Néhány éve a Pireneusok egyik franciaországi ősemberbarlangjában jártam, ahol a helyi archeológus elmondta: egy nemrég befejezett szénizotópos vizsgálat kimutatta, hogy 3000 éven keresztül éltek abban a barlangban elődeink. 3000 év abban a korban 150 generációt jelentett. 150 generáció rejtőzködött tehát abban a barlangban az állandó veszélyek elől. Ha életben akartak maradni, a föld alatt kellett tengetniük életüket: sötétségben, hidegben és nyirkosságban. Amikor kimerészkedtek, rengeteg veszély leselkedett rájuk, nemcsak az állatvilágból, de a Pireneusokban élő számtalan más barlangi embertől is. Átlagéletkoruk így is csak 20 év körül alakult.

Amióta világ a világ, az emberek életét a félelem erősen meghatározta. Félelem a rossz terméstől, a háborútól, ellenségektől, hatalmasságoktól, betegségektől. Összességében: a haláltól. A modern kor előtt a gyerekek közel 50 százaléka nem élte meg a felnőttkort. Minden nyolcadik nő a szülésbe halt bele, a férfiak jelentős része erőszakos halált halt. Ha elég sokat megyünk vissza, az arány 30 százalék is lehetett, de még a 20. századi Amerikában is a mai gyilkosságszám 10-20-szorosa volt bizonyos területeken, a felderítettség pedig a nullához közelített. A keresztelést azért tartották meg azonnal, nehogy pogányként haljon meg a gyerek és elkárhozzon. A gyerekek 10 százaléka nem élte meg az 5. napot, de aki túlélte az első éveket, a halál közelségével és az örök kárhozattal ösztönözték vallásgyakorlásra, mert még ők is 30 százalék eséllyel meghaltak az 5. születésnapjuk előtt.

A balesetek, főleg a gyerekbalesetek gyakoriak és ma már elképzelhetetlenül változatosak voltak, a forróvízbe eséstől a disznóharapásig. Nem véletlen, hogy a gyerekre egészen máshogy tekintettek azokban az időkben. Kiskoruktól kezdve munkaerőnek számítottak. Voltak szakmák, mint a bányászat, amelyeket domináltak, mert kisebb vájatban is elfértek. Már 6 éves korukban elkezdték a munkát, de Angliában feljegyeztek eseteket, amikor már 4 évesen alkalmaztak valakit. A halál hétköznapi dolog volt, ezért a túlvilág ígérete sokkal fontosabb volt az életnél.

A várható élettartam hatása az életre

A halál hozta el az egyenlőség kereszténységen túli eszméjének első megjelenését is. A középkori pestis, amely Európa lakosságának 60 százalékát kiirtotta és közel 300 éven át velünk volt, megteremtette a haláltánc műfaját (Danse macabre). A halál előtt mind egyformák vagyunk, énekelték, mert az eljön gazdagért, szegényért, szépért, rondáért, királyért és papért. A középkori Párizs kedvelt kirándulóhelye volt a mai Párizs belvárosában található Aprószentek temetője, ahova tömegesen jártak ki az emberek, pedig akkor a temetők még nem a mai módon néztek ki: a sírok sekélyek voltak, a halottak csontjai gyakran a felszínre kerültek. Ennek ellenére árusokkal, kurvákkal és vásárosokkal volt tele a temető, sőt ünnepi lakomákat is rendeztek itt. Ahogy Johan Huizinga holland kultúrtörténész írta: „A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elégikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluktól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának.”

Az ember úgy gondolta, Isten vagy a természet sokkal hatalmasabb nála, nem tud ellene küzdeni, nem tehet a végzet ellen, legfeljebb retteghet tőle. Az életben maradás sorsszerű: ha nem a véletlen, akkor Isten irányítja.

A halál állandó közelsége pedig meghatározta az életet. Mindenkinek gyorsan kellett élnie, amit el akart érni az életben, azt gyorsan kellett tennie. A költők, írók serdülőként kezdtek alkotni; jól tették, mert a sors nem sokszor volt hozzájuk kegyes. François Villonról 30 éves kora után már nem tudunk semmit. Késői költőtársa, Arthur Rimbaud 15 éves korától alkotott néhány évig, majd 22 évesen ő is eltűnt a költészetből. Ugyan a tudósoknak is korán meg kellett mutatniuk tehetségüket, de náluk fontosabb volt a hosszú élet az eredményességhez. Mégis: Pascal, aki annyi területen alkotott, csak 39 évet élt.

Nem is gondolnánk, hogy a várható élettartam milyen mértékben befolyásolja életstratégiánkat. Martin Daly és Margo Wilson közgazdászok a kamatok diszkontálásának elvét alkalmazták a várható élettartam és viselkedés összefüggéseire. Véleményük szerint az élőlényekben működik egy belső változó, amely szabályozza, milyen meredeken diszkontálják a jövőt. Ez attól függ, mennyire stabil a környezet, és mennyi a várható élettartamuk. Ha rövid az életünk, kevesebbet veszítünk esetleges halálunkkal. Daly és Wilson egy nagyváros negyedeit vizsgálva megállapította, hogy minél rövidebb a várható élettartam (az erőszakos halált nem számítva), annál nagyobb az erőszakos bűncselekmények aránya. Az emberek több konfliktust vállalnak, ha kevesebb hátralévő évüket kockáztatják. Ez ördögi körhöz vezethet: ha alacsony az átlagéletkor, több a gyilkosság, ami tovább csökkenti az átlagéletkort. Ez a Daly és Wilson által leírt belső változó valószínűleg kevéssé tudatos, hiszen muslicák életkorának mesterséges növelése is későbbre halasztotta szaporodásukat, pedig nekik kevés fogalmuk lehet az időről.

A rövid élet növeli tehát a kockázatvállalási kedvet, ami a vállalkozás, alkotás és innováció alapja is, de növeli az erőszak, a háború, a konfliktusok számát is.

Ezért a huszadik század második fele előtti történelem tele van nagy eszmékkel, hitekkel és olyan hősökkel, mártírokkal, szentekkel, akik az életüket áldozzák ezekért. Azokban a korokban, amikor az életben a mai értelemben kevés nagy dolgot lehetett elérni, a halál kockázata pedig önmagában magas volt, az élet feláldozása egy eszméért racionális és könnyebb döntés lehetett.

A várható élettartam növekedése ezzel ellentétes változásokat eredményez. A megnövekedett életkilátás felértékeli az életet, csökkenti az agressziót és az élet kockáztatásának mértékét, leveszi a gyorsan élés terhét a vállunkról. Mindent későbbre halaszt: a gyerekvállalást, az iskola befejezését, az első nagy művek megalkotását. A kockázatvállalás visszaesése csökkenti az innovációt is. Talán ez lehet a legjobb magyarázata a nyugati világban folyamatosan csökkenő innovációnak, aminek indoklása annyi fejtörést okoz a tudománynak.

