Urbán József: Az a jel, hogy nincs jel

A karácsonyi történetben a pásztorok olyan jelet kapnak, amely nem jel. „Az a jel, hogy nincs jel” – mondja lényegében az angyal. Valami játszma ez? Vagy simán értelmetlenség? A Lukács-evangélium születéstörténetében szereplő pásztoroknak mintha valami olyan paradoxonnal kellene megküzdeniük, mint Pelikán elvtársnak A tanúban. „Az a gyanús, ami nem gyanús.” Virág elvtárs alaptételét nehezen értette meg a gátőr. Hiába mondogatta magában, végül úgy látta, „az atyaúristen, az se érti”. Ki tudja, hogy van-e itt más megérteni való, mint a diktatúra lényegi paranoiája, amely az elnyomó rendszert előbb-utóbb saját hívei ellen fordítja?

„Ez lesz a jel: Találtok egy jászolba fektetett, bepólyált gyermeket” (Lk 2,12). Joseph Ratzinger, a későbbi XVI. Benedek pápa A mustármag reménye című könyvében így értelmezi az angyal szavait:

„A pásztorok számára a jel az, hogy nem találnak jelet, hanem egyszerűen a gyermekké lett Istent” (29).

A karácsonyi történetben a pásztorok nem találnak jelet, mert nincs jel. Az a jel, hogy nincs jel. Vagy kicsit részletesebben kifejtve: nincs az a jel, és nincsenek azok a jellemzők, amelyek megszokottak, normálisak, elvártak lennének egy ilyen helyzetben. Egy nyelvészeti fogalommal élve azt is mondhatnánk: zéró morfémát kapnak.

Zéró morfémának a nyelvészetben az olyan jelentést hordozó nyelvi alapegységet nevezik, amely a többi morfémával szemben „testetlen”. A zéró morféma jelentése valamiképpen az adott helyzetben működésbe jöhető többi morféma hiánya.

A pásztoroknak, amikor a gyermekké lett Istennel találkoznak, „ebben az elrejtőzöttségben kell hinniök Isten közellétét. Jelük azt kívánja meg tőlük: tanulják meg rejtett inkognitójában fölfedezni Istent” – mondja Ratzinger (uo.).

Mik azok a jelek és jelentések, mi az isteninek az az inkognitóvá, „testetlenné”, „zéróvá” tett jellemzője, amely általában elvárt, normális és megszokott lenne az isteni megjelenésekor? Mivel szemben foglal állást a karácsonyi történet?

John Dominic Crossan szerint nem más ez, mint a császári, birodalmi teológia, az impérium teológiája, amely Jézus számára és az egész újszövetségi szentírás számára „mátrixként” szolgált. Mátrixon nem egyszerűen kulturális hátteret ért Crossan, hanem azt a közeget, amelytől elválaszthatatlan az adott dolog vagy személy – a mi esetünkben Jézus és az evangéliumi üzenet –, mert állandó, mély és helyettesíthetetlen kölcsönviszonyban van vele (vö. God and Empire, 99). Crossan szerint ez a mátrix Jézus korában a birodalmi teológia.

 „A Máté- és a Lukács-evangélium első két fejezetének ikertörténetei nemcsak saját zsidó hagyománya szerint magasztalják Jézust, hanem születését és sorsát szándékosan ellentétbe állítják a római birodalmi teológia Augustus születéséről és sorsáról szóló történetével” (106).

Mit is állít ez a birodalmi, császári teológia Augustusról? Crossan egy felirat történetét mondja el ennek bemutatására.

Paullus Fabius Maximus, Asia provincia prokonzulja azzal nyert egy – egyébként éppen saját maga által húsz évvel korábban meghirdetett versenyen –, hogy Augustus születésnapját javasolta megtenni az új időszámítás kezdetének. Az eredményhirdetésről szóló feliraton többek között ezt találjuk: „[isteni] megjelenésével Caesar túlszárnyalta azoknak reményét, akik jó híreket jövendöltek, mert nemcsak felülmúlja a múltbeli jótevőket, hanem megelőzi a jövendőbeli nagyobb jótétemények reményét is. [… A]z isten születése jó híreket hozott a világnak […]” (148).

