Néhány éve a Pireneusok egyik franciaországi ősemberbarlangjában jártam, ahol a helyi archeológus elmondta: egy nemrég befejezett szénizotópos vizsgálat kimutatta, hogy 3000 éven keresztül éltek abban a barlangban elődeink. 3000 év abban a korban 150 generációt jelentett. 150 generáció rejtőzködött tehát abban a barlangban az állandó veszélyek elől. Ha életben akartak maradni, a föld alatt kellett tengetniük életüket: sötétségben, hidegben és nyirkosságban. Amikor kimerészkedtek, rengeteg veszély leselkedett rájuk, nemcsak az állatvilágból, de a Pireneusokban élő számtalan más barlangi embertől is. Átlagéletkoruk így is csak 20 év körül alakult.

Amióta világ a világ, az emberek életét a félelem erősen meghatározta. Félelem a rossz terméstől, a háborútól, ellenségektől, hatalmasságoktól, betegségektől. Összességében: a haláltól. A modern kor előtt a gyerekek közel 50 százaléka nem élte meg a felnőttkort. Minden nyolcadik nő a szülésbe halt bele, a férfiak jelentős része erőszakos halált halt. Ha elég sokat megyünk vissza, az arány 30 százalék is lehetett, de még a 20. századi Amerikában is a mai gyilkosságszám 10-20-szorosa volt bizonyos területeken, a felderítettség pedig a nullához közelített. A keresztelést azért tartották meg azonnal, nehogy pogányként haljon meg a gyerek és elkárhozzon. A gyerekek 10 százaléka nem élte meg az 5. napot, de aki túlélte az első éveket, a halál közelségével és az örök kárhozattal ösztönözték vallásgyakorlásra, mert még ők is 30 százalék eséllyel meghaltak az 5. születésnapjuk előtt.

A balesetek, főleg a gyerekbalesetek gyakoriak és ma már elképzelhetetlenül változatosak voltak, a forróvízbe eséstől a disznóharapásig. Nem véletlen, hogy a gyerekre egészen máshogy tekintettek azokban az időkben. Kiskoruktól kezdve munkaerőnek számítottak. Voltak szakmák, mint a bányászat, amelyeket domináltak, mert kisebb vájatban is elfértek. Már 6 éves korukban elkezdték a munkát, de Angliában feljegyeztek eseteket, amikor már 4 évesen alkalmaztak valakit. A halál hétköznapi dolog volt, ezért a túlvilág ígérete sokkal fontosabb volt az életnél.

A várható élettartam hatása az életre

A halál hozta el az egyenlőség kereszténységen túli eszméjének első megjelenését is. A középkori pestis, amely Európa lakosságának 60 százalékát kiirtotta és közel 300 éven át velünk volt, megteremtette a haláltánc műfaját (Danse macabre). A halál előtt mind egyformák vagyunk, énekelték, mert az eljön gazdagért, szegényért, szépért, rondáért, királyért és papért. A középkori Párizs kedvelt kirándulóhelye volt a mai Párizs belvárosában található Aprószentek temetője, ahova tömegesen jártak ki az emberek, pedig akkor a temetők még nem a mai módon néztek ki: a sírok sekélyek voltak, a halottak csontjai gyakran a felszínre kerültek. Ennek ellenére árusokkal, kurvákkal és vásárosokkal volt tele a temető, sőt ünnepi lakomákat is rendeztek itt. Ahogy Johan Huizinga holland kultúrtörténész írta: „A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elégikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluktól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának.”

Az ember úgy gondolta, Isten vagy a természet sokkal hatalmasabb nála, nem tud ellene küzdeni, nem tehet a végzet ellen, legfeljebb retteghet tőle. Az életben maradás sorsszerű: ha nem a véletlen, akkor Isten irányítja.

A halál állandó közelsége pedig meghatározta az életet. Mindenkinek gyorsan kellett élnie, amit el akart érni az életben, azt gyorsan kellett tennie. A költők, írók serdülőként kezdtek alkotni; jól tették, mert a sors nem sokszor volt hozzájuk kegyes. François Villonról 30 éves kora után már nem tudunk semmit. Késői költőtársa, Arthur Rimbaud 15 éves korától alkotott néhány évig, majd 22 évesen ő is eltűnt a költészetből. Ugyan a tudósoknak is korán meg kellett mutatniuk tehetségüket, de náluk fontosabb volt a hosszú élet az eredményességhez. Mégis: Pascal, aki annyi területen alkotott, csak 39 évet élt.