Az öregség felértékelődése

A később kezdett felnőtt élet egyúttal későbbre tolja a karrier tervezett befejezését is. A mai öregek, ha valamit elértek az életben, nem akarják átadni a helyet a fiataloknak. Igaz, a fiatalok részéről sincs olyan nyomás, mint a korábbi évszázadokban: a fiatalok sokkal kevesebben vannak, mint az öregek, nem követelnek helyet maguknak, mert ráérnek, ami a történelem folyamán ismeretlen helyzet volt.

Mindez olyan világot eredményezett, amelyben az időseknek túl sok szerepük van abban, hogy meghatározzák a jövőt, amelyben ők nem vesznek majd részt. Az amerikaiak az elnökválasztáson csak 70 fölötti emberekből válogathatnak, akik közül az egyik esélyes egy kampányrendezvényen összekeverte a lányát a feleségével. Az Oscar-átadón a 70+-os sztárok épp csak el nem alszanak a műsor alatt, a hollywoodi filmek egyre nagyobb része szól az öregkori életről, öreg gengszterekről, öreg szerelemről. Öreg rendezők készítenek hasonló filmeket, ugyanazokkal a sztárokkal, mint 50 éve. 70 fölötti rockzenészek ugrálnak a színpadon és öreg nézők csápolnak a nézőtéren. A tudományos életet szintén az öregek dominálják. A világ normális megújulási mechanizmusa, a fiatalok nyomása az időseken kevés helyen érvényesül, sőt mintha a hatás épp ellenkező volna, a fiatalokon érvényesül az öregek nyomása, nő a konformitás és a túlzott biztonságra törekvés.

Ebből a világból eltűnnek a nagy eszmék és vele a hősök, a mártírok és szentek, helyüket nárcisztikus, bipoláris celebek vették át. Akik ahhoz nyújtanak nekünk tanácsokat, mit kezdjünk rendkívül hosszú életünkkel. Kockázatvállalás és eszmék helyett a boldog, „jó” és kényelmes életet hirdetik. Azt tanítják, hogyan lehet az örök itt és mostban boldognak lenni. És azt, hogy sorsunk a saját kezünkben van. Olyan korba hoztak el bennünket, amelyben azoknak a videóknak, amelyekben újonnan megjelenő termékek dobozait nyitják ki (unboxing), milliárdos nézőserege van, és a boldogságkutatások szerint a nyugati ember már egyáltalán nem érdeklődik az élete mélyebb értelme iránt. A boldogságot a jóléttel azonosítja.

Az előzőekből látható, hogy a várható élettartam nemcsak azt határozza meg, hogyan élünk, hanem azt is, meddig. Akik hosszabb életet remélnek, azok hosszabban is élnek, akik rövidebbet várnak, azok rövidebben, ahogy erre a tudomány rámutatott. Nincs ebben semmi ördöngösség. Aki hosszabb életre számít, az jobban vigyáz magára, aki pedig rövidebbre, az kevésbé. Van ennek egy érdekes társadalmi vetülete is. Aki hosszabban él, annak több időt éri meg tanulásra fordítani. Abban a korban, amikor a gyerekek fele nem élte meg a 18 évét, könnyebb szívvel küldhették a szülők bányásznak a 6 éveseket, de ha valaki biztosan megéli a 70 éves nyugdíjkorhatárt, akkor érdemes minél több időt tanulással töltenie, mert kétszeres nyereséget hoz. A magyarországi cigányság jó 10 évvel rövidebb átlagéletkora mellett ez sok mindenre szolgáltat magyarázatot.

A régi korokban a legtöbben azt érezhették, életük csak arra elég, hogy az életben maradásukhoz szükséges javakért dolgozzanak, és majd a túlvilágon megtalálják életük értelmét. A földi élet céltalansága általános érzés volt és kevesen találhattak magasabb rendű célokat és értelmet. „Az élet célja a küzdés maga” – ez volt a legjobb magyarázat. Ma ezzel szemben, „az élet célja az élet maga” a mottó. Az élet értelmévé a minél hosszabb, minél egészségesebb élet vált. Az él a legjobban, annak az élete ér a legtöbbet, aki a legtöbbet él. A rövid, szenvedélyes élet kiment a divatból, senki nem akar már Jim Morrison lenni, mert aki fiatalon meghal, az elrontotta az életét, a halál, mint az élet értelmetlensége elleni lázadás, ma értelmezhetetlen. Egyesek már arról beszélnek, hogy a tudat digitalizálásával örökké élhetnénk. Kíváncsi lennék, egy örök tudatot hogyan lehetne rábírni bármilyen kockázatvállalásra.

Nem véletlenül lett bestseller Yuval Noah Harari könyve, a Homo Deus. Mindenki jobban örül, ha azt mondják neki, isten lehet, mintha azt: barlangi ember. Sokan képzelik úgy, hogy legyőztük a természetet és biológiai énünket, mi vagyunk az istenember, aki újraalkotja és irányítja a világot. Nem nekünk kell a természettől félni, hanem annak kell tőlünk. Lombikban szaporítjuk magunkat, új növényeket hozunk létre, amelyek ellenállnak ellenségeiknek. Keményebb anyagokat alkotunk, mint amire a természet képes, felhasítjuk az atomot és energiát nyerünk belőle, a kvantumokat rávesszük, hogy világítsanak át bennünket. Chipet építünk az emberek agyába és interneten távirányítunk vele egy másik embert 10 ezer kilométer távolságról. Vagy ahogy Harari írja: a Google jobban tudhatja, kit vegyek feleségül, mint én magam.

Legyőztük biológia énünket, leromboltuk határainkat, uraljuk a természetet. Ennek legszemléletesebb példája a genderkérdés. Úgy képzeljük, a biológiai meghatározottság sokkal kevésbé fontos, mint annak a társadalomnak a hatása, amit mi alkottunk. A biológiai nem felülírható, sőt megváltoztatható. Mindegy, hogy nőnek vagy férfinak születtél, az evolúció által évmilliók alatt belénk írt biológiai különbségeket az egyén, a társadalom, a tudomány ereje el tudja tüntetni.

Az ember természetfölöttiségének végső kijelentése tehát, hogy az evolúció többé nem érvényes ránk. Immár mi szabjuk meg a fejlődés irányát, de ellentétben az evolúcióval, amely vakon alakítja az életet, mi tudatosan, hatékonyan tervezzük a fejlődést, kiküszöbölve az evolúció pazarlását és zsákutcáit.

