A címben jelzett téma önmagában véve rendkívül magas követelményeket támaszt, s ezért nehéz feladatra vállalkozunk, ha megpróbáljuk áttekinteni. A spiritualitásról kellene szót ejtenünk. A spiritualitás (eleve megfelelő kifejezésünk sincs a szóban forgó dologra, mert a „vallásosság” nem igazán fedi azt, amiről beszélünk) titokzatos és törékeny dolog, csak nehezen tudunk szólni róla, s mivel a keresztény valóság intenzív, egyéni és egyedi kibontakozását jelenti, minden kereszténynél óhatatlanul más és más, az egyén alkatának, életkorának, élettörténetének, kulturális és társadalmi környezetének, végső, szabad és adekvátan egyáltalán nem reflektálható egyediségének függvényében. Témánk már csak ezért is komoly és nehezen megoldható feladattal szembesít bennünket. Ráadásul a spiritualitás olyan összetevőiről kell szólnunk, amelyek a jövő egyházában játszanak majd lényegi szerepet. De mégis mit tudunk történelmünk jövőjéről? Mit tudunk az egyház jövőjéről? A modern futurológia ellenére is mily keveset tudunk előre a profán jövőről! Az egyház jövője maga is mennyire megközelíthetetlen az egyházban élő emberek és az egyházi hivatalviselők számítgató terveivel!

Az egyházi hivatalviselőket ugyan mindig megkísérti, hogy formai tekintélyük alapján és voltaképpeni üzenetük változhatatlansága miatt úgy gondolják, az egyház történetének is urai, s egyértelműen meg tudnak tervezni és irányítani tudnak mindent. De arra a következtetésre is juthatnak, hogy az egyházban végső soron semmi lényeges és semmi meglepő nem történhet, mert a történelem tengerében az egyház Isten örökkévalóságának sziklájára van építve. Csakhogy mennyire mélyreható, mennyire meglepő változások zajlanak az egyházban!

Mily kevéssé számítottunk a már kialakulthoz hasonló egyházra, mi, idősebbek és egyházi hivatalviselők, akik Piusz pápa idején, monolitikus egyház keretében nőttünk fel! Akik elhatározták a II. Vatikáni zsinat egybehívását, véget akartak vetni a piuszi korszak triumfalizmusának, s közben meglepő természetességgel és szinte felszabadultan azt hirdették, hogy elengedhetetlen az egyház aggiornamentója a mai világban és a holnap világában, azok mily kevéssé számítottak arra, aminek ma tanúi lehetünk az egyházban, s aminek a zsinat ha nem is az oka, de mintegy a katalizátora volt. Ezért szinte képtelenség is az egyház jövőbeli spiritualitásáról beszélnünk, hiszen a spiritualitást az is meghatározza, hogy milyen sorsa lesz az egyháznak, az egyházi élet különböző területeinek és az egyház teljes valóságának — amit pedig nem látunk előre. Mindezt eleve tekintetbe kell vennünk ahhoz, hogy egyáltalán szólni merjünk a címben megjelölt kérdésről.

Ennek ellenére vágjunk bele nyomban — a kalandra vállalkozók bátorságával — a dologba. Csak a római katolikus egyház spiritualitásáról fogunk beszélni; eleve figyelmen kívül hagyjuk tehát a magától értetődően a többi keresztény egyházban és a nem keresztény vallásokban is meglévő spiritualitást, jóllehet a spiritualitás egyéb formáival kapcsolatban természetesen sok minden igaz abból, amit a jövő katolikus spiritualitásáról próbálunk elmondani, és fordítva. Arra az önmagában véve jelentős kérdésre sem térünk ki, milyen változások következhetnek be majd a jövőbeli katolikus spiritualitásban azáltal, hogy az ökumenikus erőfeszítések jóvoltából közelebb kerülnek egymáshoz a keresztény egyházak, s így szorosabb szálak szövődhetnek történelmük és jövőbeli spirituális tapasztalataik között. Kérdésünket vizsgálva továbbá egészen természetesen számolunk a hitbeli meggyőződéssel, ahogyan és amennyiben az egyház és az egyházi tanítóhivatal kötelező érvénnyel előadja, s amennyiben kötelező érvényét szem előtt tartva tárgyilag megfelelő módon annak a spiritualitásnak a hordozóalapjaként értelmezzük és kezeljük, amelyről beszélnünk kell. Minthogy képtelenség egyértelműen megjövendölni a konkrét egyház jövőjét, az egyház jövőbeli profán történelmi és társadalmi helyzetét, nem kell és nem szabad túl sokat foglalkoznunk azzal, hogy olyan spiritualitásról szólunk-e, amely ténylegesen vagy lehetőségileg már ma is megvan, vagy olyanról, amely csak a jövőben áll majd elő, vagyishogy meglévő vagy jövőbeli dologról beszélünk-e vagy csak olyanról, amelynek meg kellene valósulnia ma vagy a jövőben, hogy valóságos dolgokat vagy még meg nem valósított eszményeket tekintünk-e át.

Elsőként azt kell elmondanunk (és egy katolikus keresztény esetében ez végső soron magától értetődik), hogy a bekövetkező, szükségképpen bekövetkező változások ellenére a jövőbeli spiritualitás az egyház eddigi történetének régi spiritualitása marad, bármennyire titokzatos is ez a nem szűnő azonosság. Ezért a jövő spiritualitása az élő Istenre fog irányulni, aki kinyilatkoztatta magát az emberiség történelmében, és legsajátabb valóságával hordozó alapként, belső dinamikaként és végső célként az általa teremtett világ és emberiség belső középpontjába helyezte saját magát. A jövőbeli keresztény spiritualitásnak szintén Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével, Jézus Krisztus Istenével és Atyjával lesz dolga. És nem szabad horizontális irányban tájékozódó humanizmussá torzulnia. Mindig is lélekben és igazságban fogja imádni a felfoghatatlan Istent. Mindig Jézus Krisztusra, a Megfeszítettre és Feltámadottra fog irányulni, arra, akiben Isten teljesen, győzedelmesen és visszafordíthatatlanul, a konkrét történelemben látható módon a világnak ígérte magát, mindig Jézust fogja követni, s olyan normát, belső strukturális elvet olvas ki alakjából és konkrét életéből, amely nem alakítható elméleti erkölccsé; elfogadja Jézus halálos sorsát, aki meghalván minden biztosítékról lemondva, ugyanakkor feltétlen nyitottsággal Isten felfoghatatlanságának és kiszámíthatatlan rendelkezéseinek mélységes mélyébe zuhant, azzal a hittel, reménnyel és szeretettel, hogy így és nem másként lehet eljutni Isten végtelen igazságához, szabadságához és boldogságához. A jövő spiritualitása mindig az egyház keretében fog élni, az egyházból fog meríteni, önmagát rendelkezésre bocsátva beépül az egyházba, és egyik éltető alapja lesz, még ha most talán igencsak homályos is, pontosan és konkrétan mit is fog jelenteni mindez a jövőben. A jövőbeli spiritualitás változatlanul történelmi és társadalmi formát ölt majd, láthatóan megmutatkozik az egyház szentségeiben, jóllehet a keresztények életmozgásának egzisztencialitása és szakramentalitása között alapvetően már most is rendkívül sokféle viszony alakulhat ki, s ezért a történelem során sokkal nagyobb fokú változatosságot fog még mutatni. A jövő egyházának spiritualitása nem létezhet (mert sohasem létezhet) társadalmi, politikai, a világ felé forduló, e csak látszólag profán világgal szemben felelősséget vállaló dimenzió nélkül, és már nyomban itt el kell mondanunk, hogy a jövőben a spiritualitás előreláthatóan pontosabban fogja érzékelni és egyértelműbben fogja megvalósítani ezt a lényegénél fogva eleve hozzátartozó dimenziót. A jövő spiritualitása továbbra is a hegyibeszéd és az evangéliumi tanácsok spiritualitása lesz, s szüntelenül megújuló tiltakozásának fog hangot adni a gazdagság, az élvezet és a hatalom bálványai ellen. A jövő spiritualitása abszolút jövőre fog várakozni, és e reményénél fogva szigorú realizmussal folyamatosan megtöri majd azt az illúziót, hogy ebben a világban és a világ még zajló történelmének medrében az ember saját erejéből és saját eszével létre tudja hozni az igazság örök országát. A jövő spiritualitása emlékezetében fogja őrizni a vallásosság múltbeli történetét, s ostobának, embertelennek és a kereszténységgel ellentétesnek fogja minősíteni azt a véleményt, miszerint az emberi vallásosságnak a történelemtől függetlenedve mindig nullpontról kell kezdenie, és csupa vad forradalom alkotja a lényegét. 

Ezért a jövőbeli spiritualitás pozitív és negatív szempontból egyaránt szüntelenül tanulni fog az egyház múltjából. Egyrészt, ahogyan a múltban, mindig nyitott lesz a bázisból kiinduló, új, pünkösdi kezdetekre, amelyeket a hivatal nem rendel el és nem szabályoz eleve felülről, mert karizmatikus erővel ott tűnnek elő, ahol a Lélek úgy fúj, ahogyan akar, jóllehet a lelkek megkülönböztetésének tükrében az ilyen karizmatikus kezdeményezések akkor bizonyulnak valóban a Lélek gyümölcsének, ha — látszólag vakmerő reménnyel és szinte elpusztítva önmagukat — alázatosan betagozódnak az intézményes egyházba, és legalista szellemben nem alkudnak ki előre olyan elvi biztosítékokat, amelyek szavatolják, hogy nem tűnnek el az intézmények egyházában.

