1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.

Ezek a témák foglalkoztattak minket az első alkalom után, ezeket szerettük volna továbbgondolni, tovább-beszélni, továbbgörgetni:

1. Istentől vagy az emberektől távolodtunk-e el, merre van a visszafelé?
2. Milyen tanítványok vagyunk és milyenek szeretnénk lenni?
3. Az együttműködés lehetőségei a papság és az aktív civilek között.
4. A Lélek élteti az egyházat. Hogyan? Mik a működésének a jelei?
5. Népegyházból kreatív kisebbség, de hogyan?
6. Az ifjúság megszólításának, meghallgatásának lehetőségei.
7. Miért ilyen nehéz a “miértet” megragadni egyházunkban?

Afelől, hogy Nikodémus és Jézus között egy intim és mély beszélgetés jött létre azon az estén, nincsenek kétségeink. Ha viszont ez kettőjük között maradt volna, mit se tudnánk róla, nem válhatott volna evangéliummá, örömhírré. Így mi is a megosztás mellett döntünk, mégha vissza nem is tudjuk adni az őszinte, lényegkereső beszélgetések hangulatát vagy gondolati íveit. Néhány részletet idézünk csak.

Miért választottuk a beszélgetést, miért fontos a beszélgetés? Valamit megélhettünk abból amiről egy neves pszichoterapeuta így beszél: “A beszélgetés fontos, de veszélyes is. Egy valódi beszélgetés életveszélyes. Mert ha két ember tényleg odafigyel egymásra, akkor a félelem ellenére elmondják őszintén hogy mi az élményünk és hogy mire jutottak addig a pillanatig amíg elkezdték a beszélgetést. Amit mondanak az az ő életükből származik. A dolguk nem az, hogy meggyőzzék egymást arról, hogy én azt gondoljam amit te vagy te azt, amit én. Attól a pillanattól hogy a meggyőzésről van szó, akkor bejön az erőszak az ajtón és kimegy a szeretet az ablakon. A szeretet az, hogy ha nem értünk egyet, megtartsuk a kíváncsiságunkat. A végén tehát én azt hiszem, hogy sem te nem tudod az igazat se én nem tudom az igazat, senki se tud semmit, de ha tényleg elkezdünk beszélgetni, akkor van egy lehetőség arra, hogy a valóság vagy az igazság megmutatja magát a kettőnk között és akkor az olyan, hogy egyszerre csak mind a ketten rájövünk valamire amit eddig nem tudtunk és egymás nélkül nem tudtunk volna oda kerülni. Ez az ami izgalmas.” 

De mitől intim egy beszélgetés? Ugyanő így ír erről: “Arra jutottam, hogy két ember között egy intim beszélgetés az, amikor olyan dolgokról beszélünk, amit csak én tudok mondani csak neked és csak te tudsz mondani csak nekem. Ez igazán személyes, intim. Amit én bárkinek el tudok mondani, az nem intim. Amit bárki mondhat nekem az sem intim. Tehát, mondjuk, sportról, politikáról vagy munkáról beszélgetni nem intim. De hogyan tudunk eljutni az intimitáshoz? Mi az, amit csak én tudok mondani neked? Hát az muszáj, hogy az én élményem legyen! Arról kell beszélni mi a személyes élményem, mert azt csak én tudom mondani. Senki más nem tudja. Sohasem tudta és sohasem fogja tudni senki – mi az élményem azt csak én tudom.”

A személyesség felvállalása és megőrzése és a szabad légkör ezekben a néha egyetemes témákban is fontos volt végig. Három szubjektív pontot ragadnék ki a beszélgetésekből.

TANÍTVÁNNYÁ LENNI

Egyik vissza-visszatérő gondolatunk az egyház-tagságunk, tanítványságunk lett. Ha elkezdek tanítványként gondolkodni, azonnal kérdés lesz számomra az egyház jövője, ha csak felhasználó vagyok és maradok, ez nem érdekes a számomra. Ebben a tekintetben minden nemzedéknek elölről kellene kezdeni az egyházépítkezést és talán kicsiben,  “kisegyházi” logikával kellene gondolkodni –  az egyéni felelősségünk így személyesebb, nagyobb, átélhetőbb lenne. Sokat kell még tanulnunk és fejlődnünk, hogy tanítvánnyá lehessünk, a római katolikus szocializációnk nem teszi ezt fókuszába, hiányzik a tanítvány-nevelés. A plébániai közösség tagjainak önmeghatározása jelenleg inkább az, hogy “római katolikus keresztény vagyok”, mintsem hogy “Jézus Krisztus tanítványa vagyok”. Nincs tagsági kártyánk, nincs tanítványi kézikönyv a zsebünkben és fejünkben. Tanítványság és ima, tanítványság és misszió elválaszthatatlanok egymástól.

Sokunkat ezért is, ezek ellenére is vonz a tanítvány-lét. Fontos számunkra a tanítványi kör tagjának lenni. Ahogy feszítenek az egyházi struktúrák, a szokások, Jézustól, a Vele létben az imában folyton tanulhatunk tőle. Szent Ferenc belevetette magát a “chiesa”, a templom építésébe, aztán fokozatosan megnyílt arra, hogy a “Chiesa”, az egyház megújítására szól a hívás. És emellett, amit kezdettől megértett és élt, az a saját belső templomának építése is lett. 

