Mivel a hit és az Egyház az ember azon mélységeibe hatolnak, amelyekből az alkotó új, a váratlan és a meg nem tervezett lép elő, így az Egyház jövője a futurológia korában is rejtve marad. Ki tudta volna XII. Piusz halálakor a II. Vatikáni Zsinatot vagy éppen a zsinat utáni fejleményeket megjövendölni? Vagy ki merte volna az I. Vatikáni Zsinatot megjövendölni, midőn a fiatal francia köztársaság csapatai elhurcolták VI. Piuszt, és ő 1799-ben mint fogoly halt meg Valence-ban? ……

Legyünk tehát óvatosak a prognózisokkal. Mindmáig érvényes Szent Ágoston szava, miszerint az ember mélység, és ami ebből a mélységből felemelkedik, azt senki sem tudja előre látni.

Aki hiszi, hogy az Egyházat nem csak az embernek nevezett mélység határozza meg, hanem Isten sokkal nagyobb, végtelen mélységéig ér, annak lesz csak igazán oka arra, hogy az előrejelzésekkel tartózkodó legyen, amelyek naiv biztosan tudni akarása mindössze naiv történelmi tudatlanságot árulhatnának el. Ám van-e akkor egyáltalán értelme a mi témánknak? Lehet értelme, amennyiben tudatában vagyunk körülhatároltságának. Éppen az erőteljes történelmi megrázkódtatások korában, amikor úgy tűnik, minden eddigi összeomlik és valami egészen új nyílik meg, szükséges, hogy az ember elgondolkodjon a történelem fölött, amely a valószerűtlenül felnagyított pillanatot ismét visszavezeti helyes méretére, ismét besorolja egy történésbe, amely sohasem ismétlődik, de sohasem veszti el egységét és összefüggését. Nos, azt mondhatnák: jól hallottuk? Elgondolkodni a történelem fölött? Hiszen ez annyit jelent, mint visszapillantani a múltra, holott mi egy kitekintést vártunk a jövőbe. Jól hallották. Ám én kitartok amellett, hogy helyesen értelmezve, a történelem fölötti eszmélődés mindkettőt magában foglalja: mind a visszapillantást az eddigire, mind pedig innen a jövő lehetőségei és feladatai feletti eszmélődést, amelyek csak akkor lehetnek világosak, ha egy hosszabb útszakaszt áttekintünk és nem zárkózunk be naiv módon a mába. A visszapillantás nem teszi lehetővé a jövő előrejelzését, de körülhatárolja az egészen egyszeri illúzióját és rámutat, hogy noha nem ugyanaz, ám valami összehasonlítható már volt korábban is. Amiben az egykor és a most egymástól különbözik, abban gyökerezik kijelentéseink bizonytalan volta és feladatunk újdonsága, abban, ami azonos: a tájékozódás és helyesbítés lehetősége.

 Jelenlegi egyházi helyzetünkkel mindenekelőtt az ún. modernizmus kora hasonlítható össze, a századforduló körül, majd pedig a rokokó vége, az újkor végleges feltűnése a felvilágosodással és a francia forradalommal. A modernizmus válságát nem hordta ki a történelem, hanem azt inkább megszakították X. Piusz intézkedései és az első világháborút követő megváltozott szellemi helyzet; a jelenkor válsága csak régóta halogatott újrafelvevése annak, ami akkor megkezdődött. Ilyenformán analógiaként megmarad a felvilágosodás egyház- és teológiatörténete. Aki közelebbről megnézi a dolgokat, csodálkozni fog az akkor és a ma közötti nagyarányú hasonlóságon. A „felvilágosodás” mint történelmi korszak manapság ugyan nem örvend jó hírnévnek; aki még elszántan az akkori nyomdokokon jár, nem óhajtja, hogy úgy tartsák számon, mint a felvilágosodás emberét, hanem elhatárolja magát, amint gondolja, az akkori egyszerű racionalizmus irányától, amennyiben egyáltalán veszi magának a fáradságot, hogy a megtörtént történelmet megemlítse. Ez már az első analógia lenne: határozott elfordulás a történelemtől, ami már csak a tegnap lomtárának számít, amelyből egy egészen új mának semmi haszna nincs. A győzelem biztos tudata, hogy a továbbiakban nem a hagyomány szerint, hanem ésszerűen cselekszünk, egyáltalán az olyan szavak szerepe mint: racionális, áttekinthető és hasonló, mindez megdöbbentően azonos volt egykor és ma. Szerintem a negatív tényezőket megelőzően az egyoldalúságok és pozitív nekilendülések olyan sajátságos keverékére kellene pillantanunk, amely összekapcsolja az akkori és mai felvilágosodásembereit (a felvilágosítókat), és amely számára a ma nem úgy jelenik meg, mint valami egészen új, ami felette áll minden történelmi összehasonlításnak.

