eljövendő nemzedékek egyháztudománya számára.

1974

Avery Dulles: Az egyház modelljei, Vigília Kiadó, Budapest, 2003, 230-234. p

Talán most tudatosodik először bennünk az a probléma, amelyet a világ újfajta „világiasságának” nevezhetnénk. A múltban egy-egy ember lehetőségei nagyrészt statikusak voltak, s életkörülményeinek előzetesen adott dimenziójához kötődtek. Ennnélfogva az embernek csak azt kellett mérlegelnie, hogy miként és milyen erkölcsileg helyes formában kell megtennie azt, amit általánosan és minden esetben mindenki megtett: mikor és hogyan kell gyermeket nemzenie, megművelnie a földet, jószágot tenyésztenie, eladnia a tejet és így tovább.

Most azonban valami egészen új jelenik meg előttünk: olyan világ, amely nagymértékben alá van vetve az ember terveinek és életmódjának. Ez a világ természetesen Krisztus törvénye alá rendelődik, de pusztán a keresztény alapelvekből nem lehet levezetni, hogy valójában mit is kellene tennie az embernek ebben a világban. Más szóval kialakul a világ világiassága, az a világ, amelyet maga az ember hoz létre, és már nem vezethető le egyenesen a keresztény etikából, hogy milyen magatartás kívánatos e körülmények között.

Vegyünk egy példát. Mindig nagyon meglepő számomra, hogy a hivatalos egyház és a keresztények általában milyen csekély figyelmet szentelnek az űrutazással kapcsolatos erkölcsi kérdéseknek. Mintha a keresztények egyszerűen csak annyit mondanának: megvannak a tárgyi lehetőségeink arra, hogy eljussunk a világmindenség egészen távoli pontjaira. Csakhogy fel kellene tennünk a kérdést, vajon erkölcsileg helyes-e, ha tengernyi pénzt fordítunk arra, hogy embereket küldjünk a Holdra, miközben világszerte éhezés sújtja az embereket. Nem áll szándékomban, hogy előre eldöntsem ezt az erkölcsi szempontból vitás kérdést. Ám nekünk, keresztényeknek olyan dinamikus világgal kell szembenéznünk, amelyben bármikor adódhatnak a kereszténységgel ténylegesen ellentétes tendenciák. Természetesen készségesen elismerem, hogy nem vagyunk kénytelenek egyértelműen igent vagy nemet mondani erre a dinamikus társadalomra, kizárólag a keresztény alapelvekre támaszkodva. Engem inkább az érdekel, hogy milyen magatartást fogunk tanúsítani a jövőben mi, keresztények. Mit tegyünk? Sodródjunk csak a különböző technikai fejlődési folyamatok farvizén, és gondolkodás nélkül fogadjunk el mindent, amivel a fejlődés szolgál majd? Legtöbbször úgy tűnik, hogy így mennek a dolgok. Vagy talán van még bennünk valamilyen keresztény határozottság, olyan keresztény erő, amely ugyan nem vezethető le egyszerűen elvont alaptételekből, mégis hatást tud gyakorolni a történelemre?

A világ említett újfajta világiasságát úgy is megközelíthetjük, hogy kijelentjük, a mai egyház valójában kisebbségi közösség, és diaszpóraként fog létezni a jövőben. Az egyház nem korlátozódik többé valamely konkrét kulturális területre, és nem is csak meghatározott körben fejt ki hatást, ahol vitathatatlan tekintélyű vezetőként és irányítóként léphet fel, úgy, ahogyan a középkorban.

A politika, a technológia és a kultúra területe ma autonómnak számít. Másrészt az egyház mára már világméretűvé vált, az egymástól elkülönült népek történetei pedig az emberiség egyetlen történelmévé olvadtak össze, talán soha korábban nem észlelhető formában. Éppen ezért a mai és a jövőbeli egyházat talán inkább zarándokközösségnek kell tartanunk, amely sokrétű tudományos, intellektuális és történelmi értékek közegébe helyezi be üzenetét.

Attól azonban, hogy diaszpórahelyzetben fogunk élni, még nem kell összeomlanunk, és nem kell szárnyaszegetten valamely korábbi korszak után vágyakozunk. Olyasmi történik ugyanis, amire hitünk alapján voltaképpen számítanunk kellett volna. Azt, hogy a kultúra területén az egyház elveszíti középkori uralmát és tekintélyét, teológiai szempontból tényleg előre kellett volna látni. Főként annak a ténynek a tükrében, hogy a reformáció idején kialakuló szakadásban, a hittől való eltávolodásban és a kereszténység térvesztésében az egyházon belül és kívül egyaránt sokféle emberi vétek játszott szerepet.

Ennél azonban fontosabb, hogy az egyház középkori formája teljesen tarthatatlanná vált, amikor a Nyugat a világtörténelem szilárd és szerves része lett. Az a forma, amelyben az egyház a középkor folyamán létezett, számos vonatkozásban inkább a kultúrtörténet egyik tényezőjének, mintsem teológiai szempontból szükségszerű valóságnak mutatkozott.

Ezért az egyháznak ma olyan világba kell eljuttatnia missziós erőfeszítéseit, amely politikai, intellektuális és tudományos szempontból nagykorú lett. Nekünk, keresztényeknek nem kell szárnyaszegetteknek lennünk attól, hogy ma már csak kisebbség vagyunk a világtörténelem színpadán. Az egyház missziós terjeszkedésének dinamikusan és optimisták kell folytatódnia a jövőben is, és nem szükséges túlságosan felizgatnunk magukat az egyházhoz tartozókkal kapcsolatos statisztikáktól.

