ászlAz egyház jövőbeli formáinak megjóslása lehetőségeinken túl van, kivéve, hogy bizonyosak lehetünk abban, hogy, más lesz, mint a tegnapi vagy a mai forma. Az egyház nem fogja szükségszerűen tükrözni a holnap világ társadalmát, mivel el kell ítélnie az apostolok által elítélt konformizmust a világ iránt (Róm 12,2). Másrészt viszont az egyháznak alkalmazkodnia kell majd, hogy fennmaradjon a jövő társadalmában, és hogy annak a társadalomnak a tagjait az evangélium kihívásaival szembesítse.

A világi társadalomban végbemenő hosszútávú változások az egyházra az elmúlt évtizedekben gyakorolt hatásának tudatában megfontoltan előrejelezhetjük, hogy folytatódni fog a következő három irányzat, amely a legutóbbi egyháztörténetben is megfigyelhető: 

• A struktúrák modernizációja. Az egyház, különösen a római katolicizmus jelenlegi struktúrái a nyugat-európai társadalom múltbéli társadalmi struktúráinak igen mély lenyomatát hordozzák. Az “egyenlőtlen” társadalom modelljében egyes tagok magasabb szintre kerülnek, és érinthetetlenné válnak az alulról jövő bírálatnak és kezdeményezéseknek. Ez a felfogás túlságosan őrzi a korábbi oligarchikus rendszerek ízét ahhoz, hogy a mai világban elfogadható legyen. Ennek helyében a modern társadalom a hatalom funkcionálisabb megközelítését kezdi elsajátítani. A kereszténység feladata az lesz, hogy összeegyeztesse a funkcionalizmus helyes fajtáját és felelősségre vonhatóságát a pásztori hivatalnak mint a krisztusi tekintély hordozójának evangéliumi eszményével. Véleményem szerint az egyháznak itt jelentős lépést kell tennie a modern világban. A vezetésről mint szükséges szolgálatról alkotott hagyományosan keresztény felfogás érvényes és ígéretes marad.

• Ökumenikus kapcsolat. Az egyházak közötti jelenlegi felekezeti megosztások nagy részben már nem olyan ügyekhez kötődnek, amelyek egyesítik vagy szétválasztják a ma keresztényeit. Azok a viták, amelyek 1054-ben és 1520-ban szétszakították az egyházakat, feléledhetnek ugyan kortárs ellentétekben, többé már nem igazán égető ügyek. Találni kell olyan módszereket, amelyekkel túljuthatunk az örökölt megosztottságon, hogy a különböző felekezetek elkötelezett keresztényei újra egymásra találhassanak a hit, a párbeszéd és az istentisztelet egyazon közösségében. A teljes egység hiányában is sok lehetőség marad egymás kölcsönös megismerésére, a tanítás egyeztetésére, közös istentiszteletre és gyakorlati együttműködésre.

• Belső pluralizmus. A pluralizmus néhány protestáns egyházban már most is igen jelentős, talán túlzottan is, de a római katolicizmusban is csak lassan tudott kialakulni. A modern katolicizmusban az erős központosítás történelmi egybeesések következménye. Nem kis részben a középkori Európa homogén kultúrája és Róma dominanciája formálta ilyenné, az ókori kultúra és törvényi szervezettség gazdag öröksége által. Az ellenreformáció idején ezt az egységességet tovább növelte az a szinte harcos ellenálló magatartás, amely a protestantizmus és a deista racionalizmus idegen gondolatrendszerének beszivárgásával szegült szembe. A jövőbeli decentralizálódással együtt fog járni egy bizonyos mértékű de-romanizáció is. Ma már nemigen van ok arra, hogy a római törvénynek, Róma nyelvének, a római gondolkodásmódnak és a római liturgikus formáknak maradjon továbbra is meghatározó szerepe a világméretű egyházban. A növekvő decentralizációval a katolikus egyház különböző régiókban tud majd elevenebben belépni a különböző népek életébe, és pozitívabban értékeli majd más keresztény felekezetek hagyományait.  

