Karl Rahner: A kisebbségi helyzetbe kerülő egyház

Talán most tudatosodik először bennünk az a probléma, amelyet a világ újfajta „világiasságának” nevezhetnénk. A múltban egy-egy ember lehetőségei nagyrészt statikusak voltak, s életkörülményeinek előzetesen adott dimenziójához kötődtek. Ennnélfogva az embernek csak azt kellett mérlegelnie, hogy miként és milyen erkölcsileg helyes formában kell megtennie azt, amit általánosan és minden esetben mindenki megtett: mikor és hogyan kell gyermeket nemzenie, megművelnie a földet, jószágot tenyésztenie, eladnia a tejet és így tovább.

Most azonban valami egészen új jelenik meg előttünk: olyan világ, amely nagymértékben alá van vetve az ember terveinek és életmódjának. Ez a világ természetesen Krisztus törvénye alá rendelődik, de pusztán a keresztény alapelvekből nem lehet levezetni, hogy valójában mit is kellene tennie az embernek ebben a világban. Más szóval kialakul a világ világiassága, az a világ, amelyet maga az ember hoz létre, és már nem vezethető le egyenesen a keresztény etikából, hogy milyen magatartás kívánatos e körülmények között.

Vegyünk egy példát. Mindig nagyon meglepő számomra, hogy a hivatalos egyház és a keresztények általában milyen csekély figyelmet szentelnek az űrutazással kapcsolatos erkölcsi kérdéseknek. Mintha a keresztények egyszerűen csak annyit mondanának: megvannak a tárgyi lehetőségeink arra, hogy eljussunk a világmindenség egészen távoli pontjaira. Csakhogy fel kellene tennünk a kérdést, vajon erkölcsileg helyes-e, ha tengernyi pénzt fordítunk arra, hogy embereket küldjünk a Holdra, miközben világszerte éhezés sújtja az embereket. Nem áll szándékomban, hogy előre eldöntsem ezt az erkölcsi szempontból vitás kérdést. Ám nekünk, keresztényeknek olyan dinamikus világgal kell szembenéznünk, amelyben bármikor adódhatnak a kereszténységgel ténylegesen ellentétes tendenciák. Természetesen készségesen elismerem, hogy nem vagyunk kénytelenek egyértelműen igent vagy nemet mondani erre a dinamikus társadalomra, kizárólag a keresztény alapelvekre támaszkodva. Engem inkább az érdekel, hogy milyen magatartást fogunk tanúsítani a jövőben mi, keresztények. Mit tegyünk? Sodródjunk csak a különböző technikai fejlődési folyamatok farvizén, és gondolkodás nélkül fogadjunk el mindent, amivel a fejlődés szolgál majd? Legtöbbször úgy tűnik, hogy így mennek a dolgok. Vagy talán van még bennünk valamilyen keresztény határozottság, olyan keresztény erő, amely ugyan nem vezethető le egyszerűen elvont alaptételekből, mégis hatást tud gyakorolni a történelemre?

A világ említett újfajta világiasságát úgy is megközelíthetjük, hogy kijelentjük, a mai egyház valójában kisebbségi közösség, és diaszpóraként fog létezni a jövőben. Az egyház nem korlátozódik többé valamely konkrét kulturális területre, és nem is csak meghatározott körben fejt ki hatást, ahol vitathatatlan tekintélyű vezetőként és irányítóként léphet fel, úgy, ahogyan a középkorban.

A politika, a technológia és a kultúra területe ma autonómnak számít. Másrészt az egyház mára már világméretűvé vált, az egymástól elkülönült népek történetei pedig az emberiség egyetlen történelmévé olvadtak össze, talán soha korábban nem észlelhető formában. Éppen ezért a mai és a jövőbeli egyházat talán inkább zarándokközösségnek kell tartanunk, amely sokrétű tudományos, intellektuális és történelmi értékek közegébe helyezi be üzenetét.