A felvilágosodásnak megvolt a maga liturgikus mozgalma, amely a körül fáradozott, hogy a liturgiát eredeti alapstruktúrájára egyszerűsítse. Az ereklyetisztelet és a szentek tiszteletének túlzásait el kellett távolítani, és bevezették a liturgiába a népnyelvet, különösen a népéneket és a nép részvételét. A felvilágosodásnak megvolt a maga episzkopális mozgalma, amely Róma egyoldalú centralizmusával szemben kiemelte a püspökök jelentőségét; a felvilágosodásnak megvolt a maga demokratikus összetevője, mint például, amikor Wessenberg, a konstanzi általános helynök demokratikus egyházmegyei és tartományi (provinciális) szinódusokat követelt. Aki az ő műveit olvassa, azt hihetné, hogy az 1962. év valamely progresszivistájával találkozik: követeli a cölibátus megszüntetését, csak német nyelvű szentségkiszolgáltatást tűr meg, vegyesházasságok megáldását függetlenül a gyermekek vallásosnevelésétől. A tény, hogy Wessenberg a rendszeres prédikáció, a hitoktatásszintjének emelését szorgalmazta, támogatta a bibliamozgalmat és még sokmás hasonlót, azt mutatja, hogy ezeknél az embereknél semmi esetre sem csak szánalmas racionalizmus tevékenykedett. …

És csak ezzel jutottunk el a tulajdonképpenihez: csak az alkot jövőt, aki önmagát adja. Aki pusztán kioktatni akar, másokat akar megváltoztatni, az meddő marad. …

Így valami egészen más élte túl az összeomló XVIII. század végét és hozta világra a jövőt, mint amit Gobel és Fingerlos sejtett: egy olyan Egyház volt ez, amely kisebb lett, amely veszített társadalmi fényéből, de ugyanakkor egy olyan Egyház, amely a bensőségesség új erejéből termékeny lett és mind a nagy laikus mozgalmak, mind pedig számos új rend alapítása által, amelyek a XIX. század közepétől következtek be, új erőket szabadított fel a művelődés és szociális tevékenység számára, ezek nélkül a mi legújabb történelmünket nem lehet elképzelni.

 Ezzel elértünk a mai naphoz és a jövő fürkészéséhez. Az Egyház jövője ma is csak azok erejéből jöhet létre és fog létrejönni, akiknek mély gyökereik vannak és akik hitük tiszta bőségéből élnek. Nem azoktól fog jönni, akik csak recepteket készítenek. Azoktól sem, akik csak a mindenkori jelen pillanathoz alkalmazkodnak. Nem azoktól fog jönni, akik csak másokat bírálnak, önmagukat viszont tévedhetetlen mérceként elfogadják. Tehát nem is azoktól fog jönni, akik a kényelmesebb utat választják. Akik a hit passiója alól kivonják magukat és mindazt, ami az embert kötelezi, csak zsarnokságnak és legalizmusnak tartják, ami fáj az embernek és ami azt követeli az embertől, hogy önmagát feláldozza. Mondjuk pozitívan: az Egyházat mint mindig, ezúttal is a szentek fogják újra meghatározni. Tehát olyan emberek, akikhez több eljut, mint az éppen modern frázisok. Olyan emberek, akik azért képesek többet látni mint mások, mert életük tágabb tereket fog át. Azt az önzetlenséget, amely az embert szabaddá teszi, csak a mindennapi kis önmegtagadások elviselésében érjük el. Ebben a mindennapi passióban, amely először is lehetővé teszi az embernek, hogy megtapasztalja, milyen sokrétűen köti őt saját énje, ebben a mindennapi passióban és csak ebben nyílik meg az ember lépésről lépésre. Az ember csak annyit lát, amennyit megélt és amennyit szenvedett. Amennyiben manapság már alig tudjuk tudomásul venni Istent, úgy ez azért van, mert olyan könnyűvé tettük magunknak, hogy önmagunk elől kitérjünk, hogy létünk mélysége elől meneküljünk valamiféle kényelem kábulatába. Így feltáratlan marad, ami bennünk legmélyebb. Ha igaz, hogy csak a szívvel lehet jól látni, mennyire vakok vagyunk mindannyian!

