Válság idején szokásos működési módunk kizökken a megrázkódtatástól. Ilyenkor felül kell vizsgálnunk és átformálnunk szerepeinket, szokásainkat, hogy jobb emberként kerüljünk ki a krízisből. Egy válság mindig megköveteli, hogy teljes énünk legyen jelen, nem hátrálhatunk meg, nem húzódhatunk vissza régi gyakorlatainkba és szerepeinkbe. Gondoljunk a szamaritánusra: ő megáll, odamegy, cselekszik, belép a sebesült ember világába, bevonódik a szituációba, a másik szenvedésébe, és ezáltal új jövőt teremt.

Válság idején szamaritánusként viselkedni azt jelenti: hagyom, hogy hatással legyen rám az, amit látok, tudva, hogy a szenvedés meg fog változtatni. Mi, keresztények ezt úgy mondjuk, hogy felvesszük és magunkhoz öleljük a keresztet. Amikor magunkhoz öleljük a keresztet, bizakodva, hogy új élet fakad belőle, ez bátorságot ad ahhoz, hogy véget vessünk az siránkozásnak, cselekedjünk és szolgáljunk másokat. Így tesszük lehetővé a változást, amely csakis részvétből és szolgálatból sarjadhat ki.

Vannak, akik a válság okozta szenvedésre vállrándítással felelnek. Azt mondják: “Isten ilyennek teremtette a világot, úgyhogy ilyen és kész.” Csakhogy az efféle reakció helytelenül statikusnak értelmezi Isten alkotását, holott az dinamikus folyamat. A világ szüntelenül teremtés alatt áll. Pál ezt mondja a teremtésről a rómaiaknak írt levele 8. fejezetének 22. versében: “az egész teremtett világ együtt sóhajtozik és együtt vajúdik mind ez ideig”.

Isten szakadatlanul velünk mint partnereivel együtt akarja megteremteni a világot. Már a kezdetektől fogva hívogat bennünket, hogy csatlakozzunk hozzá békés időkben és válság idején – mindenkor. Nem úgy van, mintha ezt az egészet szépen becsomagolva és lepecsételve átnyújtotta volna nekünk, mondván: “Tessék, itt van neked a világ.” 

A Teremtés könyvében, a Genezisben Isten azt parancsolja Ádámnak és Évának, hogy legyenek termékenyek. Az emberiség felhatalmazást kapott a változásra, az építésre: uralja úgy a teremtést, hogy jó értelemben alkosson belőle és vele.

Az elkövetkezendők tehát nem holmi láthatatlan mechanizmustól függenek, olyan jövőtől, amelyben az emberiség pusztán passzív szemlélő. Nem, mi főszereplők vagyunk! Ha kitágíthatom a szó jelentését: teremtőtársak. Amikor az Úr azt kérte, szaporodjunk és sokasodjunk, és töltsük be a földet, ezzel azt közölte: Legyetek a saját jövőtök megteremtői!

Az Izajás prófétától vett idézet csak úgy pezseg az ígéretektől, és ragyogó keretet biztosít a mai szerzetesi életről az LCWR által megkezdett reflexió folyamatának. Ennek a reflexiónak a kezdetén fontos rámutatni arra, hogy veszélyes lehet az, ha egy meghatározott szentírási részt a hívő közösségek egy speciális csoportjára szeretnénk alkalmazni. Ugyanakkor segítség is, hogy tradíciónkat mint bölcsességi forrást az előttünk álló munkához felhasználjuk. Ez a cikk abban a reményben íródott, hogy a folyamatban az egyensúlyt biztosítsa. A reménynek és új életnek ezt az ősi ígéretét a mai fülünkkel szeretnénk meghallani. Az a vágyunk, hogy merítsünk a tapasztalat kútjának vizéből, azokéból, akiknek már hosszú ideje gyakorlatuk van Isten karakterének, akaratának és szándékának hagyományából. Miközben kellemetlen, hogy a Szentírás egy szövegrészét, amit a hívők teljes közösségének szántak, most egy sajátos csoportra alkalmazzuk, ezzel elfogadjuk további jelentését, ugyanakkor engedjük, hogy nekünk, szerzetesnőknek, a történelem meghatározott pillanatában segítsen válaszaink megfogalmazásában.

