Hol van Isten ilyenkor?
A válasz megtalálásában Elie Wiesel segít. Az éjszaka című írásában a koncentrációs táborba vezet minket, ahol három embert nyilvánosan felakasztanak. Közülük ketten felnőttek, ők hamar meghalnak. A kis Pipel, „a szomorú szemű angyal” teste azonban túl könnyű, így fél órán keresztül folyik a haláltusája. „Hol van most az Isten?” – kérdezi valaki. Az író a következő választ hallja magában: „Hol van? Ott, – ott lóg az akasztófán…” Magam úgy értem ezt a mondatot, hogy Isten nem távolról nézi a szenvedést, hanem együtt szenved az emberrel. Az amúgy „rettentő szavak tudósa, Ésaiás” nehezen találja a szavakat, amikor a kompasszió, az együtt-szenvedés példájaként mutatja be a szolgát, aki „megvetett volt, és emberektől elhagyatott, / fájdalmak férfia, betegség ismerője” (Ézs 53,3).

A kereszténység Jézus előképét látja ebben a megvetett szenvedő szolgában. Nagypénteken ezt mondhatta a maroknyi vert sereg, amely el merte Jézust kísérni a keresztig: „Nem volt neki szép alakja, akiben gyönyörködhettünk volna, sem olyan külseje, amiért kedvelhettük volna” – ám aztán nagyon halkan talán így idézték tovább a prófétát: „a mi betegségeinket viselte, / a mi fájdalmainkat hordozta; a mi vétkeink miatt kapott sebeket, bűneink miatt törték össze” (Ézs 53,4-5).

A „koponyák helye” Jeruzsálemen kívül, a város szeméttelepének közelében magasodott. Mint egy dögkút, a kerítésen kívül. Sintértelep, távol a lakóházaktól. A megfeszített Jézusnak csakis a falakon kívül volt helye. Ennek is megvan az előzménye a héber Bibliában. „Vidd ki az átkozódót a táboron kívülre – ott kell megkövezni”, olvassuk a Tórában (3 Móz 24,17). A Golgota Jeruzsálem egykori falain kívül, a nyugati és az északi városfal találkozásánál lehetett. Ám ez korántsem topográfiai, hanem teológiai kérdés. A Názáretit istenkáromlónak tekintették, akit „a táboron kívül” kellett likvidálni.

A megváltás műve nem a Birodalom császári fővárosában, hanem annak egy távoli provinciájában valósult meg. Egy elnyomott, megszállt nép politikai hatalommal nem rendelkező fia nevéhez fűződik. Mindez ráadásul a városon kívül, a szeméttelepen történik.

Valami ilyesmire volt példa karácsonykor is. Hiába helyezi el az evangélista a Római Birodalom nagy összefüggésében a történéseket, említést téve Augustus császárról is, a megváltó egy távoli helyen született. Még csak nem is Jeruzsálemben, hanem a szinte no-name Betlehemben. Szegény napkeleti bölcsek is alig találtak oda: nem véletlen, hogy először Heródes jeruzsálemi villájában csetlettek-botlottak. Jézus azonban nem palotában, hanem kunyhóban született. Azért az istállóban jött a világra, mert a vendégfogadók ajtajai bezárultak Mária és József előtt. Talán ilyen szavak kíséretében csapták be előttük az ajtót: „Kívül tágasabb!” És Jézus ettől kezdve ennek tudatában élt: kívül tágasabb. Mindezek fölött Józsefnek Heródes bosszújától még Egyiptomba is kellett menekítenie családját, vagyis Jézus lényegében már csecsemő korában megtapasztalta, mit jelent menekültnek lenni. Kívül tágasabb? A falakon kívül, határokon kívül, a menekülttáborban. Felnőttként is ezt mondta: „A rókáknak barlangjuk van, az égi madaraknak fészkük, de az emberfiának nincs fejét hova lehajtania” (Mt 8,20).

„Majd megtudod, hogy hol lakik az Úristen!” – hangzik gyakran a fenyegető kijelentés. Megtanuljuk-e – legalább most, a pandémia idején -, hogy hol lakik az Úristen? A kitaszítottak, a menekülni kényszerültek, a kiirtással fenyegetettek, a halállal megjelöltek között. Mindig a peremvidéken. A vesztőhelyen és a szeméttelepen. Betlehemben és a Golgotán. Soha nem a hatalmi központban. Nem az úgynevezett centrumban, hanem mindig a periférián.

