A karácsonyi történetben a pásztorok olyan jelet kapnak, amely nem jel. „Az a jel, hogy nincs jel” – mondja lényegében az angyal. Valami játszma ez? Vagy simán értelmetlenség? A Lukács-evangélium születéstörténetében szereplő pásztoroknak mintha valami olyan paradoxonnal kellene megküzdeniük, mint Pelikán elvtársnak A tanúban. „Az a gyanús, ami nem gyanús.” Virág elvtárs alaptételét nehezen értette meg a gátőr. Hiába mondogatta magában, végül úgy látta, „az atyaúristen, az se érti”. Ki tudja, hogy van-e itt más megérteni való, mint a diktatúra lényegi paranoiája, amely az elnyomó rendszert előbb-utóbb saját hívei ellen fordítja?

„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyvében így értelmezi az angyal szavait:

„A pásztorok számára a jel az, hogy nem találnak jelet, hanem egyszerűen a gyermekké lett Istent” (29).

A karácsonyi történetben a pásztorok nem találnak jelet, mert nincs jel. Az a jel, hogy nincs jel. Vagy kicsit részletesebben kifejtve: nincs az a jel, és nincsenek azok a jellemzők, amelyek megszokottak, normálisak, elvártak lennének egy ilyen helyzetben. Egy nyelvészeti fogalommal élve azt is mondhatnánk: zéró morfémát kapnak.

Zéró morfémának a nyelvészetben az olyan jelentést hordozó nyelvi alapegységet nevezik, amely a többi morfémával szemben „testetlen”. A zéró morféma jelentése valamiképpen az adott helyzetben működésbe jöhető többi morféma hiánya.

A pásztoroknak, amikor a gyermekké lett Istennel találkoznak, „ebben az elrejtőzöttségben kell hinniök Isten közellétét. Jelük azt kívánja meg tőlük: tanulják meg rejtett inkognitójában fölfedezni Istent” – mondja Ratzinger (uo.).

Mik azok a jelek és jelentések, mi az isteninek az az inkognitóvá, „testetlenné”, „zéróvá” tett jellemzője, amely általában elvárt, normális és megszokott lenne az isteni megjelenésekor? Mivel szemben foglal állást a karácsonyi történet?

John Dominic Crossan szerint nem más ez, mint a császári, birodalmi teológia, az impérium teológiája, amely Jézus számára és az egész újszövetségi szentírás számára „mátrixként” szolgált. Mátrixon nem egyszerűen kulturális hátteret ért Crossan, hanem azt a közeget, amelytől elválaszthatatlan az adott dolog vagy személy – a mi esetünkben Jézus és az evangéliumi üzenet –, mert állandó, mély és helyettesíthetetlen kölcsönviszonyban van vele (vö. God and Empire, 99). Crossan szerint ez a mátrix Jézus korában a birodalmi teológia.

 „A Máté- és a Lukács-evangélium első két fejezetének ikertörténetei nemcsak saját zsidó hagyománya szerint magasztalják Jézust, hanem születését és sorsát szándékosan ellentétbe állítják a római birodalmi teológia Augustus születéséről és sorsáról szóló történetével” (106).

Mit is állít ez a birodalmi, császári teológia Augustusról? Crossan egy felirat történetét mondja el ennek bemutatására.

Paullus Fabius Maximus, Asia provincia prokonzulja azzal nyert egy – egyébként éppen saját maga által húsz évvel korábban meghirdetett versenyen –, hogy Augustus születésnapját javasolta megtenni az új időszámítás kezdetének. Az eredményhirdetésről szóló feliraton többek között ezt találjuk: „[isteni] megjelenésével Caesar túlszárnyalta azoknak reményét, akik jó híreket jövendöltek, mert nemcsak felülmúlja a múltbeli jótevőket, hanem megelőzi a jövendőbeli nagyobb jótétemények reményét is. [… A]z isten születése jó híreket hozott a világnak […]” (148).

A felirat szövegében található „jó hírek” görögül euaggelia, vagyis többes számú alakja az ismerős evangélium – örömhír, jó hír – szónak. Így hát amikor az angyal meghirdeti annak örömhírét, hogy békesség érkezett el a földre, akkor ezzel egyértelműen egy „másféle békét, másféle örömhírt és egy másféle Urat hirdet meg […], mint akit néhány évvel korábban Asia tartományában” az előbb idézett felirat hirdetett. „Világos, hogy az a krisztusi béke, amely egy más valaki istállójában születő gyermektől származik, más, mint az a caesari béke, amely egy más valaki földjén győzelmet arató birodalmi uralkodótól való” (149).

Crossan szerint a következő lépések alkotják a római birodalmi teológia programját: „vallás, háború, győzelem, béke – vagy még rövidebben: győzelem általi béke” (23). A birodalmi teológia arról tanít, hogy „a vallás gyakorlása, vagyis a megfelelő istenek hódolata” miként képes „biztosítani az áldást egy olyan háborúhoz, amelynek győzelem az eredménye, és békét eredményez földön és vízen” (uo. – kiemelések az eredetiben).