Ezért a jövőbeli spiritualitás szeretettől indítva és belső rokonság alapján mindig el fog mélyülni múltbeli korszakok vallásosságának történetét tanúsító dokumentumokban, mert tudja, hogy a sajátja ez a történet. Soha nem fog átsiklani a szentek, a liturgia, a misztika története fölött, úgy vélve, hogy érdektelen a számára; a jövőben ugyan talán egészen új formáit alakítja ki az evangéliumi közösségnek, de szeretetteljes megértéssel viszonyul az elevenségüket megőrző régi szerzetesrendek szelleméhez és konkrét történelmükhöz. A jövő spiritualitása megőrzi az egyház vallásosságának történetét, és mindig újra felfedezi, hogy ami látszólag régi és már a múlté, az valódi jövőt tud kínálni jelenünknek. (…)

Másodszor az jelezhető előre a jövő spiritualitásáról, hogy korábbi időszakok spiritualitásához viszonyítva alighanem a keresztény vallásosság egészen lényegi tartalmára kell összpontosulnia. Mivel az elmúlt másfél évezredben a nyugati egyház kultúrkörén belül a közvélemény síkján és még a társadalom profán tartományaiban is többé-kevésbé magától értetődő és elfogadott volt a keresztény hit lényegi és döntő tartalma, természetesen az életben és a spiritualitásban is jelen volt ugyan, de nagyjából csak akkor lett érdekes és vonzó, több, mint pusztán magától értetődő, ha konkretizálódott a vallásosság egymástól nagymértékben eltérő formáiban, amelyek bizonyos feszültségben álltak egymással. A vallásos emberek nagyfokú érdeklődésétől kísérve egészen különböző áhítati formák, önálló vallási gyakorlatok, a vallási élet teljesen eltérő, egymástól világosan elkülönülő stílusai alakultak ki. Egymás után és egymással párhuzamosan megjelent például (és csak példákat említünk!) Jézus drágalátos vérének, a gyermek Jézusnak, Mária hét fájdalmának a tisztelete, pontosan strukturált könyörgéseket mondtak a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, nagy gondot fordítottak a búcsúnyerésre stb.; egymástól jól megkülönböztethetők voltak a szerzetesrendek olyannyira eltérő spiritualitásai, a misztikus irányzatok és tendenciák, amelyeknek különböző teológiai értelmezése létezett, igen elterjedtek voltak a zarándoklatok, nagy tisztelet övezett bizonyos szentélyeket és kegyképeket, ma már olykor egyáltalán nem érthető figyelemben részesültek meghatározott dogmák vagy teológiai vélemények, amelyek különböző módon tükröződtek a vallásos életben stb. Mindez kétségkívül nem fog csak úgy egyszerűen eltűnni az egyház életéből és tudatából. Látjuk ugyanis, hogy Róma még ma is megpróbálja életben tartani a vallási élet efféle konkrét, egyedi formáit. Sajnálatos is lenne, ha szürke egyformaságba olvadna minden spirituális mozzanat, és senki sem tudja megmondani, nem alakulnak-e ki majd a jövőben új és meglepő formái és gyakorlatai a spiritualitásnak. Ugyanakkor gyanítható, hogy ma, az egész világra kiterjedő szekularizmus és ateizmus fagyos időszakában egyáltalán nem fog szirmot bontania keresztény spiritualitás annyi különálló virága. Ilyen körülmények között a spiritualitás területén is elkerülhetetlen és elengedhetetlen, hogy a végső keresztény meggyőződésekre összpontosítsunk. Kétségkívül a jövőben is lesz majd Mária alakja köré szerveződő vallásosság, és a szentek tisztelete is megmarad. És egyértelműen kívánatos is, mégpedig a hit végső alapjai miatt kívánatos, hogy létezzenek, sőt nagyobb élettel teljenek meg az ilyen formák. Ám Jézus nevét kell majd kimondanunk, nem pedig a prágai Kisjézust emlegetnünk. Mária nevét kell kimondanunk, és kevesebbet kell beszélnünk Lourdes-ról és Fatimáról. A jövőben is lesz majd eucharisztikus lelkiség, sőt a keresztények (remélhetőleg) a szentségi színekben is imádni és tisztelni fogják az Urat. Csakhogy ezzel egyáltalán nem állítjuk, hogy a jövő élő spiritualitásában ugyanazt a helyet fogja elfoglalni az Oltáriszentség tisztelete és különböző formáinak palettája, mint a múltban. Nem hiszem, hogy a jövőbeli vallásosság ugyanolyan fontosnak fogja tartani új dogmák kihirdetését, amilyen fontosnak tartotta a mai napig például a mariológia területén. A jövő spiritualitása a keresztény kinyilatkoztatás lényegi tartalmaira fog koncentrálni: hogy van Isten, hogy meg lehet szólítani, hogy kimondhatatlan felfoghatatlansága alkotja egzisztenciánk és vele együtt spiritualitásunk középpontját, hogy Jézussal és lényegében csakis Jézussal minden erőtől és hatalomtól teljesen szabadon élhetünk és halhatunk meg, hogy Jézus felfoghatatlan keresztje áll az életünk fölött, s keresztjének botránya adja életünk igazi, felszabadító és boldogító értelmét — mindezek és a hasonló tartalmak természetesen végső soron elmúlt korok spiritualitásából sem hiányoztak, de ebben a fagyos időszakban egyértelműbben, erőteljesebben és bizonyos kizárólagossággal fogják meghatározni a jövőbeli spiritualitást. (…)

Harmadsorban azt mondhatjuk, hogy mivel már nem vagy sokkal kevésbé szolgál támaszául keresztény társadalom homogén struktúrája, a jövő spiritualitásának az eddigieknél határozottabban kell táplálkoznia Isten és az isteni Lélek magányos, közvetlen megtapasztalásából. Önmagában véve és alapvetően természetesen mindig is a személyes felelősségvállalás, az egyéni döntés és az egyéni szabadság eseménye volt a spiritualitás minden formáját meghatározó fides qua, azé az egyéné, aki a hit mellett hozott döntését egzisztenciájának minden más eleménél kevésbé tudta áthárítani másokra, más — döntéséhez képest korábbi és előzetes — instanciákra és okokra. Korábban azonban az egyén hite a profán és polgári társadalomban is meglévő homogén keresztény közegben valósult meg; az ember azt fogadta el hittel, amiben legalábbis a nyilvánosság és a verbális kommunikáció dimenziójában többé-kevésbé mindenki hitt, s ezért szinte úgy festett, mintha a hit dimenziójában az emberről mégiscsak lekerülne a felelősség, a hitetlenséggel szemben a hit mellett hozott döntés, a minden remény ellenére élő remény, a semmiféle jutalmat nem kapó szeretet átháríthatatlan terhe, és a spiritualitás területén csupán az a kérdés várna válaszra, hogy az ember milyen személyes intenzitással akarja megvalósítani azt, ami mindenki számára magától értetődő. Ma már más a helyzet. Ma mindig újra életre kell hívnunk a hitet (és vele együtt a spiritualitást): a szekularizált világ dimenziójában, az ateizmus dimenziójában, annak a technikai racionalitásnak a szférájában, amely eleve kijelenti, hogy a saját eszközeivel nem igazolható kijelentések kivétel nélkül értelmetlenek vagy (Wittgensteinnel szólva) olyan „misztika” körébe vágnak, amelyről csak hallgatnunk lehet, ha becsületes és józan emberek akarunk maradni.

Ilyen körülmények között sokkal radikálisabb módon van szükség a hit mellett döntő egyén magányos felelősségvállalására, mint korábban. Ezért a keresztények mai spiritualitásának az is része, hogy a közvéleménnyel szembehelyezkedve magányos döntést mernek hozni, része az a magányos bátorság, amely analóg az első keresztény század vértanúinak bátorságával, annak a hit mellett hozott spirituális döntésnek a bátorsága, amely saját magából merít erőt, és nem szorul rá arra, hogy a nyilvánosság egyetértésére támaszkodjon, kivált, mivel ma már az egyház nyilvánossága sem biztosít alapot magához a hit mellett hozott egyéni döntéshez, hanem éppen hogy az egyéni döntések alapjára támaszkodik. Ám csak akkor lehet életképes ilyen magányos bátorság, ha Isten és az isteni Lélek egészen személyes megtapasztalásából táplálkozik.

