Vízió / jövőkép

Ha erős céljaink vannak, melyek mellé határidőket is rendelünk, akkor csupán azzal, hogy világosan kijelöljük ezeket, máris közelebb kerülünk a megvalósításukhoz.

Magyarország ma nem rendelkezik egységes és világos jövőképpel. Ausztria utolérésének szükségességét a politikai vezetők nem fogadják el, bár földrajzilag és történelmileg is kézenfekvő cél volna ez. Szingapúr példája messze van, de ha okulnánk belőle, az közel vinne az ázsiai kistigrisek világához. A skandinávok sikere lehetetlennek tűnik sokak számára, lehetetlen azonban nem létezik. A katalánok, lombardok, tiroliak ismeretlenek számunkra. A bajorok példaként fel sem merülnek. A csehek és lengyelek alkalmasak lennének erre, de talán túl közel vannak hozzánk ahhoz, hogy példák lehessenek.

Mai hivatalos jövőképünk, ami szerint 2030-ra az EU TOP’5 között a helyünk az élhető ország és a munka terén, nem igazi vízió, mert nem mérhető a cél. Ha nem mérhető a cél, akkor pedig nem létezik. Versenytársaink mind erős és világos jövőképpel rendelkeznek, nálunk ez hiányzik, ezért a szó töltete és hatása ma nálunk negatív.

Mérés és visszajelzés

Századunk új nyersanyaga az adat. Mindenről van adat, mindenből adat lesz, ezért minden mérhetővé válik. Ha mérhető minden teljesítmény, akkor mindenről lehet visszajelzés. Ma az állam működése terén a legyengébb a mérés, ezért itt a legalacsonyabb szintű a visszajelzés és ennek megfelelően a kiigazítás esélye. A gazdaságban az állami beruházások terén különösen gyérnek minősíthető a mérés és a visszajelzés. Miután az állami beruházások révén célozzuk meg a gazdaság újraindítását, sőt a felzárkózást is, ezért ez felmérhetetlen rejtett veszteség.

Versenyképesség

Ezen a területen már mérünk. A nemzetközi szinten használt, vegyes megbízhatóságú mérések mellett ma már az MNB tényekre épülő méréseire is támaszkodhatnánk, de nem tesszük. Magyarország nem rendelkezik hosszútávú versenyképességi programmal, egy ezt gondozó hatékony intézményi hálóval, valamint egy visszacsatolást is végző, kiigazító döntéshozatallal. Ez a hiány rejtett és erős negatív tényező a fenntartható felzárkózás terén.

Visszacsatolások

Ha mérünk, akkor képesek vagyunk visszajelezni a döntéshozóknak arról, hogy szükség van-e kiigazításra, ennek alapján dönthetünk, visszacsatolhatunk. Az állam körében az Állami Számvevőszék igen jó munkát végez, mégis sok olyan fontos állami döntés születik, ami után késik a mérés, gyenge a visszajelzés, sőt, elmarad a visszacsatolás. Maga a szó sem létezik a mindennapi vagy állami narratívákban.

Életminőség

A GDP-nél, a növekedésnél, az egyensúlynál, a beruházásnál és a többi közgazdasági kifejezésünknél lényegesen fontosabb szó az életminőség. Alig használjuk, tehát szómágnesként való terjedése korlátozott. A nemzetközi „emberi fejlettségi” méréseket sem használjuk az állami és társadalmi célok kijelölésénél, majd a visszacsatolásoknál. A hazai életminőségi felmérések is ritkák, az ezekre alapuló, a kormányzati, üzleti és családi döntéseknél használható visszajelzések is gyengék. Mindez erősen fékezi a magyar fenntartható felzárkózási modell kialakítását, mert Magyarország valódi történelmi esélye nem a GDP terén, hanem az életminőségben rejlik.

Felzárkózás/utolérés

Kevesen hisznek ebben a két kifejezésben, azok sem merik használni, akik lehetségesnek tartják a megvalósítását. A mindennapi beszédben sem társul a felzárkózás mellé életmód és életszínvonal, boldogság és biztonság, öntudat és büszkeség.

Legerősebben a jövőkép hiánya és a mérések gyengesége fékezi a két kifejezés elterjedését. Még nem tartoznak a nemzeti célok közé, leginkább egy üldözött keresztény szektára emlékeztetnek a hívei, akik a Nagy Constantinus előtti időkben éltek.

Fenntartható felzárkózás

Itthon még nem létező szóösszetételről van szó. Hiánya önmagában is fékezi mindenki sikerét, mert már csak a hosszútávon fenntartható szerkezetekkel lehet elérni a gazdasági és társadalmi felzárkózást. Ha nincs szó, szómágnes, akkor nem képes megszületni a hozzá tartozó valóság.

2010 és 2019 után valóban a Trianon utáni 100 év legsikeresebb évtizedét építettük fel. De voltak nálunk sikeresebbek: a románok, a baltiak és a lengyelek sokkal jobb teljesítményt értek el. Sőt, mi magunk is voltunk már jobbak. 1998 és 2002 között, öt év alatt 8,8 százalékkal közeledtünk az akkori EU átlaghoz. A legutóbbi tíz év alatt nem egészen 8 százalék volt ugyanez a mutató.

Bármilyen furcsa, ebben a szavaknak, szómágneseknek és narratíváknak döntő szerepük van.

Hallgassunk hitünk bölcsességére: „Kezdetben vala az Ige…”.

Matolcsy György írás

https://novekedes.hu/mag/matolcsy-gyorgy-a-siker-nyelve

Van, amikor egészen banális dolgok is kifognak rajtam: egy számla befizetését vagy a háziorvos felhívását képes vagyok szinte bármeddig halogatni, miközben ott ülök a számítógép előtt, és mindennek pár perc alatt a végére érhetnék.

A halogatással való szembenézést végül úgy próbáltam megoldani, hogy elkezdtem utána olvasni a témának, és elég hamar kiderült, hogy rengetegen vagyunk a világban, akik ugyanezzel küzdünk. És sokak egyik közös felismerése az volt, hogy mennyire nem ér semmit az a tanács, hogy ha nem tudsz a végére érni a dolgoknak, akkor csak szedd össze magad, és sikerülni fog. 

A kiégett generáció 

Az utánaolvasás időszakában jött szembe velem egy cikk, ami nagyon kilógott a többi közül, mert a halogatást egy jóval szélesebb társadalmi kontextusban vizsgálta, és arra jutott, hogy a fiatal felnőttek generációja egyszerűen rettentően kiégett. Anne Helen Petersen 2019 januárjában írt saját tapasztalatairól a Buzzfeeden, és cikkét döbbenetesen nagy érdeklődés kísérte. Pár nap alatt több mint hétmillióan kattintottak rá, világszerte rengeteg lap kapta fel a témát, Petersen pedig heteken át napi több ezer levelet kapott olyan fiataloktól, akik magukra ismertek a cikkében. 

Nem arról van szó, hogy akár Petersen, akár a neki író fiatalok láblógatva üldögéltek volna otthon, és a semmittevésük miatt halogatták volna a végtelenségig az elintéznivalóikat. Épp ellenkezőleg: saját élettapasztalataikban az volt a közös, hogy mindannyian ezerféle dolgot csináltak egyszerre, különféle munkák, tanulmányok és projektek mellett próbálták valahogy egyben tartani a párkapcsolatukat vagy a baráti kapcsolataikat, és közben mégis folyamatosan úgy érezték, hogy minden kicsúszik a kezeik közül. Amit megéltek, az nem egyszerűen fáradtság vagy kimerültség volt, mert azoknál előbb-utóbb eljön egy pillanat, amikor a tested közbelép, és összeomlasz. De a kiégés nem ilyen, és épp ez benne az igazán veszélyes: az egyik napról a másikra átvergődve akár évekig is fennmaradhat ez az állapot, miközben úgy érzed, hogy folyamatosan el vagy maradva mindennel, és semmi értelme annak, amit csinálsz. 

Petersen számára az egyik nagy felismerés az lett, hogy egy nagyon sokak által megélt tapasztalatot írt le, amiről addig alig beszélt valaki, mivel hiányoztak ehhez a közös fogalmak. Cikke hatását látva összeállított egy kérdőívet, és faggatni kezdte az amerikai húszon- és harmincéveseket, hogy meséljenek saját tapasztalataikról. Ezekre az interjúkra támaszkodva a cikkét egy egész könyvvé bővítette tovább, ami ősszel jelent meg Képtelen vagyok: Hogyan váltak a milleniálok a kiégett generációvá (Can’t Even: How Millennials Became the Burnout Generation) címmel. És ugyan a Petersen könyvében megszólaló fiatalok mind amerikaiak, de az általuk elmesélt tapasztalatok és problémák jelentős része a világ számos országában, így nálunk is ismerősen hangozhatnak. 

A Can’t Even lapjain végig milleniálokról van szó, de magyarul ez elég szerencsétlenül hangzik, ráadásul Petersen lazán használja ezt a kategóriát: azokat a fiatalokat érti ide, akik 1980 és 2000 között születtek. Itthon ezt a halmazt mostanában leggyakrabban a fiatal felnőttek név alatt szokás összefogni, alighanem elsősorban az ez alatt a név alatt futó, sok ezer taggal rendelkező netes életvezetési csoportok nyomán. 

Petersen könyvének egyik fontos felismerése, hogy bár itt egyéni élethelyzetekről és egyéni kiégéstörténetekről van szó, de pont e történetek közötti hasonlóság mutatja meg, hogy nem egyéni, hanem társadalmi problémáról kell beszélnünk. Amit nem fogunk tudni megoldani, ha kicsit okosabban szervezzük az életünket, ha beszerzünk még egy appot, ami segít összerendezni a napi teendőket, ha még jobban odafigyelünk arra, hogy egészségesen étkezzünk. Hanem hátrébb kell lépni egyet, és megnézni, mi okozza ezt az egészet. 

Pékek helyett gépek

A kiégés okait kutatva Petersen könyvében nagyon hangsúlyossá válik az az állítás, hogy alapvetően nincs rendben, ahogyan dolgozunk. Ez persze nem egy eredeti felismerés, Petersen sem állít ilyesmit: az elmúlt években egymást érték az elemzések meg könyvek arról, hogy mennyire egészségtelen az, ahogy a munkánk az életünk egyre több szegletébe beszivárog, és mennyire védtelennek bizonyultunk ezzel a tendenciával szemben.

Nagyon hasonló témákról írt például az elmúlt évek eléggé felkapott filozófusa, a koreai-német Byung-Chul Han, akinek gondolatairól tavaly már hosszabban írtam. Csak míg Han inkább e probléma filozófiai gyökereit keresi, addig Petersen számára sokkal inkább a gyakorlati részek az érdekesek. 

Petersent és Hant, illetve a rengeteg további szerzőt, akik a modern munka jellemzőit kutatják, általában egy alapvető ellentét felismerése köti össze: miközben a 20. század második felére a fejlett országokban a munka a társadalmi viszonyaink legfontosabb és szinte egyetlen szervezőelvévé vált, közben felszámolódtak azok a gazdasági és társadalmi feltételek, melyek megalapoztak ennek.

Egy jó ideje már sokunknak a munka alakítja az életritmusunkat, ez tagolja a napjainkat, a munkánk révén teszünk szert társas kapcsolatokra, sokan a munkavállalás perspektívája felől döntenek a gyerekeik iskoláztatásáról, és még az időskori éveink minősége is legtöbbször azon múlik, hogy előtte hogyan teljesítettünk a munka világában. De a munka ennyire erőteljes társadalmi felértékelődésével párhuzamosan a hetvenes évektől kezdve fokozatosan elkezdtek visszaszorulni a stabil, kiszámítható munkahelyek, és elkezdett radikálisan átalakulni az is, hogy mit értünk munka alatt. 