Olyan kiszámítható és biztonságos lett a világunk – legalábbis a fejlett Nyugaton, de egyre inkább Keleten is –, hogy a természetes szelekciónak nincs tere benne. Azzal, hogy ma már 98 százalék esély van a felnőttkor megélésére és minden ember tovább tudja örökíteni génjeit, a kiválasztódás megállt. Mi magunk választunk csak. (Ezt az elméletet egy genetikus, Steve Jones alkotta meg és sok követőre talált.) Harari  írja a Sapiensben: „A Kognitív forradalom óta nincs természetes emberi életút, csak kulturális választási lehetőségek zavarba ejtő sokasága.” A Homo Deusban pedig már az evolúciót okolja, hogy 21. században a vágyott állandó boldogság érzetét nem tudjuk folyamatosan fenntartani. „Az evolúció hibája. Biokémiai rendszerünk arra állt be számtalan nemzedéken át, hogy a túlélés és a fajfenntartás esélyeit növelje, nem a boldogságét.”

Az evolúció végét hirdető elméletek nem véletlenül népszerűek. Az ember úgy érezheti, már nem evolúcióval alkalmazkodik környezetéhez, hanem tudatosan és aktívan, vagy ha szükséges, a környezetet igazítja magához. A levágott lábú futó új lábat kap és kvalifikálja magát az olimpiára, a vakoknak chipet építenek az agyába és látnak, a velünk született génbetegségeket génszerkesztéssel próbálják gyógyítani, a tengerszint-emelkedés veszélyét pedig hatalmas gáttal küszöböljük ki. A hétköznapi ember azt érezheti: a tudomány mindentől képes megvédeni őt.

Az új barlangi ember

Azaz: érezhette. Eddig. Önbizalomtól csöpögő világunk ezekben a napokban pillanatokat alatt omlik össze, mert a rég meghaladottnak hitt természet létrehozott egy parányi mikroorganizmust, amely nem is igazán élő szervezet, csupán egy vírus.

Ez a vírus nem azzal fenyeget, hogy kiirtja az emberiséget, csupán azzal, hogy elveszi tőlünk azt, ami számunkra a legfontosabbá vált: a hosszú életet.

Egy perc alatt lerántotta a leplet színpadi díszletek mögé rejtett gyengeségünkről, rettegésünkről. Globalizált világrendünket néhány hét alatt kikapcsolta, kivégezte a nemzetközi közlekedést, a kereskedelem jó részét. Lezárt határokat, lezárt városokat, bezárt intézményeket eredményezett, szétzilálta a modern és hatékonynak gondolt társadalom szövetét.

Pillanatok alatt derült, ki, hogy a tudomány csekély védelmet képes nyújtani, a szofisztikált egészségügyi rendszerek csődöt mondtak, a Homo Deus visszatért az őskori védekezéshez, a rejtőzködéshez. A vírus megfutamodásra kényszerítette az istenembert. Visszakényszerítette rég elfelejtett barlangjába. Egyénként nem tudjuk legyőzni, csak elbújni előle. Mint emberiség, megbirkóznánk vele, de az egyetlen igazi védekezés, amivel eddig minden támadónkat legyőztük, nem járható, mert több millió ember halálát okozná.

A pestis legyőzéséhez 300 év kellett és Európa lakosságának 60 százalékát áldozta fel érte, értünk. Ha ma kitörne egy pestisjárvány, rendelkeznénk bizonyos mértékű immunitással. A szifilisznek, amely megjelenésekor néhány hét alatt elvitte az embereket, a 20. századra már két évtized kellett ehhez. A koronavírushoz hasonló kórokozók százával lehettek a történelemben, de ezek halálozása a nullához közelíthetett. Nem voltak ugyanis öregek, akiket megölhetett volna. Az olasz elhunytak átlagéletkora 80 év körüli.

Kiderült, hogy hatalmas önbizalmunk mögött soha nem látott halálfélelem rejtőzik. Úgy rettegünk attól, hogy bekerülhetünk abba a két százalékba, aki meghal, hogy inkább elrejtőzünk és feladjuk a társadalom megszokott működését. Feladunk mindent, amitől olyan különlegesnek éreztük magunkat, amitől úgy éreztük, uraljuk saját életünket, felette állunk mindennek. Inkább lisztes és cukros zacskók között rejtőzködünk. Ezt a háborút az emberiség sokszor megvívta már és mindig sokan áldozták az életüket az immunitásért és az élet normális menetének fenntartásáért. Csakhogy a celebek korában, amikor az élet vált a legnagyobb, lassan az egyetlen értékké, hol találnánk olyanokat, akik az extrém sportokon kívül bármiért is kockáztatnák az életüket? Az életünk olyan érték, amiért meghalni nem, csak élni érdemes. Az új barlangi ember nem ismeri a múlt nemes eszméit, a szabadságért, a szerelemért, a félelem nélküli életért való áldozatot, csak kicsinyes rettegést az életért.

A kijózanodás azonban gyorsan jön és sokan lesznek, akik felismerik: az emberiség nem isten. Van mitől félnünk és vannak célok, amelyekért érdemes az életünket kockáztatni. Megjelennek a hősök: nem celebek, hadvezérek, politikusok, hanem ápolónők, orvosok, önkéntesek.

Itt voltak persze eddig is, csak éppen a kutya nem törődött velük. A „kis emberekkel”, akik hajlandók a közösségért kockáztatni. Akik nem akarnak Homo Deusok lenni.

Az emberek egy részét biztosan megváltoztatja a járvány és rajtuk keresztül a világ is változik majd. Hogy milyen mértékben, az nagyban függ attól, hogy a vírus velünk marad-e.

×××

Nyilvánvaló, hogy ami történik, nem történhet meg még egyszer. Ha a vírus visszatér, nem állhat meg újra az élet. Az ilyen vírusok ellen nincs tökéletes védőoltás. Ha ez bekövetkezik, az emberiség nem tudja még egyszer megvédeni az időseket. Várható élettartamunk csökkenése automatikus változásokat indítana el. Kevésbé konform, kevésbé stabil, a fiataloknak nagyobb szerepet adó világ jöhet. Ez korántsem biztos, hogy jobb lesz, mint a mai, mert több bizonytalanságot, gyakoribb változást hozhat. Lehet, hogy irritáló a doboznyitogató (unboxing) videók kora, de az élet soha nem volt ennyire kiszámítható és biztonságos, mint az elmúlt évtizedekben. Lehet, hogy az emberek kényelmesebbek, unalmasabbak és kevésbé szenvedélyesen élnek, de nem is ölik meg olyan gyakran egymást, nem akarják felforgatni a világot. Egyesek szerint a globális kapitalizmus kerül válságba, mások szerint a populizmus nő, esetleg a vallások lesznek népszerűbbek. Mindezek együtt is bekövetkezhetnek és harcolhatnak egymással egy szenvedélyek és eszmék által jobban átitatott új világban.