Szent Ágostonnak az egyháztagságot érintő meggyőződése talán segíthet abban, hogy úrrá legyünk letörtségünkön, amikor csökkenést látunk az egyház tagjainak számában: Ágoston szerint sok olyan ember van, aki Istenhez tartozik, de nem tartozik az egyházhoz, és sokan vannak, akik az egyházhoz tartoznak, de nem tartoznak Istenhez. Ennek értelmében tehát a kegyelem az egyházon kívül is hatást fejt ki. Természetesen azon fáradozunk és azért imádkozunk, hogy Isten mindenkin könyörüljön, s mindenkit magához vonzzon.

Ami a jövőt illeti, a keresztény emberek kevés támogatást vagy egyáltalán semmiféle támogatást nem fognak kapni az intézményes erkölcstől, a közvéleménytől és az általános szokásoktól. A meghatározott életformaként felfogott kereszténység nem lesz többé olyan vallás, amelybe az ember egyszerűen csak beleszületik, s amelyet a hagyomány nyomdokain egyszerűen csak elfogad. A kereszténység olyan vallás lesz, amely személyes döntés dolga. Az embernek folyamatosan meg kell majd újítania a hit melletti döntését, mégpedig olyan környezetben, amely komoly kihívásokkal és veszélyekkel szembesíti.

Fel kell készülnünk arra, hogy korunk számos tudományos és kulturális értéke nem lesz többé sajátosan keresztény természetű. A keresztény embernek azonban így is el kell ismernie majd ezeket az értékeket, mégpedig saját, belső értékességük alapján, máskülönben nem tudja teljesíteni küldetését a világban. A diaszpórahelyzetben lévő zarándokegyháznak önmagukat ténylegesen az egyháznak szentelő és az egyházban tevékenykedő laikusok közösségévé kell válnia. A laikusoknak tudatára kell ébredniük, hogy ők alkotják az egyházat, azaz nem csupán olyan tárgyak, amelyeket felülről felügyelnek és irányítanak. A keresztényeknek nyitottnak kell majd lenniük a nem keresztény világra, és nem húzódhatnak vissza valamilyen kényelmes gettóba, amelyet tévesen azonosnak tartanak Krisztus országával.

Ha az egyház elfogadja és hozzászokik, hogy diaszpórahelyzetben létezik, akkor elengedhetetlenül le kell majd mondania néhány olyan tevékenységről, amelyet korábban egymaga végzett. Ma már kellőképpen gondoskodik számos ilyen tevékenység ellátásáról a polgári társadalom. Mivel pedig számos tevékenysége visszaszorul majd, az egyháznak végre módja lesz arra, hogy korlátozott erőit ténylegesen vallási és erkölcsi feladatainak szentelje.

Hagyja, hogy döntéseik megteremjék többé-kevésbé jó, gyakran csodálatos, néha romlott gyümölcseiket. Megadja nekünk a kegyelmet, hogy szembenézhessünk a kedvező, vagy éppen vigasztalan helyzetekkel. A különféle megtörtént események vagy a sugallatára fogékony személyek által útvonalakat javasol, de semmit sem kényszerít ránk.

Másrészt Isten jelen van az egyház és a társadalom valamennyi szintjén. Még ha bizonyos területeken minden rosszul megy is, Isten akkor sem változtat erőszakosan a dolgok menetén. Másutt férfiak és nők mélyen evangéliumi nyomokat hagynak, Isten pedig segíti és kíséri erőfeszítéseiket.

Tehát bármilyen legyen is a jövő egyházi arculata, mindenképpen összetett lesz és ellentéteket fog magában hordozni, amelyek a közelebbi és a távolabbi múlttól függenek, s azoktól az emberektől is, akiknek az egyházi legfelső vagy legalsó szintjén kell majd cselekedniük. De úgy vélem részünkről mindenekelőtt virrasztó magatartásra van szükség.

Hol van ma az Egyház?

Tudatlanságunk megvallása és éberségünk szükségességének hangsúlyozása után szeretném áttekinteni, hogy manapság hol látom annak előjeleit, ami reményem szerint  a holnap egyházának arculata lesz.

–  Először is, a szegényekről való gondoskodás Jézus óta jellemzi az egyházat. Csakhogy pontosítanunk kell e téren. Létezik a szegények iránti irgalomnak egy olyan hagyománya amely egyidős az egyház születésével, s egy újabb is, mondjuk Depaul Szent Vincétől Teréz anyáig, amely arra indítja a keresztényeket, hogy minden lehetséges és szükséges módon megsegítsék a szegényeket. Ez a magatartás mindig nélkülözhetetlen lesz, különösen a gyermekek, a betegek és a haldoklók irányában. Csakhogy számomra a jövő egyházának előjele ettől kissé eltérő vizsgálódás és gyakorlat, amelyet a Sant’Egidio közösségben, s Charles de Foucauld lelkiségéből kinőtt alapításokban, a harmadik világ bázisközösségeiben vélek felfedezni, abban, ahogy Franciaországban a “Secours catholique” igyekszik értelmezni a feladatát: a szegények között lenni, segíteni őket abban, hogy kézbe s saját sorsuk irányítását, megszervezzék az életüket, felelős személyekké és emberi közösségé váljanak. Az irgalmasság így elválaszthatatlan az emberi realitástól.