Voltak olyan történelmi korok, amikor nem csak a kívülállók, a pogányok, az istentelenek taszították el maguktól Jézust, de bizony még az egyház is. Azok, akik őrá hivatkoztak, ám nevével csúful visszaéltek. Akik látták mások testi–lelki szenvedését, a gyűlöletet, az elnyomást, de nem emelték fel szavukat a törvénytelenségek ellen. Bűnbánattal meg kell állapítanunk, hogy sokszor maga az egyház is ezt mondta Jézusnak: „Számodra itt nincs hely! Kívül tágasabb!”

Erről ír Dosztojevszkij a Karamazov testvérekben, a nagy inkvizítorról szóló történetben. A középkori Spanyolországban játszódó cselekmény szerint Jézus ismét megjelenik egy városban, ám a szent inkvizíció képviselője mindenképpen máglyára akarja küldeni őt. Az agg bíboros-inkvizítor ezt vágja Jézus szemébe: „Nincs jogod, hogy változtass. Te mindent átruháztál ránk. Miért jöttél hát vissza?” Majd így vall színt arról, hogy Jézus számára nincsen hely a középkori egyházban: „Te azt mondtad, hogy szabaddá teszed az embereket. Ehelyett azonban mi feltétlen engedelmességet várunk. (…) Visszatéréseddel megrendítetted az emberek hitét abban, amit a te nevedben tettünk. (…) Nem engedhetjük meg, hogy ismét elmenj az emberekhez. Hogy lerombold azt az egyházat, amit mi építettünk fel.” A végén az ajtóhoz megy, kinyitja, és azt mondja Jézusnak: „Eredj, és többé ne jöjj ide… egyáltalán ne jöjj… soha, soha!” És kiengedi őt „a városnak sötét tereire”.

Íme, Jézusnak ismét ajtót mutatnak. Neki a falakon kívül van a helye. Ám itt megint az Újszövetséghez fordulhatunk, ahol az egyik levél azt hangsúlyozza, hogy Jézus „a kapun kívül szenvedett”. Ezt a megszégyenítésnek szánt helyzetet azonban lehetőségnek is tekinti, követői számára pedig életprogramnak: „Menjünk ki tehát őhozzá a táboron kívülre, az ő gyalázatát hordozva…” (Zsid 13,12).
E hosszú teológiai fejtegetés végén fel kell tennem a kérdést: akkor hol van ma az egyház helye? Ez logikusan következik a „hol van Isten?” kérdéséből. A válasz csakis ez lehet: ott, ahol Jézus van. Nem nagyobb a tanítvány a mesterénél. Ha a mesterből gúnyt űznek, a tanítvány sem úszhatja meg enélkül. Ha Jézus szegény, az egyház sem lehet gazdag. Ha ő lemond a hatalomról, akkor az övéi sem bástyázhatják magukat körül. Ha Jézus a kereszt útját járja, az egyház nem képviselheti a dicsőséget.

Dietrich Bonhoeffer, a nácik által meggyilkolt német evangélikus teológus így ír: „Hol van az egyház tulajdonképpeni helye? Nem egy olyan konkrét hely, melyet előre ki lehetne jelölni. A jelenlevő Krisztus helye ez a világban. Isten akarata kiválasztja ezt vagy azt a helyet erre a célra. Ezért az emberek nem jelölhetik ki és nem foglalhatják ezt le előre. Isten minősíti ezt a helyet kegyelmes jelenléte révén. A helynek meg kell vallania Őt. Az egyháznak nem adatott meg az arról való rendelkezés, hogy egy történelmi helyet Isten helyévé tegyen. Sem az államegyház, sem a polgárság nem ez a hely. (…) Ahol Isten az ő gyülekezetével beszél, ott a gyülekezet minden emberi hely tényleges központja lesz, néha az emberi körülmények közepette a leginkább nélkülözhetőnek tűnik. (…) Senki sem tudja előre, hol lesz ez a középpont. Történelmi mérték szerint ez lehet egészen a periférián is, mint Galilea a Római Birodalomban, vagy Wittenberg a 16. században. Isten azonban láthatóvá teszi ezt a helyet.”