Azért, hogy az ígéretet helyesen értelmezzük és alkalmazzuk, a szövegösszefüggést kell megvizsgálnunk, amiből fakad. Ez a megígért Újba vetett bizalom a hit mélységes éjszakájában született meg, olyan időben, amikor Izrael ismert világa darabjaira tört, és az új valóság említése olyan messzinek tűnt, mint a napsugár az éjszaka közepén. Az Új a száműzetésben született, amikor a gyönge remény Babilon és Perzsia machinációiból Izajást arra vezette, hogy bátran reménykedjen valami új születésében. S miközben mások a helyzetet politikailag analizálták, Izrael kitartott amellett, hogy itt Isten forradalmi, felforgató és nyugtalanságot teremtő jelenlétéről van szó. Isten kész volt arra, hogy megmentse, felszabadítsa és átformálja népét! Akármilyen jól is hangzik ez, csak akkor történne meg, ha sok mindent, amire addig Izrael támaszkodott, leépítenének.

Az Ószövetség zsidóit földrajzilag űzték el a fogságba. Ezen kívül szenvedtek annak a jól szervezett, megbízható világnak az elvesztésétől, ami értelmet adott és az összetartozást biztosította. Olyan környezetben találták magukat, ahol az ő hitük legértékesebb, legtiszteltebb szimbólumait kinevették, bagatellizálták vagy tönkretették. Ez szó szerint mindennek a leépítését jelenti!

Az isteni karakternek, akaratnak és szándéknak hosszú tradíciójából jött létre az ígéret: Isten mindig azoknak az oldalán van, akik leginkább a peremre szorultak. Hogy az ígéret beteljesüljön, a szövegét azok fülével kell hallgatni, akik a legelhagyatottabbnak érzik magukat. „Az özvegyek és árvák gyámola az Isten az Ő szentélyében. A magányosnak otthont ad, a foglyoknak szabadságot és boldogságot. A lázadókat azonban a sivatagban hagyja.” (Zsolt 68,6-7)

Ha meg akarunk érteni egy szentírási részt, akkor azt a szövegösszefüggésben kell szemlélnünk. Hogy kellően értékelni tudjuk az Izajás idézetet, nézzük meg a tágabb és közvetlenebb szövegösszefüggést az Iz 43,19-nél. A tágabb szöveg­összefüggésben fontos megjegyeznünk azt, hogy ez a kijelentés az ún. „Második Izajás” könyvben található.

Az 1-39. fejezetekben Izajás azon a veszteségen tűnődik, amit a fogság idézett elő. Minden összeomlott: Jeruzsálemben a trónon ülő királyt és a templom papjait is tönkretették; a közösséget elüldözték. A veszteség és a vigasz közötti meghasonlást el kell fogadni, tiszteletben kell tartani. Izajás óvatos, hogy ne lépjen túl gyorsan a vigasz felé. Most, ahogyan Walter Brueggemann mondja, a „gyász bátor megélése” következik.

Amit Izrael mindig is tudott, hogy a veszteség és gyász megengedi, hogy új dolog történjen. Másrészt a veszteség letagadása szociális zavarhoz vezet. Így az Új ígéretét megelőzi 39 fejezetben a gyász feldolgozása. A régi valóságok vége nem hoz létre automatikusan valami újat. Előbb valami másnak kell megtörténnie, el kell fogadni a gyászt.

Izajás második könyve és annak minden ígérete, amely nem említi a veszteséget (40-55), reményt keres, anélkül, hogy elismerné a szenvedést. A veszteség és gyász kemény és fájdalmas feldolgozása nélkül a remény nem hihető. Ez a remény túl könnyű. Túlságosan „elüt” a szövegösszefüggéstől, hogy átformáló ereje legyen. Ezzel Izajás kivezet a kényelmünkből és elvisz addig az elfogadott pontig, ahol igent tudunk mondani a gyászra és az Isten-élmény csodálatára, arra, amit Isten cselekszik. A remény költészete nem az égben lebeg, hanem leszáll a valós élet gyakorlatába, és oda vezet, hogy az embernek feltétlenül cselekednie kell, együttműködve Isten átformáló erejével.

A harmadik részben Izajás összeköti az égi megoldásokat a földi lehetőségekkel, és arra tanít, hogy nem elég az, hogy csak az ígéret vigasztaljon. A hallgatóknak cselekedniük kell! Az Iz 56-66-ban a közösség felé fordul azzal a sürgető paranccsal, hogy cselekedjenek. Izraelnek el kell kezdenie az újjáépítés kemény munkáját. Ez nem a normális mederbe visszatérést jelenti. A régi infrastruktúrából már nem maradt semmi. Ez egy új város, nem a régi felújítása. Így sok csodálatos megerősítés után ott a felhívás az indulásra: Mennetek kell, tennetek kell:

Ébredj fel, te város a Sion hegyén, ébredj fel… légy újra erős… Állj fel és rázd le a port magadról! … Dobd el a rabság bilincsét, te rab. Örülj, te magtalan, akkor is, ha soha nem szültél gyermeket… Jöjjetek ide, itt vizet találtok… Tartsátok meg törvényeimet és legyetek igazságosak! … Keressétek az Urat, amíg engedi, hogy megtaláljátok! … Oldjátok el az emberek bilincseit, azokét, akiket igazságtalanul tartanak fogva, szabadítsátok meg őket a rabszolgaság terhes igájától és adjátok vissza szabadságukat! … Adjatok enni az éhezőnek, fogadjátok be a hajléktalanokat…

Ez azt jelenti tehát, hogy ígéretünk a veszteség és azon cselekvés között található, amely szükséges ahhoz, hogy az új élet feltételeit megteremtsük.

Az Iz 43,15-17 fölkínálja az Új ígéretének közvetlenebb összefüggését. Ezek a versek a „régire” történő emlékezésről szólnak, a száműzetésből történt szabadításról. Egy régen történt tettet helyeznek a jelenlegi dráma fölé. S azután, abban a pillanatban, amikor készek vagyunk elhinni, hogy Isten azt fogja tenni, amit mindig is tett, ez következik: Ne álljatok meg a múltnál! Előre tekintsetek, mert valami Újat teszek. Már megkezdődött, nem vettétek még észre? Utat készítek a sivatagon át. Folyók szelik át a sivár vidéket.”

Ez valóban azt jelenti, hogy a „régit” el kellene felejtenünk? Az ígéretekről szóló szöveg rejtélyes bevezetőjében tudják meg a hallgatók, hogy nem kell a múltra gondolniuk. Arra tanítják őket, hogy a jelent szemléljék. Ez az útmutatás provokatív, mert a próféták írásaikban nagyon ritkán adnak ilyen tanácsot; ellenkezőleg, a próféták az emlékezésre hívnak fel. Miért van ez az újfajta biztatás? Mert nagy kísértés azokra az időkre emlékezni, amikor minden jó volt, és mert amit a múltban hirdettek, az már mind valósággá vált. Isten megbízható!

A hitnek nem csupán a múlthoz van köze. A súlypontot a jelenre és a jövőre kell helyeznie. Izajás szó szerint ezt mondja: úgy nézzetek rám, mint aki tett valamit, hogy ÚJ történjen MOST. A jövő már megkezdődött. Kirobban. Isten tevékenysége megingathatatlanul és megállíthatatlanul halad előre. Észre kell vennünk. Nem arra korlátozódik, ami korábban volt, ami a múltban történt, és ahogyan ezt értelmezték. A harcnak vége. Mostantól kezdve ezeket a szavakat hallják: „Itt van az út…”, és már nem az első kivonulásra kell gondolniuk, hanem a másodikra, és a tizedikre, és arra, amit ebben a pillanatban megtapasztalunk. A szöveg bemutatja a bibliai hagyomány szerepét: a múlt tapasztalata segít nekünk, hogy megértsük azt, ami a jelenben történik. Isten hűségének folytonossága teszi lehetővé, hogy remélhessünk a jövőben.

Az Új, amit Isten mint saját tettét nyilatkoztatja ki, az az Új, amit Izrael már nem várt, amiben már nem reménykedett, vagy amit már nem hitt. Azt gondolták, hogy az Isten megmentő tetteiről szóló fejezet már lezárult. Ami viszont most tört föl, az valami Új, és Izraelt föl kell rázni abból a hitéből, hogy semmi újat nem tanulhat már az Isten tetteiről. Izajás figyelmeztet, hogy az olyan hit veszélyes, amely már nem vár semmi újat az Istentől.

Néhány személyes megfontolás

Ugorjunk most át a saját időnkbe, arra a helyre, ahol vagyunk. Tudjuk, hogy Izajás Könyve egy valóságos városról szól, Jeruzsálemről, egy teljesen más világban. Tanítása azonban mind a mai napig erőt és bátorságot ad. A „száműzetés” metafora használata a szerzetesi életre nem könnyű és nem nyilvánvaló, és néhányunknak nem is cselekvésre késztető. Számomra olyan keretet jelent, ami a mai időkben reményt ad. Arról szól, hogy belépünk egy új helyre, ami néha veszélyesnek, mélységesen idegennek látszik. Ekkor gyengéd beszédre leszünk figyelmesek, ahogyan Isten a sebesültekhez fordul, és azt mondja nekik, hogy valami Újat teremt.