• Előrelátás. Egy folyamatosan “gyorsuló” világban, a “future shock” idején az egyháznak továbbra is a viszonylagos stabilitás szigetének kell maradnia, és segíteni kell a híveket abban, hogy termékeny hűséggel őrizzék vallási múltjukat. De az egyház nem engedheti meg magának azt, hogy relikviává vagy múzeumi darabbá váljon. Képesnek kell lennie arra, hogy kreatív módon válaszoljon az új helyzetek követeléseire és az eljövendő nemzedékek szükségleteire. Az egyházi döntések egyre kevésbé öltik majd megmásíthatatlan dekrétumok formáját, hanem a mulandó szükségletek és ideiglenes lehetőségek tudatában alkotott kísérleti jellegű mércék lesznek.

• Önkéntesség. Ma, a Konstantin utáni vagy diaszpóra-helyzetben az egyház nem hagyatkozhat a korábbihoz hasonló mértékben a kánonjogi büntetésekre és a társadalmi nyomásokra, hogy tagjait megtartsa. Bárki és bármikor kiléphet az egyházból anélkül, hogy törvényes vagy jogi szankcióktól kellene tartania. Tovább az egyház saját belső pluralizmusa olyan lesz, hogy a felülről utasításokat a különböző régiókban másképpen alkalmazzák majd, s így a legfőbb elöljárók nem tudják részleteiben ellenőrizni, mi zajlik a helyi szinten.

Ebben a helyzetben az egyháznak inkább meggyőzéssel kell irányítania, mint hatalommal. Az elöljáróknak jó adag konszenzust kell elérniük döntéseik hátterében, ez pedig több párbeszédet fog követelni. Ez a fejlemény bizonyos mértékig az egyház megalázásának tűnhet, de más értelemben fejlődésnek tekinthető. Az egyház jobban képes lesz arra, hogy a szabadság otthona legyen “egyszerre jele és oltalma az emberi személy transzcendenciájának.”

Mindezen jóslatok az elmúlt század jelentősebb társadalmi irányzataiban szilárdan megalapozottnak látszanak. Ha az egyház hatásosan akarja véghezvinni küldetését, tudomásul kell vennie ezeket a társadalmi mozgásokat. De fog-e valóban elszántan és erőteljesen párbeszédbe bocsátkozni avval az új világgal, amely szemünk láttára van születőben, vagy éppen ellenkezőleg, a múlt csökevényévé válik-e? Elméletileg az egyház megtagadhatja azt, hogy önmagát a kor követelményeihez igazítsa, s így saját korábbi önmagának megkövült maradványává legyen. Egy ilyen egyház kétségtelenül csak öröksége gazdagságának köszönhetően tudna fennmaradni, de nem lenne többé az élő hit és a prófétai elkötelezettség hazája.

Mivel az egyház ilyen hatalmas múltbeli örökséget hordoz, tagjai számára állandó a kísértés arra, hogy őseik útjához ragaszkodjanak, és ellenálljanak a mai világgal való szembesülés kihívásának. A megújulás és reform ígéretével kecsegtető II. Vatikáni zsinat másnapján jelenleg a legalizmus és a reakció új hullámának vagyunk tanúi. A konzervatívok ma is fennálló hatalma és elszántságuk arra, hogy az ősi formákhoz ragaszkodjanak, felülmúlták a lelkesedéstől csillogó szemű reformerek várakozásait, akik azt várták, hogy a legutóbbi zsinat után nyugtuk lesz tőlük. Vajon a merev konzervativizmusé lesz-e az utolsó szó? Vagy megjelennek-e prófétai látású egyházi emberek, hogy Isten népét elszántan a jövő felé vezessék?

Hogy mivé válik az egyház, nagy mértékben múlik az emberek fogékonyságán, de még fontosabb, hogy a Szentlélek szabad kezdeményezéseitől függ. Ha az ember szabad és dinamikus, Isten Lelke még inkább az. Hogy küldetésüket az egyházban véghezvigyék, a keresztényeknek ki kell nyitniuk fülüket, és hallaniuk kell “mit mond a Lélek az egyházaknak” (Jel 2,17). Nem elegendő számukra, hogy az egyházra hallgatnak, ha az egyház maga – felelős vezetői által – nem hallgat a Lélekre. Egyedül a Lélek adhatja meg a szükséges megítélést és belátást. “A lelki ember pedig mindent megítél, őt azonban senki sem ítéli meg” (1Kor 2,15).