Vagy csak alszunk egy nagyot, elfelejtjük az egészet, és visszatérünk a vegán diétához.

forrás: https://www.valaszonline.hu/2020/03/20/koronavirus-civilizacios-kovetkezmenyek-homo-deus-barlangi-ember/

Válság-áldás

Prófétai időben élünk. Hiába hangzik fennkölten ez a kijelentés, valójában arról van szó, hogy jajveszékeléstől hangos évtizedek óta személyes és kollektív, összegyházi lelkiismeretünk – annak kicsapódásaként pedig közleményeink, sajtóbeli megnyilatkozásaink, prédikációink, konferenciákon elhangzó beszédeink, asztali beszélgetéseink. Próféták – legalábbis prófétai iránymutatás, netán önfeláldozás – után kiált a választott nép, mert a struktúra rogyadozik, a létszám fogyatkozik, a spiritusz, a lendület pedig olyasféle jellemzővé vált, ami miatt legfeljebb irigykedve ostorozzuk azokat, akik merészelnek nem beleragadni abba, amiből mi nem bírunk kikecmeregni. Ha egyáltalán foglalkozunk még lendülettel, spiritusszal.

Válságban van az a kereszténység, amit eddig ismertünk és gyakoroltunk, ám az egyháztörténelem vaskos kódexét lapozgatva nincs félnivalója azoknak, akik nem hobbiból, megszokásból vallásosak, hanem tényleg Isten szavát szeretnék követni. Ki gondolná, hogy örömében ugrándozott volna a hegyre menet Ábrahám, miközben Izsákot készült feláldozni? Nyilván nem ilyesféle érzések mozogtak benne, pedig, lám, évezredek múlva is emlegetjük hűségét, engedelmességét, prófétai atyánkként tekintünk rá milliárdnyian! Mennyire lehetett örömteli átélni akár az egyiptomi, akár a babilóniai fogság idejét, amelyek – ma már tudjuk – Isten csodálatos szabadító erejének nagyszerű megnyilvánulását készítették elő? Hogy Jézus kínszenvedéséről ne is beszéljünk, amelyet vérrel verítékezés vezetett fel…

Válságban lenni nem jó, amennyiben a bonum kifejezést az élvezetesség (delectabile) oldaláról közelítjük meg. Ám a válság igenis lehet jó, amennyiben akár hasznosság, akár erkölcsi érték szempontjából tekintünk rá (bonum utile, bonum morale). Bőségesen tele van az egyház történelme krízisekkel, mélypontokkal, amelyek egyszerre jelképezik emberi gyengeségünket, immanens létünk fogyatékosságait, egyben a Gondviselés szüntelen megújításra kész, újrakezdésre hívó lelkesedését. Istenben aztán van spiritusz, mondhatnánk. Ezzel együtt felismerhetjük, kimondhatjuk: annyiban van spiritusz az egyház valóságában, intézményrendszerében, amennyiben jelen tud benne lenni Isten. Ha az egyházban megfogyatkozott a spiritusz, akkor ott – körbeértünk – válság van. 

A krízisből való kijutás első lépése nyilvánvalóan annak megvallása, hogy benne vagyunk, nyakig. Nem másokra mutogatni, nem kifogásokat keresni, hanem elfogadni ezt az állapotot – a gyógyulás, megújulás első lépése. Amíg ezt nem tesszük meg, az egészségesség látszatának kórjában fogunk szenvedni, ami minden gyógyulási lehetőségtől megfosztja a beteget.

Válságunk a történelem tanítómesteri útmutatása alapján igenis áldássá válhat, ám ehhez a szembenézésnek egy mélyebb szintjére is el kell jutnunk: ki kell mondanunk, néven kell neveznünk sebeinket, tüskéinket, és ez, bizony, fájdalommal jár.

Meggyőződésem, hogy Isten csodálatos ajándékot készít számunkra, s ő már lelkesen toporog, hogy átnyújthassa nekünk megújító szeretete gyümölcsét. Ahhoz, hogy megértsük, mi választ el bennünket eme ajándék átvételétől, a Jézus által tanított imádság záró szavainak átelmélkedésére hívom meg az olvasót. Azokra a szavakra, amiken magam sokszor csak átfutok, mintegy letudva a kötött szövegű fohász végét, bele sem gondolva ezen kifejezések valódi üzenetébe. Talán ritka kivételnek számítok. Talán mások is tapasztaltak hasonló felületességet önmaguk esetében.

Egység, erő, áldozat 

Ha már történelmi perspektívával indult a gondolatmenet, ennél a megközelítésnél maradva újszerű felismerésre tettem szert teológiai eszmélődéseim során. Sokan úgy tudjuk, úgy tanultuk, az első nagy egyházszakadás 1054-ben következett be, hogy aztán 1517 legyen a következő dátum, amit nem éppen ünnepi jellegénél fogva vörös betűkkel véstünk be a kereszténység kronológiájába. Érdemes újragondolni ezt a felosztást. Az első szakadás az egyház – a kereszténység – életében ugyanis 313 környékén történt (nem számítva a kereszténység és a zsidóság eltávolodását, amely jelen írás szempontjából egy másik történetszálat képez). Ekkor szakadt el ugyanis attól a közegtől a hívők közössége, amelyben igazán önmaga tudott lenni, amelyben arra tudott koncentrálni az egyház, amely lényegi alapját jelentette létének, küldetésének. A konstantinuszi fordulatként emlegetett változás a gyökeréből fordította ki azt az egyre terebélyesedő fát, amely akkora hatás ért el addigra, hogy már egy császár(ság)nak is meg kellett lépnie, hogy saját hatalmi érdekeihez igazodva az üldözötti státuszt partneri együttműködésre cserélje. 

Kr. u. 313-ig a kereszténység számára a Máté evangéliumában olvasható kijelentés, miszerint „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség” egészen mást jelentett, mint azóta, egészen napjainkig. Az egyház önnön lényegi közegétől való elszakadás előtt ebben a kontextusban az ország egyértelműen Isten országát jelentette, a hatalom Isten akaratának megvalósulására, gondviselő szeretetére utalt, annak a bizonyos dicsőségnek pedig leginkább a kereszt lehetett a leghitelesebb szimbóluma. Utóbbi paradoxon kimondott-kimondatlan jelenléte a hívők lelkületében és gondolkodásában biztosította, hogy az üldöztetések, a vadállatok elé vetés, a keresztre feszítések és más formában az első századok során végrehajtott kivégzések minden borzalmasságuk ellenére nem gyengítették, szétoszlatták, inkább megerősítették, egységbe kovácsolták a keresztényeket. És ez az az erő, egység, amit mi, mai keresztények jellemzően csak hírből ismerünk. Ne legyenek kétségeink: a 313-as fordulatnak és az akkori részleges önfeladás, belső szakadás, meghasonlás ismétlődésének bőségesen köze van ahhoz a válsághoz, amelyben toporgunk. 