A felirat szövegében található „jó hírek” görögül euaggelia, vagyis többes számú alakja az ismerős evangélium – örömhír, jó hír – szónak. Így hát amikor az angyal meghirdeti annak örömhírét, hogy békesség érkezett el a földre, akkor ezzel egyértelműen egy „másféle békét, másféle örömhírt és egy másféle Urat hirdet meg […], mint akit néhány évvel korábban Asia tartományában” az előbb idézett felirat hirdetett. „Világos, hogy az a krisztusi béke, amely egy más valaki istállójában születő gyermektől származik, más, mint az a caesari béke, amely egy más valaki földjén győzelmet arató birodalmi uralkodótól való” (149).

Crossan szerint a következő lépések alkotják a római birodalmi teológia programját: „vallás, háború, győzelem, béke – vagy még rövidebben: győzelem általi béke” (23). A birodalmi teológia arról tanít, hogy „a vallás gyakorlása, vagyis a megfelelő istenek hódolata” miként képes „biztosítani az áldást egy olyan háborúhoz, amelynek győzelem az eredménye, és békét eredményez földön és vízen” (uo. – kiemelések az eredetiben).

A győzelem, vagyis harc által elérendő békével szemben az újszövetségi evangélium egy olyan békét hirdet, amelyhez az igazságosság vezet el. „Vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke – vagy még tömörebben: először igazságosság, aztán béke, vagy így: igazságosság általi béke” (29).

Ezekkel a gondolatokkal a fejünkben érdekes felidézni mondjuk Bulányi György sokszor túlzó redukciónak érzékelt mozdulatát, amellyel Jézus üzenetének lényegét az erőszakmentességben fogta össze. Valóban túlzó és leegyszerűsítő lenne ez? Attól függ.

A „vallás, erőszakmentesség, igazságosság, béke” sorozattal leírt program részeként ugyanis az erőszakmentesség aligha leegyszerűsítés. Főleg akkor nem, ha úgy értjük, mint ami szemben áll egy olyan programmal, ahol a vallás a háborúval elérendő békét és az erőszakkal terjesztett igazságot szolgálja. A békeharc meg a karddal evangelizálás zsákutcája ez, amely ahogy Crossan mondja, magát az emberi civilizációt jellemzi: a birodalom, a birodalmi gondolkodás- és látásmód „lényegi részét alkotja a civilizációnak” (36).

Érdemes ezt jól érteni. Crossan nem kevesebbet állít, mint azt, hogy személyes és intézményes működésmódunkat is jellemzi ez. „Normálisan” ez jellemzi. Márpedig annak érzékelésére, hogy mikor is futunk bele ebbe a működésmódba, nem tudok elképzelni jobb visszajelző rendszert, mint azt, ha az erőszakmentességet kérjük számon magunkon.

Erőszakmentesen, az igazságosságot előmozdítva szolgálni a békét, és így vallásosnak lenni nem könnyű, mert légüres térbe helyezi az embert – a zéró morféma értelmében. Rendszeren kívülivé, civilizáción kívülivé tesz. A diktatúra azt is mondja: rendszerellenessé.

Aki úgy vallásos, hogy az igazságosság előmozdításán keresztül erőszakmentesen szolgálja a békét, az valóban rendszerellenes. Nem egyszerűen tehetetlenségről szól az ellenállása, hanem tevőlegesnek bizonyul. Ellenáll a rendszernek azzal, hogy nem válik a részévé. Ellene tesz azzal, hogy másként van: másként lát, másként ítél, más az öröme.

A diktatúra retteg ettől az örömtől. Okkal. Alighanem ezt az örömöt sejti meg, nem pusztán a paranoia szólal meg belőle, amikor gyanúsnak tartja azt, ami nem gyanús.