Mint a régi kor izraelitái, sok keresztény azt mondja ma: “Elszáradtak csontjaink, és elveszett reménységünk, végünk van” (Ez 37,11). Az Úrnak azt kell mondania nekünk, ahogy Ezekielnek is mondta: “Én felnyitom sírjaitokat, és kihozlak sírjaitokból, én népem” (Ez 37,13). Hogy a doktrinális, rituális és hierarchikus szervezetek halott csontjaiba – ma sokak számára ez az egyház jelentése – valóban életet lehessen lehelni, az Úr Lelkének prófétákat kell küldenie népéhez. Az elmúlt néhány év karizmatikus mozgalma olyan jeleket ad, amelyek nem teljesen egyértelműek ugyan, de azt tudatják, hogy a Szentlélek talán már válaszol is az emberek szívének vágyaira.

A Szentlélek vezetése alatt a keresztény élet arculata és formái az előző századokhoz hasonlóan továbbra is folyamatosan változni fognak. Egy egészséges hitközségben az új mítoszok és jelképek teremtése folyamatosan zajlik. A jövő egyháztudósai kétségtelenül új modelleket fognak tervezni az egyházról való gondolkodáshoz. De minden, ami a kereszténységben új, a múltból növekszik, a Szentírásban és a hagyományban gyökerezik. Az elmúlt kétezer év viszonylagos folyamatosságának alapján megjósolható, hogy azok az analógiák és paradigmák, amelyeket ebben a könyvben tárgyaltunk, megtartják jelentőségüket az eljövendő nemzedékek egyháztudománya számára.

1974

Avery Dulles: Az egyház modelljei, Vigília Kiadó, Budapest, 2003, 230-234. p

Kérdés: Helynök úr, amikor belépett a szemináriumba, arra szólt a hivatása, hogy egy közepes méretű vállalat vezetője legyen?

Hofmann: Amikor úgy döntöttem, hogy pap leszek, azt mondtam Jézus Krisztusnak: rendelkezésedre bocsátom magam. Az volt az elképzelésem, hogy lelkész szeretnék lenni, ahogy itt Rajna-vidéken mondják, egy plébánia lelkésze. Természetesen már az 1980-as évek végén tudatában voltam annak, hogy az egyház változásban van, és nem voltam olyan naiv, hogy azt gondoljam, felelősségem majd csak egyetlen kis falu felé lesz. Alapvető hozzáállásom: Ha rendelkezésre bocsátom magam, akkor kitartok az adott szó mellett, és megteszem, amit a püspök mond nekem. 

Kérdés: Hogyan érzékeli ezt a mai szeminaristáknál? Hogyan kezelik azt a kihívást, hogy majd olyan nagy struktúrákat kell vagy lehet vezetniük, mint a leendő nagy-plébániák? 

Hofmann: A mai szeminaristák az egyház dinamikusan változó valóságában élnek. Ez azt jelenti: nincs nosztalgikus elképzelésük korábbról mint az élet valóságáról, de tudják, hogy az egyház változik. Már a képzésük során is tapasztalnak változásokat. Tanulmányaik során egyre több tapasztalatot szereznek az egyházközségekben. Ott megtanulják, hogy egy papnak sokféle feladata van. Ugyanakkor nem kell minden feladatban szakembernek lennie, másokkal dolgozik majd együtt, multiprofesszionális csapatokban. Általában megpróbáljuk csökkenteni az adminisztratív munkát, és konkrétan másra bízni azt, amit a papoknak nem feltétlenül kell maguknak megtenniük. Erre a célra adminisztratív vezetőket vezettünk be. A reakció erre általában nagyon pozitív volt.

Kérdés: Nézzünk a jövőbe: az 50–60 egyházközség jövőbiztos szám? Lesz-e a jövőben az egyházmegyének 50-60 papja, aki hajlandó és képes lesz lelkészként működni egy nagyplébánián?

Hofmann: Ezt a számot HR osztályunkkal közösen állapítottuk meg. Ez az egyik paraméter, amelyet jelenleg láthatunk. De ennek érdekében jelentős képzésbe és továbbképzésbe kell fektetnünk a személyek folyamatos fejlesztése szempontjából. Enélkül a fejlesztés nélkül azonban ezt a számot sem érnénk el. A most 2030-ra megadott szám olyan méretű, amellyel minden bizonnyal a következő években is számolhatunk.