 – Csodálattal figyelem hazámban az egyházmegyei szinódusokat, amelyeken egy helyi egyház gyűlik össze, imádkozik, elmélkedik, döntéseket hoz. E szinódusokat eszközeink szegényessége és az evangéliumot szolgálni akaró emberek gazdagsága jellemzi. Az egyház valódi megnyilvánulásai, hiszen mindenkinek: laikusoknak, férfiaknak és nőknek, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, papoknak és püspököknek a sajátos karizmája a megfelelő módon játszik szerepet, alázatosan és a Lélekre bízva magát. Ezt tovább kell vinni az egyház lényegi struktúrájaként.

– Szintén csodálom a hívők aktív részvételét a keresztény hit átadásban: a hitoktatásba, a fiatalok vallásos nevelésében stb., jóllehet  a környezet nagyon kevés segítséget nyújt számukra, hiszen a fiatalokat számos dolog vonzza, s családjaik is olyannyira törékenyek, hogy maguktól nem éreznek késztetést arra, hogy időt és energiát szenteljenek a hit dolgaira. Az is reménységre ad okot, hogy a hit átadása, Isten Igéjén alapul. Az elsőként kezükbe adott könyv egy Biblia-kivonat, címe: “A Te Igéd, valódi Kincs.” Ugyanakkor szeretném, ha a liturgiába való bevezetés ugyanolyan magas színvonalú lenne, mint a biblikus ismeretek átadása, s valamivel több lényeges állítást tartalmazna, még ha a régi katekizmusokban kissé túl sok is volt ezekből.

– Látom az egyházat számos régi és új közösségben is, ahol megélik az evangélium tapasztalatát. Olaszország különösen is gazdag e tekintetben: közülük néhány túllépett már az államhatárokon, például a Sant’Egidio vagy a Bose közösség. Mások kevésbé ismertek, ám ugyanolyan élők. Franciaországba szintén léteznek közösségek; felismerésük nem mindig könnyű, de boldogan látom terjedni Szent Ignác lelkiségét, elsősorban a fiatal házaspárok körében. Mindez tudást és spirituális kísérést tesz szükségessé, s léteznek valódi karizmák e tekintetben. 

– Az Egyház nyitott a dialógusra. Én azt szeretem, ha a dialógus egyenlőségen alapul, mint Bázelben vagy Grácban, s hamarosan Nagyszebenben, ahol az egyházak együtt keresnek evangéliumi és emberi megoldásokat korunk kihívásaira; ha intézményi forma még nem létezik is, a gyakorlati egység már jelen van ezeken a találkozókon. Meglepve látom, hogy a fiatalok, a korábbi generációknál ösztönösebben, szintén mennyire nyitottak a más vallásokkal, más vallású hívőkkel való találkozásra. Kétségtelenül fejleszteni kell spontaneitásukat, de az a fontos, hogy létezik, ami nagy áldást jelent. II. János Pál pápa nagyban hozzájárult ehhez a nyitottsághoz a híres Assisi imatalálkozóval.

– A mai egyház a teológusok otthona is; a gondolkodás, a hit megértése, a vizsgálódás, a kutatás helye. A teológusok különbözők, szerencsére nem ugyanabba az irányba haladnak mindannyian, de a múlt rávilágít arra, hogy az Egyház legvirágzóbb korszakai azok voltak, amikor a hitet a kultúrában gondolták el. Megnyugtató látni, hogy ma is ez a helyzet.

– Az Egyház nem élhet próféták nélkül: ezek ma sem hiányoznak, még ha nem is fogadja el őket mindenki, s ha nem is tökéletesek. Van közöttük jó néhány püspök, ami azt mutatja, hogy prófécia, szentség és intézmény jól megfér egymással. Igaz, közülük sokan halottak vagy idősek már, s talán szeretnénk, ha többen jönnének utánuk: Martin Luther King, Mgr. Romero, Hume bíboros, Jean Vanier, Abbe Pierre, vagy másképpen, de miért ne mondhatnánk: Mgr. Gaillot vagy Lehmann bíboros. Ugyanakkor én azokat is prófétáknak nevezem, akik felismerték a követendő változásokat az adott emberi körülmények között. Számomra nem gőgre ad okot, hanem hitemet erősíti az a tény, hogy Európa megálmodói közül néhányan keresztények voltak: Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer, Robert Schumann, és még sokan mások, napjainkban pedig Jacques Delors és Romano Prodi.

– Végül az Egyház nem élhet mártírok nélkül. Ma is léteznek hitükért mártíromságot szenvedő keresztények bizonyos vidékeken, intoreláns kormányzatok által irányított országokban. Ugyanakkor létezik a szeretet martirológiuma is: mindazoké, akik életüket adták azért, hogy testvéreik igazságban és méltóságban élhessenek. Latin-Amerika martirológiumára gondolok, vagy azt megelőzően Kelet-Európa valamennyi mártírjára, akik közül II. János Pál oly sok személyt előtérbe állított; s azokra is, akik pusztán azért fizettek az életükkel, mert szerettek, mint például Tibherine ciszterci szerzetesei.