Ezt a változást számomra leginkább talán az amerikai szociológus, Richard Sennett kutatása tette kézzelfoghatóvá. Sennett 1977-ben egy bostoni pékségben végzett terepmunkát, ahol a helyi görög bevándorló közösség tagjai dolgoztak. A munkaviszonyok egyáltalán nem voltak ideálisak, a munkához nagyon korán kellett kelni, fizikailag is megterhelő volt, a jó minőségű péksütemények elkészítéséhez évek alatt megszerzett tudásra volt szükség. Szó sincs arról, hogy a pékségben ekkor dolgozók különösebben szerették volna a munkájukat, ugyanakkor adott számukra egyfajta presztízst a közösségen belül, hiszen nem olyasvalami volt, amit bárki el tudott volna végezni.

Sennett 21 évvel később, 1998-ban ismét visszatért a pékségbe, hogy folytassa a kutatását, és egész másmilyen viszonyokat talált: ekkor már modern sütödei gépek végezték a munka jelentős részét, az alkalmazottak feladata leginkább a megfelelő gombok megnyomása volt. Emiatt aztán már nem is egy közösség összeszokott tagjai dolgoztak itt, szakszervezettel a hátuk mögött, hanem a legkülönfélébb háttérből érkező fiatalok, akinek már semmiféle kötődése nem volt a munkához, amit végeztek. 

Nem arról van szó, hogy bárki romantizálni akarná a régi, sokszor igen kemény viszonyokat, de azt fontos látni, hogy egy alapvető változásról van szó. Sennett szerint az 1998-ban a pékségben dolgozók számára a munkájuk egyáltalán nem képezte az identitásuk alapját, és egyáltalán nem tekintettek magukra pékekként. A legtöbben csak pár hónapra terveztek előre ezen a helyen, de közben fogalmuk se volt róla, hogy mit fognak csinálni egy év múlva ilyenkor. 

Nem voltak dühösek vagy elidegenedve a munkájuktól, ugyanis még ehhez is az kellett volna, hogy érzelmileg jobban bevonódjanak. Leginkább csak közömbösek voltak: bár Sennett még nem használja ezt a fogalmat, de a leírása alapján elég egyértelmű, hogy ki voltak égve. 

És 1998 óta azt látni, hogy egyre több és több munkatípusnál történtek hasonló változások: az automatizáció előretörése miatt sokkal több munka vált könnyebben elvégezhetővé, egyre több munkatípus van, amely már nem igényel különleges szaktudást, és ezek a folyamatok is mind hozzájárultak ahhoz, hogy nő az értelmetlen, teljesen felesleges munkakörök aránya. Ezek azok, amiket a közelmúltban meghalt nagyszerű antropológus, David Graeber bullshit munkáknak nevezett (Graeber erről szóló könyve nemrég megjelent magyarul.)

Az egyéni felelősség egyeduralma 

De a technológiai változás csak az egyik oldalát jelenti az átalakulásoknak: legalább ennyire fontos az a gazdasági fordulat, ami a hetvenes évektől kezdve bomlott ki. Ennek a fordulatnak a fő összetevőit foglalja össze a német szociológus, Wolfgang Streeck, aki a kapitalizmus történetét válságok sorozataként elemzi. 

Streeck szerint az, hogy az emberek többsége ma nem így, azaz sorozatos válságok történeteként tekint a kapitalizmusra, elsősorban az ötvenes évek gazdasági sikerének tudható be: a világháború sokkja után egy olyan gazdasági növekedéssel megáldott időszak alakult ki a nyugati országokban, amely a mai napig meghatározza a kapitalizmusról alkotott fogalmainkat és elvárásainkat, és melyben egy rövid időre úgy nézett ki, hogy elképzelhető a munka és a tőke érdekeinek összeegyeztetése. 

De Streeck szerint az ötvenes évek sikeressége éppen a kivételt jelentette, és a rövid időre létrejött idilli állapot hamar fenntarthatlanná vált. A hatvanas években az egyre nagyobb jóléti kiadások és a megerősödött szakszervezetek már egyre nagyobb terhet jelentettek a gazdasági szereplők számára, a hetvenes évek válsághulláma pedig végleg felrúgta a kiegyezést: Streeck elemzése szerint az elszabaduló inflációra az angolszász országokban hatalomra kerülő neoliberális kormányok egy komoly tabu felvállalásával válaszoltak, és szabadjára engedték a munkanélküliséget, felrúgva ezzel a második világháború óta élő meggyőződést, hogy a munkanélküliség növekedése aláásná mind az aktuális kormánynak, mind akár magának a rendszernek a politikai támogatottságát. A világ számos kormánya kíváncsian figyelte a Ronald Reagan és Margaret Thatcher vezette kísérletet, és utána elég gyorsan elkezdték a saját országaikban is alkalmazni a receptet. 

Az átalakulás veszteseit persze valamennyire kárpótolni kellett, és ezt a kormányok eleinte államadósságból, majd a kilencvenes évektől kezdve egyre inkább különféle kedvezményes lakossági hitelekkel oldották meg. Innentől kezdve az állam adósságait egyre növekvő mértékben magánadósságokkal helyettesítik. Azaz az állam elismerte, hogy a munkaerőpiac nem tud mindenkinek lehetőséget kínálni, de a kiszorulókat egyre inkább személyes adósságvállalásra ösztönözték. Ezt a gazdasági váltást kísérte szorosan az ekkor meghatározóvá váló ideológia, ami személyes felelősségvállalás fontosságát hangsúlyozta, és ami a mai napig rendkívül meghatározó maradt. 

Mindez egy olyan időszakban ment végbe, amikor a hagyományos, élethosszig tartó karriert jelentő munkahelyek száma fokozatosan csökkenni kezdett, a határozatlan időre szóló munkaszerződések világát egyre inkább felváltotta egy sokkal rugalmasabb munkaerőpiac, terjedni kezdtek a különféle megbízási szerződéses, projektalapú, részmunkaidős foglalkoztatási formák. Közben folyamatosan lazultak a vállalatokra vonatkozó szabályok, miközben a szakszervezetek jelentőségét ahol csak lehetett, visszaszorították. 

Ezek a változások ágyaztak meg annak a munkakörnyezetnek, amely a világ nagyon sok országában a munkaerőpiacra lépő fiatalok sajátja lett. 

A járvány előtt Magyarországtól az Egyesült Államokig a világ számos országából lehetett hallani arról, hogy az elmúlt években mennyire sok új munkahely jött létre, mennyire alacsony a munkanélküliség. Csakhogy ezek már jellemzően nem azok a munkák, melyekre egy életutat lehetne építeni. Van olyan elemzés, mely szerint a 2005 és 2015 között létrejött új amerikai munkahelyek szinte mindegyike úgynevezett alternatív munkahely volt, azaz megbízásos szerződéses, részmunkaidős, beugrós vagy egyéb alkategóriába tartozó, és nem a hagyományos, fix munkaidős, határozatlan idejű szerződéses munka, teljes értékű egészségügyi és nyugdíj-járulékokkal. 

Az atipikus, részmunkaidős munkahelyek terjedését látni Európában is: a Wall Street Journal 2019-ben közölt egy részletes riportot arról, hogy hogyan válnak egyre meghatározóbbá a különféle ideiglenes- és részmunkák a kontinensen is: Nagy-Britanniában például a 2008-as válság óta létrejött összes új munkahely kétharmada volt nem teljes állás, hanem valamilyen alternatív forma, és hasonló folyamatokat látni az összes többi országból is.  

Azaz hiába a teljes foglalkoztatottságról szóló sikerpropaganda, radikálisan megváltozott az a munkakörnyezet, melyben ez megvalósul: e változások miatt szokás a prekariátus, mint önálló osztály megjelenéséről beszélni. A prekariátusba tartoznak azok, akiknek mind a gazdasági, mind a társadalmi státuszuk törékeny, és olyan állásokban kell dolgozzanak, mely mögött nincs semmiféle állami védőháló, maximum a családjuk támogatására számíthatnak. 

A prekariátus növekedéséhez kellett egy további alapvető változás is a nyugati kapitalizmus működésében: a hetvenes évektől egyre látványosabb az a tendencia, hogy a gazdaság sok helyen úgy tud növekedni, hogy közben nagyon sokak élethelyzete nem javul. Petersen könyvében egy sor tényezőt felsorol, melyek ebbe az irányba hatnak: ilyen például a vállalatok folyamatos karcsúsítási kényszere, azaz amikor külső tanácsadócégek részvételével egyre több és több feladatkört szerveznek ki alvállalkozóknak. Ez jelentősen tudja növelni a részvények értékét, miközben nagyon sokak lába alól húzta ki a stabil talajt. 

E folyamatok eredményeként is történhetett meg, hogy a hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve egyre határozottabban vált el egymástól a vállalat érdeke a munkavállalók többségének érdekétől. Ez az ellentmondás nagyon látványossá vált tavaly az Egyesült Államokban, amikor a járvány következtében rengetegen veszítették el a munkájukat, sok család került nagyon nehéz helyzetbe, de közben az amerikai tőzsde részvényindexei mégis szárnyaltak. 

De hiába ez a sok változás, a munkáról és a munka társadalmi szerepéről való fogalmainkat még mindig az ötvenes évek nyugati tapasztalatai táplálják, az uralkodó narratíva pedig az, hogy nem szabad panaszkodni a rossz munkakörülmények miatt, hiszen örülj, hogy egyáltalán van munkád. 

Megroppanó középosztályok

A stabil, kiszámítható munkahelyek visszaszorulása szorosan összefügg azzal, hogy számos országban a középosztálybeli családokba születő fiataloknak egyre nehezebb fenntartani a státuszukat. A középosztálybeliség ugyanis olyasvalami, amit generációról generációra meg kell erősíteni. Azok, akik a nyugati társadalmak leggazdagabb, illetve szegényebb rétegeibe születnek, nagy eséllyel számíthatnak arra, hogy ott is fogják leélni az életüket. Egyéni lecsúszás-, illetve sikertörténeteket persze ismerni, de ez az alapvető képen nem változtat. Ezzel szemben a középosztállyal más a helyzet: azok, akik egy középosztálybeli családba születnek bele, életük során végig küzdeniük kell azért, hogy ezt a státuszt, annak minden privilégiumával együtt fenntartsák. 

Ez az életen át tartó küzdelem hatalmas terhet rak az emberre, és sokan észre se veszik, de ez a szemlélet meghatározó abban is, ahogy aztán a gyerekeik neveléséhez is viszonyultak. Petersen számos tanulmányt idézve ír arról, hogy ez lehet az egyik fontos töréspont az úgynevezett boomerek, azaz azok között, akik nagyjából valamikor 1945 és 1964 között születtek, illetve az utánuk következő generációk között, melyek tagjai számára sokkal kevésbé meghatározó ez a középosztálybeli státusz.

Elsősorban azért, mert maga ez a státusz jóval törékenyebbé vált: az elmúlt években sokat lehetett olvasni arról, hogy világszerte számos fejlett országban évtizedek óta hogyan zsugorodik össze a középosztályok mérete a társadalmak egészén belül. A stabil munkahelyek megszűnése, a jóléti szolgáltatások visszaszorítása, a társadalombiztosítás és a szociális ellátás privatizációja miatt egyre többen és többen lettek, akiknek odalett a kiszámíthatóság és a tervezhetőség az életből. 

Ezeket a folyamatokat Magyarországon is látni. Az ELTE szociológusa, Éber Márk Áron ősszel megjelent könyvében, A cseppben nagyon alaposan mutatta be, hogy a globális gazdaságnak rendkívül kitett magyar társadalom osztályszerkezete hogyan polarizálódott az elmúlt évtizedekben. A csepp metafora válasz Kolosi Tamás ismert, 1987-es „terhes babapiskóta”-képére, mely úgy írja le a társadalmat, mint amiben van egy szűk elit, illetve egy szűk leszakadt réteg, ehhez képest pedig egy erőteljes és masszív középosztály. Éber szerint azonban ez a piskótalak maximum eszményképként alkalmazható Magyarországra, és a magyar társadalom sokkal inkább egy lefelé elnyúló csepp alakjára hasonlít: felül a tűszerűen vékony felső réteg, míg alul szétnyúlva a társadalom többsége. 