Nem is gondolnánk, hogy a várható élettartam milyen mértékben befolyásolja életstratégiánkat. Martin Daly és Margo Wilson közgazdászok a kamatok diszkontálásának elvét alkalmazták a várható élettartam és viselkedés összefüggéseire. Véleményük szerint az élőlényekben működik egy belső változó, amely szabályozza, milyen meredeken diszkontálják a jövőt. Ez attól függ, mennyire stabil a környezet, és mennyi a várható élettartamuk. Ha rövid az életünk, kevesebbet veszítünk esetleges halálunkkal. Daly és Wilson egy nagyváros negyedeit vizsgálva megállapította, hogy minél rövidebb a várható élettartam (az erőszakos halált nem számítva), annál nagyobb az erőszakos bűncselekmények aránya. Az emberek több konfliktust vállalnak, ha kevesebb hátralévő évüket kockáztatják. Ez ördögi körhöz vezethet: ha alacsony az átlagéletkor, több a gyilkosság, ami tovább csökkenti az átlagéletkort. Ez a Daly és Wilson által leírt belső változó valószínűleg kevéssé tudatos, hiszen muslicák életkorának mesterséges növelése is későbbre halasztotta szaporodásukat, pedig nekik kevés fogalmuk lehet az időről.

A rövid élet növeli tehát a kockázatvállalási kedvet, ami a vállalkozás, alkotás és innováció alapja is, de növeli az erőszak, a háború, a konfliktusok számát is.

Ezért a huszadik század második fele előtti történelem tele van nagy eszmékkel, hitekkel és olyan hősökkel, mártírokkal, szentekkel, akik az életüket áldozzák ezekért. Azokban a korokban, amikor az életben a mai értelemben kevés nagy dolgot lehetett elérni, a halál kockázata pedig önmagában magas volt, az élet feláldozása egy eszméért racionális és könnyebb döntés lehetett.

A várható élettartam növekedése ezzel ellentétes változásokat eredményez. A megnövekedett életkilátás felértékeli az életet, csökkenti az agressziót és az élet kockáztatásának mértékét, leveszi a gyorsan élés terhét a vállunkról. Mindent későbbre halaszt: a gyerekvállalást, az iskola befejezését, az első nagy művek megalkotását. A kockázatvállalás visszaesése csökkenti az innovációt is. Talán ez lehet a legjobb magyarázata a nyugati világban folyamatosan csökkenő innovációnak, aminek indoklása annyi fejtörést okoz a tudománynak.

Az öregség felértékelődése

A később kezdett felnőtt élet egyúttal későbbre tolja a karrier tervezett befejezését is. A mai öregek, ha valamit elértek az életben, nem akarják átadni a helyet a fiataloknak. Igaz, a fiatalok részéről sincs olyan nyomás, mint a korábbi évszázadokban: a fiatalok sokkal kevesebben vannak, mint az öregek, nem követelnek helyet maguknak, mert ráérnek, ami a történelem folyamán ismeretlen helyzet volt.

Mindez olyan világot eredményezett, amelyben az időseknek túl sok szerepük van abban, hogy meghatározzák a jövőt, amelyben ők nem vesznek majd részt. Az amerikaiak az elnökválasztáson csak 70 fölötti emberekből válogathatnak, akik közül az egyik esélyes egy kampányrendezvényen összekeverte a lányát a feleségével. Az Oscar-átadón a 70+-os sztárok épp csak el nem alszanak a műsor alatt, a hollywoodi filmek egyre nagyobb része szól az öregkori életről, öreg gengszterekről, öreg szerelemről. Öreg rendezők készítenek hasonló filmeket, ugyanazokkal a sztárokkal, mint 50 éve. 70 fölötti rockzenészek ugrálnak a színpadon és öreg nézők csápolnak a nézőtéren. A tudományos életet szintén az öregek dominálják. A világ normális megújulási mechanizmusa, a fiatalok nyomása az időseken kevés helyen érvényesül, sőt mintha a hatás épp ellenkező volna, a fiatalokon érvényesül az öregek nyomása, nő a konformitás és a túlzott biztonságra törekvés.

Ebből a világból eltűnnek a nagy eszmék és vele a hősök, a mártírok és szentek, helyüket nárcisztikus, bipoláris celebek vették át. Akik ahhoz nyújtanak nekünk tanácsokat, mit kezdjünk rendkívül hosszú életünkkel. Kockázatvállalás és eszmék helyett a boldog, „jó” és kényelmes életet hirdetik. Azt tanítják, hogyan lehet az örök itt és mostban boldognak lenni. És azt, hogy sorsunk a saját kezünkben van. Olyan korba hoztak el bennünket, amelyben azoknak a videóknak, amelyekben újonnan megjelenő termékek dobozait nyitják ki (unboxing), milliárdos nézőserege van, és a boldogságkutatások szerint a nyugati ember már egyáltalán nem érdeklődik az élete mélyebb értelme iránt. A boldogságot a jóléttel azonosítja.