Sokan hallották már azt a véleményt, miszerint a jövő kereszténye misztikus lesz, vagy egyáltalán nem is lesz keresztény. Ha nem különös parapszichológiai jelenségeket értünk misztikán, hanem Isten valódi, az egzisztencia középpontjából fakadó megtapasztalását, akkor teljesen helytálló az imént említett vélemény, s igazsága és súlya világosabban meg fog mutatkozni a jövő spiritualitásában. Az Írás és a helyesen értett egyházi tanítás szerint ugyanis a végső hitbeli meggyőződésnek és döntésnek végső soron nem pusztán kívülről érkező indoktrináció a forrása, nem olyan tanítás, amelyet profán vagy egyházi nyilvánosság támaszt alá, és nem is pusztán a fundamentális teológia által nyújtott, racionális érvelés, hanem Isten megtapasztalása, Isten Lelkének, Isten szabadságának a tapasztalata, amely az emberi egzisztencia legbelsőbb szférájából tör fel, és ott valóban megtapasztalható, még ha nem is tudunk adekvátan reflektálni rá, és nem is tudjuk szavakkal objektiválni. A Lélek elnyerése nem olyan dolog, amelynek meglétét pusztán kívülről, tanítással indoktrinálják számunkra, olyan valóságnak nyilvánítva, amely túlnyúlik egzisztenciális tudatunkon (ezt állították nagy teológiai iskolák, főként a Trentói zsinat után), hanem belülről tapasztaljuk meg. E helyütt nem áll módunkban behatóan és részletesen kifejtenünk mindezt. Csak egészen röviden: a magányos keresztény, aki némán imádkozik, aki végső, senkitől jutalomban nem részesülő lelkiismereti döntést hoz, aki határtalan reményt táplál, olyat, amely már nem tud kiszámítható biztosítékokra támaszkodni, aki radikálisan csalódott az életben és erőtlenül zuhan a halálba, s közben készséggel teret ad erőtlenségének, és reménnyel telve elfogadja, aki az érzékek és a szellem éjszakájába kerül (így festik le állapotukat a misztikusok, akik nem látnak benne különleges kiváltságot) — az ilyen magányos keresztény tehát megtapasztalja Istent és Isten felszabadító kegyelmét, feltéve, hogy elfogadja ezeket az e helyütt épp csak jelzett tapasztalatokat, s nem menekül el előlük végső soron vétkes félelemből, istentapasztalatra tesz szert, még ha tapasztalatát nem is tudná értelmezni és teológiai címkékkel ellátni. Csak ennél a spiritualitás voltaképpeni alapjelenségét alkotó istentapasztalatnál fogva lehet hitelesnek tekinthető és egzisztenciálisan elfogadható az Írás és az egyházi tanítás teológiai indoktrinációja. 

E helyütt, mint említettem, nincs lehetőség e személyes istentapasztalat pontosabb bemutatására, leírására, pontosabban: megidézésére. Minthogy azonban egyrészt a spiritualitás minden formájának legbelsőbb középpontját alkotja, másrészt pontosan a jövő spiritualitásának sajátos vonásai foglalkoztatnak bennünket, szemügyre kell még vennünk az ember egyszerre saját transzcendenciájánál és Isten kegyelménél fogva megvalósuló, eredendő istentapasztalatának néhány jellegzetes vonását, amely jelen lesz (vagy már ma is jelen van) a jövő spiritualitásában.

Próbáljuk meg tehát megvizsgálni a jövő spiritualitásának negyedik vonását, amely különös, dialektikus egységben van az imént említett harmadik sajátosságával, az egyén magányos istentapasztalatával. A testvéri közösségről van szó, amelyben az egyén szert tehet a Léleknek erre a minden más alapjául szolgáló tapasztalatára, a Lélekben élő testvéri közösségről, amely alapvető és lényegi sajátossága lesz a jövőbeli spiritualitásnak.

Olyan jelenségről van szó, amely talán csak lassan nyer világosabb körvonalakat, s amelyről mi, idősebbek, csak vonakodva és óvatosan, csak a lehetséges jövőjét kémlelve tudunk beszélni. Úgy vélem, mi, idősebbek, korábban nem vagy legfeljebb csak nyomokban tapasztaltuk meg azt, ami testvéri közösségnek nevezhető, jóllehet a múltra visszatekintve gyakran felfedezhető a spiritualitás történetében. Származásunknál és neveltetésünknél fogva mi, idősebbek, spirituális szempontból is individualisták voltunk, még ha a közösen végzett liturgiát magától értetődő, objektív feladatunknak és kötelességünknek tartottuk is. Noha a szóban forgó jelenséget ma, amikor mintha újra erőre kapna, korábbi időszakokban is könnyen felfedezzük, nagyjában-egészében azt kell mondanunk, hogy a Lélek voltaképpeni megtapasztalását, a valódi spiritualitást, a „misztikát” mintegy magától értetődő módon teljesen individuális, csak az egyénre tartozó valóságként fogták fel, olyan folyamatként, amelyet az ember magányos elmélkedés, egyéni megtérési élmény, egyéni lelkigyakorlatok formájában, a kolostori cellában stb. él át. Mikor gondoltak egyértelműen és bizonyos általános összefüggésben a Lélek közös megtapasztalására, mikor tartották kívánatosnak és élték át ezt a közös tapasztalatot, amely pedig kétségkívül megjelent az egyház első pünkösdi ünnepén, amikor vélhetően nem csupán véletlenül volt egy helyen több individualista misztikus, hanem a Lélek közösségi megtapasztalására került sor? Egy ilyen „kollektív tapasztalat” természetesen nem mentesítheti és nem mentheti fel a keresztény egyént az Isten megtapasztalása alapján magányosan meghozandó radikális döntés alól, hiszen az ember individualitása és közösségi állapota nem váltja ki egymást, és az egyik nem helyettesítheti a másikat. De azt sem szabad feltételeznünk, hogy eleve elképzelhetetlen a Lélek kisebb közösségben megvalósuló megtapasztalása, még ha mi, a klérus idősebb tagjai, alig vagy egyáltalán nem is tettünk szert ilyen tapasztalatra, és még kevésbé próbáltunk rálépni ennek a tapasztalatnak az útjára. Miért is ne létezhetne ilyesmi? Miért ne találhatnának utat könnyebben a Lélek efféle közös megtapasztalásához ma és főként a jövőben a fiatalabb keresztények és a klérus fiatalabb tagjai? Miért ne lehetne része a jövő spiritualitásának, hogy a keresztények körében a kérdések közös megvitatását, a valóban emberi és nem csupán külsődleges, technikai dimenziókban mozgó, igazán emberi kommunikációt, csoportdinamikai folyamatokat és hasonló jelenségeket átfogja, felemeli és megszenteli Isten Lelkének közös megtapasztalása, s így valóban testvéri közösség alakul ki a Szentlélekben? Ilyen közösség létrejötte végső soron ugyanis nem annak a függvénye, hogy különleges, már-már parapszichológiai természetűnek tűnő jelenségek kísérik-e, olyanok, amilyeneket talán az amerikai pünkösdi mozgalmakhoz kapcsolódó enthuziaszta csoportoknál látni. Nincs szükség arra, hogy bárki nyelveken szóljon vagy kézrátétellel gyógyulási jelenségeket idézzen elő. A jövőbeli spiritualitáson belül is helytállónak kell lenniük a józan pszichológia kritikai felismeréseinek. Ám mégha nem is siklunk át fölöttük naiv módon, ha nem is értelmezzük eleve a Szentlélek ihletésének a tudat vagy a tudatalatti minden különös kifakadását, hirtelen meglátások és hangulatok személyek közötti átvitelét, azért még egyáltalán nem állítjuk, hogy egyáltalán ne létezhetne a Lélek közösségi megtapasztalása. Miért is ne valósulhatna meg közösségi formában is a lelkek valóban lelki megkülönböztetése? Konkrétan és gyakorlatilag csupán a kezdőpontot kijelölő jámbor ceremónia lenne a keresztények közötti megbeszélések elején a Szentlélekhez intézett imádság, amely után már csak ugyanúgy folyik minden, ahogyan a merőben racionális érvelésekkel operáló profán üléseken? Nem létezhet-e majd a jövő spiritualitásában valamilyen guru, valamilyen lelkiatya, aki a Lélekkel eltöltött tanácsot ad a másiknak, olyat, amely nem helyezhető át mindenestől a pszichológia, az elméleti dogmatika és erkölcsteológia síkjára? Akárhogy is, azt hiszem, a jövőbeli spiritualitásban nagyobb szerepet játszhat majd a testvéri-spirituális közösség mozzanata, a közösen megélt spiritualitás, amelyet lassan, de bátran kell majd kialakítani és kibontakoztatni. Hogy pontosan miként, arról nem merek kész receptekkel szolgálni. De ez nem jelenti, hogyne lennének támpontjaink és megközelítési stratégiáink ezzel a közösségi spiritualitással kapcsolatban, jóllehet türelmesen kell felkutatnunk és kipróbálnunk őket, jóllehet még fel kell fedeznünk, miként transzponálhatók csoportdinamikai és hasonló jelenségek kritikai igénnyel valóban spirituális történés síkjára, s jóllehet a külső szertartásként végzett közös imádság, a több ember közös egzegetikai erőfeszítésének formáját öltő közös szentírásolvasás és a hagyományos értelemben vettanító prédikáció még nem tekinthető annak a közösségben zajló spirituális folyamatnak, amelyben a jövőbeli spiritualitás lényeges összetevőjét látjuk.