Az, hogy a kereszténység nem e világból való, s nem is földi célok elérése hajtja tagjait, egyáltalán nem zárja ki, hogy az egyház kapcsolatban álljon a földi hatalmakkal, országokkal, akár részlegesen részesülve világi elismerésekben. A szellem azonban, amit a kereszténység politikai, hatalmi tényezővé emelése kiengedett a palackból, szinte leküzdhetetlen kísértésként mételyezi évszázadok óta egyházunkat. Sőt, így vagyunk kénytelenek fogalmazni: egyházainkat.

Mitől ürülnek ki a templomok? 

Visszatérve napjaink kihívásaihoz, nem nehéz észrevenni egyházunk vezetőinek az evilági értelemben vett országgal, hatalommal, dicsőséggel való káros viszonyát. Írhatnék talán küzdelmet is, és mindenképp érdemes megemlíteni, hogy bőséggel eredményez vívódást is ez az áldatlan állapot, de úgy tűnik, mintha annyira azért nem akarnának az intézményrendszer képviselői elugrani a hatalmi tényezőként kezelésnek köszönhetően ma is felkínálkozó lehetőségek elől. 

Az a bizonyos 313-as fordulat ráadásul pár évtizede lokális szinten újra megismétlődött, miután a rendszerváltásból fakadóan a tiltott, elnyomott, üldözött létből ismét előbb szabaddá váltak, majd – politikai széljárástól függően – stratégiai partnerré léptek elő a történelmi egyházak. Az elmúlt évezred utolsó éveiben újra megteltek a templomok, feléledtek a közösségi kezdeményezések, újraéledtek a szerzetesrendek, körmenetek kezdték színesíteni a belvárosok életét, elismert, elfogadott közszereplővé váltak papok. Mi több, egyre több iskola került egyházi fenntartásba, ráadásul jelenleg olyan politikai vezetőink vannak, akik büszkén vallják kereszténynek magukat. Kívánhat-e ennél többet egy hithű Krisztus-követő? A tapasztalatok alapján azt kell mondanunk: nem többet, hanem kevesebbet kellene kívánnunk.

Merthogy közel 30 év alatt eljutottunk odáig, hogy a templomaink újra ürülnek, a társadalom elfordul az egyháztól, s ennek hátterében alapvetően a legkevésbé sem az aktuális fenyegetésként láttatott migráció, avagy bármilyen külső tervek végrehajtásának szándéka áll. Hanem a belső meghasonlás. 

Egy emberöltő elég volt hozzá, hogy megszabadulva az Állami Egyházügyi Hivatal fojtogató ölelésétől ismét, immár – látszólag – szabadon felkínált lehetőségként egyházügyi politikai vezető tartson sajtótájékoztatót a Szent István-bazilikánál, az oltár előtt, egy szentmise bevezetőjeként. Az elmúlt években eluralkodó, indulatokat korbácsoló kormányzati és ellenzéki gyűlöletkampányok nyomán olyan beszédes csendben tesznek tanúbizonyságot az evilági ország, hatalom és dicsőség iránti elkötelezettségükről pásztoraink, hogy szinte visszhangoznak a ki nem mondott tiltakozó szavak. 

Az emberek pedig – függetlenül attól, hogy értik-e, vagy sem, ami körülöttük történik – a lábukkal szavaznak. Aki szeretne Istenhez közel maradni, a kevésbé meghasonlott, érzelmekben is bővelkedő kisebb gyülekezetekhez átpártolva éli meg hitét, s láthatóan egyre szaporodnak az ilyen helyüket, lelki zarándokútjuk folytatási lehetőségét kereső bárányok. De teljesen meg lehet érteni azokat is, akik csalódottan úgy döntenek, hogy „erre” nekik nincs szükségük a továbbiakban.

Fehérre meszelt imaszíjak 

Mégis, miért vergődik ebben a csapdában az egyház intézménye? Igazságtalan és szeretetlen lenne mindezért kizárólag egyházunk vezető tisztségviselőit felelőssé tenni, hiszen mindannyian tehetünk érte és ellene is, hogy ez a helyzet fennmaradjon. Ráadásul az elmúlt 2000 év rengeteg olyan értékkel gazdagította az egyház kincsestárát, amelyeknek jelentős súlya van. Gondolhatunk itt a templomokra és egyéb épületekre, amelyek megőrzése, fenntartása, felújítása bizonyos megközelítésben hatalmas tehertételként is értelmezhető. Milyen könnyű is lenne nem holmi materiális hívságokra pazarolni az energiát, hanem úgy, mint az őskeresztények, magánházaknál összejönni, egymásnak és a köztünk jelenlévő Krisztusnak örvendezni a kenyértörésben! Nemes terheink vannak, amelyek akár nemesíthetnék is közösségeinket. Ám ha ezen földi javak másodlagossága, viszonylagossága megkérdőjeleződik, ha háttérbe szorul az ember, a lélek, amelyet ezek az eszközök szolgálni hivatottak, akkor nem érdemes csodálkozni a lesújtó következményeken. Létezik-e vajon olyan egyházmegye, ahol legalább annyit költenek humán kiadásokra, mint épületekre és egyéb eszközökre? Olyanról tudok, ahol 80-20 az arány, nem az emberi költségtényezők javára. És ez az egyik legjobban működőnek nevezhető hazai egyházmegye… 

Ez csupán a kisebbik probléma. Örömmel nyugtázhatnánk, ha pusztán az anyagiakkal lenne gondja egyházainknak. A Szent István-bazilika előtt azonban az említett tanévnyitó mise és az azt megelőző politikai performansz mellett történt valami más is az idei nyár folyamán. Az MKPK elnöke ugyanis olyan beszédet mondott augusztus 20-án, amely majdnem visszaadta az esélyt, hogy ezt a tanulmányt ne kelljen megírni. A prédikáció keretébe ágyazott gondolatok ugyanis egyrészt kormánykritikát tartalmaztak, éspedig jogosan, másrészt a püspök megpendítette a tükörbe nézés, az önkritika fontosságát. Hiába azonban a szép szavak, pár napon belül kiderült, hogy egyrészt hamar elfogyott a lendület a tanítás tiszta, bátor képviseletét illetően a kormányzattal szemben, másrészt bebizonyosodott, hogy az önkritika nem a „miénk”, hanem a „tiétek”.

Fennmaradt, sőt, megerősödött, társadalmunkba égett pár hét alatt a saját maga szerint hibázni képtelen, emiatt vitára, párbeszédre alkalmatlan, felülről megmondó, ezért tévúton járó egyház(i vezetés) képe, amely egy másféle hatalomhoz is ragaszkodni látszik. Ez pedig az a Krisztustól idegen hatalmi törekvés, amit egymás között leginkább klerikalizmusnak hívunk. 