Az előzőekből látható, hogy a várható élettartam nemcsak azt határozza meg, hogyan élünk, hanem azt is, meddig. Akik hosszabb életet remélnek, azok hosszabban is élnek, akik rövidebbet várnak, azok rövidebben, ahogy erre a tudomány rámutatott. Nincs ebben semmi ördöngösség. Aki hosszabb életre számít, az jobban vigyáz magára, aki pedig rövidebbre, az kevésbé. Van ennek egy érdekes társadalmi vetülete is. Aki hosszabban él, annak több időt éri meg tanulásra fordítani. Abban a korban, amikor a gyerekek fele nem élte meg a 18 évét, könnyebb szívvel küldhették a szülők bányásznak a 6 éveseket, de ha valaki biztosan megéli a 70 éves nyugdíjkorhatárt, akkor érdemes minél több időt tanulással töltenie, mert kétszeres nyereséget hoz. A magyarországi cigányság jó 10 évvel rövidebb átlagéletkora mellett ez sok mindenre szolgáltat magyarázatot.

A régi korokban a legtöbben azt érezhették, életük csak arra elég, hogy az életben maradásukhoz szükséges javakért dolgozzanak, és majd a túlvilágon megtalálják életük értelmét. A földi élet céltalansága általános érzés volt és kevesen találhattak magasabb rendű célokat és értelmet. „Az élet célja a küzdés maga” – ez volt a legjobb magyarázat. Ma ezzel szemben, „az élet célja az élet maga” a mottó. Az élet értelmévé a minél hosszabb, minél egészségesebb élet vált. Az él a legjobban, annak az élete ér a legtöbbet, aki a legtöbbet él. A rövid, szenvedélyes élet kiment a divatból, senki nem akar már Jim Morrison lenni, mert aki fiatalon meghal, az elrontotta az életét, a halál, mint az élet értelmetlensége elleni lázadás, ma értelmezhetetlen. Egyesek már arról beszélnek, hogy a tudat digitalizálásával örökké élhetnénk. Kíváncsi lennék, egy örök tudatot hogyan lehetne rábírni bármilyen kockázatvállalásra.

Nem véletlenül lett bestseller Yuval Noah Harari könyve, a Homo Deus. Mindenki jobban örül, ha azt mondják neki, isten lehet, mintha azt: barlangi ember. Sokan képzelik úgy, hogy legyőztük a természetet és biológiai énünket, mi vagyunk az istenember, aki újraalkotja és irányítja a világot. Nem nekünk kell a természettől félni, hanem annak kell tőlünk. Lombikban szaporítjuk magunkat, új növényeket hozunk létre, amelyek ellenállnak ellenségeiknek. Keményebb anyagokat alkotunk, mint amire a természet képes, felhasítjuk az atomot és energiát nyerünk belőle, a kvantumokat rávesszük, hogy világítsanak át bennünket. Chipet építünk az emberek agyába és interneten távirányítunk vele egy másik embert 10 ezer kilométer távolságról. Vagy ahogy Harari írja: a Google jobban tudhatja, kit vegyek feleségül, mint én magam.

Legyőztük biológia énünket, leromboltuk határainkat, uraljuk a természetet. Ennek legszemléletesebb példája a genderkérdés. Úgy képzeljük, a biológiai meghatározottság sokkal kevésbé fontos, mint annak a társadalomnak a hatása, amit mi alkottunk. A biológiai nem felülírható, sőt megváltoztatható. Mindegy, hogy nőnek vagy férfinak születtél, az evolúció által évmilliók alatt belénk írt biológiai különbségeket az egyén, a társadalom, a tudomány ereje el tudja tüntetni.

Az ember természetfölöttiségének végső kijelentése tehát, hogy az evolúció többé nem érvényes ránk. Immár mi szabjuk meg a fejlődés irányát, de ellentétben az evolúcióval, amely vakon alakítja az életet, mi tudatosan, hatékonyan tervezzük a fejlődést, kiküszöbölve az evolúció pazarlását és zsákutcáit.

Olyan kiszámítható és biztonságos lett a világunk – legalábbis a fejlett Nyugaton, de egyre inkább Keleten is –, hogy a természetes szelekciónak nincs tere benne. Azzal, hogy ma már 98 százalék esély van a felnőttkor megélésére és minden ember tovább tudja örökíteni génjeit, a kiválasztódás megállt. Mi magunk választunk csak. (Ezt az elméletet egy genetikus, Steve Jones alkotta meg és sok követőre talált.) Harari  írja a Sapiensben: „A Kognitív forradalom óta nincs természetes emberi életút, csak kulturális választási lehetőségek zavarba ejtő sokasága.” A Homo Deusban pedig már az evolúciót okolja, hogy 21. században a vágyott állandó boldogság érzetét nem tudjuk folyamatosan fenntartani. „Az evolúció hibája. Biokémiai rendszerünk arra állt be számtalan nemzedéken át, hogy a túlélés és a fajfenntartás esélyeit növelje, nem a boldogságét.”