2006 augusztus

Ghislain Lafont: Milyennek képzeljük a katolikus egyházat? Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2007., 414 – 419. p. (Utószó a magyar kiadáshoz)

A jövőt általában úgy szoktuk elképzelni, mint valami szilárd valóságot, mint valami olyan tájat, ami előttünk fekszik. Messziről már szinte látjuk dombjainak és völgyeinek a körvonalait, és mi egyre jobban haladunk felé, közeledünk hozzá. Még eltakarja előlünk a távolság köde, de minden további lépéssel, amit feléje teszünk, egyre jobban föltárul, kibontakozik a ködből, de nem tudjuk sohasem, mit rejt valójában. A világ jövője felé meglehetősen vegyes érzelmekkel, váradalmakkal tekintünk ma előre. Mert egyfelől kétségtelennek látszik, hogy az egyre szaporodó emberiség számára az egyre fejlődő technika és iparosodás tudja csak biztosítani az életet a jövőben; másfelől pedig az is kétségtelen, hogy éppen az egyre fejlődő technikával és iparosodással való visszaélés lehetősége fenyegeti mindennél jobban az emberiség életét a jövőben. Így fejezte ezt ki egyszer valaki: a modern technikai fölkészültség vagy a háborút írtja ki, vagy az emberiséget. Világi értelemben jövőről beszélni egyáltalán csak az alatt a reménység alatt lehetséges, hogy egy esetleges atomháború nem pusztítja el az életet a földön, és ezzel nem teszi tárgytalanná a jövőről való beszéd egész problémáját. Tehát egyáltalán jövőről az emberiség számára csak úgy beszélhetünk, ha az emberiség életben marad. Nos hát éppen ebben a mai korban, egy ilyen jövő felé haladó korban, milyen kilátásaink lehetnek az egyház jövőjét illetően? Abban a korban, amelyet egyre jobban meghatároz a technika fejlődése és az iparosodás növekedése, és még egy harmadik tényező: a szekularizáció, tehát a vallástalan, az ateista, az Isten nélküli gondolkodás egyre szélesebb körben való terjedése. Milyen kilátásaink lehetnek egy ilyen korban az egyház jövőjét illetően?

Nos, az egyház jövőjét kétféleképpen is szokták általában látni: optimistán vagy pesszimistán. Előre hadd mondjam meg, hogy mind a kétféle látás hibás, mert nem bibliai látás!

Az optimista látás szerint az egyházé a jövő. Eszerint tehát a presztízsveszteség, amit az egyház ma szerte a világon kénytelen elszenvedni, csak átmeneti állapot, mert a lassan mindenből, minden emberiből kiábránduló lélek, és a puszta létében egyre jobban fenyegetett emberiség végül mégiscsak kénytelen lesz a Krisztus egyházánál keresni az oltalmat és a segítséget. Tehát az egyházé a jövő, az egyház a jövőé! Ez az optimista látás. És a pesszimista látás szerint: az egyház a múlté. Régi dicsősége, fénye, befolyása, hatalma, tekintélye egyre jobban elhalványul, és lassan szinte kialszik! Sokféle jele van ennek a világban. Kelet-Németországban egy fiatal lelkész körkérdést intézett a gyülekezete tagjaihoz, hogy ki miképpen képzeli el az egyházat 1970-ben. A ma (1964) még egyházhoz tartozó emberek hány százaléka lesz még akkor az egyházban? A ma még templomba járók közül hány százalék fogja még akkor felkeresni az istentiszteleteket? És azok közül, akik ma közönyösen, vagy ellenségesen nézik az egyházat, hányan válnak aktív egyháztagokká? A beérkező válaszok legnagyobb része a pesszimista látás szerint nyilatkozott az egyház ilyen közeli jövőjét illetően. Szintén Kelet-Németországban az egyik evangélikus templom ajtajára minden hónapban kifüggesztik azoknak a neveit, akik abban a hónapban jelentették be az egyházból való kilépési szándékukat. Minden hónapban 8-10 név szerepel a listán. Ilyen jelenségek láttán érlelődik meg azután sokakban a pesszimista látás, hogy az egyháznak nagyon is kérdéses a jövője – az egyház a múlté!

Nos, hangsúlyoztam még az elején, hogy mind a kétféle látás helytelen, mert nem ige szerinti látás, hanem tisztán e világi jelenségekből levont látás. Hogy mondja Jézus Péternek, amikor az vallást tesz róla mint a benne felismert Isten Fiáról: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,18) Egyelőre most csak azt szeretném kihangsúlyozni: ”az én anyaszentegyházamat”. És ez az ”én”, ez a birtokos jelző különösen fontos. Mert ez arra a nagy igazságra figyelmeztet, hogy az egyház sem nem a múlté, sem nem a jövőé, hanem az egyház Krisztusé! Az egyház jövője semmiképpen nem azt jelenti, hogy valami olyan jövőről álmodunk, amit az egyház a maga számára meg fog majd hódítani, vagy egy jövőtől félünk, amit az egyház még jobban el fog majd veszíteni. Az egyház sohasem a múlté vagy jövőé, tehát nem az időé, sem pedig olyan nincs, hogy ez, vagy az az idő az egyház évszázada, az egyház kora. Az egyház a múltban, jelenben és a jövőben is egyedül a Krisztusé! Nem az idő szülte, hanem Krisztus, azért nem is az idő múlásától, a jövő idő bármilyen alakulásától függ a léte, hanem Jézustól! És még valamit: a Biblia sohasem úgy beszél a jövőről, mint egy távoli vidékről, ami felé mi tartunk, hanem mint olyan valamiről, ami felénk jön, mint egy felénk jövő valamiről – sőt: Valakiről! A Biblia mindig Jézus jöveteléről, jövőjéről beszél. A Biblia szerinti jövőbeli váradalom a felénk jövő Jézus várása, a hozzánk jövő, e világba belejövő Jézus érkezésének a reménysége! Az egyház jövőjét tehát maga Jézus garantálja, a jövő, az állandóan jövésben levő Jézus maga! Az egyház reménysége mindig a hozzá jövő, érkező Krisztus maga és az Ő országa! Ezért imádkozik az egész egyház az Újtestamentum legutolsó szavával így: ”Bizony jövel, Uram Jézus!” (Jel 22,20b) – Bizony jöjj, jöjj hozzám, mindig jöjj hozzám, Uram Jézus!