Kérdés: Woelki bíboros a múlt héten kijelentette, hogy konfliktusokra számít. Más egyházmegyékben a plébániai reformok miatt magasra hágtak az indulatok.  Ön találkozik tiltakozásokkal?

Hofmann: Az, hogy sok a szkepticizmus, érthető és emberi. Végső soron mindez az egyházi identitásunkról szól. Ezért kezdettől fogva elhatároztuk, hogy a lehető legátláthatóbban járunk el. Fontos elmagyarázni, hogy mi mit jelent, és lehetőleg megelőzni, hogy felmerüljenek esetleges félreértések, és ha mégis felmerülnek, akkor elmagyarázni azokat.

Kérdés: Milyen félreértések voltak eddig?

Hofmann: A sajtóban az hangzott el, hogy a plébániák száma 500-ról 50-re csökken. De ez nem a valóságot tükrözi: Számunkra a Kölni Főegyházmegye 180 lelkipásztori területe az etalon, a lelkipásztori egység. Már ma is vannak olyan lelkigondozási területek, amelyek egyetlen plébániából állnak. Egy másikat viszont több mint 20 viszonylag kicsi plébánia alkotja. Mindez relatívvá teszi a számokat. De ez azt is világossá teszi, hogy a mai plébánia és a jövő plébániája nem ugyanaz.

Kérdés: Az egyházközségeknek számos olyan gyülekezetből (Gemeinde) kell állniuk, amelyek nem kizárólag területi jellegűek. Vannak már gondolatok, hogy milyen új gyülekezetek jöhetnek létre?

Hofmann: Vannak például ifjúsági templomok, és ott el tudom képzelni, hogy új gyülekezetek fognak alakulni. A kórházaknál is létre jöhetnek gyülekezetek, ha az ottani emberek hitükből fakadóan elkötelezik magukat. Nyitottak vagyunk a további mozgásokra, és nem rendelkezünk egy teljes listával a lehetséges vagy lehetetlen gyülekezeti formákról. Itt is szeretnénk látni, hol merülhet fel valami új, amit ma még nem is látunk.

Kérdés: Az újabb struktúrák mellett számos klasszikus egyesületi struktúra is létezik. Hogyan veszik őket figyelembe az egyházközségi reform során? Elképzelhető például, hogy egy cserkészcsapat az egyház helyi gyülekezetévé válik?

Hofmann: Az egyesületek továbbra is nagy jelentőséggel bírnak. Párbeszédben vagyunk velük. A gyülekezet azonban, ahogyan mi megértjük, valami plurális dolog, amely a sokszínűséget segíti elő. Korlátozás lenne tehát, ha egy bizonyos csoport egyháznak nyilvánítva magát, a saját kereszténység értelmezését kizárólagossá téve műveli azt. Inkább nyitásról van szó. Azt sem hiszem, hogy egy cserkészcsapat, mint gyülekezet egy plébánia részévé akar válni, úgy ahogyan mi értjük azt. Ez egyebek mellett azt jelentené, hogy a lelkész venné át a végső felelősséget – így az egyesületi önkormányzatiság abszolút értéke képezné vita tárgyát. Értékesnek tartom azonban, hogy vannak cserkészek és más ifjúsági szervezetek, ha olyan profilt mutatnak, amely megfelel a katolikus ifjúsági munkának. Az, hogy közösségként működjenek a gyülekezetben, továbbra is fontos.

Kérdés: Ugyanez vonatkozik a lelkiségi mozgalmakra is? Vagy esetleg kolostorokra, amelyek körül gyülekezetek alakulnak? A neokatekumenális úthoz hasonló közösségek néha alternatív gyülekezeteknek tekintik magukat.

Hofmann: A jövő plébániája azt jelenti: a gyülekezeteknek részt kell venniük az egyházközség lelkipásztori programjában, az egyházközség részeként kell értelmezni magukat, és osztozniuk kell annak céljaiban. Az egyház három alapvető funkcióját kell szem előtt tartani: a hit ünneplését, a hit hirdetését, mások szolgálatát. A már említett sokszínűség iránti nyitottság, és az egyházközség eucharisztikus közösségében való részvétel is a gyülekezet létének kritériuma.