És ezekre a globális folyamatokra még rá is erősít az a hazai politikai környezet: a munkaadóknak kedvező, egyre rugalmasabbá váló foglalkoztatási szabályok, a visszaszorított vagy eljelentéktelenített szakszervezetek, a kollektív szerződések hiánya, az egész Európai Unióban kiugróan rövid ideig járó álláskeresői támogatás, vagy például legutóbb a jóhiszemű kisadozókat is megszívató katás szigorítások mind ebbe az irányba hatnak. 

A középosztályok megingásának egy másik következménye Petersen szerint, hogy sok családban érzékelve az egzisztenciális fenyegetettséget, alapvetően változtak meg a szülői prioritások. Persze, az teljesen érthető, ha egy családban fontos, hogy a gyerek jól teljesítsen az iskolában, de Petersen szerint itt már többről van szó, és egyre több családban ma már a gyereknevelés során szinte minden a munkaerőpiacra való felkészítésről szól: az iskolai munka gyakorlatilag a diákok későbbi munkahelyi képességeinek kialakítását szolgálja. 

Így már gyerekkortól meghatározóvá válik az a felfogás, hogy minden egyes cselekedetünk értékelhető és összemérhető kell legyen, hogy a tökéletesedés és a teljesítményelv kell meghatározzon mindent, amibe csak belefogunk. 

„Építsd az önéletrajzod, juss be a felsőoktatásba, építsd az önéletrajzod, menj el gyakornoknak, építsd az önéletrajzod, szerezz kapcsolatokat LinkedIn-en, építsd az önéletrajzod, tedd a dolgod abban a lélekölően alacsony szintű pozícióban, amiért mások szerint hálásnak kéne lenned, építsd az önéletrajzod, menj előre, és végül majd meg fogod találni azt a tökéletes, stabil, kielégítő, jól fizető munkát, ami garantálja a helyedet a középosztályban.” – írja könyvében Petersen, aki szerint épp ezek az ígéretek váltak egyre hiteltelenebbé sok fiatal számára. Aki ugyanis az elmúlt időszakban lépett be a munkaerőpiacra, az elég pontosan látja, hogy ez az út valójában már évtizedek óta rendkívül meredek, és nagyon nehéz rajta boldogulni a megfelelő kapcsolatok és kulturális tőke nélkül. De ha tudsz is haladni rajta, a végére beígért stabil munkahely akkor sincs nincs garantálva.

Ahogy nem garantál semmit az sem, ha a felsőoktatásból jössz: soha senki nem vitatkozna azzal az állítással, hogy általában mind az egyéneknek, mind a társadalomnak hasznos, ha minél többen minél többet tanulnak. De azzal a kérdéssel érdemes lenne foglalkozni, hogy mekkora személyes áldozatot érdemes ezért vállalnia az embereknek. 

Az Egyesült Államokban például komoly problémát jelent, hogy rengetegen nagyon eladósodtak, csak azért, hogy elvégezzenek egy főiskolát vagy egy egyetemet, és utána ott állnak egy diplomával a kezükben, és nem találnak a képzettségüknek megfelelő munkát. Az persze világos, hogy a felsőoktatás során egy rakás olyan képességet és tudást is elsajátít az ember, amit aztán számos más területen is alkalmazhat, de attól még felmerül, hogy az a jelenlegi rendszer, melyben rengetegen adósodnak el felnőtt életük kezdetére, tényleg a lehető legjobban kitalált rendszer-e. (Ez a probléma Magyarországon egyelőre szerencsére kevésbé van jelen, de az egyetemek magánalapítványok kezére történő átjátszása felvet némi aggodalmat.)

És vannak, akik szerint a fiatal generáció túlképzettsége akár súlyos társadalmi feszültségekhez is vezethet. Ezt állítja például a történelmi gigastruktúrákban gondolkodó történész, Peter Turchin, aki tíz évvel ezelőtt megjósolta, hogy 2020-ra komoly forrongások lehetnek az Egyesült Államokban, és aki az egyik legnagyobb problémát épp a túl sok magasan iskolázott emberben látja, akik nem találnak a végzettségüknek megfelelő munkát. 

Turchin szerint nem először sújtja elit-túltermelési válság az országot, és a korábbi alkalmak is mindig feszültségekhez vezettek. A túltermelési válságot az okozza, hogy egyszerűen nem tudnak olyan mértékben létrejönni magas képzettséget igénylő, presztízst, befolyást és pénzt ígérő munkahelyek, mint amilyen arányban kikerülnek magasan képzett fiatalok a felsőoktatásból. Azaz az egyes pozíciókért egyre komolyabb tolongás indul be, azok pedig, akik végül csalódni kénytelenek, könnyen egy ellenelit alakításába foghatnak. 

Az ellenelitek természetes szövetségesei pedig azok lehetnek, akik szintén úgy érzik, hogy a saját anyagi helyzetük rosszabbra fordult. Például a globalizáció következtében a nyugati országokban a gazdasági és társadalmi státuszt vesztő munkásosztályok tagjai vagy akár azok a fiatalok, akik kevésbé magas végzettséggel, de szintén nem találják helyüket a munkaerőpiacon. 

Szeresd a munkádat 

A modern kapitalizmus ígérete úgy hangzik, hogy ott áll előtted minden lehetőség, csak rajtad múlik, hogy mit kezdesz vele. Ennek az egyéni felelősségnek a hangsúlyozása talál telibe sok olyan fiatal felnőttet, akik eleve egy kettős szorításból érkeznek a munkaerőpiacra.

Egyrészt szüleik felől ott az igény, hogy a család státuszát megőrző, stabil egzisztenciát alakítsanak ki, másrészt viszont erős a kortárs nyomás is, hogy olyan munkát találjanak maguknak, ami menő, amiben kibontakozhatnak, megvalósíthatják önmagukat. 

Petersen sokat ír a „menő munkahelyek” ígéretének modern jelenségéről: ezek azok az elsősorban kreatív szakmák, melyekhez olyan nagyfokú társadalmi presztízs társul, hogy az sokszor segít elfedni, hogy az ezeken a munkahelyeken dolgozó fiatalok milyen óriási mértékben engedik magukat kizsákmányolni.

Egy menő startupnál vagy egy fiatalok körében felkapott kreatív vállalkozásnál dolgozni ugyanis az uralkodó közhangulat szerint szinte már megtiszteltetés, és akit ez a szerencse ér, attól igazán nem lenne elegáns, ha mondjuk a fizetetlen gyakornokságra vagy a hozott számlára kifizetett alacsony bérért cserébe elvárt éjszakába nyúló feladatok miatt panaszkodna. 

Emögött a szemlélet mögött egy rendkívül új elv lapul: az a feltételezés, hogy szeretnünk kell a munkánkat. Ennek a szemléletnek tán a legnagyobb profétája Steve Jobs volt, aki 2005-ben, a Stanford Egyetem végzőseinek előadott beszédében mondta el, hogy: 

„A munkátok egyre nagyobb szerepet fog betölteni az életetekben, és az egyetlen módja, hogy igazán elégedettek legyetek, ha olyasvalamit tesztek majd, amit nagyszerű munkának tartotok. És ehhez az egyetlen út, ha szeretitek azt, amit csináltok. Ha még nem találtátok ezt meg, keressétek tovább.”

Jobs üzenete a jelen korszak alapállítása: szeresd a munkádat, és akkor boldogabb, teljesebb ember leszel. De ez az üzenet egyáltalán nincs tekintettel arra, hogy ehhez milyen erőfeszítésekre van szükség, hogy a törékennyé vált gazdasági viszonyok közepette milyen kevés embernek adatik meg az, hogy olyan munkakörben teljesedhessen ki, ami egyszerre szolgálja az ő belső igényeit és lehetővé tesz egy stabil, kiszámítható életet. Ez persze nem a jelen kor sajátja, szó sincs arról, hogy a korábbi generációkat tömegesen várták volna a kielégítő, tökéletes munkahelyek. A fontos különbség, hogy korábban nem kapcsolódott a munkavállalás feladatához a felhívás, hogy ezen keresztül kell kiteljesíteni önmagad. 

Arról nem is beszélve, hogy a munkahelyeken pedig egyre több olyan tényező vár ránk, melyek a kiégés esélyét növelik. A témával foglalkozó kutatók szerint ilyen tényező lehet a munkahelyi megfigyelések egyre látványosabb terjedése, azaz a különféle digitális eszközök megjelenése, melyek lehetővé teszik, hogy a munkaadók egyre pontosabb képet kapjanak arról, hogy az alkalmazottak mikor mennyire hatékonyak, mivel töltik a munknapjaikat. Vagy a túlmunka dicsőítése, azaz hogy észrevétlenül társadalmi normává vált elismeréssel beszélni arról, aki a szabadideje rovására is a munkáját választja. Vagy a szabadúszók rugalmasságának fetisizálása, azaz hogy erénynek számít, ha valaki még késő este is össze tud dobni egy utolsó pillanatban bekért vázlatot, és ha nem gond számára, hogy a hétvégére tervezett utazásra is vinnie kell a laptopját, „hiszen pár óra alatt össze tudja majd rakni azt a prezentációt.”

Út a teljesség felé

Volt már szó arról az alapvető ígéretről, amit a fiatal generációk tagjai annyi éven át hallgattak: hogy ott van előttük az összes lehetőség, ha elég keményen dolgoznak, akkor az lehet belőlük, ami csak szeretnének. Ehhez azonban folyamatos önoptimalizációra van szükségük, a gyerekkortól kezdve ez az absztrakt tökéletesedési igény határozza meg nagyon sokak életét, és ezt erősítették fel nagyon a különféle online eszközök is. 

Arról ma már rengeteg szó esik, hogy a különféle applikációk és közösségi oldalak mennyire tudatosan lettek úgy tervezve, hogy függőséget alakítsanak ki, és hogy milyen agyi folyamatok rejlenek amögött, hogy újra és újra végigpörgetjük ezeket az oldalakat, miközben pontosan tudjuk, hogy amúgy nem lesz ott semmi érdekes. Legutóbb a netflixes Social Dilemma foglalta össze mindazt, amit ezekről a dolgokról tudni érdemes (azt persze kifelejtve, hogy a Netflix is ugyanilyen agresszív algoritmusokra épül, melyeknek semmi más feladata nincs, mint hogy minél többet a képernyő elé tapasszon minket.)

De Petersen szerint nem csak arról van szó, hogy ugyan pontosan ismerjük ezeknek az eszközöknek a káros oldalát, de valahogy mégsem tudunk ellenállni nekik. Hanem egyszerűen úgy érezzük, hogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy lemondjuk róluk. A telefonunk ugyanis azt ígéri, hogy általa sokkal hatékonyabbak lehetünk: elég megragadni, és mindent, de mindent el tudunk intézni, az amúgy kaotikusnak tűnő életünk irányíthatóvá válik. 

És persze, csomó minden tényleg egyszerűbb lett, amióta az interneten egy telefont a kézbe fogva is el lehet intézni. Nyilván egyszerűbb befizetni így egy számlát, mint elmenni a postára, vagy egyszerűbb időpontot foglalni az okmányirodába, mintha telefonálni kéne. De nem az egyes konkrét teendők elvégzéséről van szó, hanem arról az illúzióról, hogy így az egész életünk menedzselhetővé vált. 

Viszont amiatt, hogy sokunk munkája már bőven kitört a korábbi időkeretek közül, és sokkal nagyobb szeletét tölti ki az életünknek, és amiatt, hogy a telefonunk miatt mindig hozzá is férünk, a menedzselhetőség lehetősége egy hamis illúzió: állandóan úgy érezzük, hogy nem tudjuk magunkat utolérni, folyamatos készenlétben telnek az ébren töltött óráink, miközben lehet tudni, hogy egyre kevesebbet és rosszabbul alszunk. 

A digitális világ által ígért optimalizáció így egyenes út a kiégéshez: nincs senki, aki a hosszas agyatlan görgetés után azzal tenné le a telefonját, hogy „na, milyen jót Facebookoztam!”, és nagyon sokan teljesen őszintén, bármiféle képmutatás nélkül mondják azt, hogy persze hogy egy könyvet szeretnének olvasni egy órán át esténként, és nem céltalanul netezni a telefonjukon. De ez az állandó készenlét, az önoptimalizáció folyamatos kényszere nagyon nagy erőkkel telepszik ránk. 