És ez azt is jelenti: Jöjj, mindig újra, jöjj bele a világba általam, az egyház által, jöjj bele e világba, Uram Jézus! És ezért tanította Jézus így imádkozni az Ő egyházát: ”Jöjjön el a te országod!” (Mt 6,20) Ez az egyház nagy adventi váradalma! És ezt az eljövetelt, ezt a jövőt nemcsak úgy képzeljük el, hogy majd egyszer, a világ szerinti jövőben, a jövő évszázadok valamelyikében egyszerre megjelenik újra Jézus ebben a világban: az Újtestamentum sokkal inkább a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus állandó jöveteléről, érkezéséről, hozzánk jövéséről, tehát a reális jelenvalóságáról tesz bizonyságot! És az egyház jövője egyedül attól függ, hogy az egyház a feltámadott Ura jelenvalóságát mennyire hiszi, mennyiben ismeri fel, és mennyiben felel meg neki az egész léte! Ezt jelentik Jézusnak ezek a szavai: ”De én is mondom néked, hogy te Péter vagy, és ezen a kősziklán építem fel az én anyaszentegyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat.” Helyesebb fordítás szerint így kellene mondani: nem a pokol kapui, tehát nem a Sátán birodalmának kapui, hanem a halál kapui (Hádesz=halál).

És az a szikla, amelyen felépíti Jézus az Ő egyházát, nem Péter személye, hanem Jézusról tett hitvallása, tehát a Jézusban felismert Istenben való hitbeli meggyőződés és az arról megvallott bizonyságtétel. Jézus ígérete tehát arra vonatkozik, hogy az az egyház, amely benne ismerte fel a világba jövő isteni Megváltót, és erről bizonyságot tesz, sohasem hal meg, hanem élni fog! Amíg az egyház Jézus Krisztusról tesz bizonyságot, addig él is!

Mert kívülről jövő belenyúlás, támadás vagy erőszak sohasem okozhatja a halálát az egyháznak, vagy egy gyülekezetnek. Ha valaha egyház vagy gyülekezet meghalt, az mindig a saját hitetlensége miatt történhetett csak, a Krisztusról vallott hitének az elvesztése következtében. Persze az lehetséges, hogy az egyház külső alakja, e világban való megjelenési formája változik a történelem állandóan változó folyamatában, de maga az egyház akkor is azé a Jézusé marad, aki tegnap és ma és örökké ugyanaz!

Ha így látjuk az egyház jövőjét, akkor már a jövő egyházának a körvonalai is kezdenek kibontakozni előttünk. Elsősorban az egyháznak sokkal szerényebben kell elfoglalnia helyét a világban, mint ahogyan tette azt a múltban, már csak számbeli kisebbségénél fogva is. A külső események nem kisebbítik meg az egyházat, hanem csak leleplezik, hogy valójában milyen kicsi az egyház, a gyülekezet. Ehhez az alázatos szerénységhez, ami egyébként megfelel az egyház reális társadalmi erejének is, tartozik annak a belátása is, hogy egy dolog vagy vállalkozás még nem okvetlenül rossz és helytelen, ha nem keresztyén; és hogy a Krisztusban való hit még nem jelent patentjogot az egyetlen helyes megoldására azoknak a problémáknak, amelyekkel ma a világ vesződik. Hiszen egyáltalán nem mondhatjuk, hogy a világ nagy (szociális) problémái az egyházon belül jobban meg lennének oldva, mint a világban. Egy dologban kellene az egyháznak sokkal nagyobb szakértőnek lennie, mint a világ: az emberszeretet, sőt még az ellenség szeretetének is a gyakorlásában, gyakorlati megélésében. Ebben kellene az egyháznak a világ tanítómesterévé, példaképévé, mintaképévé válnia!

Az egyháznak egyre jobban meg kell értenie, hogy nem lehet tovább gyámja a világnak, mert a világ nagykorú lett, kinőtt az egyházi gyámkodás alól. Ez különben a mai világ egyik legnagyobb teológusának a híres tétele. A világnak sok-sok aktuális problémájával szemben az egyház éppen olyan tanácstalanul áll, mint a világ. A világ nagy politikai, gazdasági, táplálkozási, nevelési, faji problémáinak a megoldását nem az egyházi tanácsadás alapján fogja keresni a világ. Persze a világ nagykorúsága sem azt jelenti, hogy a világ most már minden problémát meg fog tudni oldani. Ez a nagykorúságra jutás olyan, mint a 18 éves ember nagykorúsága, ami azt jelenti, hogy maga felelős a döntéseiért. Az egyháznak tudomásul kell vennie, hogy a világ maga akar felelősséget vállalni a tetteiért.

