Ugyanakkor azt hiszem, a következő időszak, a következő tíz év nagyon fontos lesz a kereszténység fejlődése szempontjából. Pillanatnyilag mély válságban vagyunk, az egyház megosztott. A kereszténység nem azért megosztott, mert elszakadtak egymástól az egyházak, hanem belsőleg. Nagyon eltérő az emberek gondolkodásmódja, politikai és pszichológiai beállítottsága. Kiürülnek a plébániák, a templomok, a papi szemináriumok, a kolostorok. Sokan elhagyják az egyházat. De azok többsége, akik elhagyják az egyházat, nem ateista. Igaz, egyre kevesebb olyan ember van, aki teljesen azonosul az egyházzal, az intézménnyel és a tanítással. De meggyőződéses ateista is egyre kevesebb van; persze az „apateisták” száma is növekszik: azoké, akik érzéketlenek az egyház és a szervezett vallás iránt. Úgy gondolják, hogy az egyháznak semmi köze nincs az életükhöz. Vannak azonban spirituális keresők, és a keresők száma növekszik.

Úgy vélem, az egyház jövőjének döntő kérdése, vajon az egyház úgy tekint-e magára, hogy csak a tagjaiért létezik, vagy pedig a hívők közösségeként felfogott egyház minden emberért van.

Azt hiszem, a jövőben az egyháznak három különböző modellje lesz. Az egyik modell a zarándokok közösségének tekintett egyház – a communio viatorum, a történelemben vándorló egyház. Ez a II. Vatikáni Zsinat egyháztani modellje. Ezt a modellt tovább kellene fejlesztenünk, kiemelve, hogy az egyház dinamikus esemény.

A második modell szerint az egyház iskola, a keresztény bölcsesség iskolája. Úgy vélem, sokat meríthetünk a középkori egyetem modelljéből és eszményéből, mely szerint viták és eszmecserék révén kell keresnünk az igazságot. A középkori egyetem a tanárok és a hallgatók közössége, a tanulás, a szemlélődés és az élet közössége volt. Úgy vélem, plébániáinknak, kolostorainknak, egyházi mozgalmainknak a keresztény bölcsesség iskoláinak kell lenniük. Össze kell kapcsolnunk a teológiai gondolkodást a szemlélődő beállítottsággal.

A harmadik modell az, amelyet Ferenc pápa nagyon gyakran említ: eszerint az egyház tábori kórház. Ferenc pápa úgy véli, hogy az egyház nem maradhat meg előkelő elszigeteltségben, hanem ott kell jelen lennie, ahol az emberek sebzettek, szenvednek és segítségre szorulnak. Az én szememben ez nagyon fontos. Ki kellene bontanunk a vallásnak ezt a terápiás erejét. Úgy vélem, az egyház jövőjének nagyon termékeny modelljét állítja elénk a kórházlelkészek, a börtönlelkészek és a tábori lelkészek munkája. Ők nemcsak a hívők, nemcsak az egyház tagjai, nemcsak a vallásos emberek számára állnak rendelkezésre, hanem minden ember számára, és spirituális igény jellemzi őket. Mély meggyőződésem, hogy minden embernek megvan a maga lelki élete, és szüksége van kísérőre. Kísérheti-e az egyház manipuláció nélkül az embereket, úgy, hogy tiszteletben tartja a többiek szabadságát? Fel kell kínálnunk hagyományunk fontos értékeit, de másoktól is tanulhatunk.

Az egyház nem csupán mater et magistra (anya és tanító), hanem testvérnek, nővérnek is kell lennie, aki meghallgat másokat és tanulni tud másoktól.

Új ökumenizmusra van tehát szükségünk. Az első ökumenizmust a keresztény egyházak közötti közeledés jelenti. A második lépés a vallások közötti párbeszéd. De itt az ideje a harmadik szakasznak: meg kell keresnünk a közös alapot a szekuláris emberekkel, a spirituális keresőkkel és azokkal, akik egyetlen vallási intézményhez sem tartoznak. Az embereket elsősorban nem a tanításunk érdekli, nem is a szertartásaink, hanem a lelkiségünk. Fennáll annak a veszélye, hogy a spiritualitás csak az üzleti élet, a kereskedelem, az ipar és a szórakozás egyik kelléke lesz, s olyan felüdülést kínál, mint a meditáció.