Az evolúció végét hirdető elméletek nem véletlenül népszerűek. Az ember úgy érezheti, már nem evolúcióval alkalmazkodik környezetéhez, hanem tudatosan és aktívan, vagy ha szükséges, a környezetet igazítja magához. A levágott lábú futó új lábat kap és kvalifikálja magát az olimpiára, a vakoknak chipet építenek az agyába és látnak, a velünk született génbetegségeket génszerkesztéssel próbálják gyógyítani, a tengerszint-emelkedés veszélyét pedig hatalmas gáttal küszöböljük ki. A hétköznapi ember azt érezheti: a tudomány mindentől képes megvédeni őt.

Az új barlangi ember

Azaz: érezhette. Eddig. Önbizalomtól csöpögő világunk ezekben a napokban pillanatokat alatt omlik össze, mert a rég meghaladottnak hitt természet létrehozott egy parányi mikroorganizmust, amely nem is igazán élő szervezet, csupán egy vírus.

Ez a vírus nem azzal fenyeget, hogy kiirtja az emberiséget, csupán azzal, hogy elveszi tőlünk azt, ami számunkra a legfontosabbá vált: a hosszú életet.

Egy perc alatt lerántotta a leplet színpadi díszletek mögé rejtett gyengeségünkről, rettegésünkről. Globalizált világrendünket néhány hét alatt kikapcsolta, kivégezte a nemzetközi közlekedést, a kereskedelem jó részét. Lezárt határokat, lezárt városokat, bezárt intézményeket eredményezett, szétzilálta a modern és hatékonynak gondolt társadalom szövetét.

Pillanatok alatt derült, ki, hogy a tudomány csekély védelmet képes nyújtani, a szofisztikált egészségügyi rendszerek csődöt mondtak, a Homo Deus visszatért az őskori védekezéshez, a rejtőzködéshez. A vírus megfutamodásra kényszerítette az istenembert. Visszakényszerítette rég elfelejtett barlangjába. Egyénként nem tudjuk legyőzni, csak elbújni előle. Mint emberiség, megbirkóznánk vele, de az egyetlen igazi védekezés, amivel eddig minden támadónkat legyőztük, nem járható, mert több millió ember halálát okozná.

A pestis legyőzéséhez 300 év kellett és Európa lakosságának 60 százalékát áldozta fel érte, értünk. Ha ma kitörne egy pestisjárvány, rendelkeznénk bizonyos mértékű immunitással. A szifilisznek, amely megjelenésekor néhány hét alatt elvitte az embereket, a 20. századra már két évtized kellett ehhez. A koronavírushoz hasonló kórokozók százával lehettek a történelemben, de ezek halálozása a nullához közelíthetett. Nem voltak ugyanis öregek, akiket megölhetett volna. Az olasz elhunytak átlagéletkora 80 év körüli.

Kiderült, hogy hatalmas önbizalmunk mögött soha nem látott halálfélelem rejtőzik. Úgy rettegünk attól, hogy bekerülhetünk abba a két százalékba, aki meghal, hogy inkább elrejtőzünk és feladjuk a társadalom megszokott működését. Feladunk mindent, amitől olyan különlegesnek éreztük magunkat, amitől úgy éreztük, uraljuk saját életünket, felette állunk mindennek. Inkább lisztes és cukros zacskók között rejtőzködünk. Ezt a háborút az emberiség sokszor megvívta már és mindig sokan áldozták az életüket az immunitásért és az élet normális menetének fenntartásáért. Csakhogy a celebek korában, amikor az élet vált a legnagyobb, lassan az egyetlen értékké, hol találnánk olyanokat, akik az extrém sportokon kívül bármiért is kockáztatnák az életüket? Az életünk olyan érték, amiért meghalni nem, csak élni érdemes. Az új barlangi ember nem ismeri a múlt nemes eszméit, a szabadságért, a szerelemért, a félelem nélküli életért való áldozatot, csak kicsinyes rettegést az életért.

A kijózanodás azonban gyorsan jön és sokan lesznek, akik felismerik: az emberiség nem isten. Van mitől félnünk és vannak célok, amelyekért érdemes az életünket kockáztatni. Megjelennek a hősök: nem celebek, hadvezérek, politikusok, hanem ápolónők, orvosok, önkéntesek.

Itt voltak persze eddig is, csak éppen a kutya nem törődött velük. A „kis emberekkel”, akik hajlandók a közösségért kockáztatni. Akik nem akarnak Homo Deusok lenni.

Az emberek egy részét biztosan megváltoztatja a járvány és rajtuk keresztül a világ is változik majd. Hogy milyen mértékben, az nagyban függ attól, hogy a vírus velünk marad-e.