A koncentrációs tábor és a börtön igazán a periféria – akkor és ott mégis az vált az igazi központtá. A hitvalló keresztényeknek Jézus nyomán „a táboron kívülre” kellett menniük. Így tették korunkban is Jézus hiteles tanítványai: ezt tette a zsidó és más üldözött gyermekeket mentő Sztehlo Gábor, a rábízottakért mártírsorsot vállaló Jane Haining, vagy a kisebbségi lét ügyének felvállalásáért börtönbe vetett Esterházy János. És ezt teszik mindazok, akik ma messzire elmennek a kicsinyekért, az árvákért, a menekültekért, a hajléktalanokért, a mélyszegénységben élőkért, érkezzen a hívás akár Böjte Csabától, akár Iványi Gábortól, vagy diakóniai szolgálataink, segélyszervezeteink köréből.

Ferenc pápa egy nappal megválasztása előtt erről az igéről prédikált: „Jézus az ajtó előtt áll, és zörget”. Ezt a mondatot általában úgy értjük, hogy Jézus bebocsátást kér, és őt csak belülről lehet beengedni egy közösségbe. Bergoglio bíboros azonban így folytatta: „Jézus ma az egyház ajtaján kopogtat, és ki akar menni onnan.”

Húsvét az én értelmezésemből arról is szól, hogy Jézus nem akar csakis az egyházában maradni. Még csak Jeruzsálemben sem. A falak között a legkevésbé. Tudja és vallja: kívül tágasabb. Ezért a feltámadott Jézus így üzen tanítványainak: „előttetek megyek Galileába.”

Ami a betlehemi istállóban kezdődött, majd a falakon kívüli szemétdombon folytatódott, az egy temetőben teljesedett be. Ma, a járvány idején, amikor rettenetes veszteségek érnek bennünket, ennek erős üzenete van. A végtisztesség megadására készülő asszonyok és az elkeseredett tanítványok vert serege ott, a sírkertben találkozott a feltámadott Jézussal. Ők átélik a csodát, a húsvéti hit lényegét: hogy az élet győz a halál fölött.
A feltámadott Jézus követői ezután már nem magukkal törődnek. Jézus nem önmagába forduló egyházat akar. Enyhén szólva áthallásosnak kell tekintenünk ennek latin kifejezését: ecclesia incurvata in se. Egyház ott van, ahol Krisztus van. És hol van Krisztus? Legtöbbször félreállítva. A margón. A betegek és szenvedők között, a halál árnyékának völgyében. Az ő egyházának is ott van a helye, nem a napfényes oldalon.
A feltámadott Jézus a temetőből elindult a világba, a „pogányok Galileája” felé.
Követi-e őt az egyháza a perifériára, az elesettek közé?

https://nepszava.hu/3115144_fabiny-tamas-a-taboron-kivuli-jezus-es-az-o-egyhaza

kép: evangelikus.hu

1. Átalakuló Katolikus Egyház 

A legutóbbi vatikáni statisztikai évkönyv szerint 2016-ban a világon megközelítőleg 7,5 milliárd ember élt. Ebből 1,3 milliárd volt katolikus, ami a világ összlakosságának 17,73 %-át jelenti. A katolikusok száma az említett évben több, mint 14 millió fővel, részarányuk világviszonylatban 0,06 %-kal növekedett. Arányuk egyébként a népességnövekedést meghaladó mértékben is nőtt: az említett évben Afrikában 5,6 millióval, Ázsiában 2 millióval, míg Amerikában nagyjából 6 millió fővel emelkedett a számuk. Eközben ez a szám Európában kicsi, 0,02 %-os csökkenést mutatott. E számadatok alapján nem lehet okunk panaszra, azok kiértékelése azonban árnyaltabb vizsgálatot kíván, a számbeli növekedés ellenére ugyanis a Katolikus Egyház manapság egyre inkább a periférián él. A kereszténység Európában kisebbségbe került, a jövőben pedig egyre inkább elszigetelődik majd, de növekszik Afrikában, Dél-Amerikában és az Egyesült Államokban is, stabil kisebbséget képezve a Távol-Keleten és veszélyeztetett kisebbséget a Közel-Keleten. Míg a hagyományosan keresztény országokban – főleg Nyugat-Európában – a katolikus közösség meggyengült, addig olyan területeken – elsősorban a Szubszaharai Afrikában – ahol korábban alig volt jelen, szembetűnő módon megerősödött, az egykori úgynevezett „harmadik világban” azonban a katolikus közösségek legtöbbször nem kerültek többségbe, és gyakran a helyi kultúrába való beágyazottságuk sem mély. Miközben tehát a Katolikus Egyházban a hívők létszámának globális növekedése mellett a helyi katolikus közösségek szinte mindenütt kisebbségben élnek, addig nem túlzás azt állítani, hogy az egyház kétévezredes történetében először csak ezekben az években válik világegyházzá. A periféria ilyen megtapasztalása gyakran az egyház egészen új arcát mutatja meg.