A győzelem, vagyis harc által elérendő békével szemben az újszövetségi evangélium egy olyan békét hirdet, amelyhez az igazságosság vezet el. „Vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke – vagy még tömörebben: először igazságosság, aztán béke, vagy így: igazságosság általi béke” (29).

Ezekkel a gondolatokkal a fejünkben érdekes felidézni mondjuk Bulányi György sokszor túlzó redukciónak érzékelt mozdulatát, amellyel Jézus üzenetének lényegét az erőszakmentességben fogta össze. Valóban túlzó és leegyszerűsítő lenne ez? Attól függ.

A „vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke” sorozattal leírt program részeként ugyanis az erőszakmentesség aligha leegyszerűsítés. Főleg akkor nem, ha úgy értjük, mint ami szemben áll egy olyan programmal, ahol a vallás a háborúval elérendő békét és az erőszakkal terjesztett igazságot szolgálja. A békeharc meg a karddal evangelizálás zsákutcája ez, amely ahogy Crossan mondja, magát az emberi civilizációt jellemzi: a birodalom, a birodalmi gondolkodás- és látásmód „lényegi részét alkotja a civilizációnak” (36).

Érdemes ezt jól érteni. Crossan nem kevesebbet állít, mint azt, hogy személyes és intézményes működésmódunkat is jellemzi ez. „Normálisan” ez jellemzi. Márpedig annak érzékelésére, hogy mikor is futunk bele ebbe a működésmódba, nem tudok elképzelni jobb visszajelző rendszert, mint azt, ha az erőszakmentességet kérjük számon magunkon.

Erőszakmentesen, az igazságosságot előmozdítva szolgálni a békét, és így vallásosnak lenni nem könnyű, mert légüres térbe helyezi az embert – a zéró morféma értelmében. Rendszeren kívülivé, civilizáción kívülivé tesz. A diktatúra azt is mondja: rendszerellenessé.

Aki úgy vallásos, hogy az igazságosság előmozdításán keresztül erőszakmentesen szolgálja a békét, az valóban rendszerellenes. Nem egyszerűen tehetetlenségről szól az ellenállása, hanem tevőlegesnek bizonyul. Ellenáll a rendszernek azzal, hogy nem válik a részévé. Ellene tesz azzal, hogy másként van: másként lát, másként ítél, más az öröme.

A diktatúra retteg ettől az örömtől. Okkal. Alighanem ezt az örömöt sejti meg, nem pusztán a paranoia szólal meg belőle, amikor gyanúsnak tartja azt, ami nem gyanús.

Válogatott társaságunk volt 🙂 szerzetesnővér, családterapeuta, paptestvér, egyházi fejlesztő, evangelizátorok.

Nem azért gyűltünk össze, hogy meghallgassunk egy bölcs előadót, senki sem készült kiselőadással, egyszerűen csak beszélgetni gyűltünk össze, a járványhelyez miatt csak a virtuális térben. Az internetkapcsolat néha akadozott, és dramaturgiailag a legfontosabb pillanatokban szakadt meg a vonal – ennek ellenére értettük és megértettük egymást és jó diskurzus alakult ki az este folyamán.

Szinte mindenki más nézőpontból közelített a témához: Néhányan személyes tanúságtételüket osztották meg azzal kapcsolatban, hogy akkor amikor távol érzik magukat Istentől, nem tudnak úgy szeretni, akkor semmi sem megy, de ha Istenhez visszatalálunk, akkor Ő a forrás arra, hogy szeressük a társainkat. Elhangzott az is, érdemes feltenni a kérdést magunknak: én kitől távolodtam el? Ezt tovább gondolva az is felmerül: mit tehetek azért, hogy közelebb kerüljek? Egyik társunk azt mondta, hogy nem távolodtunk el senkitől – a dolgok természetéből adódik, hogy néha távolabb, néha pedig közelebb érezzük magunkat Istenhez vagy épp az embertársainkhoz. Ettől nem kell megriadni, ez benne van a folyamatban, egy minőségi kapcsolatban is.

Felvetettük, hogy vajon a közelség – távolság-e a legjobb mutatója a hitelességünknek? Vonzó-e a mai korban Isten radikalitását hirdető egyház? Tényleg többen csatlakoznának-e? Kit is veszítettünk el: korunk emberét, vagy a közösség tagjaitól távolodtunk-e el? Az egyéni és közösségei, egyetemes egyházi megújulás hogyan függ össze? Következik-e az egyikből a másik?

Szentnek kell-e ahhoz lenni mint Ferencnél hogy az „építsd újra egyházamat” hívás a lelkünktől az egész egyházra kiterjedjen?

 Az alkalom második felében a beszélgetést imában folytattuk az első János levél 4. fejezete igéivel.

 Nagyok sok, szerteágazó kérdést vetettünk föl. Sok, ki nem mondott kérdés maradt bennünk, és sok kimondott felvetés maradt megválaszolatlan, de abban kimondatlanul is megegyeztünk, személyes felelősségünk van abban, hogy megújuljon az Egyházunk.