Még fontosabb lett, hogy kinek látszol 

További fontos tényező, hogy párhuzamosan azzal, ahogy egyre több fiatal felnőttnek várt jóval törékenyebbé a társadalmi státusza, úgy vált szinte észrevétlenül egyre fontosabbá, hogy milyen képet sugároznak magukról a közösségi oldalakon. Ez az a reprezentációs probléma, amiről az elmúlt években egyre több szó esik, és ami főleg az Instagram esetében szokott felmerülni. Az instabilabbá vált munkakörnyezet miatt ugyanis egyre többen vannak, akik az egyes megbízásos, alkalmi munkákról navigálnak át a következő szabadúszó projektre, ebben a világban pedig nagyon fontos lehet egy tudatosan és gondosan összerakott internetes jelenlét.

Rég nem csak arról van szó, hogy állásinterjú előtt ne hagyjunk fenn vállalhatatlan posztokat a nyilvános Facebook-oldalunkon, ennél sokkal radikálisabb változás ment végbe: Petersen szerint egyre többen és többen vannak, akiknek folyamatosan építeniük kell a magukról sugározni kívánt képet, gyakorlatilag egy brandet kell felhúzniuk maguk köré, amiből kiderül, hogy ők egyszerre érdekes és szórakoztató személyiségek, de közben nagyon elkötelezettek a munkájuk iránt. És a médiában is sokat emlegetett influenszervilág ennek a jéghegynek csak a csúcsát jelenti, ez a kihívás ma már sokkal több ember mindennapjának része. 

Ennek az internetes jelenlétnek a kialakítása és gondozása pedig komoly feladat, ami elsősorban persze a szabadidő rovására történik. Az ugyanis, hogy gyakorlatilag értékesíthetővé teszed magad az interneten, egyben azt is jelenti, hogy minden egyes cselekedeted beárazod fejben: érdemes-e posztolni, ki láthatja majd ezt, és milyen kép alakulhat ki benne rólad ennek hatására. Az Instagram azért sokat emlegetett példa, mert ez az a felület, ami sokak számára a leglátványosabban számolta fel a határokat a munka és a szórakozás között: minden megélt pillanatod alkalmas lehet arra, hogy a magadról közvetíteni kívánt kép részévé tedd.

És nagyon fontos hangsúlyozni, hogy ez nem azért történt így, mert a fiatal felnőtt generáció tagjai ennyire nárcisztikusak lennének. Hanem mert egyre többen vannak olyanok, akik saját maguk személyiségjegyeit is kénytelenek értékesíthető termékké fejleszteni, hogy esélyük lehessen az egyre szűkülő és egyre törékenyebb munkaerőpiacon.

Ennek a folyamatnak egy további állomása, hogy egyre kevesebbeknek vannak hobbijai, melyek valahogy ne lennének piacosíthatóak. Azért is, mert a szűkülő középosztályok miatt az online jelenlét sokak számára egy újabb eszköz lett arra, hogy kifejezzék a vágyott társadalmi státuszukat. Sokak tapasztalata, hogy a családjuktól „örökölt” és így a családjuk által elvárt társadalmi státusz egyre kevésbé fenntartható a számukra, ebben a helyzetben pedig azokba a kulturális jelölőkbe kapaszkodhatnak, melyek e vágyott státusz felé mutatnak.

Petersen szerint ezen a ponton szállja meg a munka logikája a szabadidőnket is: az, hogy milyen filmekre ülünk be, hogy milyen könyveket olvasunk, hogy milyen edzésre vagy jógaórára járunk, hogy milyen podcasteket hallgatunk, mind arról is tanúskodnak, hogy a kulturális fogyasztásaink révén melyik osztályhoz soroljuk magunkat. Akkor is, ha anyagilag közben ennél jóval ingatagabb a helyzetünk, és akkor is, ha rengeteg erőforrást igényel, hogy fenntartsuk ezt a képet magunkról.

És ahogy egyre több a munkával töltött idő és egyre kevesebb a szabadidőnk, úgy nő a nyomás, hogy azt a kevés szabadidőt, ami maradt, a lehető „leghasznosabban” töltsük el. Mert bár szeretjük azt gondolni, hogy a kulturális ízlésünk és a szabadidős tevékenységeink természetesek, de valójában minden döntés mögött ott van az is, hogy ezek az értékek mit közvetítenek rólunk, kikkel tudunk így kapcsolatba kerülni, és egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak, hogy teljesen kívül helyezkedjünk el ezen a világon. Ezért van az, hogy sokszor a kikapcsolódás is frusztrálóan fárasztó és nem ad semmiféle kielégülést. 

Ehhez kapcsolódik szorosan egy másik ismert jelenség a fejlett országokból: a közösségek látványos visszaszorulása. Petersen is idéz kutatásokat arról, hogy hogyan csökkent az ifjúsági klubok, szervezetek, az önkéntes, civil vagy akár a vallási szervezetek jelentősége, hogy egyre kevesebben vannak, akik az iskolaéveik után tagjai lesznek még valamilyen közösségnek. 

A visszaesés egyik oka szintén a munkában rejlik: annyival ziláltabb lett az életünk, hogy sokkal nehezebb másokkal egyeztetni az időbeosztásunkat, sokszor még a saját tennivalóinkat se látjuk pár nappal előre. És ugyan mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy a közösségi programok vagy akár az önkénteskedés jót tenne nekünk is, de ezeknek a tevékenységeknek a kitalálása és megszervezése rengeteg energiát igényelne, és sokszor úgy érezzük, hogy ez egyszerűen nem áll rendelkezésünkre.  

Ugyanezzel függhet össze az összes olyan felmérés is, mely szerint a fiatal felnőttek ma kevesebbet ismerkednek vagy szexelnek, mint a korábbi generáció tagjai. Az elmúlt években sok tanulmány született arról, hogy a fejlett országokban hogyan csökkent a rendszeresen szexelő fiatal felnőttek aránya, és magyarázatként a legkülönfélébb okok merültek már fel, a netes pornó terjedésétől kezdve odáig, hogy a Tinder és a hasonló alkalmazások ugyan sokkal könnyebbnek ígérik az ismerkedést, valójában azonban sokak számára magasabbra tették a belépési küszöböt, és irreálisan eltolták a leendő partnerekkel szembeni elvárásokat is. Az biztos, hogy alighanem hiba lenne egyetlen magyarázatra visszavezetni a szex csökkenését, de azt nem érdemes kihagyni a számításokból, hogy sokan rettentően ki vannak merülve. 

És ezek a folyamatok szinte biztos, hogy hatással vannak a gyerekvállalási kedvre is: a fejlett országokban jellemzően csökken a születő gyerekek száma, amit szokás a társadalmi jólléttel és a nők előtt megnyíló karrierlehetőségekkel is magyarázni, de a teljes képhez egész biztosan hozzátartozik az is, hogy párhuzamosan azzal, ahogy 20. század második felében a nők megérkeztek a munkaerőpiacra, egyáltalán nem változtak azok a társadalmi elvárások, melyek az otthoni, család és a gyerek körül elvégzendő feladatok többségét még mindig rájuk pakolták. 

A kettős igényből fakadó feszültségek már a korábbi generációk tagjait is sújtották, de azzal, hogy az életünk minden pillanata láthatóvá és összemérhetővé vált a közösségi oldalakon, sokkal nagyobb lett az elvárás, hogy a fiatal nők a külvilág felé is folyamatosan kommunikálják, hogy teljesítik a „jó anyákkal” szemben támasztott, amúgy sokszor teljesíthetetlen társadalmi elvárásokat, ez pedig elsősorban a nők számára sok minden más mellett a gyerekvállalást is sokkal fárasztóbbá tette. 

Sem Petersen, sem senki más nem állítja, hogy a korábbi fiatal generációk élete minden szempontból irigyelendő aranyélet lett volna, és ne sújtotta volna egy rakás nehézség a mindennapokat. Ahogy a kiégés, a depresszió, a sok stressz sem új jelenség. De azon mégis érdemes elgondolkodni, hogy a megváltozott társadalmi környezet és a folyamatos online jelenlét hogyan hathatnak a fiatalok énképére és életére. 

Még a Buzzfeedben megjelent kiégéscikk után egy amerikai pszichológus, John Cohen írt arról saját tapasztalatai alapján, hogy a fiatal páciensei egy folyamatos kettős nyomásban élnek: mindannyian iszonyatosan vágynak a nyugalomra, a hátralépésre, a lelassulásra. De közben mindenki nagyon tart attól, hogy ha hátralépne, akkor mi mindenről maradna le. Emiatt egy állandó feszültségben élnek, és képtelenek a pihenésre. Ehhez társul az a kulturális nyomás, hogy a tökéletes élet mindig csak egy karnyújtásnyira van tőled, és az a folyamatosan sulykolt üzenet, hogy ha keményebben dolgozol, mindenben jobb lehetsz, egy örök elégedetlenséghez vezet, egyszerűen nem tudod megbecsülni azt, amit már elértél. 

Petersen könyvében egy Meredith nevű interjúalany úgy írta le az életét, mintha a rengeteg tennivaló, ami egyszerre vár rá a munkahelye felől, a mindennapjai felől, a családja és a kapcsolata felől száz labda lenne, amit a kezében kéne cipelnie. Pontosan tudja, hogy egy ponton el fog ejteni belőlük valamennyit, de fogalma sincs, hogy mikor, mennyit és hogy mennyire létfontosságúak lesznek a leeső labdák. 

Mi a teendő? 

Az eddig felsorolt, meglehetősen nyomasztó jelenségek után nyilván mindenki azt várja, hogy akkor végre elhangozzon, mit is kéne tennünk, hogy kikeveredjünk ebből a kelepcéből. De ez sajnos nem ennyire egyszerű. Petersen, hasonlóan a semmittevés újrafelfedezésének szükségességről író Jenny Odellhez, nem győzi hangsúlyozni, hogy legyünk mindig nagyon gyanakvóak, amikor valaki kész recepteket ígér. 

A különféle életmódkönyvek, életvezetési appok, a rengeteg tuti tipp, ami az életed rendbe rakását ígéri az interneten Petersen szerint mind elégtelennek fog bizonyulni. Azért mert egy alapvetően társadalmi problémát személyes problémaként kezelnek.

„Épp ezért ez a könyv se arról szól, hogy mit kéne tenned. Nem tudja megjavítani a társadalmat, ami cserben hagyott téged. Maximum egy nézőpontot adhat, ahonnan rátekinthetsz erre” – írja könyvéről Petersen, aki azért pár tanácsot így is megfogalmaz. Egyrészt hogy szánjunk több időt arra, hogy gondolkodjunk olyan kérdésekről, mint hogy mit jelent nekünk a munkánk, hogyan alakul a családunkhoz való viszonyunk, mi a kapcsolatunk a telefonunkkal és az online világgal, kezdjünk el jobban odafigyelni a fáradtságunkra. 

Ez a tudatosabb odafigyelés persze még nem jelent megoldást, de alkalmat adhat arra, hogy felismerjük, nem vagyunk egyedül a helyzetünkkel, és szolidaritást találhatunk azokkal, akik hasonlóan érzik magukat. Közösen fellépve pedig akár el is érhetjük, hogy többé ne magunkat okoljuk a társadalom hibáiért, és megérthetjük azt is, hogy a félelem, hogy elveszítjük eleve törékeny, szűkös erőforrásainkat, hogyan tesz minket túlságosan védelmezővé a privilégiumainkkal, melyekkel még rendelkezünk. Petersen számára a legjobb tanács, amit valaha a kiégés mérséklésére kapott, az volt, hogy ne csak arra gondoljunk, hogy hogyan csökkenthetjük a sajátunkat, hanem hogy a cselekedeteink révén hogyan tudjuk mérsékelni és megelőzni másokét is. 

Az is biztosnak tűnik, hogy a munka egy új fogalmára is szükség lesz: látni, hogy mennyire mélyen a 20. században gyökerezik az a fogalmi keret, ahogy a munkáról gondolkodunk, és hogy közben ezt mennyire maga mögött hagyta az élet. Ma már elég pontosan tudni, hogy sok munkakörben a több munkával töltött idő egyáltalán nem jelent nagyobb termelékenységet, hogy ma már rengeteg racionális érv szól a rövidebb munkanapok és hetek mellett, és látni azt is, hogy a „munkaalapú társadalom” koncepciója hogyan szorít ki rengeteg embert a társadalom szélére.  