2. A „harmadik egyház”

Walbert Bühlmann missziós teológus egy 1976-ban kiadott könyvében az úgynevezett „harmadik egyház” elnevezéssel illette a harmadik évezred növekvő egyházát, amely napjainkban abból a latin egyházból növekszik világegyházzá, ami a kezdeti zsidókeresztény közösségből tört elő és vált egykor egyetemessé. Az egyház úgynevezett harmadik generációja az egész világra kiterjedő Katolikus Egyház, melynek jelenléte ma egyre erősebb a déli félteke országaiban. Ennek tudatában érdemes figyelnünk VI. Pál pápa szavaira, aki 1964-ben, Lwanga Szent Károly szentté avatásakor így fogalmazott: „Ezek az afrikai vértanúk mindenesetre egy új korszak megnyitói. De jaj, ne gondoljunk most a vallásüldözésre és a vallási viszálykodásokra, hanem inkább egy keresztény és társadalmi megújhodásra. Afrikát ugyanis megszentelte ezeknek a vértanúknak a vére, és velük egy új korszak kezdődött el. Afrika most újjá születik, mint szabad és önrendelkezésű ország” (VI. Pál). Ma 1,3 milliárd ember él Afrikában, nagyjából annyi, amennyi a katolikusok száma a világon, azonban számíthatunk arra, hogy harminc év múlva már 2,5 milliárd lesz a kontinens lakóinak száma, ezzel pedig Afrika adja majd a világ népességnövekedésének felét. Ennek ismeretében még fontosabbak VI. Pál pápa szavai, aki 1969. július 31-én, az afrikai püspökök tanácskozásának végén arról beszélt Kampalában, hogy az afrikai missziók bizonyos értelemben véget értek, Afrika közösségei pedig már maguk is missziós öntudattal rendelkeznek. A főként XI. Piusz pápa alatt kiépült missziós egyházszervezet lassan meghaladottá, az afrikai egyház felnőtté válik, az apostoli vikariátusok és prefektúrák helyét pedig a helyi püspökségek veszik át. Az afrikai egyház megerősödését és önállósodását stabilizálódó egyházi struktúra követi, ez a folyamat pedig megfigyelhető Távol-Keleten és a legtöbb korábbi missziós területen is. 

A „harmadik egyház” újonnan születő helyi közösségeiben sajátos kontextuális teológiák születnek, melynek első tanúja a dél-amerikai felszabadítás teológiája volt, de a periféria egyházai máshol is gazdag teológiai következtetéseket vonnak le saját erkölcsi és társadalmi tapasztalataikból. Ilyen teológia bontakozik ki Afrikában a faji elnyomásra és gazdasági kizsákmányolásra, illetve az inkulturáció lehetséges teológiájára fókuszálva, de Ázsiában is, ahol a hagyomány, a hagyományos történetek és a néprajz képezheti az alapját. Az afrikai teológia bizonyos képviselői fokozott öntudattal beszélnek arról, hogy a kereszténység jövője olyan tömegek kezében van, akik nem tartoznak a nyugati kultúrkörhöz. A teológiai kifejezésekre érzékeny fülünket egyre inkább hozzá kell szoktatnunk tehát ahhoz, hogy a keresztény világ kulturális perifériáján olyan irányzatok jelennek meg, amelyek nem a hagyományos európai teológia kérdéseit teszik fel, és nem annak megszokott módszereit használják, gazdagítva ezzel a katolikus teológiai gondolkodást.