Valójában mély lelkiséget kellene kínálnunk, olyat, amely összefügg erkölcsi felelősségünkkel.

Mélyebbre kell hatolnunk tehát, a lelki erőforrásainkhoz de nemcsak azért, hogy az egyéni vallásosságot tápláljuk. Spiritualitásunknak össze kell kapcsolnia a lelki életet és az egyház társadalomban tett tanúságát. Egységbe kell fonnunk a szemlélődést és a cselekvést.

Remélem, hogy tíz év múlva az egyház érzékenyebb lesz az idők jeleire. Gyógyító erőket tud kínálni, kibontja a vallás terápiás erejét, s olyan közeg lesz, ahol megismerhetők és megoszthatók a legnagyobb értékek, a hit, a remény és a szeretet.

Hagyja, hogy döntéseik megteremjék többé-kevésbé jó, gyakran csodálatos, néha romlott gyümölcseiket. Megadja nekünk a kegyelmet, hogy szembenézhessünk a kedvező, vagy éppen vigasztalan helyzetekkel. A különféle megtörtént események vagy a sugallatára fogékony személyek által útvonalakat javasol, de semmit sem kényszerít ránk.

Másrészt Isten jelen van az egyház és a társadalom valamennyi szintjén. Még ha bizonyos területeken minden rosszul megy is, Isten akkor sem változtat erőszakosan a dolgok menetén. Másutt férfiak és nők mélyen evangéliumi nyomokat hagynak, Isten pedig segíti és kíséri erőfeszítéseiket.

Tehát bármilyen legyen is a jövő egyházi arculata, mindenképpen összetett lesz és ellentéteket fog magában hordozni, amelyek a közelebbi és a távolabbi múlttól függenek, s azoktól az emberektől is, akiknek az egyházi legfelső vagy legalsó szintjén kell majd cselekedniük. De úgy vélem részünkről mindenekelőtt virrasztó magatartásra van szükség.

Hol van ma az Egyház?

Tudatlanságunk megvallása és éberségünk szükségességének hangsúlyozása után szeretném áttekinteni, hogy manapság hol látom annak előjeleit, ami reményem szerint  a holnap egyházának arculata lesz.

–  Először is, a szegényekről való gondoskodás Jézus óta jellemzi az egyházat. Csakhogy pontosítanunk kell e téren. Létezik a szegények iránti irgalomnak egy olyan hagyománya amely egyidős az egyház születésével, s egy újabb is, mondjuk Depaul Szent Vincétől Teréz anyáig, amely arra indítja a keresztényeket, hogy minden lehetséges és szükséges módon megsegítsék a szegényeket. Ez a magatartás mindig nélkülözhetetlen lesz, különösen a gyermekek, a betegek és a haldoklók irányában. Csakhogy számomra a jövő egyházának előjele ettől kissé eltérő vizsgálódás és gyakorlat, amelyet a Sant’Egidio közösségben, s Charles de Foucauld lelkiségéből kinőtt alapításokban, a harmadik világ bázisközösségeiben vélek felfedezni, abban, ahogy Franciaországban a “Secours catholique” igyekszik értelmezni a feladatát: a szegények között lenni, segíteni őket abban, hogy kézbe s saját sorsuk irányítását, megszervezzék az életüket, felelős személyekké és emberi közösségé váljanak. Az irgalmasság így elválaszthatatlan az emberi realitástól.

 – Csodálattal figyelem hazámban az egyházmegyei szinódusokat, amelyeken egy helyi egyház gyűlik össze, imádkozik, elmélkedik, döntéseket hoz. E szinódusokat eszközeink szegényessége és az evangéliumot szolgálni akaró emberek gazdagsága jellemzi. Az egyház valódi megnyilvánulásai, hiszen mindenkinek: laikusoknak, férfiaknak és nőknek, szerzeteseknek és szerzetesnőknek, papoknak és püspököknek a sajátos karizmája a megfelelő módon játszik szerepet, alázatosan és a Lélekre bízva magát. Ezt tovább kell vinni az egyház lényegi struktúrájaként.