Nem véletlen, ha sokakban felrémlett az elmúlt hónapokban az evangéliumok néhány jelenete. Azokra a részekre gondolok, amelyeknek a kor írástudói is szereplői, de keresztényi szempontból nem pozitív előjellel. Mindig tudják a választ, merthogy ott szerepel az írott törvényben. Bátran megmondják, mit kell a tévelygőknek tenniük. Rámutatnak a bűnre, utat mutatnak a parancsolatok szerint. Csakhogy pengő érc, zengő cimbalom minden szavuk, mivel épp az hiányzik belőle, ami Jézus részéről a legfontosabb hozzáadott érték. Szeretet nélkül bármely főpap csak fehérre meszelt sírhoz hasonlítana, a hosszúra engedett imaszíj pedig semmit nem ér megértő elfogadás, cselekvő együtt-szenvedés hiányában.

Ferenc, a próféta 

Ebbe a nem csupán hazánkban tapasztalható meghasonlott, megfáradt, a kiüresedés jeleit magán hordozó rendszerbe hozott friss erőt, új színt Jorge Mario Bergoglio, akinek pápává választása – első beszédei alapján – semmi izgalmat, pláne radikális változást nem ígért. Egy egyszerű ember képe jelent meg sokunk szeme előtt, aki nem szerepelt a papabilis listákban, aki közemberi megfogalmazásaival szinte sokkolta a procedúrákhoz szokott füleket és szemeket. Mégis, ez a primitívnek tűnő vonásokat hordozó, messziről jött ember lett azzá a prófétává, akire rendkívül nagy szüksége van korunk egyházának. S mint minden próféta, ő is megkapta, avagy felvállalta a meg nem értett, házon belül ostorozott, masszív értetlenkedéssel és ellenállással küzdő küldöttek szerepét. Kétségkívül régen volt ennyire ellentmondásos vezéralakja a kereszténységnek, mégis, vagy éppen ezért nem nehéz felfedezni a radikális jézusi vonásokat az argentin származású egyházfőben. 

Irgalmasság, megbocsátás, nyitottság – kedves jelszavakként üdvözölték a tömegek a nép nyelvén egyébként is jól, közérthetően, könnyen befogadhatóan beszélő Ferenc első megnyilvánulásait. Ám amikor mindez a szegénységgel szembeállított egyházi pompa kritikájával bővült, pláne ki is mondta a vele készült első interjúk egyikében a pápa, hogy ellene mond a klerikalizmusnak, elkezdtek épülni a belső ellenállás falai. 

Az új egyházfő nem titkolta, egyre jobban kibontotta, hogy egész pápai működése bátor hadviselés lesz az Isten országát evilági hívságokra konvertáló/lecserélő gyakorlattal szemben, a korszellemhez ügyesen igazodó politikai stratégiázás ellenében. Olyan emberükre akadtak a dicsőséget keresztényileg félreértelmezők, aki egy pár cipővel meg tudta üzenni: más szelek fújnak mostantól a Vatikánban. De nem csupán a lábbeli színe váltott pompás pirosról egyszerű feketére. Ferenc kinyittatta a kuriális garázsokat, rámutatva a luxusautókra, amelyek árát a szegényekre buzdított költeni. Maga is példamutató szerénységben, szegénységben kezdte meg és gyakorolja ma is pápai szolgálatát, sok forma-hívő rosszallását kiváltva. 

Van egy nagyon fontos aspektusa az irgalmasság egyházát építő pápa ténykedésének, ami közvetlenül érvényesül a világegyházban: ez pedig cselekedeteinek és szavainak hatása. Mint kábulatból magukhoz térő emberek, úgy ébrednek új kezdeményezések, hangzanak fel új hangok olyan személyek részéről, akik szinte alig várták, hogy beállhassanak valaki – a bevezetőben említett iránymutató, önfeláldozó próféta – mögé, mellé. 

Egyik magyar főpásztorunk pár éve, már az új pápa szolgálati ideje alatt így fogalmazott: ideje kilépnünk az „önszórakoztató gettóegyházból” a Szent Ferenc-i távlatok felé. Micsoda kijelentés ez! Micsoda botrányos, pár évvel korábban még elképzelhetetlennek tűnő önkritika egy püspök szájából! S azóta, mintegy jeladás hatására sorra egyre több hasonló hang szólalt meg idehaza, de ugyanez az ébredés számos más nemzeti egyházban is megtapasztalható. Örvendetes, hogy egyre több civil – nem-klerikus – személy is megnyilvánul akár az egyházi kommunikáció színterein belül, akár a „falakon kívül” hirdetve azt az új szellemiséget, amely valójában nagyon is régi: 313 előttről mocorog kereszténységünk zsigereiben. Ennek a régi-új hangnak pedig az a küldetéstudat a motorja, amely nem törődik azzal, hogy mit szólnak eme kijelentésekhez akár az írástudók, a szokások, formák rabjai, akár a materiális világ hatalmasságai. A prófétai úton járók nem méricskélik, veszít-e fényéből az emberek között elért, összekapargatott dicsőségük. Egyértelműen és elkötelezetten Isten országát építik, a körülményektől és a véleményektől függetlenül.

Búcsú a tabuktól

Mi történik itt? Joggal tehetné fel a kérdést bárki, aki akár egyháztagként, akár kívülállóként magyarázatot, fogódzót keres korunk egyházi metamorfózisának értelmezéséhez. Talán a jelen írásban felvázolt történelmi kontextus segíthet kimondanunk a felszabadító felismerést: semmi különös. Él az egyház, és ami él, az alakul. Jajveszékelők mindig voltak, mindig lesznek, ám soha nem ők hozzák el a megújulást. Sátánt kiáltani, ilyen-olyan bérencezni a gyengék sportja. A megújulás emberei a próféták, és azok, akik kihallják a szokatlannak tűnő prófétai üzenetekből a szerető Isten hívó, átölelő szavát. 

Féljünk-e hát attól, hogy ürülnek a templomok? Vagy inkább tegyük fel bátran a kérdést: mit szól Jézus ahhoz, amit népegyháznak hívtunk, amelynek csillaga már jó ideje leáldozóban van? A jezsuita Őrsy László fel is vetette a bátor dilemmát Úttalan utak Ura című könyvében – ő kijelentésként megfogalmazva, amit én csak kérdezni merek: számokat akarunk? Akkor járnánk a helyes úton, ha tele vannak templomaink? Kikkel vannak/voltak tele azok a templomok? Elkötelezett, szerető szívű, lánglelkű apostolokkal? Ha nem, miért nem? Tényleg szüksége van az egyháznak/egyházaknak ennyi és ekkora épülettömegre? Ha nincs, mit kezdjünk értékes terheinkkel?

És ez a felvetéscsomag csak bemelegítés az olyan, még lényegibb kérdések felé haladva, hogy tényleg paphiány, keresztényhiány van-e hazánkban, Európában, akár világszerte? A ló túlsó felén ott vár bennünket a kérdés: megtehetjük-e, hogy semmibe vesszük a számszerű mutatókat, nem törődve az idők jeleivel? Vagy képesek vagyunk esetleg árnyaltan, diverzifikáltan kezelve a problémakört áttekinteni, hol állunk, hogyan jutottunk idáig, mit rontottunk el menet közben, s miként hozhatnánk helyre korporatív és személyes tévedéseinket? 