Hogyan tud nekünk segíteni az Új felé vezető úton a száműzetés irodalmának bölcsessége? A következőt javaslom:

Az első Izajás könyvből

Leépülésünk nem csupán külsődleges. Amikor a megfogyatkozásunkkal, kicsivé válásunkkal foglalkozunk, emlékezünk arra is, hogy az Új ígérete egy döntő elengedésből születik. Néha a veszteséget csak magában szemléljük, nem az egésszel együtt látjuk. Valóban meg voltunk győződve arról, hogy szükséges ilyen mértékben elengedni dolgokat, hogy a II. Vatikáni Zsinat egyetemes felhívása a megszentelődésre megvalósulhasson? Egyrészről egyetértünk ezzel a felhívással akkor, amikor az Egyházban sok pap és szerzetes van, de egészen másként fogadjuk ezt, ha a szerzetesnők és férfiak száma nem túl nagy és nincs nagy társadalmi hatásuk. A szó igaz értelmében szerzetesközösségek életüket adják azért, hogy az Egyház új formája megszülethessen.

A második Izajás könyvből

 „Ne gondolj arra, ami korábban volt, vagy hogyan nézett ki a múlt.” A kísértéseink egyike az, hogy visszaemlékezzünk a szerzetesi élet múltjában történt „jelentős eseményekre”. Szívesen foglalkozunk a saját közvetlen „sikeres” emlékeinkkel. Izajás ismerte ezt a nagy kísértést, hogy ne emlékezzék „mélyebben”. Izajás figyelmeztetései után néhány fejezettel található egy meghívás a „mélyebb” emlékezésre. „Emlékezzetek a kősziklára, amelyből kivágtak titeket, és a kút üregére, melyből kiástak!” (Iz 51,1) Izajás arra emlékezteti Izraelt, hogy ne magára emlékezzen mint hatalmas nemzetre, hanem menjen vissza léte gyökeréig, igazi identitásáig. Ez az Új lényege. A szerzetesi élet kritikus idejét éljük, amikor a saját legmélyebb identitásunkat kell megvizsgálnunk, és nem a közvetlen múltunkat. Arra kaptunk felszólítást, hogy értsük meg saját magunkat, igazi hivatásunkat, nem azon idők alapján, amikor mi az Egyház munkaereje voltunk, hanem a korábbi idők prófétai identitása alapján. Arra az időre emlékezzünk, amikor még szabadok voltunk arra, hogy alapítóink legvadabb elképzeléseinek, víziójának beteljesítőivé váljunk. Nem gondolom, hogy ez romantikus út, hanem út annak felismeréséhez, amit ma várnak tőlünk. Robert Wicks figyelmeztet bennünket:

„Különbség van a nosztalgia és a spirituális emlékezés között. Jóllehet a nosztalgia édes, de csak egy ezüst koporsó, ha vonz bennünket a múltba, és ezért nem tudunk a jelenben élni.” Ha Újat kell teremteni, annak legmélyebb történetünk legkreatívabb, legtalálékonyabb kifejezéséből kell fakadnia, válaszul azokra az új időkre, amiben élünk. 

A harmadik Izajás könyvből

 A száműzetés útjának „utolsó” része a cselekvés. Könnyű minden bizalmunkat Istenbe helyezni, aki mindent megújít, és így viszonylagos megelégedettséggel élni mindennapjainkat annak tudatában, hogy hősies múltunk volt. De a kihívás, amivel szembesülnünk kell, abban áll, hogy megkérdezzük, a szükséges dolgokat tesszük-e, hogy megteremtsük a szerzetesi élet jövőjének lehetőségét. Azok a megoldások, amelyek nem a legmélyebb identitásunkból fakadnak, túl olcsók. De amikor Isten velünk mint partnerrel új jövőt akar teremteni, akkor ez meg fog történni, mert mi, mint a bibliai száműzetés emberei, abban ismertük fel elhivatottságunkat, hogy prófétai kisebbség legyünk. Izajás ígérete biztosít bennünket arról, hogy rendelkezünk az ehhez szükséges eszközökkel. Bátorít bennünket azzal a tudattal, hogy a száműzöttek úton vannak Istennel hazafelé.

 Végezetül, ez a feladat sürgős, de nem azért, hogy ezzel valamelyik kongregáció, vagy maga a szerzetesi élet megmaradjon egy meghatározott helyen vagy időben. Nem magunkért tesszük, hanem a szerzetesi élet fontos céljáért – hogy megnyilvánuljon Isten országa.