– Szintén csodálom a hívők aktív részvételét a keresztény hit átadásban: a hitoktatásba, a fiatalok vallásos nevelésében stb., jóllehet  a környezet nagyon kevés segítséget nyújt számukra, hiszen a fiatalokat számos dolog vonzza, s családjaik is olyannyira törékenyek, hogy maguktól nem éreznek késztetést arra, hogy időt és energiát szenteljenek a hit dolgaira. Az is reménységre ad okot, hogy a hit átadása, Isten Igéjén alapul. Az elsőként kezükbe adott könyv egy Biblia-kivonat, címe: “A Te Igéd, valódi Kincs.” Ugyanakkor szeretném, ha a liturgiába való bevezetés ugyanolyan magas színvonalú lenne, mint a biblikus ismeretek átadása, s valamivel több lényeges állítást tartalmazna, még ha a régi katekizmusokban kissé túl sok is volt ezekből.

– Látom az egyházat számos régi és új közösségben is, ahol megélik az evangélium tapasztalatát. Olaszország különösen is gazdag e tekintetben: közülük néhány túllépett már az államhatárokon, például a Sant’Egidio vagy a Bose közösség. Mások kevésbé ismertek, ám ugyanolyan élők. Franciaországba szintén léteznek közösségek; felismerésük nem mindig könnyű, de boldogan látom terjedni Szent Ignác lelkiségét, elsősorban a fiatal házaspárok körében. Mindez tudást és spirituális kísérést tesz szükségessé, s léteznek valódi karizmák e tekintetben. 

– Az Egyház nyitott a dialógusra. Én azt szeretem, ha a dialógus egyenlőségen alapul, mint Bázelben vagy Grácban, s hamarosan Nagyszebenben, ahol az egyházak együtt keresnek evangéliumi és emberi megoldásokat korunk kihívásaira; ha intézményi forma még nem létezik is, a gyakorlati egység már jelen van ezeken a találkozókon. Meglepve látom, hogy a fiatalok, a korábbi generációknál ösztönösebben, szintén mennyire nyitottak a más vallásokkal, más vallású hívőkkel való találkozásra. Kétségtelenül fejleszteni kell spontaneitásukat, de az a fontos, hogy létezik, ami nagy áldást jelent. II. János Pál pápa nagyban hozzájárult ehhez a nyitottsághoz a híres Assisi imatalálkozóval.

– A mai egyház a teológusok otthona is; a gondolkodás, a hit megértése, a vizsgálódás, a kutatás helye. A teológusok különbözők, szerencsére nem ugyanabba az irányba haladnak mindannyian, de a múlt rávilágít arra, hogy az Egyház legvirágzóbb korszakai azok voltak, amikor a hitet a kultúrában gondolták el. Megnyugtató látni, hogy ma is ez a helyzet.

– Az Egyház nem élhet próféták nélkül: ezek ma sem hiányoznak, még ha nem is fogadja el őket mindenki, s ha nem is tökéletesek. Van közöttük jó néhány püspök, ami azt mutatja, hogy prófécia, szentség és intézmény jól megfér egymással. Igaz, közülük sokan halottak vagy idősek már, s talán szeretnénk, ha többen jönnének utánuk: Martin Luther King, Mgr. Romero, Hume bíboros, Jean Vanier, Abbe Pierre, vagy másképpen, de miért ne mondhatnánk: Mgr. Gaillot vagy Lehmann bíboros. Ugyanakkor én azokat is prófétáknak nevezem, akik felismerték a követendő változásokat az adott emberi körülmények között. Számomra nem gőgre ad okot, hanem hitemet erősíti az a tény, hogy Európa megálmodói közül néhányan keresztények voltak: Alcide de Gasperi, Konrad Adenauer, Robert Schumann, és még sokan mások, napjainkban pedig Jacques Delors és Romano Prodi.