Persze mindez nem azt jelenti, hogy az egyház most már csak önmagáért van. Semmiképpen sem olyan emberek közössége, akik a világból kiszakadva most már csak a saját lelki életük ápolgatásával és az üdvösségük biztosításával foglalkoznak. Sőt éppen azáltal él az egyház, hogy a Krisztusról vallott meggyőződését a mindennapi élet aprópénzévé váltva hirdeti szavaival és tetteivel a világban mindenkinek, különösen a nem hívőknek. A jövő egyháza egyre jobban a laikusok egyházává válik, vagyis a hivatalos egyházi szervek helyett egyre nagyobb hangsúlyt kap az ún. laikusok öntudatos hitélete és szolgálata a világban. A tömegtársadalom egyre differenciáltabb problémáiba az evangélium hatásait és erőit egyre kevésbé a teológusok, hanem a világban élő hívő emberek fogják elvinni és érvényesíteni. Jézus azt ígérte a benne hívőknek, hogy velük marad a világ végezetéig. Nagyon sok függ attól, hogy ezt az ígéretét Jézusnak ne csak akkor higgyék a benne hívők, amikor egymás közt vannak a gyülekezetben, hanem akkor is, amikor benne élnek a világban. Igen, Jézus éppen a mindennapi életnek a világában akar velünk, veletek lenni: úgy velünk lenni, hogy általunk – velük! Azért akar velünk lenni, veletek, hogy így találkozhassék a körülöttetek élő emberekkel! Nekünk mindig azzal az igénnyel, tudattal kell viselkednünk és forgolódnunk az emberek között, hogy Jézus is ott van közöttük, hiszen megígérte, hogy velünk van minden napon – tehát Ő is ott van, néz, hall mindent – és minden szavunkat, cselekedetünket arra akarja felhasználni, hogy általa az Ő közelsége, az Ő segítő jelenléte érezhetővé váljék.

Sosem válik feleslegessé az egyház a világban, sőt mennél kevesebben lesznek Krisztus hívei, annál nagyobb feladat vár rájuk a mindennapok apró szolgálataiban: a betegek és elesettek fölkarolásában, az igazság mellett való kiállásban, az emberek közötti ellentétek áthidalásában, a testvéri összetartozás tudatának az elmélyítésében, a megbékélés és megbocsátás munkálásában az emberek között, az egymás vigasztalása és figyelmeztetése szolgálatában. Hiszen ez az egész világ a Krisztus jövetele felé él! Jön Jézus! Állandóan jön. Éppen a jövő Krisztus miatt az Ő egyháza sohasem a múlt egyháza, hanem mindig, most is, itt is a szakadatlanul felém jövő Krisztus egyháza!

   Ámen

Dátum: 1964. december 6.

forrás: https://joosandor.hu/predikacio/1964-12/az-egyhaz-jovoje-jovo-egyhaza

Mivel a hit és az Egyház az ember azon mélységeibe hatolnak, amelyekből az alkotó új, a váratlan és a meg nem tervezett lép elő, így az Egyház jövője a futurológia korában is rejtve marad. Ki tudta volna XII. Piusz halálakor a II. Vatikáni Zsinatot vagy éppen a zsinat utáni fejleményeket megjövendölni? Vagy ki merte volna az I. Vatikáni Zsinatot megjövendölni, midőn a fiatal francia köztársaság csapatai elhurcolták VI. Piuszt, és ő 1799-ben mint fogoly halt meg Valence-ban? ……

Legyünk tehát óvatosak a prognózisokkal. Mindmáig érvényes Szent Ágoston szava, miszerint az ember mélység, és ami ebből a mélységből felemelkedik, azt senki sem tudja előre látni.

Aki hiszi, hogy az Egyházat nem csak az embernek nevezett mélység határozza meg, hanem Isten sokkal nagyobb, végtelen mélységéig ér, annak lesz csak igazán oka arra, hogy az előrejelzésekkel tartózkodó legyen, amelyek naiv biztosan tudni akarása mindössze naiv történelmi tudatlanságot árulhatnának el. Ám van-e akkor egyáltalán értelme a mi témánknak? Lehet értelme, amennyiben tudatában vagyunk körülhatároltságának. Éppen az erőteljes történelmi megrázkódtatások korában, amikor úgy tűnik, minden eddigi összeomlik és valami egészen új nyílik meg, szükséges, hogy az ember elgondolkodjon a történelem fölött, amely a valószerűtlenül felnagyított pillanatot ismét visszavezeti helyes méretére, ismét besorolja egy történésbe, amely sohasem ismétlődik, de sohasem veszti el egységét és összefüggését. Nos, azt mondhatnák: jól hallottuk? Elgondolkodni a történelem fölött? Hiszen ez annyit jelent, mint visszapillantani a múltra, holott mi egy kitekintést vártunk a jövőbe. Jól hallották. Ám én kitartok amellett, hogy helyesen értelmezve, a történelem fölötti eszmélődés mindkettőt magában foglalja: mind a visszapillantást az eddigire, mind pedig innen a jövő lehetőségei és feladatai feletti eszmélődést, amelyek csak akkor lehetnek világosak, ha egy hosszabb útszakaszt áttekintünk és nem zárkózunk be naiv módon a mába. A visszapillantás nem teszi lehetővé a jövő előrejelzését, de körülhatárolja az egészen egyszeri illúzióját és rámutat, hogy noha nem ugyanaz, ám valami összehasonlítható már volt korábban is. Amiben az egykor és a most egymástól különbözik, abban gyökerezik kijelentéseink bizonytalan volta és feladatunk újdonsága, abban, ami azonos: a tájékozódás és helyesbítés lehetősége.