×××

Nyilvánvaló, hogy ami történik, nem történhet meg még egyszer. Ha a vírus visszatér, nem állhat meg újra az élet. Az ilyen vírusok ellen nincs tökéletes védőoltás. Ha ez bekövetkezik, az emberiség nem tudja még egyszer megvédeni az időseket. Várható élettartamunk csökkenése automatikus változásokat indítana el. Kevésbé konform, kevésbé stabil, a fiataloknak nagyobb szerepet adó világ jöhet. Ez korántsem biztos, hogy jobb lesz, mint a mai, mert több bizonytalanságot, gyakoribb változást hozhat. Lehet, hogy irritáló a doboznyitogató (unboxing) videók kora, de az élet soha nem volt ennyire kiszámítható és biztonságos, mint az elmúlt évtizedekben. Lehet, hogy az emberek kényelmesebbek, unalmasabbak és kevésbé szenvedélyesen élnek, de nem is ölik meg olyan gyakran egymást, nem akarják felforgatni a világot. Egyesek szerint a globális kapitalizmus kerül válságba, mások szerint a populizmus nő, esetleg a vallások lesznek népszerűbbek. Mindezek együtt is bekövetkezhetnek és harcolhatnak egymással egy szenvedélyek és eszmék által jobban átitatott új világban.

Vagy csak alszunk egy nagyot, elfelejtjük az egészet, és visszatérünk a vegán diétához.

forrás: https://www.valaszonline.hu/2020/03/20/koronavirus-civilizacios-kovetkezmenyek-homo-deus-barlangi-ember/

1962-ben Seattleben tartották a 21. Századi Világkiállítást. Az esemény éppen az űrkorszak kezdetére esett, ami erősen meghatározta azokat a beruházásokat, amik ezekben az években készültek. Ekkor valósult meg a város inkább látványos, mint hasznos magasvasútja, a Seattle Center Monorail, ami 1,4 km hosszan, köztes megállók nélkül köt össze egymással két városrészt, de a város jelképévé váló 184 méter magas Space Needle-t is ebben az évben adták át. Ha a XX. század közepén elképzelt jövő városaira vagyunk kíváncsiak, Seattle mellett érdemes Hollandiában is nézelődni, ahol szintén számos olyan koncepciót építettek fel, ami már a tervrajzokon is szürreálisnak tűnhetett. Egy példa erre a Bolwoningen nevű lakópark, ahol a hagyományos házak helyett úgynevezett lakógömböket alakítottak ki, amelyekben a mai napig laknak. A mostani kutatás viszont nem annyira az épületek formáira, sokkal inkább azok működési megoldásaira, műszaki tartalmára fókuszál, amihez a kiindulópontot a gazdasági, társadalmi, környezeti folyamatokkal kapcsolatos jelenlegi ismereteink adják.

Otthonaink 2050-ben

Bár elsőre úgy tűnhet, hogy 2050 még nagyon messze van, más megközelítésből viszont kevesebb idő van már hátra addig, mint amennyi a rendszerváltás óta eltelt. Az otthonaink várhatóan nagyobb mértékben fognak változni az előttünk álló, mint az elmúlt három évtizedben. Az is igaz ugyanakkor, hogy ez a változás inkább az új építésű lakásoknál lesz látható, ami a meglévő állomány esetében fokozatosan jelenik majd meg elsősorban a lakások funkcionális működésében és nem annyira a külső jegyeiben. A változásokat alapvetően három tényező alakítja.

Demográfia

A következő évtizedekben tovább folytatódik a társadalom elöregedése. A születéskor várható élettartam növekszik, így a társadalom átlagéletkora is, ami a kutatás szerint az ingatlanhasználatban is megmutatkozik. Az idősebb generációnál megjelenhet a közösségi lakhatás igénye. Ez nem teljesen egyezik meg a mai idősotthonokkal, inkább olyan társasházakat jelent, amelyekben a magánélet terei mellett nagyobb szerepet kapnak a közösségi terek és a közösségi szolgáltatások. Életkortól függetlenül várhatóan tovább növekszik az egyszemélyes háztartások aránya, azonban az a trend is velünk maradhat, hogy a fiatalok egyre később hagyják el a szülői házat.

Éppen ezért rugalmasan változtatható méretű épületek jöhetnek létre, ami a különböző életszakaszokban lehetővé teszi – főként családi házaknál – a Lego-szerű egyszerű bővítést vagy átalakítást. Az építőiparban az előregyártott elemek terjedése is ebbe az irányba mutat.

Klímaváltozás

A klímaváltozásnak már ma is érezzük a hatásait, és ez az évszázad közepére még erősebb lesz. Magyarországon az eredeti terv az volt, hogy idén januártól, végül a legújabb változtatás szerint idén júliustól kizárólag a szigorúbb energiahatékonysági követelményeknek megfelelő társasházak kaphatnak építési engedélyt. A trend nemcsak nálunk, hanem a világ többi országában is hasonló irányt mutat, ami például a fűtési módoknál a távhő, azon belül is a geotermikus energián alapuló megoldások elterjedését jelentheti.