– Végül az Egyház nem élhet mártírok nélkül. Ma is léteznek hitükért mártíromságot szenvedő keresztények bizonyos vidékeken, intoreláns kormányzatok által irányított országokban. Ugyanakkor létezik a szeretet martirológiuma is: mindazoké, akik életüket adták azért, hogy testvéreik igazságban és méltóságban élhessenek. Latin-Amerika martirológiumára gondolok, vagy azt megelőzően Kelet-Európa valamennyi mártírjára, akik közül II. János Pál oly sok személyt előtérbe állított; s azokra is, akik pusztán azért fizettek az életükkel, mert szerettek, mint például Tibherine ciszterci szerzetesei.

2006 augusztus

Ghislain Lafont: Milyennek képzeljük a katolikus egyházat? Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2007., 414 – 419. p. (Utószó a magyar kiadáshoz)

Az összetartozás az egyház elengedhetetlen része. Isten és ember összetartozása, ember és ember összetartozása, a teremtésben való összetartozás. Ez az összetartozás átlép az élet és a halál, a kultúrák, a nemzetek, a vallások, a nemek és az osztályok határain. Ez az összetartozás valóban katolikus, vagyis átfogó.

Mit jelent ez az összetartozás ma egyházként, most ebben a helyzetben és a jövőre való tekintettel? Sok minden már nem az, amit évtizedek óta megszoktunk – még az egyházban sem. Kísértésünk, hogy a múltról álmodozzunk, amely már rég elmúlt, vagy a jövőről, amely éppen úgy sohasem lesz.

Kihívásunk hitünk középpontjának felfedezésére szól. Ez a középpont nem valamiféle szokások halmaza, mint oly gyakran gondoljuk. Hitünk központja maga Isten, az az Isten, aki ott van – közöttünk. A mostani káosz közepén. Ezért Istent nem ott kell keresnünk, ahol lenni szeretnénk, hanem itt és most, ahol éppen vagyunk. Ez az egyház feladata: keresni Istent ma, a konkrét helyzetben, korunk embereivel együtt, szolgálni őt közöttünk, jelenlétéről beszélni, jelenlétét megünnepelni. Kereső, szolgáló, elbeszélő és ünneplő egyháznak lenni. Ez a mi elhívásunk ma is, ezekben a nehéz időkben.

Korábban is voltak nehéz idők. Figyeljünk különösen a nagy prófétákra! Nehéz időkben hirdették Isten szavát. Beszédük tele van képekkel, amelyek manapság is ismerősek számunkra. Ezáltal nyitják meg szemünket és fülünket Isten jelenlétére a mi időnkben.

 Izajás próféta egy igéje nagyon fontos lett számomra az elmúlt hónapokban. Szeretném most itt is megosztani veletek ezt a részt: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ezt a nagyszerű részt Izajás 43:19-ben találjuk. Sivatagról és pusztaságról van szó. Ezek a képek jól illeszkednek ahhoz a helyzethez, amelyet most tapasztalunk. Így mondja ma Isten nekünk: „Íme, én újat cselekszem, most sarjad, talán nem tudjátok? Igen, utat készítek a sivatagban, és a pusztában folyókat.” Ez pedig egy biztató szó a sivatagban való utunkon.