Ezekből a felismerésekből könyvének legvégén egy homályos felvetése bomlik ki annak, hogy ha elég sokan vannak, akik felismerik, hogy nem ők tehetnek a saját nyomorukról, akkor ez a tömeg alkalmas lehet politikai változások elérésére is. Petersen szerint ugyanis alapvetően az állam feladata lenne, hogy ezekkel a problémákkal kezdjen valamit, és az állam évtizedek óta cserben hagyja a fiataljait. Mint írja, egyszerűen nem lehet a végtelenségig belsővé tenni a kiégést, mert idővel végleg aláásódik az az ideológia, amire az egész rendszer épül, hogy a kemény munkát megjutalmazzák, és hogy aki igazán igyekszik, az sikerre fog jutni a munka világában. 

Világszerte a fejlett országok munkaerőpiacain ott vannak már azok a fiatalok, akik látják, hogy miközben a leggazdagabbak csak még gazdagabbak lesznek, a középosztályok zsugorodnak össze, a megfizethető lakhatás egy egyre távolibb álom és a társadalmi előrejutás régi útjai sokkal-sokkal rögösebbé váltak. Ez egyelőre nagyon sokan személyes kudarcként, kiégésként élik meg, de látni már jeleit annak, hogy hogyan fordulhat ez át politikai mozgalmakba, melyek teljesen felforgathatják a fennálló világot. A Can’t Event épp ezért lehet egy figyelmeztetésként is olvasni, hogy majd senki ne lepődjön meg azon, amikor a fiatal felnőtteknek végleg elege lesz abból, ami körülveszi őket.

Horváth Bence írása

https://tldr.444.hu/2021/01/10/fiatal-felnottek-akiknel-a-kieges-az-alapallapot

Néhány éve a Pireneusok egyik franciaországi ősemberbarlangjában jártam, ahol a helyi archeológus elmondta: egy nemrég befejezett szénizotópos vizsgálat kimutatta, hogy 3000 éven keresztül éltek abban a barlangban elődeink. 3000 év abban a korban 150 generációt jelentett. 150 generáció rejtőzködött tehát abban a barlangban az állandó veszélyek elől. Ha életben akartak maradni, a föld alatt kellett tengetniük életüket: sötétségben, hidegben és nyirkosságban. Amikor kimerészkedtek, rengeteg veszély leselkedett rájuk, nemcsak az állatvilágból, de a Pireneusokban élő számtalan más barlangi embertől is. Átlagéletkoruk így is csak 20 év körül alakult.

Amióta világ a világ, az emberek életét a félelem erősen meghatározta. Félelem a rossz terméstől, a háborútól, ellenségektől, hatalmasságoktól, betegségektől. Összességében: a haláltól. A modern kor előtt a gyerekek közel 50 százaléka nem élte meg a felnőttkort. Minden nyolcadik nő a szülésbe halt bele, a férfiak jelentős része erőszakos halált halt. Ha elég sokat megyünk vissza, az arány 30 százalék is lehetett, de még a 20. századi Amerikában is a mai gyilkosságszám 10-20-szorosa volt bizonyos területeken, a felderítettség pedig a nullához közelített. A keresztelést azért tartották meg azonnal, nehogy pogányként haljon meg a gyerek és elkárhozzon. A gyerekek 10 százaléka nem élte meg az 5. napot, de aki túlélte az első éveket, a halál közelségével és az örök kárhozattal ösztönözték vallásgyakorlásra, mert még ők is 30 százalék eséllyel meghaltak az 5. születésnapjuk előtt.

A balesetek, főleg a gyerekbalesetek gyakoriak és ma már elképzelhetetlenül változatosak voltak, a forróvízbe eséstől a disznóharapásig. Nem véletlen, hogy a gyerekre egészen máshogy tekintettek azokban az időkben. Kiskoruktól kezdve munkaerőnek számítottak. Voltak szakmák, mint a bányászat, amelyeket domináltak, mert kisebb vájatban is elfértek. Már 6 éves korukban elkezdték a munkát, de Angliában feljegyeztek eseteket, amikor már 4 évesen alkalmaztak valakit. A halál hétköznapi dolog volt, ezért a túlvilág ígérete sokkal fontosabb volt az életnél.

A várható élettartam hatása az életre

A halál hozta el az egyenlőség kereszténységen túli eszméjének első megjelenését is. A középkori pestis, amely Európa lakosságának 60 százalékát kiirtotta és közel 300 éven át velünk volt, megteremtette a haláltánc műfaját (Danse macabre). A halál előtt mind egyformák vagyunk, énekelték, mert az eljön gazdagért, szegényért, szépért, rondáért, királyért és papért. A középkori Párizs kedvelt kirándulóhelye volt a mai Párizs belvárosában található Aprószentek temetője, ahova tömegesen jártak ki az emberek, pedig akkor a temetők még nem a mai módon néztek ki: a sírok sekélyek voltak, a halottak csontjai gyakran a felszínre kerültek. Ennek ellenére árusokkal, kurvákkal és vásárosokkal volt tele a temető, sőt ünnepi lakomákat is rendeztek itt. Ahogy Johan Huizinga holland kultúrtörténész írta: „A macabre vízióból hiányzik a gyöngédség és vigasztalás érzelme, az elégikus hang. Nem elköltözött szeretteik távollétét siratják, saját haláluktól reszketnek, ezt tartják minden rossz legrosszabbikának.”

Az ember úgy gondolta, Isten vagy a természet sokkal hatalmasabb nála, nem tud ellene küzdeni, nem tehet a végzet ellen, legfeljebb retteghet tőle. Az életben maradás sorsszerű: ha nem a véletlen, akkor Isten irányítja.

A halál állandó közelsége pedig meghatározta az életet. Mindenkinek gyorsan kellett élnie, amit el akart érni az életben, azt gyorsan kellett tennie. A költők, írók serdülőként kezdtek alkotni; jól tették, mert a sors nem sokszor volt hozzájuk kegyes. François Villonról 30 éves kora után már nem tudunk semmit. Késői költőtársa, Arthur Rimbaud 15 éves korától alkotott néhány évig, majd 22 évesen ő is eltűnt a költészetből. Ugyan a tudósoknak is korán meg kellett mutatniuk tehetségüket, de náluk fontosabb volt a hosszú élet az eredményességhez. Mégis: Pascal, aki annyi területen alkotott, csak 39 évet élt.

Nem is gondolnánk, hogy a várható élettartam milyen mértékben befolyásolja életstratégiánkat. Martin Daly és Margo Wilson közgazdászok a kamatok diszkontálásának elvét alkalmazták a várható élettartam és viselkedés összefüggéseire. Véleményük szerint az élőlényekben működik egy belső változó, amely szabályozza, milyen meredeken diszkontálják a jövőt. Ez attól függ, mennyire stabil a környezet, és mennyi a várható élettartamuk. Ha rövid az életünk, kevesebbet veszítünk esetleges halálunkkal. Daly és Wilson egy nagyváros negyedeit vizsgálva megállapította, hogy minél rövidebb a várható élettartam (az erőszakos halált nem számítva), annál nagyobb az erőszakos bűncselekmények aránya. Az emberek több konfliktust vállalnak, ha kevesebb hátralévő évüket kockáztatják. Ez ördögi körhöz vezethet: ha alacsony az átlagéletkor, több a gyilkosság, ami tovább csökkenti az átlagéletkort. Ez a Daly és Wilson által leírt belső változó valószínűleg kevéssé tudatos, hiszen muslicák életkorának mesterséges növelése is későbbre halasztotta szaporodásukat, pedig nekik kevés fogalmuk lehet az időről.

A rövid élet növeli tehát a kockázatvállalási kedvet, ami a vállalkozás, alkotás és innováció alapja is, de növeli az erőszak, a háború, a konfliktusok számát is.

Ezért a huszadik század második fele előtti történelem tele van nagy eszmékkel, hitekkel és olyan hősökkel, mártírokkal, szentekkel, akik az életüket áldozzák ezekért. Azokban a korokban, amikor az életben a mai értelemben kevés nagy dolgot lehetett elérni, a halál kockázata pedig önmagában magas volt, az élet feláldozása egy eszméért racionális és könnyebb döntés lehetett.

A várható élettartam növekedése ezzel ellentétes változásokat eredményez. A megnövekedett életkilátás felértékeli az életet, csökkenti az agressziót és az élet kockáztatásának mértékét, leveszi a gyorsan élés terhét a vállunkról. Mindent későbbre halaszt: a gyerekvállalást, az iskola befejezését, az első nagy művek megalkotását. A kockázatvállalás visszaesése csökkenti az innovációt is. Talán ez lehet a legjobb magyarázata a nyugati világban folyamatosan csökkenő innovációnak, aminek indoklása annyi fejtörést okoz a tudománynak.

Az öregség felértékelődése

A később kezdett felnőtt élet egyúttal későbbre tolja a karrier tervezett befejezését is. A mai öregek, ha valamit elértek az életben, nem akarják átadni a helyet a fiataloknak. Igaz, a fiatalok részéről sincs olyan nyomás, mint a korábbi évszázadokban: a fiatalok sokkal kevesebben vannak, mint az öregek, nem követelnek helyet maguknak, mert ráérnek, ami a történelem folyamán ismeretlen helyzet volt.

Mindez olyan világot eredményezett, amelyben az időseknek túl sok szerepük van abban, hogy meghatározzák a jövőt, amelyben ők nem vesznek majd részt. Az amerikaiak az elnökválasztáson csak 70 fölötti emberekből válogathatnak, akik közül az egyik esélyes egy kampányrendezvényen összekeverte a lányát a feleségével. Az Oscar-átadón a 70+-os sztárok épp csak el nem alszanak a műsor alatt, a hollywoodi filmek egyre nagyobb része szól az öregkori életről, öreg gengszterekről, öreg szerelemről. Öreg rendezők készítenek hasonló filmeket, ugyanazokkal a sztárokkal, mint 50 éve. 70 fölötti rockzenészek ugrálnak a színpadon és öreg nézők csápolnak a nézőtéren. A tudományos életet szintén az öregek dominálják. A világ normális megújulási mechanizmusa, a fiatalok nyomása az időseken kevés helyen érvényesül, sőt mintha a hatás épp ellenkező volna, a fiatalokon érvényesül az öregek nyomása, nő a konformitás és a túlzott biztonságra törekvés.

Ebből a világból eltűnnek a nagy eszmék és vele a hősök, a mártírok és szentek, helyüket nárcisztikus, bipoláris celebek vették át. Akik ahhoz nyújtanak nekünk tanácsokat, mit kezdjünk rendkívül hosszú életünkkel. Kockázatvállalás és eszmék helyett a boldog, „jó” és kényelmes életet hirdetik. Azt tanítják, hogyan lehet az örök itt és mostban boldognak lenni. És azt, hogy sorsunk a saját kezünkben van. Olyan korba hoztak el bennünket, amelyben azoknak a videóknak, amelyekben újonnan megjelenő termékek dobozait nyitják ki (unboxing), milliárdos nézőserege van, és a boldogságkutatások szerint a nyugati ember már egyáltalán nem érdeklődik az élete mélyebb értelme iránt. A boldogságot a jóléttel azonosítja.

Az előzőekből látható, hogy a várható élettartam nemcsak azt határozza meg, hogyan élünk, hanem azt is, meddig. Akik hosszabb életet remélnek, azok hosszabban is élnek, akik rövidebbet várnak, azok rövidebben, ahogy erre a tudomány rámutatott. Nincs ebben semmi ördöngösség. Aki hosszabb életre számít, az jobban vigyáz magára, aki pedig rövidebbre, az kevésbé. Van ennek egy érdekes társadalmi vetülete is. Aki hosszabban él, annak több időt éri meg tanulásra fordítani. Abban a korban, amikor a gyerekek fele nem élte meg a 18 évét, könnyebb szívvel küldhették a szülők bányásznak a 6 éveseket, de ha valaki biztosan megéli a 70 éves nyugdíjkorhatárt, akkor érdemes minél több időt tanulással töltenie, mert kétszeres nyereséget hoz. A magyarországi cigányság jó 10 évvel rövidebb átlagéletkora mellett ez sok mindenre szolgáltat magyarázatot.