Emellett nagyobb szerepet kaphat az épületek tájolása, a jobb fűtési és hűtési technológiák és a közvetlen környezetnek vagy akár az épületek teraszainak / tetejének növényekkel való borítása is. Nemcsak a fűtés, hanem az áramellátás is egyre inkább megújuló energiaforrásokból történik, a tetőn elhelyezett napelemeket kiváltják a napelemes tetőcserepek, de az épületek energiafelhasználásának optimalizálása is hozzájárulhat az energiapazarlás csökkentéséhez.

A kutatás szerint a leendő otthon az energiafelhasználását egy centralizált platformon fogja kezelni, ötvözve a fűtést, az elektromos fogyasztást, a szellőzést és a járművek elektromos töltését. 2050-re a technológia átalakítja az otthonokat energiagyűjtőkké és tárolókká, a munkahelyeken már most is alkalmazott ötletek szabványossá válnak az otthonokban, például lehetővé teszik a nem alapvető berendezések automatikus áramtalanítását, amikor a villamosenergia csúcsáron van.

Technológia

Ahogy az energiahatékonyságnál is látható, a legnagyobb változásokat várhatóan a technológiai fejlődés fogja okozni az otthonainkban.

A lakás egyre több platformon fog kommunikálni a használójával, sőt, akár a benne lakó egészségi állapotát is monitorozhatja. 2050-re széleskörben elterjedhet az okoseszközök közti kommunikáció, ami például a csomagszállítást segítő okos postaládáktól kezdve az épület biztonságának növelésén át a ma is ismert, de még különlegességnek számító más okosotthonos megoldások mindennapi használatához vezet.

Bizonyára lesznek olyanok, akik az esetleges hackertámadásoktól tartva kerülni fogják ezeket a megoldásokat, de ahogy az okostelefonokkal kapcsolatos adatvédelmi aggályokat is felülírták a kényelmi funkciók előnyei, várhatóan az otthonok többségében is alkalmazni fogják ezeket.

Végül egy olyan irányt is meg kell említeni, amit a járvány okozott, de szintén a technológia tett lehetővé, aminek eredményeként 2020-ban szinte egyik napról a másikra milliók életének lett része az otthoni munkavégzés.

Bár feltehetően irodákra a jövőben is szükség lesz, az otthonról végzett munka részben továbbra is velünk maradhat, ez pedig ahhoz vezet, hogy az otthonunkban is új teret kell kialakítani, ami a lakások belső elosztását befolyásolja.

Néhány évtizedes távlatban azt látjuk tehát, hogy továbbra sem fogunk repülő házakban lakni, ahogy az UFO alakú házak helyett is inkább a ma ismert formák maradhatnak velünk. Ami viszont az épületek technológiai megoldásait illeti jelentős változások elé nézünk. És hogy végül mi valósul majd meg ebből? Azt kevesebb mint 30 év múlva megtudjuk.

Egymilliárd androidos tanár évente

Nicholas Negroponte, az MIT Media Lab alapítója 2012-ben egy csomó napelemes töltőrendszert és egy halom Motorola Xoom tabletet adott néhány elszigetelt etiópiai falunak. A tabletekre előre feltöltötték az alapvető tanulássegítő játékokat, filmeket, könyveket és hasonlókat, majd a készülékeket hermetikusan lezárt dobozokba tették. Nem a felnőttekhez, hanem közvetlenül a gyerekekhez kerültek. Ezek a gyerekek sem írni, sem olvasni nem tudtak. Korábban nem találkoztak ezzel a technológiával. Senki sem kapott utasításokat.

Negroponte a következő egyszerű kérdésre volt kíváncsi: mi fog történni? Elegendő-e egy olcsó tablet a probléma megoldásához? Mennyi iránymutatásra van szükségük a gyerekeknek? Vajon elég a tanuláshoz annyi, hogy az alkalmazásokkal és a játékokkal játszanak? Az etiópiai kísérletet azért indították el, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjanak – és kaptak is, méghozzá minden várakozáson felülit.

„Azt hittem, a gyerekek játszani fognak a dobozokkal. Négy perc elteltével az egyik gyerkőc nem csupán kinyitotta a dobozt, hanem megtalálta a bekapcsoló gombot is… és be is üzemelte a gépet. Öt nap múlva már gyerekenként napi 47 alkalmazást használtak. Két hét, és az ábécédalt énekelték a faluban, sőt öt hónapon belül meghekkelték az Android operációs rendszert.”

– idézte fel Negroponte az MIT Review munkatársának. A One Laptop per Child csapatát az érdekelte, hogyan indították be a tabletek az önirányított tanulást és a kreativitást, és ami ennél is fontosabb, mekkora technológiai tudatosság kellett ahhoz, hogy a gyerekek segítség nélkül használják ezeket a készségeket.