Végezetül térjünk rá a jövő spiritualitásának ötödik mozzanatára: egyházi természetére. Önmagában véve és elvontan tekintve az egyházi jelleg minden korban magától értetődően áthatja a katolikus spiritualitást, hiszen csak a közös hit spiritualitása lehet, amely egyben mindig szentségi formát is ölt. De nem érdemes tagadnunk vagy ellepleznünk, hogy a katolikus spiritualitás egyháziassága másként fog kinézni a jövőben, mint amilyennek az elmúlt másfél évszázad során megszoktuk. Ebben a korszakban az egyház legalább egyszer már-már túláradó lelkesültséggel szeretett házunk volt, spiritualitásunk magától értetődő, támaszt és védelmet adó otthona, amelyben szinte magától értetődően megvolt minden, amire a spirituális élethez szükségünk volt, s csak készségesen és örömmel a magunkévá kellett tennünk. Az egyház alapot biztosított számunkra, nem volt szüksége arra, hogy mi biztosítsunk alapot neki. Ma már másként állnak a dolgok, még a spiritualitás területén is. Az egyházat ma már nem annyira a nemzetek fölé emelt jelnek látjuk, nem annak, aminek az I. Vatikáni zsinat nevezte. A bűnösök szegény egyházaként áll előttünk, Isten vándorló népének a történelem számtalan viharától tépett sivatagi sátraként, olyan egyházként, amely saját keretein belül is csak nehezen, tapogatózva és számos belső szorongattatás közepette keresi az útját, s próbál újra meg újra tiszta képet alkotni saját hitéről; belső feszültségeket és meghasonlásokat élünk át az egyházban, úgy érezzük, hogy egyszerre nehezednek ránk az intézmény reakciós merevségei és könnyelmű modernizmusok, amelyek könnyen elmállaszthatják a hit szent örökségét és történelmi tapasztalatának emlékezetét. Az egyház az egyéni spiritualitás szempontjából is lehet nyomasztó teher, doktrinalizmusa, legalizmusa és ritualizmusa miatt, amelyhez az igazi, eredendő és valódi spiritualitás nem tud pozitív módon viszonyulni. Mindez azonban nem mentheti fel az egyéni spiritualitást az alól, hogy egyházias legyen, legkevésbé egy olyan korszakban, amikor a jövő érdekében profán területen is erősödniük kell és nem szabad meggyengülniük a közösségi és társadalmi kötelékeknek. Miért is ne hathatná át a jövő spiritualitását bölcs türelmű második naivitás, miért ne lehetne pontosan azért egyházias, mert magától értetődően vállalja és szenvedi meg az egyház nyomorúságát és fogyatékosságát? Már Órigenész is tudta, hogy a pneumatikusoknak nem szabad kivonulniuk az egyházból, hanem türelmesen, alázattal, Istennek a világ és az egyház testébe alászálló mozgását leképezve és szeretettel kell beépíteniük azt, amijük van, a konkrét egyházba, az egyháznak abba a valóságába, amely minden szükségszerű és folyamatosan esedékes reform ellenére mindig meg fog maradni. Ez a fajta egyháziasság a jövő spiritualitásának is része lesz. Máskülönben csak elitariánus gőg és hitetlenség lehet, amely nem érti meg, hogy Isten szent Igéje eljött a világ testébe, és megszenteli a világot azzal, hogy magára veszi a világ és vele együtt az egyház bűnét. A jövő spiritualitásának egyháziassága kevésbé lesz triumfalista, mint korábban. De az egyháziasság a jövőben is elengedhetetlenül szükséges kritériuma lesz a valódi spiritualitásnak; az egyház szolgai alakja iránt tanúsított türelem a jövőben is elengedhetetlen lesz ahhoz, hogy eljuthassunk Isten szabadságához, mert ha nem ezt az utat járjuk, végezetül már nem jutunk túl saját tetszésünk szerint kialakított véleményünkön és önös módon önmagába záródó életünkön. Bár kiemeltem, hogy előre nem rajzolható meg a jövőbeli katolikus spiritualitás konkrét formája, sikerült-e vajon felsorolnom néhány — talán önkényesen kiválasztott — sajátosságát? Nem tudhatom biztosan, de talán szabad remélnem.

Vízió / jövőkép

Ha erős céljaink vannak, melyek mellé határidőket is rendelünk, akkor csupán azzal, hogy világosan kijelöljük ezeket, máris közelebb kerülünk a megvalósításukhoz.

Magyarország ma nem rendelkezik egységes és világos jövőképpel. Ausztria utolérésének szükségességét a politikai vezetők nem fogadják el, bár földrajzilag és történelmileg is kézenfekvő cél volna ez. Szingapúr példája messze van, de ha okulnánk belőle, az közel vinne az ázsiai kistigrisek világához. A skandinávok sikere lehetetlennek tűnik sokak számára, lehetetlen azonban nem létezik. A katalánok, lombardok, tiroliak ismeretlenek számunkra. A bajorok példaként fel sem merülnek. A csehek és lengyelek alkalmasak lennének erre, de talán túl közel vannak hozzánk ahhoz, hogy példák lehessenek.

Mai hivatalos jövőképünk, ami szerint 2030-ra az EU TOP’5 között a helyünk az élhető ország és a munka terén, nem igazi vízió, mert nem mérhető a cél. Ha nem mérhető a cél, akkor pedig nem létezik. Versenytársaink mind erős és világos jövőképpel rendelkeznek, nálunk ez hiányzik, ezért a szó töltete és hatása ma nálunk negatív.

Mérés és visszajelzés

Századunk új nyersanyaga az adat. Mindenről van adat, mindenből adat lesz, ezért minden mérhetővé válik. Ha mérhető minden teljesítmény, akkor mindenről lehet visszajelzés. Ma az állam működése terén a legyengébb a mérés, ezért itt a legalacsonyabb szintű a visszajelzés és ennek megfelelően a kiigazítás esélye. A gazdaságban az állami beruházások terén különösen gyérnek minősíthető a mérés és a visszajelzés. Miután az állami beruházások révén célozzuk meg a gazdaság újraindítását, sőt a felzárkózást is, ezért ez felmérhetetlen rejtett veszteség.

Versenyképesség

Ezen a területen már mérünk. A nemzetközi szinten használt, vegyes megbízhatóságú mérések mellett ma már az MNB tényekre épülő méréseire is támaszkodhatnánk, de nem tesszük. Magyarország nem rendelkezik hosszútávú versenyképességi programmal, egy ezt gondozó hatékony intézményi hálóval, valamint egy visszacsatolást is végző, kiigazító döntéshozatallal. Ez a hiány rejtett és erős negatív tényező a fenntartható felzárkózás terén.

Visszacsatolások

Ha mérünk, akkor képesek vagyunk visszajelezni a döntéshozóknak arról, hogy szükség van-e kiigazításra, ennek alapján dönthetünk, visszacsatolhatunk. Az állam körében az Állami Számvevőszék igen jó munkát végez, mégis sok olyan fontos állami döntés születik, ami után késik a mérés, gyenge a visszajelzés, sőt, elmarad a visszacsatolás. Maga a szó sem létezik a mindennapi vagy állami narratívákban.

Életminőség

A GDP-nél, a növekedésnél, az egyensúlynál, a beruházásnál és a többi közgazdasági kifejezésünknél lényegesen fontosabb szó az életminőség. Alig használjuk, tehát szómágnesként való terjedése korlátozott. A nemzetközi „emberi fejlettségi” méréseket sem használjuk az állami és társadalmi célok kijelölésénél, majd a visszacsatolásoknál. A hazai életminőségi felmérések is ritkák, az ezekre alapuló, a kormányzati, üzleti és családi döntéseknél használható visszajelzések is gyengék. Mindez erősen fékezi a magyar fenntartható felzárkózási modell kialakítását, mert Magyarország valódi történelmi esélye nem a GDP terén, hanem az életminőségben rejlik.

Felzárkózás/utolérés

Kevesen hisznek ebben a két kifejezésben, azok sem merik használni, akik lehetségesnek tartják a megvalósítását. A mindennapi beszédben sem társul a felzárkózás mellé életmód és életszínvonal, boldogság és biztonság, öntudat és büszkeség.

Legerősebben a jövőkép hiánya és a mérések gyengesége fékezi a két kifejezés elterjedését. Még nem tartoznak a nemzeti célok közé, leginkább egy üldözött keresztény szektára emlékeztetnek a hívei, akik a Nagy Constantinus előtti időkben éltek.

Fenntartható felzárkózás

Itthon még nem létező szóösszetételről van szó. Hiánya önmagában is fékezi mindenki sikerét, mert már csak a hosszútávon fenntartható szerkezetekkel lehet elérni a gazdasági és társadalmi felzárkózást. Ha nincs szó, szómágnes, akkor nem képes megszületni a hozzá tartozó valóság.

2010 és 2019 után valóban a Trianon utáni 100 év legsikeresebb évtizedét építettük fel. De voltak nálunk sikeresebbek: a románok, a baltiak és a lengyelek sokkal jobb teljesítményt értek el. Sőt, mi magunk is voltunk már jobbak. 1998 és 2002 között, öt év alatt 8,8 százalékkal közeledtünk az akkori EU átlaghoz. A legutóbbi tíz év alatt nem egészen 8 százalék volt ugyanez a mutató.