 Jelenlegi egyházi helyzetünkkel mindenekelőtt az ún. modernizmus kora hasonlítható össze, a századforduló körül, majd pedig a rokokó vége, az újkor végleges feltűnése a felvilágosodással és a francia forradalommal. A modernizmus válságát nem hordta ki a történelem, hanem azt inkább megszakították X. Piusz intézkedései és az első világháborút követő megváltozott szellemi helyzet; a jelenkor válsága csak régóta halogatott újrafelvevése annak, ami akkor megkezdődött. Ilyenformán analógiaként megmarad a felvilágosodás egyház- és teológiatörténete. Aki közelebbről megnézi a dolgokat, csodálkozni fog az akkor és a ma közötti nagyarányú hasonlóságon. A „felvilágosodás” mint történelmi korszak manapság ugyan nem örvend jó hírnévnek; aki még elszántan az akkori nyomdokokon jár, nem óhajtja, hogy úgy tartsák számon, mint a felvilágosodás emberét, hanem elhatárolja magát, amint gondolja, az akkori egyszerű racionalizmus irányától, amennyiben egyáltalán veszi magának a fáradságot, hogy a megtörtént történelmet megemlítse. Ez már az első analógia lenne: határozott elfordulás a történelemtől, ami már csak a tegnap lomtárának számít, amelyből egy egészen új mának semmi haszna nincs. A győzelem biztos tudata, hogy a továbbiakban nem a hagyomány szerint, hanem ésszerűen cselekszünk, egyáltalán az olyan szavak szerepe mint: racionális, áttekinthető és hasonló, mindez megdöbbentően azonos volt egykor és ma. Szerintem a negatív tényezőket megelőzően az egyoldalúságok és pozitív nekilendülések olyan sajátságos keverékére kellene pillantanunk, amely összekapcsolja az akkori és mai felvilágosodásembereit (a felvilágosítókat), és amely számára a ma nem úgy jelenik meg, mint valami egészen új, ami felette áll minden történelmi összehasonlításnak.

A felvilágosodásnak megvolt a maga liturgikus mozgalma, amely a körül fáradozott, hogy a liturgiát eredeti alapstruktúrájára egyszerűsítse. Az ereklyetisztelet és a szentek tiszteletének túlzásait el kellett távolítani, és bevezették a liturgiába a népnyelvet, különösen a népéneket és a nép részvételét. A felvilágosodásnak megvolt a maga episzkopális mozgalma, amely Róma egyoldalú centralizmusával szemben kiemelte a püspökök jelentőségét; a felvilágosodásnak megvolt a maga demokratikus összetevője, mint például, amikor Wessenberg, a konstanzi általános helynök demokratikus egyházmegyei és tartományi (provinciális) szinódusokat követelt. Aki az ő műveit olvassa, azt hihetné, hogy az 1962. év valamely progresszivistájával találkozik: követeli a cölibátus megszüntetését, csak német nyelvű szentségkiszolgáltatást tűr meg, vegyesházasságok megáldását függetlenül a gyermekek vallásosnevelésétől. A tény, hogy Wessenberg a rendszeres prédikáció, a hitoktatásszintjének emelését szorgalmazta, támogatta a bibliamozgalmat és még sokmás hasonlót, azt mutatja, hogy ezeknél az embereknél semmi esetre sem csak szánalmas racionalizmus tevékenykedett. …

És csak ezzel jutottunk el a tulajdonképpenihez: csak az alkot jövőt, aki önmagát adja. Aki pusztán kioktatni akar, másokat akar megváltoztatni, az meddő marad. …

Így valami egészen más élte túl az összeomló XVIII. század végét és hozta világra a jövőt, mint amit Gobel és Fingerlos sejtett: egy olyan Egyház volt ez, amely kisebb lett, amely veszített társadalmi fényéből, de ugyanakkor egy olyan Egyház, amely a bensőségesség új erejéből termékeny lett és mind a nagy laikus mozgalmak, mind pedig számos új rend alapítása által, amelyek a XIX. század közepétől következtek be, új erőket szabadított fel a művelődés és szociális tevékenység számára, ezek nélkül a mi legújabb történelmünket nem lehet elképzelni.

 Ezzel elértünk a mai naphoz és a jövő fürkészéséhez. Az Egyház jövője ma is csak azok erejéből jöhet létre és fog létrejönni, akiknek mély gyökereik vannak és akik hitük tiszta bőségéből élnek. Nem azoktól fog jönni, akik csak recepteket készítenek. Azoktól sem, akik csak a mindenkori jelen pillanathoz alkalmazkodnak. Nem azoktól fog jönni, akik csak másokat bírálnak, önmagukat viszont tévedhetetlen mérceként elfogadják. Tehát nem is azoktól fog jönni, akik a kényelmesebb utat választják. Akik a hit passiója alól kivonják magukat és mindazt, ami az embert kötelezi, csak zsarnokságnak és legalizmusnak tartják, ami fáj az embernek és ami azt követeli az embertől, hogy önmagát feláldozza. Mondjuk pozitívan: az Egyházat mint mindig, ezúttal is a szentek fogják újra meghatározni. Tehát olyan emberek, akikhez több eljut, mint az éppen modern frázisok. Olyan emberek, akik azért képesek többet látni mint mások, mert életük tágabb tereket fog át. Azt az önzetlenséget, amely az embert szabaddá teszi, csak a mindennapi kis önmegtagadások elviselésében érjük el. Ebben a mindennapi passióban, amely először is lehetővé teszi az embernek, hogy megtapasztalja, milyen sokrétűen köti őt saját énje, ebben a mindennapi passióban és csak ebben nyílik meg az ember lépésről lépésre. Az ember csak annyit lát, amennyit megélt és amennyit szenvedett. Amennyiben manapság már alig tudjuk tudomásul venni Istent, úgy ez azért van, mert olyan könnyűvé tettük magunknak, hogy önmagunk elől kitérjünk, hogy létünk mélysége elől meneküljünk valamiféle kényelem kábulatába. Így feltáratlan marad, ami bennünk legmélyebb. Ha igaz, hogy csak a szívvel lehet jól látni, mennyire vakok vagyunk mindannyian!