Ha ezek a kritériumok teljesülnek, el tudom képzelni, hogy egy lelkiségi mozgalom mint gyülekezet az egyházközség részévé válik. Egy szerzetesközösség azonban aligha fogja magát elsősorban egy plébánia részének tekinteni. De ez egyáltalán nem zárja ki, hogy fontos szerepet játsszon egy plébánián vagy egy gyülekezetben. Fontos az is, hogy az egyházközség egésze „igent” mondjon a lehetséges gyülekezetre – nincs egyoldalú önkinyilvánítás. Gyülekezetnek lenni és azzá válni mindig együttműködésben történik a közös egyházközség többi tagjával és szervezetivel.

Kérdés: Lesz-e lehetőség ökumenikus gyülekezetekre?

Hofmann: Nem tudok elképzelni egy ökumenikus egyházközséget vagy gyülekezetet, mivel az nem egy akkora méret, amely megfelelne a jelenlegi egyházi valóságnak. Fokozni az ökumenikus partnerségeket egy egyházközségen belül vagy annak határain túl, ez számomra mindenképpen olyan célnak tűnik, amelyre érdemes törekedni. Vannak már bizonyított partnerségek, amelyeket folytatni és elmélyíteni szeretnénk, és figyelemmel kísérjük a protestáns, ortodox és más keresztényeket, valamint helyzetüket. Az épületek jövőbeni intenzívebb közös használatát is el tudom képzelni, egymás megfelelő tiszteletben tartásával. Fontos, hogy ne keltsük azt a benyomást, hogy a keresztények teljesen kivonulnak egy-egy régióból.

Kérdés: Mi a célja az új egyházközségek létrehozásának: homogenitás vagy sokszínűség? Hasonló miliők koncentrálása, vagy a társadalmi helyzet szempontjából is sokszínűség legyen az egyházközségeken belül?

Hofmann: Számos tényezőt figyelembe kell vennünk: nem a meglévő kötelékeket akarjuk széttépni, hanem az emberek élethez való hozzáállására figyelünk. Aztán ott van az infrastruktúra és a földrajz, amelyet figyelembe kell venni, ha például utak, vasúti töltések, folyók különválasztják a területeket. És természetesen vannak nagyon különböző miliők is. Néha hasznos lehet összehozni a hasonló miliőket, de néha hasznos lehet egy jobb helyzetű területet egy kevésbé jó helyzetű területtel összekapcsolni, hogy azok kölcsönösen gazdagítsák egymást, nemcsak anyagi szempontból, hanem a perspektívák szempontjából is.

Mindezt egyénileg, és az érintettekkel párbeszédben kell meghatározni. Nincsen mechanikusan alkalmazott kritériumokkal rendelkező mesterterv. Ez idegen lenne az élettől.

Kérdés: Ez a reform most nem sokkal a plébániákról szóló vatikáni dokumentum után kerül megvitatásra. Az utasítás többnyire negatív reakciókat váltott ki Németországban, még ha nem is a Kölni Egyházmegye vezetésétől. Van-e olyan érzése, hogy ez gyengítette a motivációkat a Kölni Főegyházmegyében?

Hofmann: Valóban a bizonytalanság érzése erősödött, még itt a mi érsekségünkben is észrevettem. Mert az első értelmezés nagyon arra a kérdésre redukálódott, hogy a laikusoknak mit „szabad” és mit nem. Fontos megérteni, hogy mi a dokumentum és a mi jövő felé irányuló lelkipásztori utunk célja: egy missziós újjászületés. A cél, hogy egyértelművé tegyük, hogy ki kell lépnünk a komfortzónából, amelyben minden egyszerűen csak ugyanúgy folytatódik mint korábban. Különösen a laikusok bevonását és a nem felszenteltek valós felelősségét is egyértelműen megemlítik és üdvösnek tartják a dokumentumban.

Kérdés: A missziós megújulás Önöknek is deklarált célja. Hogyan érhetjük el, hogy a meglévő, gyakran nagyon családias gyülekezetek missziós módon bővüljenek?