Bármilyen furcsa, ebben a szavaknak, szómágneseknek és narratíváknak döntő szerepük van.

Hallgassunk hitünk bölcsességére: „Kezdetben vala az Ige…”.

Matolcsy György írás

https://novekedes.hu/mag/matolcsy-gyorgy-a-siker-nyelve

Hol tartunk most?

A világiak szerepének erősödése nem jelent az őskeresztény mintákhoz való kizárólagos visszatérést. S habár a bibliai alapok e téren is fontosak, a folyamatnak különböző történelmi okai is vannak:

• Az egyik nyilvánvalóan a paphiány. Fontos azonban hangsúlyozni, hogy a II. Vatikáni Zsinat már jóval a nyugati kereszténységben tapasztalható paphiány kirajzolódása előtt kiemelte és jóváhagyta a laikusok szerepének erősödését.
• A XX. század hanyatlásával a katolicizmus drámai módon elvesztette szerepét a szekuláris világ ideológiáival szemben (felvilágosodás, darwinizmus, szkepticizmus, marxizmus, stb.). Az egyházi vezetés egyik első válasza erre a folyamatra az volt, amikor 1938-ban XI. Pius pápa a ferences Agostino Gemellit küldte el a svájci Sankt-Gallenbe, hogy elnököljön 25 világi katolikus csoportosulás vezetőinek tanácskozásán. Sokan innen eredeztetik azokat az új impulzusokat, melyek a keresztények szerepvállalását kezdték erősíteni a művészetek, a tudományok, a kereskedelem, a gazdaság és a társadalom egyéb területein. A déli féltekén talán még inkább jellemző a vallási pluralizmus, ami elsősorban az iszlám és a különböző pünkösdi mozgalmak térnyerésével egyre erősödik.
• Új irányok jelentek meg a teológiában. Amíg XI. Pius a világiak apostoli küldetését a hierarchia apostoli küldetésében való részesedésként fogalmazta meg, addig a II. Vatikáni Zsinat azt hangsúlyozta, hogy minden katolikus hívő a keresztség és a bérmálás révén részesül ebben a küldetésben. A világi Krisztus-hívők apostolsága az Egyház missziójában való részesedés. Ám több mint ötven évvel a Zsinat után ez a szemlélet a katolikusok tudatában elhalványulni látszik.
• A szexuális visszaélések és a gazdasági botrányok annak szükségességére hívják fel a figyelmet, hogy a püspökök tudatosabban működjenek együtt világi szakemberekkel, így kiegészítve egyházmegyéikért vállalt felelősségüket.
• A katolicizmus pünkösdi vonásainak fokozódása egyrészt a katolikus karizmatikus mozgalmak erősödését jelzi, másrészt arra a pünkösdi tapasztalatra és lelkületre mutat rá, hogy a Szentlélek ajándékait nemcsak egy „elit kör”, a klérus, hanem bármelyik hívő megkaphatja. Nem mehetünk el a tény mellett, hogy egyre nő az egyházban azoknak a száma, akik úgy tekintenek önmagukra, mint akiket a Szentlélek a tanítás, a gyógyítás, az evangélium hirdetése vagy épp a nyelveken szólás ajándékaival látott el.

A világiak szerepének bővülése talán a lelkiségi mozgalmak elterjedésében érzékelhető leginkább. A Vatikán már több mint 120 ilyen mozgalomnak adott jogi státust. Figyelemre méltó, hogy ezeket az utóbbi 100 évben alapították. Sokkal könnyebb azonban dokumentálni e társulásokat, mint egyáltalán kimutatni vagy csak megbecsülni, vajon hány katolikus hívő tartozik hozzájuk vagy tart fenn velük bármilyen kapcsolatot (Bárka, Fokolare Mozgalom, Szent Egyed Közösség, stb.).

Azokat a személyeket sem szabad elfelejtenünk, akik formálisan egyik lelkiségi mozgalomhoz sem tartoznak, semmiféle kapcsolatot nem ápolnak velük, tevékenységük és a hozzájuk kötődő csoport révén céljuk mégis az evangelizáció.

Az Egyházban és az egyházért dolgozók talán legszélesebb körét a lelkipásztori munkatársak alkotják. Ők azok, akik plébániákat vezetnek, katekéziseket tartanak, iskolákban tanítanak, különböző liturgikus szolgálatokat látnak el vagy éppen lelkigondozást végeznek. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok plébániáin 1990-ben a lelkipásztori munkatársak 54%-a töltött legalább heti húsz órát szolgálatában, arányuk 2005-ben már 66% volt.

Lássunk néhány további tényt az Egyesült Államokra vonatkozóan. Püspöki karuk 2005-ben Az Úr szőlőjének munkatársai címmel kidolgozott egy dokumentumot az egyházi szolgálatban álló világiakra vonatkozóan. Ebben az évben már 31.000 „laikus egyházi szolgálattevő” dolgozott az USA katolikus plébániáin. Ez a szám 1990-ben még csak 22.000 volt. Érdekes összevetés, hogy ugyanebben az időszakban a papságra készülők száma csaknem 6000-rel csökkent (49.000-ről 43.000 főre). 500 és 600 között van az USA azon plébániáinak száma, ahol nincs helyben lakó lelkipásztor, így világi Krisztus-hívő látja el a plébánia koordinálásának feladatait. S még néhány figyelemre méltó számadat: az egyházban szolgáló laikusokat munkaterületük szerint különböző kategóriákba sorolták (kórházak, egyetemek, börtönök, repülőterek, stb.), közülük a zenei szolgálatot vállalók „egyesülete” 8500, a katolikus köznevelési intézményekben szolgálatot teljesítők „egyesülete” pedig 5466 tagot számlált 2005-ben. Mindeközben 20.000 fő képzése zajlik, s ez a szám hatszorosa annak, ahányan papságra készülnek az Egyesült Államokban. Ezek alapján elég egyértelmű, hogy mi felé mutatnak a tendenciák. Az európai helyzetképből csak egyetlen tény: Németországban a Volkswagen után a katolikus egyház a második legnagyobb munkaadó.

Kissé megnehezíti a tisztánlátást, hogy a Vatikán a laikus szolgálatokat tekintve hivatalosan csak két kategóriát ismer: „katekéta” és „laikus misszionárius”. Mindenestre II. János Pál megválasztásakor, 1978-ban, egy felmérés szerint a világegyházat tekintve klerikusok és laikusok összesen 1,6 millióan vettek részt az evangelizációban, míg ez a szám 2005-ben (a szent pápa halálának évében) már 4,3 millió fő, akiknek mintegy 90%-a világi Krisztus-hívő volt.

Érdemes egy pillantást vetni a déli féltekére, elsősorban Dél-Amerikára is. Itt azoknak a pasztorális központoknak az aránya, melyek nem plébániák, vagyis nincs helyben lakó lelkipásztoruk, sokkal magasabb, mint az USA-ban vagy Európában. Tehát sok katolikus (ill. bárki), ha kapcsolatba szeretne lépni az egyházzal, ezekben a központokban nem pappal, hanem egy civil lelkipásztori munkatárssal találkozik. S ez a jövőben a fokozódó paphiány miatt még inkább így lesz.

A világi Krisztus-hívőkön belül az egyik legaktuálisabb problémakör az egyházban betöltött női szolgálatok kérdése. Az USA-ban a fent említett 31.000 egyházi munkatárs 80%-a nő. Ez a szám folyamatosan emelkedik. A különböző egyházmegyei feladatköröket tekintve az összes pozíció 48,4%-át nők töltik be.

Más a helyzet a Vatikánban, melynek 2007-ig nem volt olyan hivatala, aminek vezetését nőre bízták volna. Sőt, 1952-ig a Kúriának egyáltalán nem volt női munkatársa! Az áttörést a 2004-es év jelentette. II. János Pál ekkor nevezett ki egy szalézi nővért a Szerzetesi Kongregáció vezetőségébe. Ugyancsak 2004-ben nevezte ki a Harvard Egyetem jogi karának professzorát, Mary Ann Glendont a Pápai Társadalomtudományi Akadémia elnökévé. Ő volt az első nő a történelemben ilyen poszton. Mindezek a folyamatok egyértelműen jelzik, hogy az egyházi rend szentségétől eltekintve a katolikus egyházban végzett szolgálatok egyre inkább „női munkává” válnak.

Mit hoz a jövő?

Szinte biztos következmények

Az internet térhódításával a temérdek információ lassanként befogadhatatlanná válik, így a hivatalos egyházi vezetés már nem tudja ellenőrizni a hitre és az egyházra vonatkozó tartalmak helyességét és hitelességét. Amilyen mértékben életre kel a világiak aktivitása a kultúrában és a közéletben, úgy válik egyre átláthatatlanabbá a világhálón (főként pedig a közösségi oldalakon) terjedő „evangéliumi üzenet”. Hogyan lehet úrrá lenni ezen a zűrzavaron? A világiak apostoli tevékenységének „függetlensége” ezen a téren egyre bizonytalanabb lábakon fog állni a jövőben. Nehéz lesz meghúzni az egyház iránti felelősség és a függetlenség határait.