Menjünk tovább: akarhatja-e Isten, hogy belekényszerítsük papjainkat egy olyan elvárásrendszerbe, amely nem biztosítja annak feltételeit, hogy a cölibátust egyszerre mennyei perspektívájú, ugyanakkor emberhez méltó módon megélhessék az erre meghívottak? Igen, eljött az ideje újragondolni a kötelező papi cölibátus szabályát, s vagy az ahhoz szükséges körülményeket kell ugyancsak kötelezően biztosítani – gondolok itt elsősorban a közösségben-lét praktikus feltételeire –, vagy vissza kell térni az ősegyház gyakorlatához. Oda, ahol méltó helye és keretrendszere volt az Istennek teljesen odaszentelt élethivatásnak, amikor voltak házas és nőtlen tanítványok, apostolok, papok egyaránt. 

Rendkívül hosszan lehetne sorolni az egyes részletkérdéseket, amelyek összeírása bőven kimerítené jelen írás kereteit. És akkor még nem tértünk ki a válaszokra, amelyek megfogalmazására önmagam nem is vállalkoznék. A lényeg, a továbblépéshez szükséges kiindulópont úgysem a pontos kérdések definiálása, majd a korrekt feleletek rögzítése. Ez majd egy következő lépés lehet a megújulás útján. Kezdésnek elég, ha elsajátítjuk és egyre aktívabban gyakoroljuk a kérdező életformát. Azt, amit hírből sem ismertek a törvényt betéve tudó farizeusok, s amely hozzáállásra oly szép példát adott egész életével a Megváltó. Ha a kettészakadt, fentiekre és lentiekre osztódott országhoz hasonlító egyházi struktúrát visszacserélnénk az evangéliumi együtt-működésre, a „melletted állok” kapcsolati szisztémájára, csodálatos távlatok nyílhatnak meg előttünk.

Valami ilyesmire hívott meg Luther is – hogy a reformáció 500. évfordulója okán gondolatban visszatérjünk a nagy egyházszakadások egyikéhez. Nehéz lenne megválaszolni a kérdést, vajon mit tettünk volna a reformátor helyében, hogyan éltük volna meg hitünket abban a korban, az adott egyház klerikalizmustól fulladozó intézményrendszerének valóságát megtapasztalva. Hogy Luther próféta volt-e? Ezen hosszan vitatkoznak, fognak is vitatkozni a szakemberek és az érdeklődők. A mi sokkal fontosabb kihívásunk, hogy felismerjük-e korunk prófétáit, Isten küldötteit? Például Ferenc pápában, vagy a szomszédunkban, a plébánosunkban, egy idegenben, a látszólag velünk szemben álló felebarátunkban… 

Hogy erre képesek legyünk, ahhoz tiszta szemre, tiszta szívre van szükségünk. Amely magától nem marad tiszta. Ahhoz, hogy újra és újra megmosakodjunk, megtisztítva lelkünket az örök élet forrásánál, számos kapaszkodót kapunk egyházunktól. Ilyen az Úr imádsága is, amelyet nem csupán elmormolva, hanem átelmélkedve akár magunk is felismerhetjük és életre válthatjuk személyes prófétai küldetésünket. 

Mondjuk ki gyakran, éljük meg minél hitelesebb, ismerjük el Istenünk felé: tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség. Úgy legyen!

Ezek a témák foglalkoztattak minket az első alkalom után, ezeket szerettük volna továbbgondolni, tovább-beszélni, továbbgörgetni:

1. Istentől vagy az emberektől távolodtunk-e el, merre van a visszafelé?
2. Milyen tanítványok vagyunk és milyenek szeretnénk lenni?
3. Az együttműködés lehetőségei a papság és az aktív civilek között.
4. A Lélek élteti az egyházat. Hogyan? Mik a működésének a jelei?
5. Népegyházból kreatív kisebbség, de hogyan?
6. Az ifjúság megszólításának, meghallgatásának lehetőségei.
7. Miért ilyen nehéz a “miértet” megragadni egyházunkban?

Afelől, hogy Nikodémus és Jézus között egy intim és mély beszélgetés jött létre azon az estén, nincsenek kétségeink. Ha viszont ez kettőjük között maradt volna, mit se tudnánk róla, nem válhatott volna evangéliummá, örömhírré. Így mi is a megosztás mellett döntünk, mégha vissza nem is tudjuk adni az őszinte, lényegkereső beszélgetések hangulatát vagy gondolati íveit. Néhány részletet idézünk csak.

Miért választottuk a beszélgetést, miért fontos a beszélgetés? Valamit megélhettünk abból amiről egy neves pszichoterapeuta így beszél: “A beszélgetés fontos, de veszélyes is. Egy valódi beszélgetés életveszélyes. Mert ha két ember tényleg odafigyel egymásra, akkor a félelem ellenére elmondják őszintén hogy mi az élményünk és hogy mire jutottak addig a pillanatig amíg elkezdték a beszélgetést. Amit mondanak az az ő életükből származik. A dolguk nem az, hogy meggyőzzék egymást arról, hogy én azt gondoljam amit te vagy te azt, amit én. Attól a pillanattól hogy a meggyőzésről van szó, akkor bejön az erőszak az ajtón és kimegy a szeretet az ablakon. A szeretet az, hogy ha nem értünk egyet, megtartsuk a kíváncsiságunkat. A végén tehát én azt hiszem, hogy sem te nem tudod az igazat se én nem tudom az igazat, senki se tud semmit, de ha tényleg elkezdünk beszélgetni, akkor van egy lehetőség arra, hogy a valóság vagy az igazság megmutatja magát a kettőnk között és akkor az olyan, hogy egyszerre csak mind a ketten rájövünk valamire amit eddig nem tudtunk és egymás nélkül nem tudtunk volna oda kerülni. Ez az ami izgalmas.” 

De mitől intim egy beszélgetés? Ugyanő így ír erről: “Arra jutottam, hogy két ember között egy intim beszélgetés az, amikor olyan dolgokról beszélünk, amit csak én tudok mondani csak neked és csak te tudsz mondani csak nekem. Ez igazán személyes, intim. Amit én bárkinek el tudok mondani, az nem intim. Amit bárki mondhat nekem az sem intim. Tehát, mondjuk, sportról, politikáról vagy munkáról beszélgetni nem intim. De hogyan tudunk eljutni az intimitáshoz? Mi az, amit csak én tudok mondani neked? Hát az muszáj, hogy az én élményem legyen! Arról kell beszélni mi a személyes élményem, mert azt csak én tudom mondani. Senki más nem tudja. Sohasem tudta és sohasem fogja tudni senki – mi az élményem azt csak én tudom.”