Attól azonban, hogy diaszpórahelyzetben fogunk élni, még nem kell összeomlanunk, és nem kell szárnyaszegetten valamely korábbi korszak után vágyakozunk. Olyasmi történik ugyanis, amire hitünk alapján voltaképpen számítanunk kellett volna. Azt, hogy a kultúra területén az egyház elveszíti középkori uralmát és tekintélyét, teológiai szempontból tényleg előre kellett volna látni. Főként annak a ténynek a tükrében, hogy a reformáció idején kialakuló szakadásban, a hittől való eltávolodásban és a kereszténység térvesztésében az egyházon belül és kívül egyaránt sokféle emberi vétek játszott szerepet.

Ennél azonban fontosabb, hogy az egyház középkori formája teljesen tarthatatlanná vált, amikor a Nyugat a világtörténelem szilárd és szerves része lett. Az a forma, amelyben az egyház a középkor folyamán létezett, számos vonatkozásban inkább a kultúrtörténet egyik tényezőjének, mintsem teológiai szempontból szükségszerű valóságnak mutatkozott.

Ezért az egyháznak ma olyan világba kell eljuttatnia missziós erőfeszítéseit, amely politikai, intellektuális és tudományos szempontból nagykorú lett. Nekünk, keresztényeknek nem kell szárnyaszegetteknek lennünk attól, hogy ma már csak kisebbség vagyunk a világtörténelem színpadán. Az egyház missziós terjeszkedésének dinamikusan és optimisták kell folytatódnia a jövőben is, és nem szükséges túlságosan felizgatnunk magukat az egyházhoz tartozókkal kapcsolatos statisztikáktól.

Szent Ágostonnak az egyháztagságot érintő meggyőződése talán segíthet abban, hogy úrrá legyünk letörtségünkön, amikor csökkenést látunk az egyház tagjainak számában: Ágoston szerint sok olyan ember van, aki Istenhez tartozik, de nem tartozik az egyházhoz, és sokan vannak, akik az egyházhoz tartoznak, de nem tartoznak Istenhez. Ennek értelmében tehát a kegyelem az egyházon kívül is hatást fejt ki. Természetesen azon fáradozunk és azért imádkozunk, hogy Isten mindenkin könyörüljön, s mindenkit magához vonzzon.

Ami a jövőt illeti, a keresztény emberek kevés támogatást vagy egyáltalán semmiféle támogatást nem fognak kapni az intézményes erkölcstől, a közvéleménytől és az általános szokásoktól. A meghatározott életformaként felfogott kereszténység nem lesz többé olyan vallás, amelybe az ember egyszerűen csak beleszületik, s amelyet a hagyomány nyomdokain egyszerűen csak elfogad. A kereszténység olyan vallás lesz, amely személyes döntés dolga. Az embernek folyamatosan meg kell majd újítania a hit melletti döntését, mégpedig olyan környezetben, amely komoly kihívásokkal és veszélyekkel szembesíti.

Fel kell készülnünk arra, hogy korunk számos tudományos és kulturális értéke nem lesz többé sajátosan keresztény természetű. A keresztény embernek azonban így is el kell ismernie majd ezeket az értékeket, mégpedig saját, belső értékességük alapján, máskülönben nem tudja teljesíteni küldetését a világban. A diaszpórahelyzetben lévő zarándokegyháznak önmagukat ténylegesen az egyháznak szentelő és az egyházban tevékenykedő laikusok közösségévé kell válnia. A laikusoknak tudatára kell ébredniük, hogy ők alkotják az egyházat, azaz nem csupán olyan tárgyak, amelyeket felülről felügyelnek és irányítanak. A keresztényeknek nyitottnak kell majd lenniük a nem keresztény világra, és nem húzódhatnak vissza valamilyen kényelmes gettóba, amelyet tévesen azonosnak tartanak Krisztus országával.

Ha az egyház elfogadja és hozzászokik, hogy diaszpórahelyzetben létezik, akkor elengedhetetlenül le kell majd mondania néhány olyan tevékenységről, amelyet korábban egymaga végzett. Ma már kellőképpen gondoskodik számos ilyen tevékenység ellátásáról a polgári társadalom. Mivel pedig számos tevékenysége visszaszorul majd, az egyháznak végre módja lesz arra, hogy korlátozott erőit ténylegesen vallási és erkölcsi feladatainak szentelje.