Habár fontos, hogy egyre több nő vállal feladatot és felelősséget az egyházban, könnyen áteshetünk a ló másik oldalára. Többen tartanak is az egyház elnőiesedésétől. Ha végignézünk egy átlagos templom közösségén, megállapíthatjuk, hogy a jelen lévők többsége középkorú, s annál idősebb nő. A jövő nagy kérdése, hogyan lehetne egyre több férfit meghívni és alkalmazni a különböző egyházi szolgálatokra.

További teológiai párbeszéd szükséges a férfi lelkipásztori munkatársak és a fölszentelt papok státusát, személyét és liturgikus szolgálataik megnevezéseit illetően. Segíthetné a tisztánlátást a világi lelkipásztori munkatársak konkrét időszakra (nem pedig határozatlan időre) való kinevezése.

A világiak szerepének bővülése maga után fogja vonni, hogy a fölszentelt papságot az Egyház még inkább szentségi-lelkipásztori felelősséggel ruházza fel, így a világiakban gazdasági és adminisztratív téren még inkább megbízzon.

Valószínű következmények

A jövő egyik nagy kérdése, hogy az egyházban felelősséget vállaló (köztük a teológiailag egyre műveltebb, képzettebb) laikusok milyen politikai, társadalmi erővonalak mentén fognak elhelyezkedni, s milyen pozíciót fognak elfoglalni saját hazájuk püspökeinek nézetei, megnyilatkozásai kapcsán.

Gyorsuló folyamat indult el a tekintetben, hogy ki lesz ill. kit tartanak a katolikus egyház „arcának és hangjának”. Míg világviszonylatban ezt a szerepet (talán még mindig) a pápa tölti be, addig helyi szinten már nem biztos, hogy az adott egyházmegye püspöke ez a személy. Az elkötelezett és hiteles világiak növekvő száma szinte „versenyre hívja” a püspököket e téren.

Az igazi kérdés a jövőben az lesz, hogy az emberek (úgy a katolikusok, mint a nem vallásosak) elfogadják-e hiteles lelki tekintélynek a világi személyt, vagy csak a fölszentelt pap „pótlékának” tartják. Másrészről pedig a civil munkatárs megkapja-e püspökétől azt a tekintélyt és bátorítást, hogy az adott településen pap híján ő képviseli az egyházat. A pünkösdi (kis)egyházak (elsősorban a déli féltekén található nyomornegyedekben és nagyvárosokban) ezen a téren is jóval előttünk járnak.

Az is szükséges, hogy kialakuljon és a köztudatba is átmenjen az a szakzsargon, ahogyan az egyes személyeket elnevezzük (pl. mit is jelent az „egyházi személy” fogalma?). A jövő egyházában egy-egy plébános olyan lesz, mint manapság egy püspök: tudják, hogy fontos személy, még talán ismerik is, de senki sem várja el, hogy napról napra köztük legyen. De vajon mi kell hozzá, hogy úgy fogadjanak el egy világi személyt, mint aki a hivatalos egyházat jeleníti meg az adott közegben? A jövőt tekintve ez azért lesz kulcskérdés, mert 2050-re a Föld lakosságának kétharmada városokban fog élni.

A könyv írásakor a szerző még csak vizionálta, de mi már tanúi vagyunk, hogy a pápa női vezetőket nevezett ki a Római Kúria bizonyos tisztségeire.

A világi keresztények az egyház missziójában a világ megszentelésére kapnak és vállalnak feladatot. Így tehát az az évszázad, melyben a laikus szerepek eddig soha nem látott módon és mértékben terjedtek el az egyházban, alapjaiban változtatta meg az emberi történelmet, mégpedig azért, mert épp e „laikus energia” által lett és lesz szentebb ez a korszak.

A könyv eredeti címe: John L. Allen JR.: The Future Church – How ten trends are revolutionizing the catholic church. Image, New York, 2009. A fenti összefoglaló a könyv ötödik fejezete alapján készült. A szerző amerikai újságíró, Vatikán szakértő. Ő készítette A remény népe című interjúkötetet New York érsekével, Timothy Dolannel 2012-ben.

Hol van Isten ilyenkor?
A válasz megtalálásában Elie Wiesel segít. Az éjszaka című írásában a koncentrációs táborba vezet minket, ahol három embert nyilvánosan felakasztanak. Közülük ketten felnőttek, ők hamar meghalnak. A kis Pipel, „a szomorú szemű angyal” teste azonban túl könnyű, így fél órán keresztül folyik a haláltusája. „Hol van most az Isten?” – kérdezi valaki. Az író a következő választ hallja magában: „Hol van? Ott, – ott lóg az akasztófán…” Magam úgy értem ezt a mondatot, hogy Isten nem távolról nézi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. Az amúgy „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” nehezen találja a szavakat, amikor a kompasszió, az együtt-szenvedés példájaként mutatja be a szolgát, aki „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, / fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs 53,3).

A kereszténység Jézus előképét látja ebben a megvetett szenvedő szolgában. Nagypénteken ezt mondhatta a maroknyi vert sereg, amely el merte Jézust kísérni a keresztig: „Nem volt neki szép alakja, akiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna” – ám aztán nagyon halkan talán így idézték tovább a prófétát: „a mi betegségeinket viselte, / a mi fájdalmainkat hordozta; a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,4-5).

A „koponyák helye” Jeruzsálemen kívül, a város szeméttelepének közelében magasodott. Mint egy dögkút, a kerítésen kívül. Sintértelep, távol a lakóházaktól. A megfeszített Jézusnak csakis a falakon kívül volt helye. Ennek is megvan az előzménye a héber Bibliában. „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre – ott kell megkövezni”, olvassuk a Tórában (3 Móz 24,17). A Golgota Jeruzsálem egykori falain kívül, a nyugati és az északi városfal találkozásánál lehetett. Ám ez korántsem topográfiai, hanem teológiai kérdés. A Názáretit istenkáromlónak tekintették, akit „a táboron kívül” kellett likvidálni.

A megváltás műve nem a Birodalom császári fővárosában, hanem annak egy távoli provinciájában valósult meg. Egy elnyomott, megszállt nép politikai hatalommal nem rendelkező fia nevéhez fűződik. Mindez ráadásul a városon kívül, a szeméttelepen történik.

Valami ilyesmire volt példa karácsonykor is. Hiába helyezi el az evangélista a Római Birodalom nagy összefüggésében a történéseket, említést téve Augustus császárról is, a megváltó egy távoli helyen született. Még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a szinte no-name Betlehemben. Szegény napkeleti bölcsek is alig találtak oda: nem véletlen, hogy először Heródes jeruzsálemi villájában csetlettek-botlottak. Jézus azonban nem palotában, hanem kunyhóban született. Azért az istállóban jött a világra, mert a vendégfogadók ajtajai bezárultak Mária és József előtt. Talán ilyen szavak kíséretében csapták be előttük az ajtót: „Kívül tágasabb!” És Jézus ettől kezdve ennek tudatában élt: kívül tágasabb. Mindezek fölött Józsefnek Heródes bosszújától még Egyiptomba is kellett menekítenie családját, vagyis Jézus lényegében már csecsemő korában megtapasztalta, mit jelent menekültnek lenni. Kívül tágasabb? A falakon kívül, határokon kívül, a menekülttáborban. Felnőttként is ezt mondta: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs fejét hova lehajtania” (Mt 8,20).

„Majd megtudod, hogy hol lakik az Úristen!” – hangzik gyakran a fenyegető kijelentés. Megtanuljuk-e – legalább most, a pandémia idején -, hogy hol lakik az Úristen? A kitaszítottak, a menekülni kényszerültek, a kiirtással fenyegetettek, a halállal megjelöltek között. Mindig a peremvidéken. A vesztőhelyen és a szeméttelepen. Betlehemben és a Golgotán. Soha nem a hatalmi központban. Nem az úgynevezett centrumban, hanem mindig a periférián.

Voltak olyan történelmi korok, amikor nem csak a kívülállók, a pogányok, az istentelenek taszították el maguktól Jézust, de bizony még az egyház is. Azok, akik őrá hivatkoztak, ám nevével csúful visszaéltek. Akik látták mások testi–lelki szenvedését, a gyűlöletet, az elnyomást, de nem emelték fel szavukat a törvénytelenségek ellen. Bűnbánattal meg kell állapítanunk, hogy sokszor maga az egyház is ezt mondta Jézusnak: „Számodra itt nincs hely! Kívül tágasabb!”

Erről ír Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben, a nagy inkvizítorról szóló történetben. A középkori Spanyolországban játszódó cselekmény szerint Jézus ismét megjelenik egy városban, ám a szent inkvizíció képviselője mindenképpen máglyára akarja küldeni őt. Az agg bíboros-inkvizítor ezt vágja Jézus szemébe: „Nincs jogod, hogy változtass. Te mindent átruháztál ránk. Miért jöttél hát vissza?” Majd így vall színt arról, hogy Jézus számára nincsen hely a középkori egyházban: „Te azt mondtad, hogy szabaddá teszed az embereket. Ehelyett azonban mi feltétlen engedelmességet várunk. (…) Visszatéréseddel megrendítetted az emberek hitét abban, amit a te nevedben tettünk. (…) Nem engedhetjük meg, hogy ismét elmenj az emberekhez. Hogy lerombold azt az egyházat, amit mi építettünk fel.” A végén az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja Jézusnak: „Eredj, és többé ne jöjj ide… egyáltalán ne jöjj… soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”.