Napjainkban a világegyházzá váló Katolikus Egyházban fokozatosan gyengül a nyugati kultúra és gondolkodás hatása, a római katolicizmus pedig egyre több kulturális hatást olvaszt magába. A „harmadik egyház” azonban mozgásban van: érzékeljük azt, de átfogó értékelését még jó ideig nem tudjuk elvégezni. 

3. A szegények oldalán

Amikor 2013. március 13-án, a buenos aires-i érsek pápává választásának napján a konklávén a szavazatok számának növekedésével már egyértelmű volt a szavazás kimenetele, régi barátja, a brazil Cláudio Hummes bíboros, a Klérus Kongregáció emeritus prefektusa odafordult Jorge Mario Bergoglio-hoz, hogy valamit mondjon neki. A nem sokkal később megválasztott pápa a Ferenc nevet vette fel. Később maga Ferenc pápa magyarázta el, hogy a névválasztása egyértelműen Assisi Szegénykéjére utal, Hummes bíboros pedig akkor, a konklávén csak ennyit mondott neki: „Ne felejtkezz meg a szegényekről!”. A szegények és a kitaszítottak a periférián vannak. A déli félteke, illetve a jövő mind inkább nagyvárosokban élő egyháza egyre elevenebben tapasztalja meg a szegények valóságát a civilizáció peremén, miközben hozzájuk kilépve önmagát is új oldalról ismeri meg. Érdekes jellegét mutatja meg az evangéliumnak, hogy az amint a kereszténység első évszázadaiban, úgy gyakran ma is a szegények, az alacsonyabb néprétegekből jövők, az egyszerű emberek között terjed, nem egyszer a nincstelen országokban.

A szegények evangéliuma az egyház eleven teológiai hátterét képezi. A Latin-Amerikai Püspöki Konferenciák Tanácsa egyes közgyűlésein – Medellín (Kolumbia, 1968), Puebla (Mexikó, 1978), Santo Domingo (Dominikai Köztársaság, 1992) valamint Aparecida (Brazília, 2007) – kidolgozta a saját tapasztalatra épülő teológiáját, amely a szegények történelmi erejét állította a középpontba. A perui egyházmegyés pap, Gustavo Gutiérez a medellini konferencia után tette közzé A felszabadítás teológiája című alapművét, amelynek középpontjában a szegények melletti elsődleges döntés áll. A szegények történelmi erejéről abban az értelemben beszélt, hogy azok részt vesznek az üdvösség folyamatában. Éppen ők ugyanis azok, akik jelentéktelenek voltak a történelem peremén és akikre senki sem volt kíváncsi, mégis a történelem középpontjába kerülnek, mert általuk mutatkozik meg az evangélium ereje. Ez a megközelítésmód mára megkerülhetetlen részévé vált a katolikus teológiának, amit Gutiérez és a Hittani Kongregáció későbbi prefektusa, Gerhard Ludwig Müller a témában közölt A szegények oldalán című közös kötete is jelez. Müller, aki teológiai tanárként a nyarakat tizenöt éven át Dél-Amerikában töltötte, tanítva a helyi szemináriumok nyári kurzusain és közelről megismerve a szegények életének valóságát, a közelmúltban értékes recenziót közölt a szentté avatott salvadori mártír, Oscar Romero, a szegények érsekének The Scandal of Redemption című könyvéről. Sokatmondó, hogy Ferenc pápa írásainak forrásai között a legfontosabb VI. Pál Evangelii nuntiandi kezdetű szinódus utáni buzdítása mellett a XVI. Benedek által jóváhagyott Aparecidai dokumentum, melynek meghatározó témája a szegények kérdése. 