Hallgassunk most meg egy tanút a közelebbi múltból is. Lotte Dorowin-Zeissl nyolc hónapot töltött a ravensbrücki koncentrációs táborban, a legnagyobb női koncentrációs táborban. Erről a szörnyű időről így beszél: „Gyakran kérdezik tőlünk: Hogyan tudtatok kitartani a hitben? Nem kérdeztétek kétségbeesetten: hol van Isten? Nem tudok általános választ adni, teológiait pedig semmiképpen. Ez az örök, megválaszolatlan kérdés az emberi szenvedés értelméről. Csak nagyon személyesen tudok ehhez valamit mondani. Isten számomra és sok barátom számára, ezt tudom pontosan, kézzelfoghatóbbnak és közelebbinek tűnt, mint bármikor az életben előtte vagy utána. Mindenekelőtt újra és újra az emberekben jelent meg nekem. Ott voltak a nagyon-nagyon szegények, lesoványodott, fekélyekkel és rühvel borított testtel, melyet a tetvek ettek, feldagadt hassal és arccal, akiken nem lehetett eléggé segíteni. De megtehettük azt, amit Krisztus várt tőlünk a legszegényebb testvérünk felé. Ezek voltak az ő legszegényebb nővérei. És voltak mások, akiknek jobb volt a helyzetük, akik Krisztus nevében segítettek nekem és másoknak példával, bátorítással és mindenféle fizikai segítséggel. Ha a legpontosabban szeretném kifejezni, amit mondani akarok, akkor azt mondanám, hogy itt, St. Geroldban van egy csodálatos szimbólumunk mindehhez. Krisztus alakja a nagy oltárképen. Olyan szegény és kiszolgáltatott, mint amilyenek mi voltunk, mint minden szenvedő ember, ráadásul neki nincs se keze se lába. Kölcsönvette hát a lábunkat, a tábor legutolsó pillanatáig hordoztuk őt. Ha tudtuk, hogy egy barátunk meghal azon az estén, és szüksége van egy vigasztaló szóra, akkor futottunk, még akkor is, ha a tífuszosok blokkjában volt. Köztudott volt, hogy a barátunktól az összes ételét ellopják ezen a napon, és hogy éhen hal, ha nem segítünk neki; és futottunk, bár tudtuk, hogy a legszörnyűbb női felügyelő van ott ezen a napon szolgálatban a hosszú korbácsával. Kezeinket használta, hogy kenyeret törjön a legszegényebbeknek, és bekötözze szörnyű sebeiket. Azt hiszem, joggal mondhatom: mi voltunk az ő kezei és lábai, és ezáltal Ő mindig közöttünk volt.”

Kedves testvérek: ez az egyház. Ezért olyan rendkívül aktuális napjainkban az egyház. Erre nyitotta fel a II. Vatikáni Zsinat újfent az egyház szemét: „Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és a szenvedők éreznek, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, szomorúsága és gondja.” Ferenc pápa átvette ezt a gondolatot az új „Fratelli tutti. A testvériségről” című enciklikájában az irgalmas szamaritánus példázatával kapcsolatos elmélkedésében (Lk 10,25-37). Ezt a példázatot ma újra felfedezhetjük és megélhetjük. A mindenkit foglalkoztató kérdés az, ami ezt a történetet Jézusból előhívja: Hogyan találjuk meg az örök életet? (vö. Lk 10,25).

Hogyan találjuk meg az örök életet? Mindenki úton van ezzel a kérdéssel. Nekünk, egyházként van erre válaszunk, amelyet Jézus ad, hogy elsősorban ne a szószékről prédikáljunk, hanem hogy az emberek között éljünk. Oscar Romero püspök (1917-1980) ezt a szegényekkel való találkozásban tanulta meg.

Ott találkozott ez a 2018-ban szentté avatott püspök Istennel – azoknál, akik elnyomást és igazságtalanságot szenvedtek. Romero prófétai hangon beszél arról, hogy mitől beteg az egyház a mi korunkban. 1978. december 3-i prédikációjában gyógyítóan döbbent meg: „Ha sokan fordultak el az egyháztól, az azért van, mert az egyház túlságosan eltávolodott az emberiségtől. Az egyház, amely az emberek tapasztalatait sajátjának érzi, és amely az örülők vagy szenvedők fájdalmát, reményét és félelmét a saját testén érzi – ez az egyház a jelenlévő Krisztussá válik.”

Ez a mi elhívásunk – ma is. Az itt elhangzottakban megszólalt a Koinonia, a Martyria, a Diakonia és a Leiturgia is. Csodálkoztok, hogy ezt a fényképet mindig magammal hordom?

Merjük az elhívásunkat élni! Rengeteg ember vár rá.

Köszönöm tanúságotokat!

.