Íme, Jézusnak ismét ajtót mutatnak. Neki a falakon kívül van a helye. Ám itt megint az Újszövetséghez fordulhatunk, ahol az egyik levél azt hangsúlyozza, hogy Jézus „a kapun kívül szenvedett”. Ezt a megszégyenítésnek szánt helyzetet azonban lehetőségnek is tekinti, követői számára pedig életprogramnak: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva…” (Zsid 13,12).
E hosszú teológiai fejtegetés végén fel kell tennem a kérdést: akkor hol van ma az egyház helye? Ez logikusan következik a „hol van Isten?” kérdéséből. A válasz csakis ez lehet: ott, ahol Jézus van. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Ha a mesterből gúnyt űznek, a tanítvány sem úszhatja meg enélkül. Ha Jézus szegény, az egyház sem lehet gazdag. Ha ő lemond a hatalomról, akkor az övéi sem bástyázhatják magukat körül. Ha Jézus a kereszt útját járja, az egyház nem képviselheti a dicsőséget.

Dietrich Bonhoeffer, a nácik által meggyilkolt német evangélikus teológus így ír: „Hol van az egyház tulajdonképpeni helye? Nem egy olyan konkrét hely, melyet előre ki lehetne jelölni. A jelenlevő Krisztus helye ez a világban. Isten akarata kiválasztja ezt vagy azt a helyet erre a célra. Ezért az emberek nem jelölhetik ki és nem foglalhatják ezt le előre. Isten minősíti ezt a helyet kegyelmes jelenléte révén. A helynek meg kell vallania Őt. Az egyháznak nem adatott meg az arról való rendelkezés, hogy egy történelmi helyet Isten helyévé tegyen. Sem az államegyház, sem a polgárság nem ez a hely. (…) Ahol Isten az ő gyülekezetével beszél, ott a gyülekezet minden emberi hely tényleges központja lesz, néha az emberi körülmények közepette a leginkább nélkülözhetőnek tűnik. (…) Senki sem tudja előre, hol lesz ez a középpont. Történelmi mérték szerint ez lehet egészen a periférián is, mint Galilea a Római Birodalomban, vagy Wittenberg a 16. században. Isten azonban láthatóvá teszi ezt a helyet.”

A koncentrációs tábor és a börtön igazán a periféria – akkor és ott mégis az vált az igazi központtá. A hitvalló keresztényeknek Jézus nyomán „a táboron kívülre” kellett menniük. Így tették korunkban is Jézus hiteles tanítványai: ezt tette a zsidó és más üldözött gyermekeket mentő Sztehlo Gábor, a rábízottakért mártírsorsot vállaló Jane Haining, vagy a kisebbségi lét ügyének felvállalásáért börtönbe vetett Esterházy János. És ezt teszik mindazok, akik ma messzire elmennek a kicsinyekért, az árvákért, a menekültekért, a hajléktalanokért, a mélyszegénységben élőkért, érkezzen a hívás akár Böjte Csabától, akár Iványi Gábortól, vagy diakóniai szolgálataink, segélyszervezeteink köréből.

Ferenc pápa egy nappal megválasztása előtt erről az igéről prédikált: „Jézus az ajtó előtt áll, és zörget”. Ezt a mondatot általában úgy értjük, hogy Jézus bebocsátást kér, és őt csak belülről lehet beengedni egy közösségbe. Bergoglio bíboros azonban így folytatta: „Jézus ma az egyház ajtaján kopogtat, és ki akar menni onnan.”

Húsvét az én értelmezésemből arról is szól, hogy Jézus nem akar csakis az egyházában maradni. Még csak Jeruzsálemben sem. A falak között a legkevésbé. Tudja és vallja: kívül tágasabb. Ezért a feltámadott Jézus így üzen tanítványainak: „előttetek megyek Galileába.”

Ami a betlehemi istállóban kezdődött, majd a falakon kívüli szemétdombon folytatódott, az egy temetőben teljesedett be. Ma, a járvány idején, amikor rettenetes veszteségek érnek bennünket, ennek erős üzenete van. A végtisztesség megadására készülő asszonyok és az elkeseredett tanítványok vert serege ott, a sírkertben találkozott a feltámadott Jézussal. Ők átélik a csodát, a húsvéti hit lényegét: hogy az élet győz a halál fölött.
A feltámadott Jézus követői ezután már nem magukkal törődnek. Jézus nem önmagába forduló egyházat akar. Enyhén szólva áthallásosnak kell tekintenünk ennek latin kifejezését: ecclesia incurvata in se. Egyház ott van, ahol Krisztus van. És hol van Krisztus? Legtöbbször félreállítva. A margón. A betegek és szenvedők között, a halál árnyékának völgyében. Az ő egyházának is ott van a helye, nem a napfényes oldalon.
A feltámadott Jézus a temetőből elindult a világba, a „pogányok Galileája” felé.
Követi-e őt az egyháza a perifériára, az elesettek közé?

https://nepszava.hu/3115144_fabiny-tamas-a-taboron-kivuli-jezus-es-az-o-egyhaza

kép: evangelikus.hu

GT: Szeretettel köszöntjük körünkben Gavin D’Costát, aki a katolikus teológia professzora a bristoli egyetemen. Szakterülete a kereszténység és a világvallások kapcsolata, az elmúlt években főként a katolikus egyház és az iszlám, illetve a zsidóság kapcsolatával foglalkozott. Nagyon köszönjük, hogy rendelkezésünkre állsz, professzor úr.

Gavin D’Costa: Szívből örülök annak, hogy itt lehetek, szeretettel köszöntöm magyar testvéreimet Krisztusban, és elnézését kérek, amiért nem beszélek magyarul.

GT: Mivel behatóan foglalkozol a világvallások teológiai kérdéseivel, először az szeretném megkérdezni, mit gondolsz arról, hogyan fog alakulni a vallásokhoz fűződő viszony az elkövetkező években és évtizedekben.

Gavin D’Costa: Az első, amit ki szeretnék emelni, hogy ha figyeljük a híreket, és a járványon kívül mással is foglalkozunk, az elmúlt öt évben azt tapasztalhattuk, hogy a vallások közötti viszony kiemelkedően fontos a világ minden tájékán. Ha csak a Közel-Keletet nézzük (és most, a felvétel idején tér vissza Ferenc pápa Irakból), egészen drámai helyzetet teremt, hogy számos keresztényt elűznek a lakóhelyéről. Alapvetően fontos kérdést jelent ugyanitt az iszlámhoz fűződő viszony, amely alapvetően ugyan jó, de radikális muszlim csoportok miatt nagy nyomás is nehezedik a közel-keleti keresztényekre. Összességében tehát a világ különböző részeivel kapcsolatban más-más választ kell adnunk a kérdésre. Egészen biztos például, hogy a Közel-Keleten és Észak-Afrikában az iszlámmal kialakított kapcsolat lesz a legfontosabb. Ha a számadatokat nézzük, világszerte az emberek 31%-a keresztény, 24%-a muszlim, majd a harmadik a sorban a hinduizmus 15%-kal. Éppen ezért szintén égető kérdés lesz az egyház szempontjából, hogyan viszonyulunk a hinduizmushoz és az Indiában hatalomra jutó kormányzati nacionalizmushoz, amely rendkívül hátrányosan érintette az indiai keresztény közösségeket. Világszinten alapvető kérdés lesz tehát a vallásszabadság, mégpedig a keresztény közösségek szempontjából – éppen ellenkezőleg, mint korábban, amikor a gyarmatosítás korában mindig a kereszténység volt a domináns vallás a világ nagy részén. Napjainkban ez a viszony drámai erővel az ellenkezőjére fordul.

A második fontos kérdés, amit kiemelnék, a törvényhozással és a jogalkotással kapcsolatos. A katolikus egyháznak globális szinten szembe kell helyezkednie bizonyos törvénykezési gyakorlattal, olyan szekuláris államok jogalkotásával, amelyek egyre inkább korlátozzák a vallások szabadságát. Az Egyesült Államokban és Európában ez egyaránt hevesen vitatott kérdés. Nem tudom, hogy a ti országotokban mi a helyzet, de globális összefüggésben nagyon is jelen van. Ez nem teológiai probléma, hanem a törvények, a politika és a hatalom kérdését érinti.

Ha kitérhetek az Egyesült Királyságra is, itt az emberek 59%-a keresztény, 4,4%-a muszlim és 1,3%-a hindu. Én egyébként ugyanolyan migrációs folyamatok révén kerültem Angliába, mint oly sok más indiai ember, csak éppen nem hindu, hanem római katolikus vagyok. A brit egyháznak érzékennyé kell válnia arra a kérdésre, hogy mit mondunk a gyerekeknek az iskolában az Angliában létező vallásokról, s hogyan tudjuk nevelni őket úgy, hogy egyszerre tudjanak pozitív és kritikai viszonyt kialakítani ezekkel a hagyományokkal. 