Jézus azt mondta az őt kérdező törvénytudónak az irgalmas szamaritánusról szóló példázat végén: „Menj és te is hasonlóképpen cselekedjél”! Az ókori egyház azzal szerzett megbecsülést magának elsősorban a nagyvárosokban, hogy gondot viselt az özvegyekre és az árvákra, és felkarolta a szegényeket szemben a korabeli társadalom gyakorlatával. Kornél pápa idején, 250 körül a keresztény közösség 1500 özvegyet és rászorulót táplált csak az Örök Városban. A II. Vatikáni Zsinat Lumen gentium kezdetű konstitúciójában arról olvashatunk, hogy „az Egyház is szeretettel veszi körül mindazokat, akiket az emberi gyengeség gyötör, sőt szegény és szenvedő Alapítójának képmását ismeri fel a szegényekben és a szenvedőkben”. Az élet perifériáján élő szegények pedagógiája  feltárja számunkra az evangélium szívét, miközben a tevékeny szeretetet gyakorló keresztények beteljesítik az egyház kritikai felszabadító feladatát egy rideg, érzéketlen társadalomban.

4. A kultúrák és vallások közötti párbeszéd

A periféria egyháza kisebbségben élve folyton találkozik a más vallásúakkal és a másként gondolkodókkal. A találkozás szentje lehetne a Szaharában élő 20. századi remete, Szent Charles de Foucauld, a periféria misztikájának tanúja, aki nem akart mást, mint megélni az iszlámhitűek között a békét. Nem akart téríteni, csak közöttük lenni és csendesen szeretni őket. Az egykor kiváló földrajztudóst, a francia-tuareg szótár megalkotóját magányba vonulása után az algériai csendes imádság tapasztalatának hírnökeként éppen azok tették vértanúvá, akik között minden más célt háttérbe szorítva egyszerűen megélni törekedett az evangéliumot. 

A megbékélés lelkisége mutatkozik meg a 2019 februárjában Abu Dhabiban aláírt nyilatkozatban is, amely a békéért való közös imára hív. Az aláíró felek, Ferenc pápa és a szunnita al-Azhar nagymecset és egyetem főimámja ugyanis kinyilvánították, hogy közösen szándékoznak munkálkodni és imádkozni a békéért. Abu Dhabi lelkisége nem idealista álmodozás, hanem egy a béke lehetősége melletti tudatos döntés. E gondolkodásmód jellemzi az először Szent II. János Pál pápa által 1986-ban, majd 2002-ben Assisibe összehívott békeimádságokat is, ahol a pápa a világ vallásainak vezetőivel imádkozott a békéért. A pápa az ima folytatására buzdított és évenkénti találkozók megszervezésére kérte a Sant’ Egidio közösséget. E találkozók szellemiségét Carlo Maria Martini, Milánó érseke és Pietro Rossano a Lateráni Egyetem rektora, majd később Roger Etchegaray bíboros segítettek elmélyíteni. XVI. Benedek pápa jelenlétében ismét megtartották az imaalkalmat Assisiben 2011-ben. XVI. Benedek és mások is a 21. század egyik döntő kérdésének nevezték a vallások közötti párbeszéd alakulását. A globalizáció korábban soha nem látott találkozásokra ad lehetőséget vagy éppen kényszerít ki ilyeneket a „másikkal”. 

Azaz minden vallás, sőt, minden hívő önértelmezésének kulcsa a „másikhoz”, a más vallásúhoz vagy a nem hívőhöz való viszony definiálása. A kérdés az, hogy a konfliktust, a clash of civilizations-t, vagy párbeszéd és együttélés lehetőségét választjuk, az együttműködést a békéért és a társadalmi igazságosságért.

Marco Impagliazzo, a Sant’Egidio elnöke szerint az egyház két paradigma, Lépanto és Assisi között választhat, és a 20. század közepétől a pápák jellemzően az utóbbit választották.