A régi korokban a legtöbben azt érezhették, életük csak arra elég, hogy az életben maradásukhoz szükséges javakért dolgozzanak, és majd a túlvilágon megtalálják életük értelmét. A földi élet céltalansága általános érzés volt és kevesen találhattak magasabb rendű célokat és értelmet. „Az élet célja a küzdés maga” – ez volt a legjobb magyarázat. Ma ezzel szemben, „az élet célja az élet maga” a mottó. Az élet értelmévé a minél hosszabb, minél egészségesebb élet vált. Az él a legjobban, annak az élete ér a legtöbbet, aki a legtöbbet él. A rövid, szenvedélyes élet kiment a divatból, senki nem akar már Jim Morrison lenni, mert aki fiatalon meghal, az elrontotta az életét, a halál, mint az élet értelmetlensége elleni lázadás, ma értelmezhetetlen. Egyesek már arról beszélnek, hogy a tudat digitalizálásával örökké élhetnénk. Kíváncsi lennék, egy örök tudatot hogyan lehetne rábírni bármilyen kockázatvállalásra.

Nem véletlenül lett bestseller Yuval Noah Harari könyve, a Homo Deus. Mindenki jobban örül, ha azt mondják neki, isten lehet, mintha azt: barlangi ember. Sokan képzelik úgy, hogy legyőztük a természetet és biológiai énünket, mi vagyunk az istenember, aki újraalkotja és irányítja a világot. Nem nekünk kell a természettől félni, hanem annak kell tőlünk. Lombikban szaporítjuk magunkat, új növényeket hozunk létre, amelyek ellenállnak ellenségeiknek. Keményebb anyagokat alkotunk, mint amire a természet képes, felhasítjuk az atomot és energiát nyerünk belőle, a kvantumokat rávesszük, hogy világítsanak át bennünket. Chipet építünk az emberek agyába és interneten távirányítunk vele egy másik embert 10 ezer kilométer távolságról. Vagy ahogy Harari írja: a Google jobban tudhatja, kit vegyek feleségül, mint én magam.

Legyőztük biológia énünket, leromboltuk határainkat, uraljuk a természetet. Ennek legszemléletesebb példája a genderkérdés. Úgy képzeljük, a biológiai meghatározottság sokkal kevésbé fontos, mint annak a társadalomnak a hatása, amit mi alkottunk. A biológiai nem felülírható, sőt megváltoztatható. Mindegy, hogy nőnek vagy férfinak születtél, az evolúció által évmilliók alatt belénk írt biológiai különbségeket az egyén, a társadalom, a tudomány ereje el tudja tüntetni.

Az ember természetfölöttiségének végső kijelentése tehát, hogy az evolúció többé nem érvényes ránk. Immár mi szabjuk meg a fejlődés irányát, de ellentétben az evolúcióval, amely vakon alakítja az életet, mi tudatosan, hatékonyan tervezzük a fejlődést, kiküszöbölve az evolúció pazarlását és zsákutcáit.

Olyan kiszámítható és biztonságos lett a világunk – legalábbis a fejlett Nyugaton, de egyre inkább Keleten is –, hogy a természetes szelekciónak nincs tere benne. Azzal, hogy ma már 98 százalék esély van a felnőttkor megélésére és minden ember tovább tudja örökíteni génjeit, a kiválasztódás megállt. Mi magunk választunk csak. (Ezt az elméletet egy genetikus, Steve Jones alkotta meg és sok követőre talált.) Harari  írja a Sapiensben: „A Kognitív forradalom óta nincs természetes emberi életút, csak kulturális választási lehetőségek zavarba ejtő sokasága.” A Homo Deusban pedig már az evolúciót okolja, hogy 21. században a vágyott állandó boldogság érzetét nem tudjuk folyamatosan fenntartani. „Az evolúció hibája. Biokémiai rendszerünk arra állt be számtalan nemzedéken át, hogy a túlélés és a fajfenntartás esélyeit növelje, nem a boldogságét.”

Az evolúció végét hirdető elméletek nem véletlenül népszerűek. Az ember úgy érezheti, már nem evolúcióval alkalmazkodik környezetéhez, hanem tudatosan és aktívan, vagy ha szükséges, a környezetet igazítja magához. A levágott lábú futó új lábat kap és kvalifikálja magát az olimpiára, a vakoknak chipet építenek az agyába és látnak, a velünk született génbetegségeket génszerkesztéssel próbálják gyógyítani, a tengerszint-emelkedés veszélyét pedig hatalmas gáttal küszöböljük ki. A hétköznapi ember azt érezheti: a tudomány mindentől képes megvédeni őt.

Az új barlangi ember

Azaz: érezhette. Eddig. Önbizalomtól csöpögő világunk ezekben a napokban pillanatokat alatt omlik össze, mert a rég meghaladottnak hitt természet létrehozott egy parányi mikroorganizmust, amely nem is igazán élő szervezet, csupán egy vírus.

Ez a vírus nem azzal fenyeget, hogy kiirtja az emberiséget, csupán azzal, hogy elveszi tőlünk azt, ami számunkra a legfontosabbá vált: a hosszú életet.

Egy perc alatt lerántotta a leplet színpadi díszletek mögé rejtett gyengeségünkről, rettegésünkről. Globalizált világrendünket néhány hét alatt kikapcsolta, kivégezte a nemzetközi közlekedést, a kereskedelem jó részét. Lezárt határokat, lezárt városokat, bezárt intézményeket eredményezett, szétzilálta a modern és hatékonynak gondolt társadalom szövetét.

Pillanatok alatt derült, ki, hogy a tudomány csekély védelmet képes nyújtani, a szofisztikált egészségügyi rendszerek csődöt mondtak, a Homo Deus visszatért az őskori védekezéshez, a rejtőzködéshez. A vírus megfutamodásra kényszerítette az istenembert. Visszakényszerítette rég elfelejtett barlangjába. Egyénként nem tudjuk legyőzni, csak elbújni előle. Mint emberiség, megbirkóznánk vele, de az egyetlen igazi védekezés, amivel eddig minden támadónkat legyőztük, nem járható, mert több millió ember halálát okozná.

A pestis legyőzéséhez 300 év kellett és Európa lakosságának 60 százalékát áldozta fel érte, értünk. Ha ma kitörne egy pestisjárvány, rendelkeznénk bizonyos mértékű immunitással. A szifilisznek, amely megjelenésekor néhány hét alatt elvitte az embereket, a 20. századra már két évtized kellett ehhez. A koronavírushoz hasonló kórokozók százával lehettek a történelemben, de ezek halálozása a nullához közelíthetett. Nem voltak ugyanis öregek, akiket megölhetett volna. Az olasz elhunytak átlagéletkora 80 év körüli.

Kiderült, hogy hatalmas önbizalmunk mögött soha nem látott halálfélelem rejtőzik. Úgy rettegünk attól, hogy bekerülhetünk abba a két százalékba, aki meghal, hogy inkább elrejtőzünk és feladjuk a társadalom megszokott működését. Feladunk mindent, amitől olyan különlegesnek éreztük magunkat, amitől úgy éreztük, uraljuk saját életünket, felette állunk mindennek. Inkább lisztes és cukros zacskók között rejtőzködünk. Ezt a háborút az emberiség sokszor megvívta már és mindig sokan áldozták az életüket az immunitásért és az élet normális menetének fenntartásáért. Csakhogy a celebek korában, amikor az élet vált a legnagyobb, lassan az egyetlen értékké, hol találnánk olyanokat, akik az extrém sportokon kívül bármiért is kockáztatnák az életüket? Az életünk olyan érték, amiért meghalni nem, csak élni érdemes. Az új barlangi ember nem ismeri a múlt nemes eszméit, a szabadságért, a szerelemért, a félelem nélküli életért való áldozatot, csak kicsinyes rettegést az életért.

A kijózanodás azonban gyorsan jön és sokan lesznek, akik felismerik: az emberiség nem isten. Van mitől félnünk és vannak célok, amelyekért érdemes az életünket kockáztatni. Megjelennek a hősök: nem celebek, hadvezérek, politikusok, hanem ápolónők, orvosok, önkéntesek.

Itt voltak persze eddig is, csak éppen a kutya nem törődött velük. A „kis emberekkel”, akik hajlandók a közösségért kockáztatni. Akik nem akarnak Homo Deusok lenni.

Az emberek egy részét biztosan megváltoztatja a járvány és rajtuk keresztül a világ is változik majd. Hogy milyen mértékben, az nagyban függ attól, hogy a vírus velünk marad-e.

×××

Nyilvánvaló, hogy ami történik, nem történhet meg még egyszer. Ha a vírus visszatér, nem állhat meg újra az élet. Az ilyen vírusok ellen nincs tökéletes védőoltás. Ha ez bekövetkezik, az emberiség nem tudja még egyszer megvédeni az időseket. Várható élettartamunk csökkenése automatikus változásokat indítana el. Kevésbé konform, kevésbé stabil, a fiataloknak nagyobb szerepet adó világ jöhet. Ez korántsem biztos, hogy jobb lesz, mint a mai, mert több bizonytalanságot, gyakoribb változást hozhat. Lehet, hogy irritáló a doboznyitogató (unboxing) videók kora, de az élet soha nem volt ennyire kiszámítható és biztonságos, mint az elmúlt évtizedekben. Lehet, hogy az emberek kényelmesebbek, unalmasabbak és kevésbé szenvedélyesen élnek, de nem is ölik meg olyan gyakran egymást, nem akarják felforgatni a világot. Egyesek szerint a globális kapitalizmus kerül válságba, mások szerint a populizmus nő, esetleg a vallások lesznek népszerűbbek. Mindezek együtt is bekövetkezhetnek és harcolhatnak egymással egy szenvedélyek és eszmék által jobban átitatott új világban.

Vagy csak alszunk egy nagyot, elfelejtjük az egészet, és visszatérünk a vegán diétához.

forrás: https://www.valaszonline.hu/2020/03/20/koronavirus-civilizacios-kovetkezmenyek-homo-deus-barlangi-ember/

1962-ben Seattleben tartották a 21. Századi Világkiállítást. Az esemény éppen az űrkorszak kezdetére esett, ami erősen meghatározta azokat a beruházásokat, amik ezekben az években készültek. Ekkor valósult meg a város inkább látványos, mint hasznos magasvasútja, a Seattle Center Monorail, ami 1,4 km hosszan, köztes megállók nélkül köt össze egymással két városrészt, de a város jelképévé váló 184 méter magas Space Needle-t is ebben az évben adták át. Ha a XX. század közepén elképzelt jövő városaira vagyunk kíváncsiak, Seattle mellett érdemes Hollandiában is nézelődni, ahol szintén számos olyan koncepciót építettek fel, ami már a tervrajzokon is szürreálisnak tűnhetett. Egy példa erre a Bolwoningen nevű lakópark, ahol a hagyományos házak helyett úgynevezett lakógömböket alakítottak ki, amelyekben a mai napig laknak. A mostani kutatás viszont nem annyira az épületek formáira, sokkal inkább azok működési megoldásaira, műszaki tartalmára fókuszál, amihez a kiindulópontot a gazdasági, társadalmi, környezeti folyamatokkal kapcsolatos jelenlegi ismereteink adják.

Otthonaink 2050-ben

Bár elsőre úgy tűnhet, hogy 2050 még nagyon messze van, más megközelítésből viszont kevesebb idő van már hátra addig, mint amennyi a rendszerváltás óta eltelt. Az otthonaink várhatóan nagyobb mértékben fognak változni az előttünk álló, mint az elmúlt három évtizedben. Az is igaz ugyanakkor, hogy ez a változás inkább az új építésű lakásoknál lesz látható, ami a meglévő állomány esetében fokozatosan jelenik majd meg elsősorban a lakások funkcionális működésében és nem annyira a külső jegyeiben. A változásokat alapvetően három tényező alakítja.