ÖSSZEKAPCSOLTAN ÉLNI

Pont a tagság-tudatunk vezethet el minket az összekapcsolódáshoz, ma amikor Fradi drukkernek lenni erősebb identitás mint a katolikus hívőnek. Az egy Testhez tartozás tudata és élménye nélkül az együttműködés csak csalódásra vivő elvárás marad. Hiába “pingelik” a laikusok folyamatosan az egyházat, hiába hívnak erre a partnerségre a párbeszéd plébánosai. A szervezetünkben a sejteknek nem kérdés hogy együttműködjenek-e, hogy akarják-e ezt. Így vagyunk alkotva, Krisztus testében is csak ugyanígy működhetünk. Ebben a képben nincs passzív tag, az azt jelentené, hogy beteg vagy elhalt az a rész. Ebben a képben nem tudunk egyedül lenni. Ezt a képet festi le Szent Pál amikor az Egyházról beszél. 

Ha nem így gondolunk magunkra akkor egy TEST-KÉP-ZAVAR-os egyház leszünk, amelyben (egy beszélgetőtársunk szójátékával élve) a TETT és LÉLEK egysége nem valósul meg. 

LÉLEKKEL LELKESÜLNI

Hogy van az a hogy a mozgalmak vitorlái ügyesebben fogják be a Lelket, mint a plébániáké? Miért vannak kevesen a kompetens cselekvők a népegyházban? Kell-e e kisebbség a kicsinység tudata és tapasztalata a Lélekre való megnyíláshoz?

Azt állapítottuk meg hogy három dolog is hiányzik a közegyházi működésünkből:

A nevelés, a tanulás, a biztatás arra, hogy van karizmád, fedezd fel!

A légkör, hogy itt van ennek tere, támogatottsága.

A bátorság kiállni, cselekedni, nem várni, előlépni a hátsó pad mögül.

A Lélek ebben a Nagy Bújtogatónk! Rá figyelve tudunk a személyes és közös küldetésünkhöz közelebb lépni. Hogy ez majd közös dolgaink céljához vagy az értelméhez vezet közelebb, azt ki-ki döntse el maga. Fredrik Backman a Hétköznapi szorongások című regényében így ír:

“A rendőrörs kis konyhájában a fiatalabb rendőr egy idősebbel találkozik. A fiatal vízért jött be, az idős kávézik. A kapcsolatuk bonyolult, mint a különböző generációbeli rendőröké általában. Az ember a karrierje végén a dolgok értelmét keresi, az elején pedig a célját.”

Válogatott társaságunk volt 🙂 szerzetesnővér, családterapeuta, paptestvér, egyházi fejlesztő, evangelizátorok.

Nem azért gyűltünk össze, hogy meghallgassunk egy bölcs előadót, senki sem készült kiselőadással, egyszerűen csak beszélgetni gyűltünk össze, a járványhelyez miatt csak a virtuális térben. Az internetkapcsolat néha akadozott, és dramaturgiailag a legfontosabb pillanatokban szakadt meg a vonal – ennek ellenére értettük és megértettük egymást és jó diskurzus alakult ki az este folyamán.

Szinte mindenki más nézőpontból közelített a témához: Néhányan személyes tanúságtételüket osztották meg azzal kapcsolatban, hogy akkor amikor távol érzik magukat Istentől, nem tudnak úgy szeretni, akkor semmi sem megy, de ha Istenhez visszatalálunk, akkor Ő a forrás arra, hogy szeressük a társainkat. Elhangzott az is, érdemes feltenni a kérdést magunknak: én kitől távolodtam el? Ezt tovább gondolva az is felmerül: mit tehetek azért, hogy közelebb kerüljek? Egyik társunk azt mondta, hogy nem távolodtunk el senkitől – a dolgok természetéből adódik, hogy néha távolabb, néha pedig közelebb érezzük magunkat Istenhez vagy épp az embertársainkhoz. Ettől nem kell megriadni, ez benne van a folyamatban, egy minőségi kapcsolatban is.

Felvetettük, hogy vajon a közelség – távolság-e a legjobb mutatója a hitelességünknek? Vonzó-e a mai korban Isten radikalitását hirdető egyház? Tényleg többen csatlakoznának-e? Kit is veszítettünk el: korunk emberét, vagy a közösség tagjaitól távolodtunk-e el? Az egyéni és közösségei, egyetemes egyházi megújulás hogyan függ össze? Következik-e az egyikből a másik?

Szentnek kell-e ahhoz lenni mint Ferencnél hogy az „építsd újra egyházamat” hívás a lelkünktől az egész egyházra kiterjedjen?

 Az alkalom második felében a beszélgetést imában folytattuk az első János levél 4. fejezete igéivel.

 Nagyok sok, szerteágazó kérdést vetettünk föl. Sok, ki nem mondott kérdés maradt bennünk, és sok kimondott felvetés maradt megválaszolatlan, de abban kimondatlanul is megegyeztünk, személyes felelősségünk van abban, hogy megújuljon az Egyházunk.