A találkozás teológiájának elmélyítéséhez Gavin D’Costa, a kenyai születésű bristoli katolikus teológus vallásteológiájának kínálhat gazdag alapot, aki úgy értelmezi a vallásokat, hogy jóllehet egyedül Krisztus az üdvösség forrása, és az ő áldozatára mindenkinek szüksége van az üdvösséghez, a nem keresztény vallások az üdvösség alárendelt közvetítői lehetnek, amennyiben visszatükrözik azt, ami jó és igaz a Katolikus Egyházban, így a maguk bölcsességével tanítanak bennünket, nagyobb megértésre vezetve az igazság keresésekor. Ez a gondolkodásmód, szemben a kereszténység kizárólagosságát hangsúlyozó értelmezésekkel a vallások egy – a katolikus igazság elsőbbségét és Jézus Krisztus egyetlen és egyetemes üdvözítő művének jelentőségét minden szempontból tiszteletben tartó – pluralista értelmezését kínálja abban a meggyőződésben, hogy a keresztények a saját hitükről tudnak megérteni és megtanulni nagyon sokat, ha odafigyelnek más meggyőződésű emberek hitére. A kölcsönös figyelem és a másik tisztelete nemcsak a nagy vallások közötti párbeszéd, hanem a keresztény felekezetek közötti ökumené útja is, talán sürgetőbben, mint bármikor, egy világra szóló misszió érdekében.

5. A periféria teológiája

„Az Egyház arra kapott meghívást, hogy lépjen ki önmagából és induljon el nemcsak a földrajzi, de az egzisztenciális perifériák felé is: ahol a bűn titka, a fájdalom, az igazságtalanság és a közömbösség, a vallások és a gondolat megvetése és minden nyomorúság lakozik”.

Ezek a szavak Jorge Mario Bergoglio bíborosnak a Konklávé előtt mondott rövid, de nagyhatású beszédéből származnak, melyet a pápaválasztó bíborosok egy csoportjához intézett négy nappal a megválasztása előtt. Az itt megfogalmazott vízió nagyban hozzájárult megválasztásához is. Ferenc pápa a perifériát nem a hanyatlás helyének, hanem olyan lehetőségnek tartja, ahol az evangéliumi küldetés lényege mutatkozik meg. A kisebbségben elő egyházi közösségek ma egyre elevenebben élik meg ennek tapasztalatát. A periféria a más kultúrákkal, a más vallásokkal és a szegényekkel való találkozás helye, amely ezért sajátos lelkiségi és teológiai vonatkozásokat indukál. A Pápai Gergely Egyetem tanárainak és diákjainak egy ízben arról beszélt a pápa, hogy az Egyetem szerepe azért fontos, mert hallgatói szerte a világból érkezve elhozzák a periféria tapasztalatát Rómába, az egyház centrumába izgalmas dinamikát alakítva ki ezzel. Apostoli buzdításában, az Evangelii gaudiumban ezért arra hívott, hogy „lépjünk ki a saját kényelmünkből, legyen bennünk bátorság eljutni az összes perifériára, ahol szükség van az evangélium világosságára”.

A periféria az a hely, ahol más gondolkodású és más értékrendű emberekkel, illetve kitaszítottakkal találkozunk. Ennek jelentését keresve találóan fogalmazott Marta Margotti, amikor a következőket mondta: 

„Ma a periféria Isten távollétének helye, de egyben a kereszténység újjászületésének tere is. Nem véletlen, hogy sok hívő, aki már beágyazódott abba a földrajzi és kulturális közegbe, ahonnan a vallási intézmények nagyon távol esnek, ahol erős a társadalmi marginalizálódás és ahol a politikai intézmények csődöt mondanak, ezeken a határterületeken véli megtalálni az egyház jövőjét… Krisztus kijelentése, hogy ›szegények mindig lesznek veletek‹, kemény valóság és igazság. A mi helyünk ott van, ahol nincs semmiféle határ, a peremen, mert tudjuk, ott születnek az új dolgok, ahol más terek és más remények nyílnak: itt keletkezik az új valóság, itt történik a történelem”.

Ezután hozzátette: a perifériára nem azért megy az ember, hogy térítsen, hanem hogy megtérjen. Ez a mondanivaló egészen kézzelfoghatóan jelent meg Ferenc pápa 2020-as húsvéti Urbi et Orbi üzenetében is: „A feltámadott Jézus adjon reménységet minden szegénynek, aki a perifériákon él, a menekülteknek és a hajléktalanoknak! Ne maradjanak magukra ezek a leggyöngébb testvéreink, akik a világ minden részén benépesítik a városokat és a perifériákat”. Aki a perifériára megy, az megtapasztalja, hogy ott balesetet szenvedhet és bepiszkolódhat. A pápa egy helyen úgy fogalmazott, olyan pásztorokká kell válnunk, akiken érződik a nyáj szaga. Ez a szag pedig gyakran kellemetlen: a periféria hatással van ránk, ezt nem tudjuk elkerülni, hibázhatunk is, hiszen a találkozás dinamikus jellegű. A határokon párbeszédek születnek, és ennek során nem mondhatunk le a missziós küldetésünkről, de engednünk kell, hogy érintsen bennünket az új tapasztalata, amely az evangéliumi egyszerűség és hitelesség forrása lehet.