Az XPRIZE 2017-ben újabb szintre emelte mindezt, és elindította a 15 millió dolláros Global Learning XPRIZE-t. Maga a díj egy szoftverfejlesztési kihívás, amely olyan gyerekeket céloz meg, akik nem járhatnak iskolába. Elnyeréséhez a csapatoknak olyan Android-alapú szoftvert kellett kifejleszteniük, amely lehetővé teszi, hogy egy gyerek egyetlen tablettel felvértezve minél rövidebb idő alatt képessé váljon az önálló tanulásra. A díjon végül 2019 májusában két csapat osztozott: a délkoreai Kitkit School és a kenyai Onebillion. Mindketten olyan szoftvert alkottak, amely napi egyórás használattal biztosított olyan szintű oktatást, amilyet a gyerekek akkor élvezhettek volna, ha teljes időben jártak volna egy tanzániai iskolába.

Hogy ez a szoftver igazi fegyver legyen az írástudatlanság elleni harcban, meg kell oldani, hogy tablet kerüljön a rászoruló gyerek (vagy éppen felnőtt) kezébe. De nem ez a díj igazi célja. Ha az önképzésre használható szoftvert eleve feltelepítik minden androidos telefonra és tabletre, akkor – a készülékünk lecserélésekor – akár jótékony céllal oda is adományozhatjuk valakinek. Az újrahasznosítással nem terheljük a környezetet, egy gyermek megsegítésével pedig magát a társadalmat is támogatjuk. Gyakorlatilag egy tanárt adományozunk. És mivel több mint 1 milliárd androidos készüléket gyártanak évente, ez a szoftver komoly tényező lehet a történelem legnagyobb tehetségpazarlása elleni küzdelemben – hiszen 263 millió ifjú elme szorul a segítségünkre.

Felejthetetlen osztálykirándulás

Történelemóra, 2030. Az e heti tanagyag: az ókori Egyiptom. Nyilván szívesen megnéznénk a valóságban is a piramisokat. De a repülőjegy és a szállás sokba kerülne az egész osztálynak. Két hét szünet az osztálykirándulás kedvéért? Ez nem megvalósítható. Semmi gond. A virtuális valóság megoldást nyújt a problémára.

A valóságban Nofertari nyughelye a Királynék völgyében található – a civileknek esélyük sincs valaha is bejutniuk oda. A leletek megóvása érdekében a sír évtizedek óta nem áll nyitva a nagyközönség számára. A virtuális valóság világában azonban az osztály könnyűszerrel megtekintheti a sírkamrát, böngészheti a hieroglifákat, és még a szarkofágot is megnézheti közelről. Ráadásul egy világklasszis egyiptológus idegenvezetővel.

De nem is kell 2030-ig várni, hogy szemügyre vehessük a sírt. A High Fidelity csapata ugyanis 2018-ban virtuális formában megalkotta pontosan ezt az osztálykirándulást. Először 3D-s lézerszkennerrel bevitték Nofertari királyné sírkamrájának minden négyzetcentiméterét. Több ezer nagy felbontású fényképet is készítettek a sírkamráról. Ezután a több mint 10 ezer fényképet egyetlen látvánnyá olvasztották, mindezt pedig ráhelyezték a 3D-s térképre, így megalkották a döbbenetesen pontos virtuális sírt. Ezt követően egy osztályteremnyi gyereknek HTC Vive VR headseteket adtak.

A kutatás remekül illusztrálja, hogy a multiszenzoros tanulás minden más formát kenterbe ver – még akkor is, ha ez virtuális valóság révén történik. Vagyis a technológia lehetővé teszi az élethű, minőségi oktatási környezet létrehozását. Itt tartunk ma egyelőre. És hogy mi vár ránk holnap? Nos, számos szakértő szerint a VR az oktatás területén lesz igazán ütőképes – méghozzá a mesterséges intelligenciával kombinálva.

Körül akarunk nézni az ókori görögöknél? Amellett, hogy az összes dór oszlopot megkapjuk, egy szakállas úriember üdvözöl minket a következő szavakkal: „Üdvözlöm, Platón vagyok. Ha megengedi, körbevezetem az Akadémiámban.” Bármennyire izgalmasnak tűnik is, hogy az etika atyjától tanuljunk etikát, a VR még ezt is képes fokozni. Jeremy Bailenson, a Stanford Egyetem virtuális emberi interakciókkal foglalkozó laboratóriumának igazgatója felismerte, hogy a VR rövid időn belül és jelentősen meg tudja változtatni a hozzáállásunkat és a cselekedeteinket lényeges területeken: a hajléktalanságtól kezdve az éghajlatváltozáson át a faji előítéletekig. Elég elidőzni a virtuális valóságban idősödő hajléktalan nőként, máris megerősödik a hajléktalanok iránt érzett empátiánk – és mindez megmarad azután is, hogy kiléptünk a VR-világból.