Világszerte meg kellene kérdeznünk a katolikusokat, hogy milyen folyamatok zajlanak a körükben, és én csak két olyan tényezőt emeltem ki, amely kapcsán a katolikus egyház feszültségekre számíthat a közeljövőben, már ami a vallásokhoz fűződő viszonyt illeti.

GT: Ha a szorosabb értelemben vett teológiai problematikát vesszük, mit gondolsz, szükség van-e strukturális változásokra a teológiában vagy az egyházpolitikában ahhoz, hogy árnyaltabb kapcsolatunk lehessen más vallásokkal?

Gavin D’Costa: Ez tényleg fontos kérdés. Én úgy érzem, hogy a katolikus egyház kincsesládán üldögél, amely a katekizmusban foglalt hittani elveket és az egyház társadalmi tanítását foglalja magában. Rendelkezésünkre áll ez a két forrás, amely meg tudná változtatni az egész világot. Az én kérdésem az, hogyan tudjuk mozgósítani a katolikus bölcsességnek és igazságnak ezt a gazdag tárházát, hogyan tudunk segíteni vele az egyszerű katolikusoknak. A legfontosabb strukturális változás az lehetne (persze én tanárként mondom ezt), hogy elkötelezetten és odaadóan tanítanunk kellene a katolikusokat a keresztség és a bérmálás után is. Nem tudom, Magyarországon mi a helyzet, de Angliában 12-13 éves korukban az emberek hitoktatása véget ér, s nagyszerű ügyvédeknek, orvosoknak, a legkülönbözőbb szakembereknek fogalmuk sincs a katolikus tanításról, sem arról, mi a jelentősége a saját szakterületükhöz. Ki a hibás ebben? Hát nem az emberek, mert nem kapnak megfelelő kínálatot. Nem is az egyház, hiszen csodálatos tanítása van. A strukturális kérdés tehát az, hogyan lehet tanítani a katolikusokat hosszabb időn keresztül, hogyan lehet hiteles hitoktatást nyújtani nekik, hogy szembe tudjanak nézni az előttük tornyosuló kérdésekkel, például a vallási sokféleség problémájával (én történetesen ezzel foglalkozom) vagy a társadalmi és szociális kérdésekkel, a politikai kérdésekkel. A katolicizmusnak csodálatos tanai vannak, csak éppen a laikus katolikusok nem ismerik őket. Én Bristolban igen műveltnek számító egyházközséghez tartozom, de az emberek még itt sem ismerik az egyház tanítását. A fő kérdés tehát az, hogyan evangelizáljuk és tanítsuk ezeket a katolikusokat, hogy el tudják vinni a hit fényét azokra a területekre, ahol dolgoznak. Mindegy, hogy tanárok, ügyvédek vagy szemétszállítók. A fontos csak az, hogy kezdjenek végre katolikus fejjel gondolkodni arról, ami körülveszi őket.

GT: Többféle csoportot említettél az imént. Véleményed szerint vannak még olyan emberek és csoportok, akik különleges figyelmet érdemelnének az egyház részéről? Gyakran esik szó például a keresőkről és a spirituális érdeklődésűekről.

Gavin D’Costa: Én állami egyetemen tanítok Angliában, és a diákjaim túlnyomó része nem tartja magát vallásosnak. Mindannyian érdeklődők, és jóindulattal vannak a vallás felé, de a legtöbben kiábrándultak az intézményes vallásból, vagy más okokból fordítottak hátat a vallásnak. Az imént már említettem statisztikai adatokat: a világ lakosságának 31%-a keresztény, 24%-a muszlim, 15%-a hindu, és aztán nagy érdekes adat következik: szintén 15%-ot tesznek ki a szekuláris, agnosztikus, ateista emberek, azok a testvéreink, akik aránya folyamatosan növekszik. Valószínűleg Magyarországon is, bár persze nem tudom, de Európában hatalmas ütemű ez a növekedés. Sok-sok fiatal tartozik ez utóbbi csoporthoz (persze idősebbek is, nem akarom túlhangsúlyozni az életkort). Semmilyen vallási kötődésük nincs, de ettől még a jóra törekszenek, csak nem mindig látják meg az intézményes vallásban. Meggyőződésem ezért, hogy misszió rendkívül fontos kérdést jelent. Nem arról van szó, hogy csupán meg kellene keresztelnünk az embereket, hanem arról, hogy miként tudjuk elvinni másokhoz az egyház világosságát és bölcs tanítását, s miként tudják egyáltalán meghallani az egyház mondanivalóját. A leggyorsabban növekvő csoportot mindenesetre a szekuláris beállítottságúak alkotják, akik között vannak harciasak, mások inkább csak bizonytalanok, de az én tapasztalatom szerint az emberek nagy része mindig kész meghallgatni a jóság üzenetét, azt, amit a jóság mond. Ha meggyőző, szeretetteljes és odaadó emberekkel találkoznak, akkor odafigyelnek. Nem azok a mechanizmusok indulnak be ilyenkor, hogy egy magas beosztású ember mondott valamit, és akkor arra figyelni kell. Másféle kultúrát kell kialakítanunk, és ehhez vannak is mintáink, például a szerzetesség, amelynek keretében az emberek a bölcsesség keresésének szentelik az életüket, és ezért nagy árat is fizetnek. Amikor a szerzetesek megszólalnak, az ember azonnal felkapja a fejét, és a fiatalok is figyelni kezdenek. Angliában, ebben a nagyon vallástalan országban, amely percenként még vallástalanabb lesz, az egyik legnépszerűbb televíziós műsor az volt, amelyben vallástalan emberek hat hetet töltöttek egy bencés monostorban. Mindenki odavolt érte. A nézőknek nagymértékben felkeltette az érdeklődését, és jóindulattal kezdtek viszonyulni a valláshoz, mert nemcsak azzal szembesültek, amit a sajtó szajkóz (persze olykor mi is), hogy a vallás tiltja ezt meg ezt meg ezt, vagyis csak negatív tilalmai vannak. A nézők előtt valami más tárult fel: az, hogy mennyire kreatív, közösségi jellegű és gondolatgazdag a kereszténység, ami a vallástalan emberek és más vallásúak számára is érdekes lehet. De hogy a kérdésedre válaszoljak: a másik csoportot mindenképpen szekuláris, agnosztikus és ateista emberek alkotják, s nekünk meg kell tanulnunk, hogy milyen nyelvezettel tudjuk megszólítani őket.

GT: Ehhez azonban kreativitásra van szükség. Említetted, hogy szeretettel és nagylelkűen kell fordulnunk mások felé, de hogyan lehetünk kreatívak ebben? Meg lehet ezt tanulni egyáltalán?

Gavin D’Costa: Megint csak azt tudom mondani, hogy hatalmas kincsesládán üldögélünk. Itt vannak például a katolikus iskolák, ahol úgy tudjuk tanítani és nevelni a gyerekeket, hogy a következő nemzedékben tényleg meglegyen a kreativitás erénye. Úgy vélem, a kreativitás gyökere a remény és az öröm, amelyek erények és a Lélek ajándékai is egyben. A remény azért fontos, mert ha remény van bennünk, nem engedjük, hogy teljesen elnyeljenek minket a külső körülmények. Ezt láthatjuk most is, a járvány idején: vannak emberek, akik nem tagadják, ami éppen zajlik, nem csukják be a szemüket, de annak adják tanújelét, hogy vannak belső erőforrásaik: a remény. Ami az örömöt illeti: lehet, hogy bennünk remény, de mégis mit akarunk kezdeni a bennünket körülvevő társadalommal? A legfejlettebb gazdaságot akarjuk kiépíteni? Vagy magas életszínvonalat akarunk biztosítani? A katolikus szemléletmód szerint viszont az örömnek az a lényege, hogy igazságon alapuló és tartós békét biztosítunk minden ember együttéléséhez, azért, hogy örömüket lelhessék a teremtésben, és örömüket lelhessék Istenben, aki nekik adta a teremtett világot. Szóval a kreativitás kialakításához az iskoláinkban át kell itatnunk a gyerekek azzal, amire szükség van ahhoz, hogy tényleg katolikus felnőttek legyenek. Nagyon fontos, hogy a gyerekek ismerjék a hitvallást és tudják, mikor mit kell válaszolni a misén. Ez elengedhetetlen, de az is nagyon fontos, hogy szívből szeressék a kultúrát és a teremtett világot, s így egészen természetes legyen számukra, hogy elindulnak más csoportok felé. Rám olyan emberek voltak a legnagyobb hatással, akik egyszerűen a szeretet, a remény és a hit erényének adták tanújelét. Nem kellett értelmi beállítottságúaknak és művelteknek lenniük. Példaként említhetném a saját édesanyámat, aki egyáltalán nem volt képzett, azt mondta, hogy teljesen felesleges teológiát tanulnom, és jobb lenne, ha könyvelőnek állnék, de az életében a hitet, a reményt és a szeretetet tárta elém, s ez arra indított, hogy kreatívan használjam fel a saját tehetségemet.

GT: Bőven lesz miről gondolkodnunk ezek alapján. Nagyon köszönjük!

Gavin D’Costa: Én is nagyon köszönöm, és Isten áldja a résztvevőket. Minden jót!