Demográfia

A következő évtizedekben tovább folytatódik a társadalom elöregedése. A születéskor várható élettartam növekszik, így a társadalom átlagéletkora is, ami a kutatás szerint az ingatlanhasználatban is megmutatkozik. Az idősebb generációnál megjelenhet a közösségi lakhatás igénye. Ez nem teljesen egyezik meg a mai idősotthonokkal, inkább olyan társasházakat jelent, amelyekben a magánélet terei mellett nagyobb szerepet kapnak a közösségi terek és a közösségi szolgáltatások. Életkortól függetlenül várhatóan tovább növekszik az egyszemélyes háztartások aránya, azonban az a trend is velünk maradhat, hogy a fiatalok egyre később hagyják el a szülői házat.

Éppen ezért rugalmasan változtatható méretű épületek jöhetnek létre, ami a különböző életszakaszokban lehetővé teszi – főként családi házaknál – a Lego-szerű egyszerű bővítést vagy átalakítást. Az építőiparban az előregyártott elemek terjedése is ebbe az irányba mutat.

Klímaváltozás

A klímaváltozásnak már ma is érezzük a hatásait, és ez az évszázad közepére még erősebb lesz. Magyarországon az eredeti terv az volt, hogy idén januártól, végül a legújabb változtatás szerint idén júliustól kizárólag a szigorúbb energiahatékonysági követelményeknek megfelelő társasházak kaphatnak építési engedélyt. A trend nemcsak nálunk, hanem a világ többi országában is hasonló irányt mutat, ami például a fűtési módoknál a távhő, azon belül is a geotermikus energián alapuló megoldások elterjedését jelentheti.

Emellett nagyobb szerepet kaphat az épületek tájolása, a jobb fűtési és hűtési technológiák és a közvetlen környezetnek vagy akár az épületek teraszainak / tetejének növényekkel való borítása is. Nemcsak a fűtés, hanem az áramellátás is egyre inkább megújuló energiaforrásokból történik, a tetőn elhelyezett napelemeket kiváltják a napelemes tetőcserepek, de az épületek energiafelhasználásának optimalizálása is hozzájárulhat az energiapazarlás csökkentéséhez.

A kutatás szerint a leendő otthon az energiafelhasználását egy centralizált platformon fogja kezelni, ötvözve a fűtést, az elektromos fogyasztást, a szellőzést és a járművek elektromos töltését. 2050-re a technológia átalakítja az otthonokat energiagyűjtőkké és tárolókká, a munkahelyeken már most is alkalmazott ötletek szabványossá válnak az otthonokban, például lehetővé teszik a nem alapvető berendezések automatikus áramtalanítását, amikor a villamosenergia csúcsáron van.

Technológia

Ahogy az energiahatékonyságnál is látható, a legnagyobb változásokat várhatóan a technológiai fejlődés fogja okozni az otthonainkban.

A lakás egyre több platformon fog kommunikálni a használójával, sőt, akár a benne lakó egészségi állapotát is monitorozhatja. 2050-re széleskörben elterjedhet az okoseszközök közti kommunikáció, ami például a csomagszállítást segítő okos postaládáktól kezdve az épület biztonságának növelésén át a ma is ismert, de még különlegességnek számító más okosotthonos megoldások mindennapi használatához vezet.

Bizonyára lesznek olyanok, akik az esetleges hackertámadásoktól tartva kerülni fogják ezeket a megoldásokat, de ahogy az okostelefonokkal kapcsolatos adatvédelmi aggályokat is felülírták a kényelmi funkciók előnyei, várhatóan az otthonok többségében is alkalmazni fogják ezeket.

Végül egy olyan irányt is meg kell említeni, amit a járvány okozott, de szintén a technológia tett lehetővé, aminek eredményeként 2020-ban szinte egyik napról a másikra milliók életének lett része az otthoni munkavégzés.

Bár feltehetően irodákra a jövőben is szükség lesz, az otthonról végzett munka részben továbbra is velünk maradhat, ez pedig ahhoz vezet, hogy az otthonunkban is új teret kell kialakítani, ami a lakások belső elosztását befolyásolja.

Néhány évtizedes távlatban azt látjuk tehát, hogy továbbra sem fogunk repülő házakban lakni, ahogy az UFO alakú házak helyett is inkább a ma ismert formák maradhatnak velünk. Ami viszont az épületek technológiai megoldásait illeti jelentős változások elé nézünk. És hogy végül mi valósul majd meg ebből? Azt kevesebb mint 30 év múlva megtudjuk.

Néhány idézet a podcastból:

– Mi dolga lehet még egy elemzőintézetnek Magyarországon?

Filippov Gábor: „Ha körülnézünk a világban, nagyon sok országban nemhogy egy vagy két agytröszt vitatkozik a jövőről, hanem harminc-negyven. Az, hogy eddig Magyarországon talán a Magyar Nemzeti Bank készítette a legjobb elemzéseket, arra a torzulásra mutat rá, hogy Magyarországon nem léteznek olyan agytrösztök, amelyek a nyilvánosság előtt vitatkoznak közpolitikai alternatívákról, kihívásokról. A normális az lenne, ha az Egyensúly Intézet most beszállhatna egy olyan termékeny vitába, amelyben már évek óta beszélgetnek azokról az ügyekről, amikről mi beszélünk, és mi csak egy új szempontot hoznánk be. Most magát a szempontot hozzuk be a magyar nyilvánosságba: gondolkodjunk azon, hogy a következő 10-20 évben Magyarországnak milyen kihívásokra és lehetőségekre kell felkészülnie.”

– Milyen lenne Magyarország 2030-ban, ha a mindenkori kormány felhasználná az Egyensúly Intézet vízióját?

Filippov Gábor: „Nem lenne elavult. Magyarország gazdaságszerkezete, oktatása, az állam működése nagyjából a 20. századra van szabva. Itt dörömbölnek az ajtón olyan kihívások, amikkel nem foglalkozunk, és ha valaki a mi víziónkból fog dolgozni, komolyan veszi, vitatkozik velünk – mert más elképzelése van –, akkor ez egy fenntarthatóbb, versenyképesebb, gazdagabb ország lesz. Nem olyan ország, ahol 10 év múlva arról fogunk beszélgetni, hogyan veszíti el a munkáját a lakosság 15 százaléka és hogy válik köddé az export negyede. Olyan ország, ahol nem halnak meg ezrek a nyári hőhullámokban, az emberek mernek inni a csapból. Kézzelfogható, konkrét kérdésekre keresünk konkrét megoldásokat. S miközben a politikai cselekvésnek vannak korlátai – nem lehet mindent megtenni központi akaratból –, aközben ha az állam felismeri, hogy hol lenne teendője, hogyan kell közpolitikát csinálni és milyen kérdésekre kell választ adni, akkor mélyreható változtatásokat lehet elérni, amelyeknek hatásait 10 év múlva már érezni fogjuk.”

Balázs Zoltán: „Olyan ország lenne jobb, amelyben a jelenleginél sokkal több ember érzi úgy, hogy van értelme itt élni. Ahol meg tud szerezni képességeket, azokkal tud élni, így a saját jövőjét is hosszabb távra tervezheti. Az lenne a jó, ha 2030-ban az ország többsége azon gondolkodna, milyen jó lesz itt 2050-ben.”

forrás: www.valaszonline.hu és www.egyensulyintezet.hu

Egymilliárd androidos tanár évente

Nicholas Negroponte, az MIT Media Lab alapítója 2012-ben egy csomó napelemes töltőrendszert és egy halom Motorola Xoom tabletet adott néhány elszigetelt etiópiai falunak. A tabletekre előre feltöltötték az alapvető tanulássegítő játékokat, filmeket, könyveket és hasonlókat, majd a készülékeket hermetikusan lezárt dobozokba tették. Nem a felnőttekhez, hanem közvetlenül a gyerekekhez kerültek. Ezek a gyerekek sem írni, sem olvasni nem tudtak. Korábban nem találkoztak ezzel a technológiával. Senki sem kapott utasításokat.

Negroponte a következő egyszerű kérdésre volt kíváncsi: mi fog történni? Elegendő-e egy olcsó tablet a probléma megoldásához? Mennyi iránymutatásra van szükségük a gyerekeknek? Vajon elég a tanuláshoz annyi, hogy az alkalmazásokkal és a játékokkal játszanak? Az etiópiai kísérletet azért indították el, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjanak – és kaptak is, méghozzá minden várakozáson felülit.

„Azt hittem, a gyerekek játszani fognak a dobozokkal. Négy perc elteltével az egyik gyerkőc nem csupán kinyitotta a dobozt, hanem megtalálta a bekapcsoló gombot is… és be is üzemelte a gépet. Öt nap múlva már gyerekenként napi 47 alkalmazást használtak. Két hét, és az ábécédalt énekelték a faluban, sőt öt hónapon belül meghekkelték az Android operációs rendszert.”

– idézte fel Negroponte az MIT Review munkatársának. A One Laptop per Child csapatát az érdekelte, hogyan indították be a tabletek az önirányított tanulást és a kreativitást, és ami ennél is fontosabb, mekkora technológiai tudatosság kellett ahhoz, hogy a gyerekek segítség nélkül használják ezeket a készségeket.

Az XPRIZE 2017-ben újabb szintre emelte mindezt, és elindította a 15 millió dolláros Global Learning XPRIZE-t. Maga a díj egy szoftverfejlesztési kihívás, amely olyan gyerekeket céloz meg, akik nem járhatnak iskolába. Elnyeréséhez a csapatoknak olyan Android-alapú szoftvert kellett kifejleszteniük, amely lehetővé teszi, hogy egy gyerek egyetlen tablettel felvértezve minél rövidebb idő alatt képessé váljon az önálló tanulásra. A díjon végül 2019 májusában két csapat osztozott: a délkoreai Kitkit School és a kenyai Onebillion. Mindketten olyan szoftvert alkottak, amely napi egyórás használattal biztosított olyan szintű oktatást, amilyet a gyerekek akkor élvezhettek volna, ha teljes időben jártak volna egy tanzániai iskolába.

Hogy ez a szoftver igazi fegyver legyen az írástudatlanság elleni harcban, meg kell oldani, hogy tablet kerüljön a rászoruló gyerek (vagy éppen felnőtt) kezébe. De nem ez a díj igazi célja. Ha az önképzésre használható szoftvert eleve feltelepítik minden androidos telefonra és tabletre, akkor – a készülékünk lecserélésekor – akár jótékony céllal oda is adományozhatjuk valakinek. Az újrahasznosítással nem terheljük a környezetet, egy gyermek megsegítésével pedig magát a társadalmat is támogatjuk. Gyakorlatilag egy tanárt adományozunk. És mivel több mint 1 milliárd androidos készüléket gyártanak évente, ez a szoftver komoly tényező lehet a történelem legnagyobb tehetségpazarlása elleni küzdelemben – hiszen 263 millió ifjú elme szorul a segítségünkre.

Felejthetetlen osztálykirándulás

Történelemóra, 2030. Az e heti tanagyag: az ókori Egyiptom. Nyilván szívesen megnéznénk a valóságban is a piramisokat. De a repülőjegy és a szállás sokba kerülne az egész osztálynak. Két hét szünet az osztálykirándulás kedvéért? Ez nem megvalósítható. Semmi gond. A virtuális valóság megoldást nyújt a problémára.

A valóságban Nofertari nyughelye a Királynék völgyében található – a civileknek esélyük sincs valaha is bejutniuk oda. A leletek megóvása érdekében a sír évtizedek óta nem áll nyitva a nagyközönség számára. A virtuális valóság világában azonban az osztály könnyűszerrel megtekintheti a sírkamrát, böngészheti a hieroglifákat, és még a szarkofágot is megnézheti közelről. Ráadásul egy világklasszis egyiptológus idegenvezetővel.