6. Missziós küldetés

A 2005-ös konklávé után olasz nyelven először egy L’Europa di Benedetto nella crisi delle culture című kötet jelent meg Joseph Ratzinger tollából, amely válogatott előadásokat tartalmazott Európa sajátos helyzetéről, a kereszténység és a modernitás kapcsolatáról. A kötet címében szereplő „Benedek” utalás az újonnan megválasztott pápa, XVI. Benedek nevére, ugyanakkor szándékosan fordítja a figyelmet Nursiai Szent Benedek felé, így enged párhuzamot vonnunk a subiaco-i szerzetes kora, a Római Birodalom bukása utáni átmeneti kor és korunk helyzete között. Akkoriban a bencés kolostorok sikeresen mentették át a hitet és a kultúrát a következő nemzedékek számára, közösségeik pedig ragyogó szigetként voltak jelen a korabeli társadalomban. Joseph Ratzinger a konklávé előtt nem sokkal éppen Subiaco-ban a kereszténység európai jövőjének felvázolása kapcsán „alkotó kisebbségnek” nevezte a hit és az erkölcsiség szigeteit jelentő keresztény közösségeket, mint ahogy később 2009-ben a csehországi látogatása során is megtette ezt. A kreatív keresztény kisebbség öntudatos jelenléte egy változó kulturális közegben olyan vízió, amely rámutat az emeritus pápa jövőképének jellegére is. Az emeritus pápa a nyugati fejlett országok tapasztalatából kiindulva egy olyan társadalomban vázolta az egyház szerepét és helyét, ahol a többség nem keresztény, de ahol a hiteles keresztény kisebbség folytonos interakcióba kerül ezzel a többséggel. A többségi társadalomban jelenlévő alkotó keresztény kisebbségek a periféria egyházának közösségei.

Maráczi Tamás újságíró nemrég tanúságtevő publicisztikában reagált a keresztények mai helyzetére:

„Ha a tanítványok nem tévedtek, ha az egyház első hívei, az a több száz ember, akik saját szemeikkel látták a feltámadása után még 40 napig testben meg-megjelenő Krisztust, igaz módon tanúskodtak egy valós eseményről és le is írták az evangéliumokban, apostoli levelekben, akkor minden ember előtt még az európai kultúra megmentésénél is életbevágóbb kérdés tornyosul: minden most élő, több milliárd ember személyes üdvösségének megszerzése”. 

A keresztényeknek kötelessége hirdetni az evangéliumot. Ferenc pápa a már idézett, programadó apostoli buzdítása, az Evangelii gaudium témájául az evangélium hirdetését választotta. Az a pápa, aki talán minden elődjénél fogékonyabb a periféria üzenetére és hatására, a misszió szükségességét tette pápasága vezérfonalává. Ferenc pápa meggyőződése, hogy miközben „sokan titokban keresik Istent, mert az ő arcának nosztalgiája mozgatja őket; még az ősi keresztény hagyományokkal bíró országokban is”, addig nekünk keresztényeknek tudatosítanunk kell, hogy az egyház nem a térítés, a prozelitizmus, hanem ahogy XVI. Benedek többször mondta, a „vonzás”, a keresztények hitelessége által növekszik. A perifériára missziós vágy is vezet bennünket, hiszen ott olyan tömegekkel találkozunk, akiket még nem érintett meg az evangélium üzenete. 

A harmadik évezred elején olyan Katolikus Egyházat látunk, amely kimegy a szegényekhez, szóba áll a másként gondolkodókkal, és a helyzeténél fogva folytonosan találkozik másokkal. Jövőjének kulcsa hiteles missziójának erejében van, annak biztos tudatában, hogy Krisztus Egyházán „a pokol kapui sem vesznek erőt”.