Iskola 2030-ban

Tanévkezdés 2030-ban – vajon hogy is néz ki mindez? A helyzet az, hogy már 1995-ben betekintést nyerhettünk ebbe a jövőbe, amikor megjelent Neal Stephenson sci-fi-szerző Gyémántkor című regénye. Ez a történet a neoviktoriánus korban játszódik, ahol a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia már a mindennapi élet szerves része, az oktatás pedig úgy folyik, ahogyan az a nagykönyvben – egész pontosan Az ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvében – meg van írva.

Az olvasókönyv egy könyvnek álcázott, MI-vezérelt, egyénre szabott tanulótárs. A kérdésekre releváns és érdekfeszítő módon válaszol. Szenzorainak segítségével az energiaszinttől kezdve az érzelmi állapotig mindent ellenőriz, és sokoldalú tanulási környezetet hoz létre. A gyerekeket nem faragja egyformára a társadalom igényeinek megfelelően, mert a célja emberközpontú: erős, független, empatikus és kreatív gondolkodókat akar formálni belőlük.

Neal Stephenson ma a Magic Leap fő jövőkutatója. A cég a kiterjesztett valóság alkalmazásával igyekszik életet lehelni az illusztrált olvasókönyv 1.0-ba. A Magic Leap technológiája lehetővé teszi, hogy hologramokat helyezzünk el magunk köré a világban. A 2D-s képernyőn nehezen bemutatható koncepciók – például az emberi anatómia – a 3D-s világban kelhetnek életre. Képzeljünk csak el egy virtuális boncolást, amikor egy bejárható műtőben bőrrétegeket és izmokat választhatunk szét! A 3D-s környezetben végzett tanulás nyújtotta tapasztalat egészen páratlan, segítségével az információ jóval nagyobb valószínűséggel kerül át a rövid távú memóriából a hosszú távúba.

Természetesen az AR önmagában nem visz el minket az illusztrált olvasókönyvig, de mindent összevetve újfajta jövő bontakozik ki előttünk, amely sokak számára elérhető, egyénre szabható, gyorsuló tanulási környezetet ígér.

Ha szerinted inkább visszafele menjünk 100 évet és ki a friss levegőre, van ilyen jövőkép is, itt:

https://raketa.hu/mi-lenne-ha-a-koronavirus-jarvany-utan-tobb-szabadteri-tanterem-lenne

Ha az érdekel, hogy mi a tervünk az oktatásban 2030-ig, akkor nézz körül itt:

https://2015-2019.kormany.hu/download/d/2e/d1000/Köznevelési stratégia.pdf

A honlap több részből áll. Legfontosabb részét az idővonal adja, amelyen 2000-től 2100-ig tízéves bontásban, a későbbiekben pedig nagyobb intervallumokban olvashatók előrejelzések – tudományosan megalapozottak és fikciók.

Blog oldalon szöveges elemzések olvashatók a feltüntetett témakörökben. A Resources fül alatt pedig kapcsolódó (főleg technológiai témájú) honlapok, források találhatók, illetve fogalomgyűjtemény ugyanazokban a témakörökben, amelyek a Blog alatt is olvashatók. Az egyes hírekhez és tényekhez adott esetben a forrásul szolgáló tanulmányt is nevesítik. Az idővonalon belül a 21. századra vonatkozó blokkban 10 éves összefoglalókat találni, de minden egyes évre külön-külön meg vannak adva technológiai fejlődéssel kapcsolatos hírek. Pontosabban hírként feltüntetett előrejelzések, amelyek olyanok, mintha híroldalon olvasnánk, képekkel illusztrálva. 

A honlapnak erőssége, hogy átfogó és hivatkozásokkal alátámasztott gyűjteményt közöl az érdeklődőkkel, és a mai napig frissítve van. Bár technológiai megközelítésű, mégis a civilizáció sok területét érinti. A mélyebbre ásó kutatásokkal szemben itt valódi kijelentéseket, konkrét jövőképet olvashatunk, még ha nem is teljeset abban az értelemben, hogy a honlapon „csak” hírek olvashatók. A honlapon elérhető fórum szintén aktív, napi szinten jelennek meg felhasználói/olvasói hozzászólások.

http://futuretimeline.net

Érdemes megismerni, felfedezni, lementeni, majd 2050-ben Szegedre látogatni és lecsekkolni 🙂

http://szegedvision.hu

Az Aradi vértanúk tere a püspökséggel, háttérben a Dóm.

A honlapon a képek forgathatóak, a színes pontokra kattintva a technikai vívmánnyal vagy éppen a természeti-társadalmi következményekkel lehet megismerkedni.