Mit jelent ez a mi kérdésünk esetében? Ez azt jelenti, hogy azoknak a nagy szavai, akik nekünk egy Isten és hit nélküli Egyházról beszélnek, üres fecsegés. Egy olyan Egyházra, amely politikai „imádságokban” ünnepli az akció kultuszát, nincs szükségünk. Az ilyen Egyház teljesen fölösleges. És következésképpen önmagától meg fog semmisülni. Megmarad Jézus Krisztus Egyháza. Az az Egyház, ami abban az Istenben hisz, aki emberré lett és életet ígér nekünk a halálon túl. Hasonlóképpen az a pap, aki mindössze szociális funkcionárius, pótolható pszychoterapeuta és más specialisták által. Viszont marad a pap, aki nem specialista, aki nem tartja magát a „játékon kívül”, amikor hivatalos tanácsokat ad, hanem Istentől az emberek rendelkezésére áll, őértük van szomorúságukban és örömükben, reménykedésükben és szorongásukban, arra a papra továbbra is szükség lesz.

Menjünk egy lépéssel tovább. A mai válságból ezúttal is egy olyan Egyház fog holnap előlépni, amely sokat veszített. Kicsi lesz és messzemenően elölről kell kezdenie munkáját. Sok épületet többé nem fog tudni betölteni, amelyeket a legnagyobb virágzása idején építettek. Követőinek számával együtt sok kiváltságát is el fogja veszíteni. Az eddigivel szemben sokkal inkább önkéntes közösségként kell megmutatkoznia, amely döntés útján hozzáférhető. Mint kis közösség, sokkal inkább igényt fog tartani egyes tagjainak kezdeményezésére. 

Biztosan ismerni fogja a szolgálat újabb formáit és pappá fog szentelni olyan megfelelőnek bizonyult férfiakat, akik állásban vannak: sok kisebb közösségben, illetve egybetartozó szociális csoportokban ekképpen fognak eleget tenni a normális lelkigondozásnak. Emellett a főszolgálatban lévő pap, mint eddig is, nélkülözhetetlen lesz. Ám mindezen változások mellett, amelyekről sejtelmünk lehet, az Egyház azt, ami számára lényeges, ismét és teljes határozottsággal abban fogja megtalálni, ami az ő középpontja volt: a háromszemélyű egy Istenbe, a Jézus Krisztusba, az emberré lett Istenfiába, a Lélek megtartó erejébe vetett hitben, amely mindvégig tart. A hitben és az imádságban ismét fel fogja ismerni saját eszközét, és a szentségeket ismét úgy fogja megtapasztalni, mint istentiszteletet, nem pedig mint liturgikus szerepalakítást.

Bensőségessé vált Egyház lesz, amely nem politikai mandátumára fog építeni és a baloldallal éppoly kevéssé fog flörtölni, mint a jobboldallal. A kikristályosodás és tisztázás folyamata szintén igen sok erejébe fog kerülni. Ez szegénnyé fogja őt tenni, a kicsinyek Egyházává.

A folyamat annál nehezebb lesz, mivel a szektás szűklátókörűségtől éppúgy búcsút kell vennie, mint a nagyzoló önkénytől. Előre meg lehet mondani, hogy mindez időbe fog kerülni. A folyamat hosszú és fáradságos lesz, amint a francia forradalom előestéjén a hamis progresszivizmustól – amikor még a püspökök esetében is előkelőnek számított, hogy a dogmák felett gúnyolódjanak, sőt, még azt is sejteni engedték, hogy Isten létét semmi esetre sem kell biztosnak tartani – a XIX. századi megújhodásig is hosszú volt az út. De ezeknek a szakadásoknak a próbatétele után a bensőségessé és egyszerűvé vált Egyházból nagy erő fog áradni. Ugyanis a teljesen megtervezett világ emberei kimondhatatlanul egyedül lesznek. Amikor Isten teljesen eltűnik az emberei elől, meg fogják tapasztalni teljes, ijesztő szegénységüket. És akkor a hívők kisközösségét felfedezik mint valami egészen újat. Mint valami reményt, amely érinti őket, mint egy választ, amely felől rejtve mindig is kérdeztek. Így számomra biztosnak tűnik, hogy az Egyházra nagyon nehéz idők várnak. Voltaképpeni válsága még alig kezdődött meg. Jelentős megrázkódtatásokra kell számítani. Ám abban is egészen biztos vagyok, hogy mi marad meg a végén: nem a politikai kultusz egyháza, amely már Gobelnél kudarcot vallott, hanem a hit Egyháza. Biztos, hogy soha többé nem lesz olyan mértékben társadalmat uraló erő, amilyen még röviddel ezelőtt volt. Ám újra virágzásnak fog indulni és az emberek számára mint otthon lesz láthatóvá, amely életet ad nekik és reményt a halálon túl.

Fordította: Rokay Zoltán                                                                                                                 

(Elhangzott a Hesseni Rádióban, 1969 karácsonyán)

Rövidített változat, a teljes írás itt található: http://szit.katolikus.hu/feltoltes/Ratzinger2007.pdf.