Mit jelent ez a mi kérdésünk esetében? Ez azt jelenti, hogy azoknak a nagy szavai, akik nekünk egy Isten és hit nélküli Egyházról beszélnek, üres fecsegés. Egy olyan Egyházra, amely politikai „imádságokban” ünnepli az akció kultuszát, nincs szükségünk. Az ilyen Egyház teljesen fölösleges. És következésképpen önmagától meg fog semmisülni. Megmarad Jézus Krisztus Egyháza. Az az Egyház, ami abban az Istenben hisz, aki emberré lett és életet ígér nekünk a halálon túl. Hasonlóképpen az a pap, aki mindössze szociális funkcionárius, pótolható pszychoterapeuta és más specialisták által. Viszont marad a pap, aki nem specialista, aki nem tartja magát a „játékon kívül”, amikor hivatalos tanácsokat ad, hanem Istentől az emberek rendelkezésére áll, őértük van szomorúságukban és örömükben, reménykedésükben és szorongásukban, arra a papra továbbra is szükség lesz.

Menjünk egy lépéssel tovább. A mai válságból ezúttal is egy olyan Egyház fog holnap előlépni, amely sokat veszített. Kicsi lesz és messzemenően elölről kell kezdenie munkáját. Sok épületet többé nem fog tudni betölteni, amelyeket a legnagyobb virágzása idején építettek. Követőinek számával együtt sok kiváltságát is el fogja veszíteni. Az eddigivel szemben sokkal inkább önkéntes közösségként kell megmutatkoznia, amely döntés útján hozzáférhető. Mint kis közösség, sokkal inkább igényt fog tartani egyes tagjainak kezdeményezésére. 

Biztosan ismerni fogja a szolgálat újabb formáit és pappá fog szentelni olyan megfelelőnek bizonyult férfiakat, akik állásban vannak: sok kisebb közösségben, illetve egybetartozó szociális csoportokban ekképpen fognak eleget tenni a normális lelkigondozásnak. Emellett a főszolgálatban lévő pap, mint eddig is, nélkülözhetetlen lesz. Ám mindezen változások mellett, amelyekről sejtelmünk lehet, az Egyház azt, ami számára lényeges, ismét és teljes határozottsággal abban fogja megtalálni, ami az ő középpontja volt: a háromszemélyű egy Istenbe, a Jézus Krisztusba, az emberré lett Istenfiába, a Lélek megtartó erejébe vetett hitben, amely mindvégig tart. A hitben és az imádságban ismét fel fogja ismerni saját eszközét, és a szentségeket ismét úgy fogja megtapasztalni, mint istentiszteletet, nem pedig mint liturgikus szerepalakítást.

Bensőségessé vált Egyház lesz, amely nem politikai mandátumára fog építeni és a baloldallal éppoly kevéssé fog flörtölni, mint a jobboldallal. A kikristályosodás és tisztázás folyamata szintén igen sok erejébe fog kerülni. Ez szegénnyé fogja őt tenni, a kicsinyek Egyházává.

A folyamat annál nehezebb lesz, mivel a szektás szűklátókörűségtől éppúgy búcsút kell vennie, mint a nagyzoló önkénytől. Előre meg lehet mondani, hogy mindez időbe fog kerülni. A folyamat hosszú és fáradságos lesz, amint a francia forradalom előestéjén a hamis progresszivizmustól – amikor még a püspökök esetében is előkelőnek számított, hogy a dogmák felett gúnyolódjanak, sőt, még azt is sejteni engedték, hogy Isten létét semmi esetre sem kell biztosnak tartani – a XIX. századi megújhodásig is hosszú volt az út. De ezeknek a szakadásoknak a próbatétele után a bensőségessé és egyszerűvé vált Egyházból nagy erő fog áradni. Ugyanis a teljesen megtervezett világ emberei kimondhatatlanul egyedül lesznek. Amikor Isten teljesen eltűnik az emberei elől, meg fogják tapasztalni teljes, ijesztő szegénységüket. És akkor a hívők kisközösségét felfedezik mint valami egészen újat. Mint valami reményt, amely érinti őket, mint egy választ, amely felől rejtve mindig is kérdeztek. Így számomra biztosnak tűnik, hogy az Egyházra nagyon nehéz idők várnak. Voltaképpeni válsága még alig kezdődött meg. Jelentős megrázkódtatásokra kell számítani. Ám abban is egészen biztos vagyok, hogy mi marad meg a végén: nem a politikai kultusz egyháza, amely már Gobelnél kudarcot vallott, hanem a hit Egyháza. Biztos, hogy soha többé nem lesz olyan mértékben társadalmat uraló erő, amilyen még röviddel ezelőtt volt. Ám újra virágzásnak fog indulni és az emberek számára mint otthon lesz láthatóvá, amely életet ad nekik és reményt a halálon túl.

Fordította: Rokay Zoltán                                                                                                                 

(Elhangzott a Hesseni Rádióban, 1969 karácsonyán)

Rövidített változat, a teljes írás itt található: http://szit.katolikus.hu/feltoltes/Ratzinger2007.pdf.