A személyesség felvállalása és megőrzése és a szabad légkör ezekben a néha egyetemes témákban is fontos volt végig. Három szubjektív pontot ragadnék ki a beszélgetésekből.

TANÍTVÁNNYÁ LENNI

Egyik vissza-visszatérő gondolatunk az egyház-tagságunk, tanítványságunk lett. Ha elkezdek tanítványként gondolkodni, azonnal kérdés lesz számomra az egyház jövője, ha csak felhasználó vagyok és maradok, ez nem érdekes a számomra. Ebben a tekintetben minden nemzedéknek elölről kellene kezdeni az egyházépítkezést és talán kicsiben,  “kisegyházi” logikával kellene gondolkodni –  az egyéni felelősségünk így személyesebb, nagyobb, átélhetőbb lenne. Sokat kell még tanulnunk és fejlődnünk, hogy tanítvánnyá lehessünk, a római katolikus szocializációnk nem teszi ezt fókuszába, hiányzik a tanítvány-nevelés. A plébániai közösség tagjainak önmeghatározása jelenleg inkább az, hogy “római katolikus keresztény vagyok”, mintsem hogy “Jézus Krisztus tanítványa vagyok”. Nincs tagsági kártyánk, nincs tanítványi kézikönyv a zsebünkben és fejünkben. Tanítványság és ima, tanítványság és misszió elválaszthatatlanok egymástól.

Sokunkat ezért is, ezek ellenére is vonz a tanítvány-lét. Fontos számunkra a tanítványi kör tagjának lenni. Ahogy feszítenek az egyházi struktúrák, a szokások, Jézustól, a Vele létben az imában folyton tanulhatunk tőle. Szent Ferenc belevetette magát a “chiesa”, a templom építésébe, aztán fokozatosan megnyílt arra, hogy a “Chiesa”, az egyház megújítására szól a hívás. És emellett, amit kezdettől megértett és élt, az a saját belső templomának építése is lett. 

ÖSSZEKAPCSOLTAN ÉLNI

Pont a tagság-tudatunk vezethet el minket az összekapcsolódáshoz, ma amikor Fradi drukkernek lenni erősebb identitás mint a katolikus hívőnek. Az egy Testhez tartozás tudata és élménye nélkül az együttműködés csak csalódásra vivő elvárás marad. Hiába “pingelik” a laikusok folyamatosan az egyházat, hiába hívnak erre a partnerségre a párbeszéd plébánosai. A szervezetünkben a sejteknek nem kérdés hogy együttműködjenek-e, hogy akarják-e ezt. Így vagyunk alkotva, Krisztus testében is csak ugyanígy működhetünk. Ebben a képben nincs passzív tag, az azt jelentené, hogy beteg vagy elhalt az a rész. Ebben a képben nem tudunk egyedül lenni. Ezt a képet festi le Szent Pál amikor az Egyházról beszél. 

Ha nem így gondolunk magunkra akkor egy TEST-KÉP-ZAVAR-os egyház leszünk, amelyben (egy beszélgetőtársunk szójátékával élve) a TETT és LÉLEK egysége nem valósul meg. 

LÉLEKKEL LELKESÜLNI

Hogy van az a hogy a mozgalmak vitorlái ügyesebben fogják be a Lelket, mint a plébániáké? Miért vannak kevesen a kompetens cselekvők a népegyházban? Kell-e e kisebbség a kicsinység tudata és tapasztalata a Lélekre való megnyíláshoz?

Azt állapítottuk meg hogy három dolog is hiányzik a közegyházi működésünkből:

A nevelés, a tanulás, a biztatás arra, hogy van karizmád, fedezd fel!

A légkör, hogy itt van ennek tere, támogatottsága.

A bátorság kiállni, cselekedni, nem várni, előlépni a hátsó pad mögül.

A Lélek ebben a Nagy Bújtogatónk! Rá figyelve tudunk a személyes és közös küldetésünkhöz közelebb lépni. Hogy ez majd közös dolgaink céljához vagy az értelméhez vezet közelebb, azt ki-ki döntse el maga. Fredrik Backman a Hétköznapi szorongások című regényében így ír:

“A rendőrörs kis konyhájában a fiatalabb rendőr egy idősebbel találkozik. A fiatal vízért jött be, az idős kávézik. A kapcsolatuk bonyolult, mint a különböző generációbeli rendőröké általában. Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.”

Válogatott társaságunk volt 🙂 szerzetesnővér, családterapeuta, paptestvér, egyházi fejlesztő, evangelizátorok.

Nem azért gyűltünk össze, hogy meghallgassunk egy bölcs előadót, senki sem készült kiselőadással, egyszerűen csak beszélgetni gyűltünk össze, a járványhelyez miatt csak a virtuális térben. Az internetkapcsolat néha akadozott, és dramaturgiailag a legfontosabb pillanatokban szakadt meg a vonal – ennek ellenére értettük és megértettük egymást és jó diskurzus alakult ki az este folyamán.

Szinte mindenki más nézőpontból közelített a témához: Néhányan személyes tanúságtételüket osztották meg azzal kapcsolatban, hogy akkor amikor távol érzik magukat Istentől, nem tudnak úgy szeretni, akkor semmi sem megy, de ha Istenhez visszatalálunk, akkor Ő a forrás arra, hogy szeressük a társainkat. Elhangzott az is, érdemes feltenni a kérdést magunknak: én kitől távolodtam el? Ezt tovább gondolva az is felmerül: mit tehetek azért, hogy közelebb kerüljek? Egyik társunk azt mondta, hogy nem távolodtunk el senkitől – a dolgok természetéből adódik, hogy néha távolabb, néha pedig közelebb érezzük magunkat Istenhez vagy épp az embertársainkhoz. Ettől nem kell megriadni, ez benne van a folyamatban, egy minőségi kapcsolatban is.

Felvetettük, hogy vajon a közelség – távolság-e a legjobb mutatója a hitelességünknek? Vonzó-e a mai korban Isten radikalitását hirdető egyház? Tényleg többen csatlakoznának-e? Kit is veszítettünk el: korunk emberét, vagy a közösség tagjaitól távolodtunk-e el? Az egyéni és közösségei, egyetemes egyházi megújulás hogyan függ össze? Következik-e az egyikből a másik?

Szentnek kell-e ahhoz lenni mint Ferencnél hogy az „építsd újra egyházamat” hívás a lelkünktől az egész egyházra kiterjedjen?

 Az alkalom második felében a beszélgetést imában folytattuk az első János levél 4. fejezete igéivel.

 Nagyok sok, szerteágazó kérdést vetettünk föl. Sok, ki nem mondott kérdés maradt bennünk, és sok kimondott felvetés maradt megválaszolatlan, de abban kimondatlanul is megegyeztünk, személyes felelősségünk van abban, hogy megújuljon az Egyházunk.