Hofmann: Fontos, hogy a korábbiaknál is jobban felhívjuk a figyelmet arra, hogy minden megkeresztelt embernek hivatása és megbízatása is van, és hogy mindenki, aki meg van bérmálva, másokhoz van küldve. Ez nem egy bizonyos kis csoportnak, egy elitnek szól, akik aztán lelkesen átadják magukat ennek a feladatnak. Amikor ez ismét világosabbá válik, amikor a keresztség hivatásának szépsége is megtapasztalható lesz, akkortól mindez nem lesz túlterhelő. Öröm megosztani és hirdetni a hitet.

Kérdés: És honnan lesznek mindehhez az önkéntesek? Hogyan minősítik őket?

Hofmann: Szükség van támogatásra, segítésre és képzésekre, valamint elismerésre és megbecsülésre – és a valódi felelősség átadására és az alkotói szabadságra. Főegyházmegyénkben több éve vannak animátorok támogatók. 60 ember, akik nagyon jó tapasztalatokat gyűjtenek, és megmutatják, hogy meg lehet szólítani embereket, olyanokat is, akik eddig még nem lelkesedtek. Ez bátorságot ad nekem. Ezért a jövőben minden multiprofesszionális lelkipásztori csapatba egy teljes munkaidős animátort is be kell vonni.

Kérdés: A vatikáni utasítás egyik nagyon kritikusan fogadott aspektusa a pap szerepe a megosztott felelősségű szervezetekben: mindig egyértelműnek kell lennie, hogy ő egy bizottság elnöke. Működik ez német kontextusban: világossá téve, hogy a pap a vezető és nem része a csapatnak?

Hofmann: A pap vezeti az egyházközséget és végső felelősséggel tartozik. De ez nem azt jelenti, hogy mindent neki kell meghatároznia. Eldöntenie sem neki kell mindent. Ma az a gyakorlat, hogy a képviselő-testületekben ügyvezető elnök van. Jómagam néhány hónapig ideiglenesen vezettem egy plébániát, és nagyon hálás voltam, hogy négy egyháztanácsban és egy gyülekezeti egyesületben nagyon hozzáértő emberek voltak, akik lehetővé tették számomra, hogy a felelősségemet egészében vállaljam, anélkül, hogy mindig minden részletében szakértőnek kellett volna lennem. Ez egyáltalán nem is működne. Értelmesnek és életképesnek tartom a jövőben is az ügyvezető elnök modelljét, aki a lelkésszel konzultálva vezeti a megbeszéléseket, és képes másokkal együtt döntéseket is hozni.

Kérdés: De vajon a vatikáni utasítás után a kánonjog szerint is járható ez az út? Úgy hangzik, mintha a lelkész csak pro forma alapon kapná a vezetést.

Hofmann: Nem csak pro forma vagyok vezető akkor sem, ha nem én határozok meg mindent részletesen. Ez más szervezeteknél is így van. Egy vállalat vagy részleg vezetésének sem kell mindig mindent a legapróbb részletekig meghatároznia. A delegálás az intelligens vezetés elengedhetetlen része. Hogy kell-e valamit módosítani a jelenlegi képviselő-testületi törvényben, azt még részletesebben meg kell vizsgálni. Remélem, hogy a nálunk érvényes szabályozás továbbra is lehetséges lesz. Ez még megbeszéléseket igényel. A hozzám eljutott jelzések azonban pozitívak.

Kérdés: A változás nehéz. Mit mondana azoknak, akik inkább megtartanák a megszokott egyházközségi és gyülekezeti struktúrájukat?

Hofmann: Fontos, hogy mindez először is spirituális kihívás, nem pusztán egy strukturális folyamat. Van egy mondás: “Isten átölel minket a valóságon keresztül”. A mai realitások nem egyszerűen valami negatív, káros dolgok, hanem csak egyszerűen jelenlévő valóságok, amelyekben Isten találkozik velünk.

A lényeg az, hogy lássuk: mi ebben az egészben Isten hívása hozzánk, mi a felhívás a megtérésre? Mit jelent ez számomra, hogyan alakítsam ma keresztényként az életemet? Milyen lehetőségek rejlenek ebben? Második szempont: gyakran először azt kérdezzük, mi az a kipróbált és jól ismert dolog, amiről talán le kell mondanunk. Ez emberi. De először azt kellene keresnünk, hogy hol rejlik az új dolgok kifejlesztésének esélye. Hol találunk új lehetőségeket Isten odaadásából élni? Ez az, ami inkább előremutató.

Felix Neumann

Fordította: Koncz András