De nem is kell 2030-ig várni, hogy szemügyre vehessük a sírt. A High Fidelity csapata ugyanis 2018-ban virtuális formában megalkotta pontosan ezt az osztálykirándulást. Először 3D-s lézerszkennerrel bevitték Nofertari királyné sírkamrájának minden négyzetcentiméterét. Több ezer nagy felbontású fényképet is készítettek a sírkamráról. Ezután a több mint 10 ezer fényképet egyetlen látvánnyá olvasztották, mindezt pedig ráhelyezték a 3D-s térképre, így megalkották a döbbenetesen pontos virtuális sírt. Ezt követően egy osztályteremnyi gyereknek HTC Vive VR headseteket adtak.

A kutatás remekül illusztrálja, hogy a multiszenzoros tanulás minden más formát kenterbe ver – még akkor is, ha ez virtuális valóság révén történik. Vagyis a technológia lehetővé teszi az élethű, minőségi oktatási környezet létrehozását. Itt tartunk ma egyelőre. És hogy mi vár ránk holnap? Nos, számos szakértő szerint a VR az oktatás területén lesz igazán ütőképes – méghozzá a mesterséges intelligenciával kombinálva.

Körül akarunk nézni az ókori görögöknél? Amellett, hogy az összes dór oszlopot megkapjuk, egy szakállas úriember üdvözöl minket a következő szavakkal: „Üdvözlöm, Platón vagyok. Ha megengedi, körbevezetem az Akadémiámban.” Bármennyire izgalmasnak tűnik is, hogy az etika atyjától tanuljunk etikát, a VR még ezt is képes fokozni. Jeremy Bailenson, a Stanford Egyetem virtuális emberi interakciókkal foglalkozó laboratóriumának igazgatója felismerte, hogy a VR rövid időn belül és jelentősen meg tudja változtatni a hozzáállásunkat és a cselekedeteinket lényeges területeken: a hajléktalanságtól kezdve az éghajlatváltozáson át a faji előítéletekig. Elég elidőzni a virtuális valóságban idősödő hajléktalan nőként, máris megerősödik a hajléktalanok iránt érzett empátiánk – és mindez megmarad azután is, hogy kiléptünk a VR-világból.

Iskola 2030-ban

Tanévkezdés 2030-ban – vajon hogy is néz ki mindez? A helyzet az, hogy már 1995-ben betekintést nyerhettünk ebbe a jövőbe, amikor megjelent Neal Stephenson sci-fi-szerző Gyémántkor című regénye. Ez a történet a neoviktoriánus korban játszódik, ahol a nanotechnológia és a mesterséges intelligencia már a mindennapi élet szerves része, az oktatás pedig úgy folyik, ahogyan az a nagykönyvben – egész pontosan Az ifjú hölgy illusztrált olvasókönyvében – meg van írva.

Az olvasókönyv egy könyvnek álcázott, MI-vezérelt, egyénre szabott tanulótárs. A kérdésekre releváns és érdekfeszítő módon válaszol. Szenzorainak segítségével az energiaszinttől kezdve az érzelmi állapotig mindent ellenőriz, és sokoldalú tanulási környezetet hoz létre. A gyerekeket nem faragja egyformára a társadalom igényeinek megfelelően, mert a célja emberközpontú: erős, független, empatikus és kreatív gondolkodókat akar formálni belőlük.

Neal Stephenson ma a Magic Leap fő jövőkutatója. A cég a kiterjesztett valóság alkalmazásával igyekszik életet lehelni az illusztrált olvasókönyv 1.0-ba. A Magic Leap technológiája lehetővé teszi, hogy hologramokat helyezzünk el magunk köré a világban. A 2D-s képernyőn nehezen bemutatható koncepciók – például az emberi anatómia – a 3D-s világban kelhetnek életre. Képzeljünk csak el egy virtuális boncolást, amikor egy bejárható műtőben bőrrétegeket és izmokat választhatunk szét! A 3D-s környezetben végzett tanulás nyújtotta tapasztalat egészen páratlan, segítségével az információ jóval nagyobb valószínűséggel kerül át a rövid távú memóriából a hosszú távúba.

Természetesen az AR önmagában nem visz el minket az illusztrált olvasókönyvig, de mindent összevetve újfajta jövő bontakozik ki előttünk, amely sokak számára elérhető, egyénre szabható, gyorsuló tanulási környezetet ígér.

Ha szerinted inkább visszafele menjünk 100 évet és ki a friss levegőre, van ilyen jövőkép is, itt:

https://raketa.hu/mi-lenne-ha-a-koronavirus-jarvany-utan-tobb-szabadteri-tanterem-lenne

Ha az érdekel, hogy mi a tervünk az oktatásban 2030-ig, akkor nézz körül itt:

https://2015-2019.kormany.hu/download/d/2e/d1000/Köznevelési stratégia.pdf

A modellezett vándormozgalmi életesemények közé a belföldi migráció négy, kiindulópontok, célterületek és résztvevő társadalmi csoportok alapján jól elkülöníthető típusa tartozik:

1. a tanulmányi célú migráció,
2. munkavállalási célú migráció,
3. a nagyvárosi központokból az agglomerációs gyűrűbe irányuló szuburbanizáció,
4. és a természeti környezet adottságai miatt magas életminőséget biztosító területekre irányuló jóléti migráció.

A modellezés során összesen 33 forgatókönyvet alakítottam ki. Ezek különböző termékenységgel és halálozással kapcsolatos feltételezéseket, eltérő klímaváltozással kapcsolatos előfeltételezéseket, illetve eltérő társadalmi-gazdasági változásokkal kapcsolatos várakozásokat tartalmaznak. A forgatókönyvek Jelenlegi Trendeknek nevezett csoportja a 2010-es évek társadalmi-gazdasági trendek folytatódását feltételezi, míg a Paradigmaváltás forgatókönyvek a modellezés készítésekor fennálló társadalmi-gazdasági körülmények jelentős megváltozásával, ezen belül az atipikus munkavállalási formák, és az autonóm közlekedési rendszerek gyors ütemű elterjedésével számolnak.

Az elmúlt évtized társadalmi-gazdasági trendjeinek folytatódását feltételező Jelenlegi Trendek forgatókönyvek futtatásának eredménye, hogy a vándormozgalmi trendeket elsősorban a főváros, másodsorban a regionális központok munkaerőpiacához való hozzáférés és az élhető lakókörnyezet biztosításának kettős törekvése fogja meghatározni. Ennek köszönhetően a természetes népmozgalmi és vándormozgalmi folyamatok együttesen a népesség további erőteljes koncentrálódásához fognak vezetni (l. kiemelt ábra).

Jól látható, hogy alap természetes népmozgalmi feltételezések mellett az országos trendekkel dacolva a Székesfehérvárig és Tatabányáig kiterjedő, tágabb értelemben vett budapesti agglomerációs zóna népessége várhatóan növekedni fog az elkövetkező 40 évben, a budapesti agglomeráció belső gyűrűjében pedig akár számottevő további növekedéssel is számolni kell.

A jóléti migrációs trendeknek köszönhetően a Balaton-felvidéken, valamint az Északi-középhegység egyes részein is az átlagosnál kedvezőbbek a demográfiai kilátások, amihez az országosnál kedvezőbb korszerkezet és magasabb népszaporulat is hozzájárul. Egyes regionális központokban és közvetlen környezetükben is lehet szerény növekedésre, illetve stagnálásközeli állapotra számítani, a Dél-Dunántúl és Dél-Alföld területének jó része viszont várhatóan jelentős népességvesztéssel lesz kénytelen megbirkózni. Egyes alföldi járásokban (pl. Bácsalmási járás) 2051-ben a 2011-es népesség 60%-a fog csupán élni.

A különböző regionális klímamodelleket tartalmazó forgatókönyvekben a klímaváltozás hatásával nem számoló forgatókönyvekhez képest a Balaton-felvidéken, illetve az Északi-középhegység egyes részein csekély többletvándorlás jelentkezett, míg a vándorlási egyenleg klímaváltozás miatti enyhe romlása elsősorban az Alföldre volt jellemző. Ezzel szemben az atipikus munkavállalási formák, és az autonóm közlekedési rendszerek elterjedését feltételező Paradigmaváltás forgatókönyvek futtatása már jelentősebb változásokat hozott. A szcenárió előfeltételezései segítették a gyakran nagyvárosi központoktól távol eső, de vonzó természeti környezetű településekbe irányuló jóléti migráció kibontakozását, ez elsősorban a Balaton térségében, valamint az Északi-középhegységben eredményezett számottevő plusz vándorlási többletet, míg a budapesti agglomerációba áramlás jelentősen lassult, illetve felértékelődött az agglomeráció külső pereme. E nyereség azonban viszonylag koncentráltan jelent meg, és a vidéki perifériák jórésze a trendforduló ellenére továbbra is vándorlási veszteséggel lenne jellemezhető.

Mint az országos adatok alapján láthattuk, a lakosság koreloszlásában drasztikus eltolódások várhatóak. Bár az elöregedés járásszinten is általános, a folyamatnak igen nagy területi különbségei vannak. Ennek okai egyrészt a kiinduló állapot már létező különbségei és az életkor szerint szelektív város-vidék dimenziójú vándormozgalmi folyamatok. Az elöregedés területi különbségeiben az egyes forgatókönyvek között számottevőek a különbségek, a Paradigmaváltás forgatókönyvek feltételezései a Jelenlegi trendek forgatókönyvnél jóval nagyobb területi különbségekhez vezetnek. A 4. ábrán bemutatott változat esetében több járásban is meghaladta az időskorúak száma az aktív korúakét, ami komoly fenntarthatósági kihívást fog jelenteni e térségekben.

Záró gondolatok

A kapott eredmények alapján a vizsgált 2051-ig tartó időszakban a népességfogyás országos trendje várhatóan fennmarad, azonban a népmozgalmi folyamatokban jelentős területi különbségekkel kell majd számolni. A fővárosi agglomeráció térsége várhatóan tovább növeli a népességét, míg különösen a Dél-Alföld és Dél-Dunántúl járásainak többsége lakónépességének radikális visszaesésével kell, hogy számoljon.

Az életkor szempontjából szeletív vándormozgalmi folyamatok révén várhatóan a lakónépesség elkerülhetetlennek tűnő elöregedésében is jelentős területi különbségek jelentkeznek majd, aminek kezelése komoly társadalmi kihívásokat támaszt a jövőben.

szerző: Lennert József, KRTK

forrás: teljes cikk:

https://www.portfolio.hu/krtk/20200930/abrakon-mutatjuk-hol-fognak-lakni-a-magyarok-2051-ben-es-mennyien-maradunk-450588

alaptanulmány: http://www.ksh.hu/docs/hun/xftp/terstat/2019/05/ts590503.pdf

A honlap több részből áll. Legfontosabb részét az idővonal adja, amelyen 2000-től 2100-ig tízéves bontásban, a későbbiekben pedig nagyobb intervallumokban olvashatók előrejelzések – tudományosan megalapozottak és fikciók.

Blog oldalon szöveges elemzések olvashatók a feltüntetett témakörökben. A Resources fül alatt pedig kapcsolódó (főleg technológiai témájú) honlapok, források találhatók, illetve fogalomgyűjtemény ugyanazokban a témakörökben, amelyek a Blog alatt is olvashatók. Az egyes hírekhez és tényekhez adott esetben a forrásul szolgáló tanulmányt is nevesítik. Az idővonalon belül a 21. századra vonatkozó blokkban 10 éves összefoglalókat találni, de minden egyes évre külön-külön meg vannak adva technológiai fejlődéssel kapcsolatos hírek. Pontosabban hírként feltüntetett előrejelzések, amelyek olyanok, mintha híroldalon olvasnánk, képekkel illusztrálva. 

A honlapnak erőssége, hogy átfogó és hivatkozásokkal alátámasztott gyűjteményt közöl az érdeklődőkkel, és a mai napig frissítve van. Bár technológiai megközelítésű, mégis a civilizáció sok területét érinti. A mélyebbre ásó kutatásokkal szemben itt valódi kijelentéseket, konkrét jövőképet olvashatunk, még ha nem is teljeset abban az értelemben, hogy a honlapon „csak” hírek olvashatók. A honlapon elérhető fórum szintén aktív, napi szinten jelennek meg felhasználói/olvasói hozzászólások.

http://futuretimeline.net